Új Dunántúli Napló, 1993. július (4. évfolyam, 177-207. szám)
1993-07-17 / 193. szám
6 aj Dunántúli napló 1993. július 17., szombat Integráló, vagy kirekesztő Európa? Erzsi néni most is bejár a gyerekekhez Fotó: Läufer László Szeretet és türelem Egy jó szó. Legtöbbször „csak” ennyire lenne szüksége az embernek, ha védtelennek érzi magát, ha valami miatt aggódik. Márpedig, ha kórházban kell hagynia a gyermekét, akkor legszívesebben cserélne vele, ha lehetne. Ilyenkor különösen nagyra értékelődik a mosoly, a jó szó, amit az orvosoktól, nővérektől nyugtatásként kaphat az ember. Beer Erzsébet azok közé az ápolónők közé tartozik, akik ezt belső késztetésből teszik. A gyógyult gyerekek elmennek, a szülők örülnek, de új betegek, aggódó szülők érkeznek, s az ápolónő számára minden folytatódik. Azazhogy Beer Erzsébet számára most már véget ért. Harminckét év munka után nyugdíjba ment a Gyermekkórház fül-orr-gége osztályáról. Ez volt az első, s tulajdonképpen az egyetlen munkahelye, ha figyelmen kívül hagyjuk azt a három évet, amikor tanult, s amikor a képzéssel együttjáróan a kórház valamennyi osztályán eltöltött egy kis időt. Akkor még ez volt a gyakorlat, azzal együtt, hogy lényegében a kórház orvosai oktatták az ápolónőket. Beer Erzsébet azok közé tartozott, akinek a munkájára, a hozzáállására már a három éves képzés alatt felfigyeltek - mondja Betlehemné Tóth Éva, a kórház ápolási igazgatója. Az alapbérnek számító 1100 forint helyett, száz forinttal többet kapott. Ez volt az indulás, s ami utána következett, az a három műszak, a napi feladatok ezernyi gondja. De mostanra már homályba vesztek a feszült, fáradtságot hozó órák, a stresszt okozó percek, s csak azok a pillanatok maradtak meg, amelyekben rá- mosolygott, őt szólította egy-egy kisgyerek, amelyekben neki is köszönetét mondtak a szülők, amelyekben a kolléganői hálálkodtak, hogy műszakot cserélt velük ... Ha lassan is, de kiderül mindez a beszélgetésből, s hogy kiderül, abban nagy része van az ápolási igazgatónak, aki többször közbeszól. Azért, mert ismeri a kolléganőjét, tudja, hogy mennyire szerény, is az a véleménye, hogy van még ezen a pályán számos olyan ápolónő, mint ő. Olyanok, akik évekkel, vagy évtizedekkel ezelőtt erre adták a fejüket, akik lelkiismeretesen és szorgalmasan „csak” azt csinálták, ami a szakmájukból, az emberségükből ered. Beer Erzsébet példa arra, hogy az ágy melletti három műszakozást is el lehet ismerni. Azzal, hogy korábban megyei főorvosi dicséretben részesült, hogy a három műszak ugyan megmaradt, de ő lett az osztályos főnővér helyettese, s most nyugdíj előtt négy hónap munka alóli felmentést kapott teljes fizetéssel. A legnagyobb örömet azonban az jelentette számára, hogy Budapesten, a központi Semmelweis ünnepségen vehette át azt a miniszteri díszoklevelet, amelynek szövege szerint azért kapott, mert „a nővéri hivatáshoz méltó magatartással több, mint 30 évet betegágy mellett töltött”. Ehhez az oklevélhez köszönetként másfél havi fizetést a kórház igazgatója csatolt. Egy jó szó. Ennyi kell az embernek, ha úgy érzi, hogy tett valamit másokért, hogy nem volt haszontalan a napja, a munkája, a kitartása. Beer Erzsébet úgy érzi, hogy ő megkapta. T. É. 1989-ben, közel 13 millió külföldi állampolgár élt az Európai Közösség országaiban. Ebből 5 millió az EK országaiból, 1,8 millió más fejlett országokból, 6 millió a fejlődő országokból, közülük 4,6 millió a Földközi-tenger menti országokból származott. Ezekhez az adatokhoz járul még az illegális, nem regisztrált bevándorlók tekintélyes száma, s a regisztráltak száma is 1993-ra jelentősen meghaladta a négy évvel korábbi számsorokat. Egy olyan jelenségről van szó, amely a XIX. század közepétől leginkább csak Franciaországot érintette, majd a II. világháború után Angliát, a Benelux államokat és az NSZK-t. Néhány éve azonban Spanyol- ország, Olaszország, Görögország is bevándorlási területté vált, olyannyira, hogy 1992-ben már valamennyi - időközben a gazdasági recessziótól és a munkanélküliség hatalmas méreteitől sújtott - EK ország tagja lett e sornak. Három modell Történelmi és kulturális okokból a három legnagyobb célország - Anglia, Franciaország és Németország - a bevándorlók és leszármazottaik letelepítését egymástól eltérő módon szervezte meg, s így lényegében a bevándorlási politika három modelljéről beszélnek Nyugat-Európában. Franciaország hosszú ideig azzal büszkélkedhetett, hogy képes asszimilálni a bevándorlóit. Az uralkodó törvény, amely elméletileg lehetővé tette, hogy a második nemzedékben már ne különböztessék meg a bevándorló szülő gyermekének nemzeti vagy etnikai eredetét, több egymással szerencsésen keveredő tényező terméke volt. Ezek közül kiemelkedett a francia állampolgársághoz jutás progresszív jellege, a kedvező munkahely-politika és az idegeneket nem kedvelő franciákkal szembeni harc. Nagy-Britannia egy soknemzetiségű toleranciával jellemezhető, mivel főleg a II. világháború után a Brit Nemzetközösség független államaivá vált, egykori brit gyarmatokról származó bevándorlókat fogadott, akiket - e tényből adódóan - megérkezésüktől kezdve teljes jogú állampolgárként ismertek el. Az elismerést megköny- nyítette Nagy Britannia két sajátos hagyománya: egyfelől a vallási pluralizmus, amely a XVII. században lezajlott utolsó vallásháborúk óta a társadalmi béke alapja, másfelől az Indiában szerzett gyarmatosító tapasztalatok. Lehet-e ténylegesen német bevándorlási modellről beszélni, hiszen Németország sokáig hirdette magáról, hogy nem bevándorló célország, noha az ötvenes évek vége óta nagyszámú külföldi munkaerőt alkalmazott? A német hatóságok valójában hosszú ideig úgy tekintették a külföldi munkásokat, például a ma már 1,8 millió törököt, mint ideiglenes vendégeket, akik néhány évi munka után visszatérnek hazájukba. Ma 6,5 millió külföldi közül 5 millió rendelkezik az ott-tartóz- kodás, de nem a némettéválás jogával, kivéve, ha lemondanak eredeti állampolgárságukról. Mint ismeretes ezek a külföldiek - törökök, ex-jugoszlávok - gyakran jogilag és térben is szeparált közösségekben élnek. Ennek magyarázata történeti jellegű: a nemzetetnikai felfogása, egy néppel, egy eredeti kultúrával kapcsolatban, megelőzte az államfelfogást. P. Weil és J. Crowles szakértők szerint, ez akadályozza a németeket abban, hogy integrálják a külföldiek Németországban nevelkedett gyermekeit és ugyanakkor ez vezeti őket arra, hogy könnyedén integrálják azokat a külföldieket, akik a történelem során szétszóródott német ősök leszármazottai. A náci múlt azonban arra ösztönözte a demokratikus Németországot, hogy egy nagyon liberális törvénykezést fogadjon el a menedékjog megadására vonatkozóan. A tagállamok kompetenciája Ma, amikor az európai építkezés, bár vitáktól, ellenállásoktól kísérve folytatódik, sokan beszélnek e három modell válságáról. Köztudott, hogy az EK hosszú ideje garantálta a szociális jogok egyenlőségét, a családi újraegyesítést stb., de az állam- polgárságra vonatkozó törvénykezés a tagállamok kompetenciája maradt. Születési helyétől függően egy, a közösségi Európában nevelkedett gyermek vagy állampolgárává válik, vagy nem: például a Franciaországban született marokkói gyermekek többségükben franciák lesznek, ugyanakkor, amikor a Németországban születettek - ritka kivétellel - marokkóiak maradnak. Egy két évtizede Párizsban élő francia kanadainak, vagy egy lengyelnek kevesebb joga lesz, mint egy jóval később odatelepült görögnek, vagy írnek. Való igaz, hogy a maastrichti szerződés magában rejti azt a kockázatot, hogy marginalizálja a nem-közösségi külföldieket, amit a republikánus intézmények válsága és a bevándorlásra vonatkozó vita hosszú ideje tartó politizálódása már elindított Franciaországban. Az új francia belügyminiszter, Charles Pasqua részint „bűnös toleranciával” vádolja elődjét, a szocialista Paul Qui- lés-t a korábbi menekültügyi politikával kapcsolatban, részint kijelenti: „Franciaország egy befogadó ország és annak is kell maradnia, és különösképpen a menedékjog fogalmához kell hű maradnia”. Igaz, a helyzet korántsem egyszerű. Egy márciusban végzett közvéleménykutatás adatai szerint, a megkérdezett franciák 25 százaléka „inkább” vagy „egy kissé rasszistának” vallja magát. A Balladur-kormány talán éppen ezért, elsőként az illegális bevándorlók ellen hirdetett harcot. Sokkal nehezebb vállalkozásnak tűnik a francia állampolgárság megszerzésére vonatkozó feltételek újraszabályozási kísérlete. Michel Rocard, szocialista pártvezér mindenesetre nagyon határozottan fogalmazott néhány hete a kormányfőnek: „A szocialisták nem fogadnák el a francia állampolgársághoz való jog automatizmusának kérdésessé tételét a francia földön született gyermekek esetében”. De amíg Franciaországban, egyelőre többnyire csak viták folynak a bevándorlási, letelepedési és tartózkodási törvényekről, Németországban - bár ugyancsak folynak viták pl. a kettős állampolgárságról - hat hónappal a möllni gyilkosságok és néhány nappal az alkotmány menekültügyi passzusainak parlamenti módosítása után, újabb gyilkos gyújtogatás történt, ezúttal, mint ismeretes Solingen- ben, melynek következtében két török asszony és három török gyermek lelte tűzhalálát... A liberális menekültjog alkotmányos korlátozásával kapcsolatban azonban tudnunk kell, hogy csupán 1992-ben 500 ezer menedékjogi kérelem érkezett a német hatóságok asztalára (Franciaországban kb. 30 ezer), ebből több mint 150 ezer kelet-európai állampolgároktól, akik német ősök leszármazottai. Kirekesztő közösség? A maastrichti szerződésben rejlő marginalizáló lehetőség ellenére, minden jel arra mutat, ha az európai építkezés nem fejlődik tovább, ez azzal jár, hogy megnöveli helyi szinteken a konfliktusok kockázatait és egy kirekesztő közösségiség bontakozik ki. Ugyanakkor nagy kérdés, milyen eredménnyel jár majd az ún. schengeni egyezmény, amely az EK „külső határai” és „belső határai” közötti megkülönböztetés elvén nyugszik, s célja egyfelől a vízumkiadási politika harmonizálása, azaz a századvég előtt az európai vízum bevezetése, másfelől az aláíró tagállamok (Belgium, Franciaország, Luxemburg, Hollandia, Németország, Olaszország, Spanyolország, Portugália) közötti közös menedékjogi politika kialakítása. Mindez annak elkerüléséért szükséges, hogy a menedékjogért folyamodókat ne küldjék egyik EK országból a másikba, vagy épp ellenkezőleg, hogy azok ne próbálkozzanak hasztalanul egymás után az Európai Közösség valamennyi országában . .. Csizmadia Sándor JPTE BTK Filozófia Tanszék Nagylak: kilométeres kocsisorok jelzik, hogy megkezdődött a nyári szabadság Németországban. A török vendégmunkások áradata a magyar-román határnál. Lehet-e cél hajléktalannak maradni? a A TAMASZ alapítvány felélte tartalékai egy részét Szociális bolt nyílott a közelmúltban Sándor utcában Fotó: Läufer A hajléktalanokkal való szervezett törődést vállalta fel három évvel ezelőtt Pécsett a TAMASZ alapítvány. Decemberben alakultak, s néhány hónapig a legszükségesebb teendőkre voltak képesek. A város a Gomba utcáról jegyezte meg a nevüket, mivel ott hozták létre az átmeneti szállást. A következő évben rendbe tették ezt a menedékhelyet, s Borbála-telepen kialakították a húsz személyes női szállást, egyben visszaállították a lakosság részére a korábban megszüntetett orvosi rendelőt. Megnyitották az első népkonyhát is, ahol a napi egy tál meleg ételt tudtak adni azoknak, akiknek erre szükségük volt. Az elmúlt évben végleges helyére, a Hársfa utcába költözött a népkonyha, a Sándor utcában pedig megnyitották a szociális boltot és az információs szolgálatot. Tavaly született a döntés, miszerint a hajléktalanok ellátása is a normatív támogatások közé tartozik. Eszerint minden hajléktalan emberről való gondoskodásért évente 50 000 forint központi támogatást kapnak. Ezt a pénzt azonban nem a központi költségvetésből juttatják nekik, hanem a Népjóléti Minisztérium által kifejezetten e célra elkülönített keretből. A támogatás ágyszámhoz kötött, vagyis a pécsiekét a 20 személyes női és a 70 személyes férfi szállás alapján számolják. Tavaly összesen négy és fél millió forintot kaptak a pécsiek a minisztérium Szociális Válságkezelő Irodájától, hét és fél millió forintot pedig az ön- kormányzattól.- Mi olyan helyzetbe szeretnénk kerülni, hogy saját erőből finanszírozzuk a rászorulók ellátását - mondja Éónai László, a TÁMASZ alapítvány titkára.- Ezt a célt azonban csak fokozatosan vagyunk képesek elérni. Első lépésként a 100 személyes népkonyha anyagi hátterének a megteremtését terveztük, s egymillió forinttal kevesebb támogatást kértünk az önkormányzattól a tavalyihoz képest. A hatmillió forinttal szemben azonban csak ötmilliót kaptunk. A lefaragás azért érint érzékenyen bennünket, mert fél éven keresztül a tárcától sem kaptuk meg az idén hatvanezer forintra emelt normatív támogatást. így kénytelenek voltunk a más célra szánt alapítványi forgótőkénket felélni a kamataival együtt. Éz a pénz a munkahelyhez, illetve szükséglakáshoz juttatási céljainkat szolgálta volna. Legalább annyira, hogy el tudtunk volna indulni. Most viszont hárommillió forinttal kevesebb pénzünk van, s ez az összeg nagyon hiányzik. Vészhelyzetben vannak, fogalmazta másként, s a kérdés úgy merül fel bennük, hogy az idén felélik azt a pénzt is, ami még az alapítvány számláján van, vagy egyes szolgáltatásokat beszüntetnek, s az ellátási rendszer a kezdéskori állapotba jut vissza. Arról nem beszélve, hogy akkor a hajléktalanok ismét egyenként kilincselnek a hivatalokban különböző segítségért, vagy ismét megjelennek az utcákon. Valamilyen mértékű és formájú gondoskodást azonban mindenképpen biztosítani kell, mivel ezt a szociális törvény valamennyi 30 000-nél nagyobb lélekszámú település számára előírja. A puszta ellátásnak azonban nincs sok értelme. Egyrészt azért, mert sok embert irritál ez a fajta eltartás. Másrészt az érintettek valóban elkényelmesed- nek, természetesnek veszik, sőt követelik, hogy gondoskodjanak róluk. Márpedig ez nem lehet cél, sem az egyik, sem a másik fél számára! T. E. A ti *
