Új Dunántúli Napló, 1993. augusztus (4. évfolyam, 208-237. szám)
1993-08-19 / 226. szám
8 aj Dunántúli napiö 1993. augusztus 19., csütörtök Alpok-Duna-Adria Magazin Összeállításunk ez alkalommal is az MTV Pécsi Körzeti Televíziója által sugárzott, azonos című, nemzetközi televíziós magazin alapján készült. Ezt a magazint egyébként Ausztria, Bajorország, Horvátország, Olaszország, Szlovénia és Magyarország tv-adói mellett immár négy műhold is - nevezetesen a bajor, a horvát, 3 SAT és az Eurosat -, is sugározza. Mai szerzőink: Békés Sándor (MTV Pécs), Tito Malaguerra (TV Lugano), Jochen Bendele (ÓRF Karintia), Reinhart Gruder (ORF Steiermark), Maria Serena Tait (RAI Trento), Giancarlo Deganutti (RAI Trieszt). Rovatszerkesztő: Békés Sándor. A Mont Blanc havas csúcsa Hazatelepülök Korunk nagy kihívása a migráció. Egy új népvándorlás korába lépett Európa. Politikai, gazdasági és háborús okok miatt tömegével hagyják el otthonukat és hazájukat az elkeseredett emberek, és ennek a folyamatnak egyelőre senki sem látja a végét. A kelet-nyugati irányú áramlás már-már megoldhatatlan feladatok elé állítja a politikusokat és egyre jobban próbára teszi a befogadó országok lakosságát. Nem csoda tehát, ha erre a jelenségre öszpontosul a közvélemény figyelme is. Pedig - újabban -, a nagy áramlással szemben mozogva is egyre gyakrabban indulnak útnak emberek... íme, két példa! Tolna megyében vagyunk, Hőgyészen. Ezt a szelíd, erdős, dombos és ligetes tájat becsukott szemmel is maga előtt látta az elmúlt 35 évben Pintér Károly és felesége. Az 1956-os forradalom vérbefojtása után három gyerekkel vágtak neki a bizonytalannak, hogy új hazát találjanak valahol. Svájcban teremtettek maguknak egzisztenciát, Bem közelében. Elnyerték a svájci állampolgárságot, Utzenstorfban gyönyörű otthonuk volt. De amikor megváltozott a magyarországi helyzet, mégis útrakeltek. Gyermekkoruk színterén, Tolna felejthetetlen dombjai között, építettek maguknak új házat. A modem, ám mégis a hagyományos magyar parasztházhoz igazodó, új otthon tágas nappalijában beszélgetünk.-Nekünk szép életünk volt Svájcban - mondja elérzéke- nyülve a ház asszonya -, sokat dolgoztunk, mert megtanultunk dolgozni, és sok pénzt is kerestünk. Megbecsültek bennünket, értékünk volt... De azért a baráti kört egyáltalán nem tudtuk úgy kialakítani, ahogy szerettük volna. így aztán minket a hazánk, a szeretet, a baráti kör hozott haza... A ház körül még sok a munka, de ebbe a munkába egyszerűen nem lehet belefáradni. Mindketten úgy érzik, szinte megfiatalodtak a hazatérés gyönyörűséges gondja közepette. Csak az tudja, mit is jelent az ember számára a haza, akinek egyszer is el kellett hagynia ... De van ennél a történetnél még különösebb is! Harkányban vagyunk, Mária néni otthonában. Mária néni, azaz Mária Főik ezév februárjában tért véglegesen haza. A németországi Heidelberg közelében élt több mint 45 éven át. Hihetetlen szorgalmának és nagyszerű kapcsolatteremtő képességének köszönhetően sikeres üzletasszony volt, aki azonban éjszakánként Magyarországról, a bácskai mezőkről álmodott ... Nemzetisége szerint német, gyökerei és emlékei által azonban magyar. 1946-ban telepítették ki családjával együtt Magyarországról, a magyarországi németeket sújtó kollektív megtorlás keretében. Máig elevenek ezek a fájó emlékek.- Elmentem Bácsalmásra, ahol anyámék éltek, de őket már nem találtam ott... Viszszamentem tehát a falumba, de másnap reggel már ott is ki volt írva krétával egy nagy táblára azoknak a neve, akiknek menniük kell. Négy hétig voltunk úton. Voltak állomások, ahol napokig álltunk. Akkor már nem volt szinte semmink. Azt ettük, amit a jó emberek lopva adtak, meg meggyet, amit loptunk. Harkány már Európa-szerte ismert gyógyfürdő, az idősebb emberek Mekkája. Mária néni is ezért választotta új otthonául éppen ezt a helyet. Élvezi a fürdőt, az emberek közvetlenségét, a szeretet.- Nekem itt jobban tetszik ... Mindennap fürödni megyek, este pedig egy kicsit mulatni. Nem is tudom, hogy valójában mi is segít itt nekem. A víz, a beszélgetés, vagy a mulatság? ... Mária néni férje Németországban nyugszik, egyelőre ott él a fia is, az immár 80 éves - ám máig örökifjú asszony élete mégis maga a tökéletes harmónia. Semmit nem veszített el abból, amit Németország adott a számára, ugyanakkor visszanyerte mindazt, amit megpróbált elvenni tőle az emberek tízmilliónak életét kettétörő politika. Orosz emlékmű az Alpokban A svájci Alpok szívében vagyunk, a schöllennen-i szakadéknál, a Szent Gotthárd-hágó legvadabb tájain. Itt található a híres Ördög-híd. A híd neve az itteni embereknek azzal a meggyőződésével függ össze, hogy e mély és ijesztő szakadék fölött csak az ördög volt képes hidat építeni. Maga az út, mely átvezet a hídon, rendkívüli jelentőséggel bírt a svájci - sőt az egész európai - kereskedelem szempontjából. Az Észak- és Dél-Európát összekötő kereskedelmi útvonalak egyik legfontosabbika ez. Stratégiai szempontból ugyanakkor az Ördög-híd környéke a legfontosabb pont, hisz itt könnyedén el lehetett zárni a seregek útját. Nem véletlen tehát, hogy a napóleoni háborúk alatt éppen itt zajlott le a francia és az orosz csapatok egyik legvéresebb csatája. A Lombardiában állomásozó Szuvorov tábornok 1799 szeptemberében itt akart átkelni az Alpokon, hogy seregével csatlakozzon a svájci fennsíkon harcoló Korszakov generálishoz. Szuvorov hadserege 26 ezer katonából állt. Útjuk napról-napra tragiku- sabbá vált, a francia csapatok ugyanis a nyomukban voltak. A legádázabb csata az Ördög-híd- nál robbant ki. Az ütközetben, illetve a kegyetlenül nehéz alpesi átkelés során, csaknem tízezer orosz katona vesztette életét. A Szu- vorov-hadsereg színe-java veszett el. 1898-ban a cári Oroszország elhatározta, hogy megvásárolja a Szent Gotthárd-szakadék egy részét, és emlékművet emel elpusztult katonái tiszteletére. Az emlékmű el is készült, felavatására a leghíresebb orosz arisztokraták jelenlétében került sor. Az orosz nagykövetség évente 3000 frankot fizet Svájcnak karbantartásra, jóllehet az időjárási viszontagságok okoztak károk már több mint 100 ezer frankra rúgnak. Egyelőre azonban senki sem akar hozzálátni a restauráláshoz. Pedig ha nem történik valami, akkor éppen olyan tragikus sorsra jut az emlékmű, mint Szuvorov büszke hadserege egykoron ... Meghódítják a (mű)jéghegyeket Heiligenblut a karintiai Möll-völgy legismertebb települése. Az emberek itt a turizmusból élnek, az Alpok ellenállhatatlan vonzerejéből, amit csak növel az a tény, hogy a falu szomszédságában emelkedik Ausztria legmagasabb hegycsúcsa, a Grossglockner. Heiligenbluttól alig néhány kilóméterre fekszik Döllach, mely egy egész kicsi falu. Döllach eddig csak kevesek számára volt turisztikai célállomás. A faluban élő hegyivezetők egy jó ötlettel azonban szinte máról-holnapra megváltoztatták ezt a helyzetet. íme, az ötlet! A Zirknitz-barlangba folyamatosan vizet engednek és ezzel mesterséges, ám jégmászásra is alkalmas, jéghegyeket hoznak létre a hosszúra nyúlott télben. A jó ötlet kiegészítéseképpen egész télen át tanfolyamokat is tartanak, melyek keretében bárki elsajátíthatja a jégmászás ismereteteit. Az első lépések - kapaszkodóvasak és jégcsákányok segítségével -, egy mindössze öt méter magas .jéghegyre” vezetnek. Ez a „hegy” igazán nem túl magas, tehát nem kelt félelemérzetet, de ahhoz mégis elég tekintélyes, hogy a vállalkozók ráérezhessenek általa a mászás helyes technikájára és veszélyeire. Ernst Rieger hegyivezető a jégmászókert tulajdonképpeni kitalálója, ő oktatja a tanfolyamok hallgatóit is.- A csákányt nem erővel, hanem lendülettel kell a jégbe vágni... A lábakat V-alakban terpeszteni, hogy a bakancson lévő szögek egyszerre kapasz- , kódjának . . . Mindig három ponton keressünk fogódzót, és csak azután szabad az egyik kezet vagy lábat elmozdítani... Ki tudja hányszor mondja el Ernst Rieger ezeket az alapismereteket, de nem is marad el az eredmény: a tanfolyamok résztvevői szakmailag felkészítetten, megfelelő önbizalommal vágnak neki a meredek jégfalnak. Ernst Rieger ötlete bombasi- kemek bizonyult. Már az első télen száznál több - Ausztriából, Németországból, Olaszországból és Hollandiából érkezett -, vendég merészkedett a jégfalakra. A legfiatalabb kilenc, a legidősebb hatvan éves volt. A nárciszok ünnepe A hatalmas Loser hegységet körül ölelő lejtőket koranyár elején szinte teljesen elborítják a nárciszok. Ezek a gyönyörű virágok másutt sehol sem találhatóak ilyen bőségben. Ezért is becsülik meg annyira az Aus- see-béliek az osztrák flórának ezt a ritka jelenségét, hogy szabályos fesztivált rendeznek a nárciszok tiszteletére. A nárciszok ünnepe csúcspontja a „nárcisz-királynő” megválasztása. A „nárcisz-trónnak” év- ről-évre sok várományosa van egész Ausztriából. Az előzetes válogatások után tíz szépség jut a döntőbe, akik Aussebe utaznak, hogy ott a helyi népviseletbe öltözve a szigorú zsűri elé álljanak. A nárcisz-királynő uralkodása egyébként egy hétig tart, és ez- idő alatt - a két „hercegnő” kíséretében körutazást tesz, hogy megtekintse birodalmát. Az Aussee-béliek nagyszerűen tudnak ünnepelni. A nárcisz-ünnepek előkészítése, természetesen, már jóval az események előtt megkezdődik. Az előkészületek helyszínei gyakran a távoli hegyilegelők, a híres „Alm-ok” vendégfogadói, ahol a legények a kritikus tekintetek elől elbújva gyakorolhatják a gyönyörű, ám egyáltalán nem könnyű népitáncokat. Az ünnepre készülőknek azonban nem csak a táncokra kell készülniük! Az iskolás gyerekek feladata a virágszedés, hisz az ünnepi felvonulás kompozícióihoz milliónyi nárciszra van szükség. Erre a pazar felvonulásra egyébként a nárcisz-ünnepek utolsó napján kerül sor, a „nárcisz-királynő” és a két „hercegnő” részvételével. A virágkorzó minden évben elismerést és csodálatot vált ki a nézőkből. Sokszínű és ötletgazdag kompozíciók sora vonul fel. Látható itt kínai teaház, gőzhajó, sőt virágból alkotott zsiráf is. Az ünnepségsorozat záróakkordjaként a Grundlsee vízén is megjelennek a nem mindennapi alkotások. A tó elragadó tájképe harmonikusan egészül ki a fantáziadús nárcisz-figurák szépségével. A nárcisz-ünnep végén évről-évre felcsattan a tetszés- nyilvánítás önfeledt tapsa, mely egyszerre szól a virágfiguráknak és a tisztségüktől búcsúzó „királyi fenségeknek”. Búcsúzik a „királynő” és nemsokára búcsúzik a nyár is ... A gyógyító szénfürdő Nicolo D Arco „A számok” című művében azt írta 1500-ban. „Felmegyek az égigérő Bo- done hegyre, ennek is a távol eső helyeire, ott nő és zöldell a fű, amelyik szomorú betegségekre hoz gyógyulást.” És valóban: legalább 250 féle betegségre, illetve panaszra hoz enyhülést az a fű, amely a Bo- done hegy lejtőin, mintegy 1200-1500 méter magasságban, az alpesi réteket borítja. A csodás fű iránt nagy a tudományos érdeklődés is. Az innsbrucki egyetem botanikai tanszékének a hallgatói már évek óta ide járnak terepgyakorlatra. A füvek gyógyító hatása és a termál-terápia kiválóan ötvöződik az úgynevezett széna-fürdő kúrában, melyet Trentino és Alto Adige lakossága már múlt század óta eredményesen alkalmaz. Gamiga-ban Romedio Martinéin vezette be ezt a szokást. Ez 1900-ban történt Martinelli Amerikából tért haza, ahol kapcsolatba került az indiánokkal, és akik között élve azt látta, hogy a füvek füstjével kúrálják a reomatikus betegségeket. Visszatérve szülőfalujába megépítette az első széna-fürdő épületét, melyet rövidesen még Habsburg-arisztokraták is felkerestek. Abban az időben öszvérek segítségével szállították a völgyből a hegyre a betegeket. Azóta sok minden történt, de a fürdő még ma is működik. A legutóbbi időkben a gamiga-i önkormányzat kezelésébe került az intézmény, mely jelentős fejlesztésbe kezdett. A füvet egyébként napkelte előtt kell lekaszálni, amikor még nedves a harmattól. Nagyon lényeges, hogy a tövénél vágják el, mert a gyógyfüvek nem nőnek nagyra. Az itteniek azt mondják: „megborotváljuk a mezőt”. A gőzölés különleges kádakban kezdődik. A hőmérséklet fokozatosan eléri a 60-65 fokot. Egy-egy kúra 12 napig tart, és ez idő alatt minden pánciensnek megvan a maga szigorúan fenntartott helye. A fürdőben töltött idő változik az első nap 10 perc, majd fokozatosan 20-ra emelkedik. A fürdőzés után a páciensek gyapjú takaróba burkolózva pihennek, illetve izzadnak tovább. A terápia elsősorban krónikus izületi bántalmak, izomgörcsök és izületi merevség esetén javasolt. A monarchia borai Olaszország legjobb fehér borai - állítólag - Friuli tartományban teremnek. Ezek közül kiemelkednek a szlovén határ melletti, Collio nevű, dombvidék borai. E táj közigazgatási és kulturális központja Gorizia, melynek a bor mellett egy középkori kastély a büszkesége. Kincseket rejt ez a kastély. És ez a kincs: több mint kétszáz fajta bor! Horvátország, Szlovénia, Csehország, Trentino-Alto Adige, Friuli-Venezia Giulia, Magyarország és Ausztria legjobb, leghíresebb borai sorakoznak a kastély pincéjében, melyek Közép-Európa azon vidékeiről származnak, ahol egykor az Osztrák-Magyar Monarchia állt. Dél-Dalmácia testes vörös borai éppúgy megtalálhatóak itt, mint a klostenburgi apátság édes, fehér bora. De a magyar tokajit is össze lehet itt vetni a Friuliból származó tokajival. A nemzetközi bortár létrehozásának gondolata két évvel ezelőtt született meg, amikoris a Goriziában megtartott IV. osztrák borkongresszus 100. évfordulójára emlékeztek. Az 1891-es kongresszus minden dokumentuma fennmaradt, az akkor felvonultatott boroknak azonban nyomuk veszett. És íme, most ismét együtt vannak a bor-világ „arisztokratái”, méghozzá a legszigorúbb őrizet alatt. A goriziai kastély speciális pincéjébe nem könnyű a bejutás. Az itt őrzött a boroknak 2091-ben is meg kell lenniük, amikoris az egykori borkongresszus 200. évfordulójára emlékeznek majd a borszerető utódok. De vajón valóban meglesz- nek-e? De most ne törődjünk ezzel! Ha már e különleges gyűjtemény pincéjében lehetünk, emeljük poharainkat, itt, Goriziában, az Alpok-Adria régió és egész Európa jövőjére! Gorizia
