Új Dunántúli Napló, 1993. május (4. évfolyam, 118-146. szám)
1993-05-08 / 124. szám
6 új Dunántúli napló 1993. május 8., szombat Szép magyar vers Füst Milán: A mámor vége Bú nem borít el többé magamért, A kedvem napja többé nem borúi, Kincses keservvel botladozni botorúl Megúntam én, - szenvedni mindig álmokért... Oly titkot hordoztam, amit hagymázas képzelet, Mint bűnös bojtorjánt, a szívbe ültetett.. . És lobogtam az éjben, mint a lázas fellegek S ki eltévedtél, azt hittem, hogy én vezettelek ... És büszke voltam rátok, messzi szenvedők, Bus éji vándorok, borús eltévedők ... Ám ennek vége már, a lepkeszárnyú mámor Szememről elrepült, szivem kihalt. .. Magamnak írtam még e dalt... S nem szenvedek, búsulni sem fogok, Csak hallgatok. Forró siker volt! Wanami Takayoshi és Howard Williams hangversenye Már megszoktuk,hogy Howard Williams rendszerint valami szokatlan, érdeklődést felcsigázó programmal örvendezteti meg koncertlátogató közönségét. A Pécsi Szimfonikus Zenekar hétfő esti, a Budapest Bank támogatásával rendezett hangversenyén skandináv zeneszerzők alkotásait vezényelte. Mindhárom komponista a századfordulón élt és alkotott. Edvard Grieg (1843-1907), a norvég zene kimagasló egyénisége, író és költőtársaival a sajátos norvég művészet kialakításáért küzdött. Ibsen Peer Gynt-jéhez komponált kísérőzenéje a norvég író mondanivalóját, költőiségét megragadó erővel, a rokonszellem megértésével festette alá. A belőle készült két szvit sajnálatos módon már régóta hiányzik a pécsi koncertprogramból. Ezért volt most különös öröm hallgatni az I. szvitet. A „Reggeli hangulat” sejtelmes pasztellszínei, „Aase halálának” leheletfinomságű pianisszimói, „Anitra táncának”, visszafogottsága ellenére is lendületes sodrása, majd „A hegyi király csarnokában” váratlan erejű vad crescendója olyan magas szintű tolmácsolásban hangzott el, mely valóra váltotta Howard Williams dirigensi elképzeléseit és megmutatta az egyes tételek sajátos karakterét. Az est másik nagyzenekari számaként Carl August Nielsen (1865-1931) dán komponista V. szimfóniáját ismerhettük meg. Bármennyire is jelentős zeneszerző, művei szinte teljesen ismeretlenek a hazai koncertéletben (jellemzően és talán nem ok nélkül, még a Hangverseny Kalauz sem említi). Ezért is jelentett szokatlan, súlyosabb feladatot a zenekar számára e mű bemutatása, melynek két, hosszabb lélegzetű tételében sűrűn váltakoznak a különböző hangulatot tükröző dallamok: lírai szépségű melódia áradását háborús ihletésű induló komorsága váltja fel, hogy aztán sajátos ritmikájú, zaklatott és nyomasztó zene következzék, mely végül himnikus fináléba torkollik. Ezúttal különösen éreztük gyümölcsét karmester és zenekar évek során elmélyült, kölcsönös bizalmának, ami a vonósok színes, felszabadult, a fúvósok lelkes, ugyanakkor pontos, csiszolt, valamint az ütősök, fontosságuk tudatában gondosan kimunkált muzsikálásában nyilvánult meg. A két zenekari szám között a finn nemzeti-romantikus zenei stílus történetében úttörő szerepet betöltő Jean Sibelius (1865-1957) Hegedűversenyét hallottuk, Wanami Takayoshi, világtalan japán hegedűművész kimagasló élményt nyújtó tolmácsolásában. Mindenekelőtt szép tónusát, nemes dallamformálását, helyzetében különösen döntő jelentőségű, lenyűgöző memóriáját kell kiemelnünk, mely a mű lassú és invenciózus melódiáiban tökéletesen sikerült. Hasonló magabiztossággal adta vissza az utolsó tétel bravúsrosan virtuóz hegedűszólamát. A közönség nagyon melegen és hosszan ünnepelte a művészt, aki egy Bach szólószonátának ráadásként való eljátszásával viszonozta a neki és az est dirigensének szóló tapsokat. Dr. Nádor Tamás Szappankultúra A mai ember már úgy született, hogy nem tud meglenni írás nélkül. Á börtönben talán az étel hiánya sem kínzott annyira, mint a papír hiánya. Hányszor emlegettük a kommunisták boldog börtönéletét, akik komoly és eredményes káderiskolákat rendeztek be a régi börtönökben! De ha véletlenül alkalmunk adódott ezt a hivatalosaknak felemlegetni, gúnyos röhej volt a válasz: Nem vagyunk bolondok ugyanazt a lehetőséget megadni az ellenségeinknek. De hát mikor az ember ráér, és nagyon kíván valamit, azt valahogy mégiscsak megszerzi magának. Igen változatos formái alakultak ki odabent a papír pótlásának. Ilyenek, a primitívebb formák közül: Szappanba karcolni az írást. Rossz, gyorsan kopik a szappan, könnyen felfedezi a kutatás. Bakancs talpát bekenni a falról letörölt mészporral, arra írni fapálcikával. Rossz. Nem lehet sokáig mezítláb maradni. Orvosságos üveget megtölteni a reggeli úgynevezett fekete kávéval, az üveg oldalát bekenni nyállal kevert mészporral, hogy az írás fehér alapon fekete betűkkel tűnjön elő. Jobb, de még mindig igen könnyen felfedezhető. Egy fanatikus társunk egy széttépett lepedő arasznyi darabjait varrta össze drótból készült tűvel, arra írta az angol nyelvtant hipermangán oldattal. Nagyon nehéz volt rejtegetni, végül el is kapták. Igényes kultúremberek maga- sabbrendű technikával dolgoztak. Ennek tökéletesített formáját sikerült néhány év alatt kidolgoznom. Leírom, emberbaráti szeretetből, ki tudja, ki veheti még hasznát: Havonta járt egy fél tenyérnyi fekete mosószappan. Néha két hónapra egyszerre adták ki, akkor egy egész tenyér nagyságú és vastagságú darabhoz lehetett jutni. Ha ezt az ember gondosan megőrizte egy-két hónapig, kőkeményre száradt. Akkor a vaságy élén tükörsimára lehetett csiszolni mindkét oldalát, s megvolt a palatábla. Az ételben gyakran kaptunk fejről és lábszárról lefőzött mó- csingot, de szigorúan tilos volt csontot is beadni vele. Szerencsére a konyhán dolgozó boldog közbűntényesek nem voltak mindig elég lelkiismeretesek, s néha az ételben felejtettek egy-egy kincset: valami kemény csontdarabot. Ebből aztán mindent lehetett gyártani, amit csak a legigényesebb ipar megálmodhatott: tűt, kést, kötőtűt stb. így jutottam én egyszer egy valódi gyémánthoz: egy egész kisujj nagyságú kemény lábszárcsont- darabhoz. Ennek az alaktalan, tehát nem is gyanús csontnak az egyik végét gondosan megmunkáltam. Gombostűfej alakú, nagyságú és simaságé hegyet csiszoltam rá. Ezek után már az irodalom minden eszköze rendelkezésemre állt. Ha ugyanis a kellőképpen elkészített szappanra rálehelsz és gondosan elsimítod, egységes matt felületet kapsz. Ha erre vigyázva, simán írsz a csont megmunkált végével, az fényes nyomot hagy a matt felületen. S ha kellő szögben fordítod a fény felé a szappantáblát, minden nehézség nélkül olvashatod az írást. Aztán elég rálehelni, elsimítani, s kezdheted elölről az egészet, a végtelenségig. S ami a legfontosabb: ha jön a kutatás, egy óvatlan pillanat elég, hogy nyálas ujjal végigtöröld a táblát a zsebedben, s az őr már csak a leghivatalosabb állami szappant találja nálad. Az én irigyelt, előkelő szappanomra 80 szó fért rá! Mi mindenre lehetett azt felhasználni! 40 angol szót lehetett róla egyetlen alkalommal megtanulni. A nyelvleckét jól ki tudta javítani lelkiismeretes angoltanárom. Verset tanulni, nem csak emlékezetből. Levelet írni a hazaiaknak, s idejében nyomtalanul letörölni, nehogy valaki elolvassa. A legnagyobb mégis az volt, mikor egyszer egy 80 személyes cellában, elhatároztuk, hogy vígestélyt rendezünk. Egy hétig mindenki költött, nótát szerzett, volt, aki ruhát varrt, női ruhát zsebkendőkből. S mindezt „titokban”, hogy a szomszédágyban lakó ne tudja, mi készül. Volt köztünk egy újságíró, az készítette a prológust, ügyes rigmusokban szellemesen megverselte a cella minden tagját. Ekkor érte csúcstechnológiámat a legnagyobb megtiszteltetés. Igaz, előzménye is volt. Pár héttel ezelőtt Eminescu-ünnepélyt tartottunk, azon én is elszavaltam a költőnek egy kedves kis versét, s ez az újságíró kollégának nagyon megtetszett. De a döntő szempont mégiscsak egyedülálló minőségű szappantáblám volt. Ennek köszönhetően engem méltatott a hosszú prológus elmondására. (Nem volt kis feladat, nyolcvan nevet csattanós jellemzésekkel egy- szuszra bemutatni.) A legsötétebb sarokban volt az ágya, odahúzódtunk a szappantáblámmal, ő diktálta, én írtam, aztán szépen megtanultam, letöröltem, s írtam a folytatását. Öt tábla telt meg vele. A kitűzött estén összehúztuk az ágyakat a terem végében, mindenki odakuporodott, négy emelet ágy-magasságban, s mikor végigszavaltam a verset, gurultak az emberek az ágyakon a kacagástól. Igaz, másnap a három szervezőt jól elverték, de még azok se bánták. (Én nem voltam köztük.) Hiába, a kultúráért fizetni kell. Még a szappankultúráért is. Varga László Tavaszy Noémi linómetszete Katona József születésének évfordulójára. (A Pécsi Kisgrafika Barátok Egyesülete gyűjteményéből) Galambosi László Út a kőüreghez Kakas kiáltott háromszor. Az éjben fejszék csattogtak tölgyek tövein. Mint holdfényben hullámok áradása, a Gyalázottban örvénylett a kín. Királyi jelként nádszálat billentett a reggeli szél. Töviskorona izzott a vértől. Jézus szótlan látta: ráhajol Atyja kristály homloka. Nézte Pilátus kezeit a vízben. Hallotta: vadként üvöltött a vád. őrök mögött futottak Kajafásék, tárták Barrabás börtönajtaját. A szögező nagy keresztet taszított fölsebzett vállra, Istennek fia meg-megbotolva vánszorgott, rogyott: felhő-vágatban állt a Golgota. Rángott a föld. A villám kettévágta a sötétséget ömlesztő eget. Szív-kaput nyitott recsegve a lándzsa. A százados szirtté fehéredett. Füstölve lángolt hegyek piros melle. Nikodémus a létrán lépkedett. Urát, a holtat, ölébe emelte. Indult a kőüreghez. Könnyezett. Diákabrak Van, hogy tudatunk mélyéről, mint a hajnali pirkadás, földereng , elhangzik valahol egy szó. Egy emberemlékezet óta nem hallott név, fogalom, kifejezés - akármi. S nyomában máris fölhúzott zsilipként ömlik, árad szét megannyi hasonló. Elmúlt, elsüllyedt világok emléke lenne mindez, élettelen kósza közület, ha nem töltené meg jóleső, bi- zsergető érzéssel az emberi emlékezet. Az emlékezés. Kedves öreg színművész barátommal földik vagyunk. Egy város éltető levegőjét szívtuk ) akkor még volt); egy gimnázium padját koptattuk, csak ő jó húsz évvel előbb ... Úgy adódott, hogy nemrég fiatalságáról, diákkoráról beszélgettünk. Iskolánk, a Római Katolikus Főgimnázium nyilvánossági jogát még Trianon után elvették, így „kis érettségi” után a nagydiákoknak minden év végén a jeles Maros-parti liceum, tanári bizottsága előtt kellett vizsgázniok. Erről mesélve nekem „beugrott” a legendásan szigorú reáliskola - mely különben patinás román tanintézmény volt már a Monarchia idején - hites neve: „a” Moise Nicoara .. . „Az, az!” -, villanyozódott fel öreg barátom, s az emlékek hímes tarlóját le-lehántva életre kelt szívverésnyire megannyi „passzív állományú” szókövület.-Emlékszel? ... Hazafelé, meg olykor délután is, mekkora zacskó diákabrakot kaptunk 2 lejért a Königsdorffer- nál? ... Meg a Klemensnél, a Bulevardul Regele Carol al Doileá-n? Emlékidézésünket sajnos kettészakította a rideg jelen - valami másra kellett figyelnünk. Bennem azért sorra újraéledt néhány szó, amely az időben - miként a Pál utcai fiuk korában az „Einstand!”, a longa-méta, a Kugler vagy a bigézés (ami, nehogy félreértés legyék, facövek-ütögető játékot jelentett) -fogalom volt. Mint a „kráhedli” (málnaszörp, csatos kisüvegben) a 3 ldjes Pischinger-szelet, az ala- vicska, a rahat, a Szent Já- nos-kenyér, a medvecukor vagy a dulcsáca (ami szirupos görögdinnyehéjat jelentett). A „diákabrak” valamikor ugyancsak fogalommá vált. Senki nem emlékszik ma már, mikortól? Talán már a század elejétől vagy még korábbtól? Annyi ismert, hogy a város legrégebbi és legismertebb cukrásza találta ki, talán a génjeiben hordozott - finoman szólva - takarékossági (?) szempontok révén. Magyarán: egy morzsa se vesszen kárba, ha érték! Ilyeténképp kifun- dálta, hogy a napi süteménysütések „resztlije”, maradéka: cukormáz, tésztaszéle, dió- és mogyoródarabkák, csokoládédarabok; mazsola, kandiro- zottgyümölcs-vagdalék, reszelt csoki s ki tudja még hányféle ízes morzsalék - került, kerültek bele az összecsavart fehérpapír-zacskóba, olyan 15-20 dkg-os porciókban. Tüneményesen népszerű volt. S még a korabeli Román Királyi „KÖJÁL” sem tudott belekötni, minthogy, ha Kö- nigsdorfferék hatszor nagyobb üzemben sütnek-főznek, akkor is elfogyott volna egy órán belül... Tanítás, azaz 13 óra után módfelett kedveltük ezt a kedvenc csemegénket, mert a jeles cukrászék mindig reggel vagy délelőtt sütöttek „zserbó-szeletet”, ahogy ott hívták; vagy rövidebben „zserbót”, ahogyan errefelé ismert. (Ha még van valahol ...) Ennek a süteménynek a resztlije volt a legfinomabb, ugyanis tepsiből kikerülve a cukrász a 3-4 milliméternyi csokoládémázzal együtt szelte le a szélét. S a szerencsések zömmel ezt foghatták ki. Azóta - a diákabrakkal együtt - eltűnt a neves cukrászda, el a Templom utca magyar felirata; a minorita rendházból bérház lett, s a hajdani oly szép saroképületet aligha tatarozták a harmincas évek, az ott is „boldog békeidők” óta. Átellenben a városi színház; a bazilikával szemben a Dácia-kávéház működik ugyan még, ám mellékutcákba már inkább ne menjen az ember... Nemrég egy neves amerikai atomfizikust hallottam a rádió reggeli műsorában. Neve ismerősen csengett: őry Huba. Iskolatársak voltunk a katolikus gimnáziumban, talán két osztállyal járt fölöttem ő, az „Őry-fiuk” közül az egyik. A befejező kérdés szülővárosára utalt. Azt felelte, nem, nemjárt ott, mióta - félévszázada lassen - eljött. Emlékei között diákkora városát, a régi Ara- dot szeretné megőrizni.. . Talán neki van igaza. Ám egy sokáig néma hangsor, a diákabrak bizonyosan őbenne is rég elsüllyedt szókövületek ébresztője lenne keserű, fejbevert, álomtalan álomból. Wallinger Endre i
