Új Dunántúli Napló, 1993. május (4. évfolyam, 118-146. szám)
1993-05-22 / 138. szám
6 üj Dunántúli napló 1993. május 22., szombat Hol húzódnak a törésvonalak? Három évvel ezelőtt, a kormánykoalíció létrehozásakor jól érzékelhető volt egy kétpárti szisztéma kialakítására irányuló szándék. A miniszterelnök - indokolva a többek által javasolt nagykoalíció elutasítását - a „természetes szövetségesek” összefogásának előnyeiről beszélt, s érvei nagyon logikusan hangzottak. Kétségtelen, döntése indokolt volt, csakugyan tisztább képletet jelent és hatékonyabb kormányzást tesz lehetővé egy olyan koalíció, amelyben a partnerek közötti távolság nem túl nagy, s amelynek összetartásában az érdekek mellett az érzelmi, a világnézeti közelségnek is szerepe van. Kétpárti szisztéma Persze már ekkor is lehetett tudni, hogy a koalíciós felek között, de még az egyes pártokon belül is vannak nézetkülönbségek - ennek ellenére sem volt elképzelhetetlen, hogy ösz- szecsiszolódnak a partnerek, s egy balközép párttömörüléssel szemben kialakul egy jobbközép pártszövetség, akár egy egységes párt. A választásokon legjobb eredményeket elért két párt, az MDF és az SZDSZ láthatóan nagyon szívesen elvállalt volna egy ilyen felállást. A két „nagy” párt sokat tett azért, hogy célját elérje. Egyrészt kiélezett harcba kezdett egymással, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy a közöttük lévő ellentéteket a politikai erőket megosztó fő törésvonallá változtassák, amelyek a kisebb pártok magatartását is meghatározzák, másrészt pedig nyitottak partnereik felé, akár azon az áron is, hogy eredeti programjukat kiszélesítsék. Az MDF jobb, az SZDSZ bal felé vált nyitottabbá, azt vélvén, hogy ezekben az irányokban növelheti táborát. Ma már látjuk, hogy a kétpárti szisztéma nem alakult ki, sőt a létrehozására tett erőfeszítések céljukkal ellentétes eredményre vezettek. E politika haszonélvezője az egyik legkisebb párt, az üresen maradt centrumot elfoglaló Fidesz lett, s a korábban igazi gyűjtőpártként szereplő két „nagy” párt támogatóinak jelentős részét elnyerte. A közvélemény rokonszenve A közvélemény szimpátiájának megváltozása meglehetősen gyors volt. A felmérések alapján már 1991 őszén a Fidesz volt a legnépszerűbb párt, s e népszerűséget ma már elsöprőnek jósolják: a Közvélemény-kutatók szerint a valamely pártot választó polgároknak közel fele a fiatal demokratákkal rokonszenvezik, míg az MDF, illetve az SZDSZ híveinek aránya 10 százalék körül mozog. Ez azt jelenti, hogy táboruk kevesebb mint a felére csökkent. A pártpalettán végbemenő drasztikus változásoknak persze több oka van, s bizonyára szerepet játszanak benne a rendszerváltás elkerülhetetlen nehézségei is, ám azt hiszem, öszszefügg a két „nagy” párt által választott stratégiával. Egyrészt a főleg ideológiai kérdések körül kialakult konfrontáció taszította a társadalom zömét, másrészt a táborok kiszélesítésének szándéka belülről szétzilálta, bomlasztotta a pártokat, harmadrészt - az elszenvedett kudarcok következményeként - kiélezte a párton belüli konfliktusokat. Érthető módon e fejlemények a kormányzati felelősség legnagyobb részét magára vállaló MDF-et sújtják. Fizetnie kel- letta kolaíciós partnerek - meglehetősen bizonytalan - hűségéért, s fizetnie kellett (és feltehetően fizetnie kell még ezután is, amennyiben ragaszkodnak hozzá) a pártegység fenntartásáért. A miniszterelnök taktikai ügyességének, a kormányzati hatalomban való részesedéshez fűződő érdekeltségnek, a különféle kompromiszumoknak és más egyébnek (legutóbb például az Ukrajnával kötött alap- szerződés ratifikálásakor az ellenzék magatartásának) köszönhetően mindeddig sikerült ugyan a kormányzati stabilitást fenntartani, ám jelen állapotában aligha számíthat arra, hogy a következő választások után is jelentős szerephez jut. Ez a párt az elmúlt három év alatt nem sokszínűvé, hanem mélységesen megosztottá vált; a párton belüli törésvonal mélyebb, mint ami a párt egyes csoportjait a tőle „balra” illetve .jobbra” álló ellenzéki pártoktól elválasztják. Praktikus problémák Ebben mutatkozik meg a három éve választott stratégia kudarca. Ahelyett, hogy az MDF-nek sikerült volna magába integrálnia, mintegy a centrumba „darálnia” a jobboldalt (miként ezt az 50-es, 60-as évek NSZK-jában Adenauer tette volt), a mindenfajta radikalizmust elutasító, nagyon is pragmatista gondolkodású polgárokat riasztotta el magától kiszámíthatatlanságával, egyes csoportjai és személyiségei szélsőséges megnyilvánulásaival, az ideológiai háborúskodások elvállalásával. Magához vonzott egyeseket, de ugyanakkor eltaszított sokakat. Mondhatjuk persze, hogy ezen elképzelés nem önmagában volt rossz, hisz lám, az NSZK-ban működőképesnek bizonyult. Mindenesetre nálunk, valamilyen okból nem sikerült. Esetleg azért nem, mert a törésvonalak nem ott húdódnak, ahol azt a két „nagy” párt megvonni gondolta; a praktikus problémákkal nyűglődő társadalom számára az ideológiai csatározások, az egyes értelmiségi elitek, „szekértáborok” kulturális-mentális pozícióinak különbségei nem sokat számítanak. Nos, a parlamentáris demokrácia egyik nagy előnye, hogy a választópolgárok gazdag pártkínálatból választhatnak. A nem kedvükre valót az eladó nyakán hagyják, hiszen ma már nem igaz a tétel: eszi, nem eszi, nem kap mást. Schlett István Megkezdődött a lengyel komphajó mentése A Rügen szigetétől északkeletre fekvő tengerrészen a Polish Ship Salvage Company nevű cég szakemberei szerdán megkezdték a január 14-én a part közelében elsüllyedt „Jan Heweliusz” lengyel komphajó mentési munkálatait. A szerencsétlenség 55 emberéletet követelt. A mentés során 60 tonna gáz- és könnyű dieselolajat, valamint 10 tonna kenőolajat akarnak a felszínre hozni az elsüllyedt komphajóról. A búvárok jövő kedden kezdik meg a tengerfenéken fekvő kompahjó átvizsgálását, miután az elmúlt napokban a „Jan Heweliusz” testvérhajóján ismerkedtek ennek a hajóosztálynak műszaki berendezéseivel és felszereltségével. A komphajó mintegy tíz méterre fekszik a tenger felszíne alatt. Pécs 20. századi képzőművészetének meghatározó jelentőségű főszereplője Gábor Jenő festőművész Száz éve született Gábor Jenő festőművész és egyúttal 1993-ban emlékezhetünk meg halálának huszonötödik évfordulójáról. Életművének jelentős részét ma már a Modern Magyar Képtár őrzi. Gábor Jenőt napjainkban egyre inkább kezdik felfedezni és a magyar művészet történetében betöltött kiemelkedő szerepét felismerni. Miért éppen Pécsről? Pécs 20. századi képzőművészetének meghatározó jelentőségű főszereplője volt az a Gábor Jenő, aki több évtizedes pécsi tartózkodása idején az átlagból való felülemelkedése és részben szerénységének okán háttérbe szorulni látszott, majd kényszerű szegedi, később önként vállalt budapesti távolléte idején a helyi közéletből való természetes kirekesztődése okán is mintha elfelejtődött volna, mintha úttörő szerepe homályba merült volna. Életének utolsó éveit azonban szülővárosában, a fiatal művészek megértő közösségében élhette meg és talán kevéssé közismert, a Pécsi Stúdió (Pécsi Műhely) betiltott kiállítása az ő egyértelmű kiállítása miatt válhatott nyilvánossá. A ház, amelyben utolsó éveiben lakott, ma emléktáblával megjelölt, a kőtáblán 1931-ben készült festményének stilizált önarcképe látható. Május 23-án, a százéves évforduló napján kerül felavatásra, a pécsi város- szépítők, valamint a pécsi képzőművészek és műbarátok adakozásából. Ha végre megíródik Pécs 20. századi képzőművészetének története, a krónikás azzal a talányosnak látszó miérttel találhatja magát szembe, hogy vajon miért éppen Pécsről rajzott ki a progresszív művészek egész hada a század első felében, és miért alakult ki a közvéleményben Pécsről az a kép, hogy a modern művészeteknek egyfajta gyűjtőpontja e város? Pécs 1924 óta egyetemi város, az egyetem jelenléte elsősorban az irodalom fellendülését hozta magával, de az igények megnövekedtek, egyúttal sokirányúak is lettek. A Pécsi Képzőművészek és Műbarátok Társasága 1926-tól nívós kiállítási programokat bonyolított le, messzire kitekintő képzőművészeti tájékoztatást nyújtva. A húszas évek első felében a nagy világégést és Trianont követően tehetséges fiatalok, jórészt Gábor Jenő volt növendékei, megkerülvén a hagyományos akadémiai utat, művészeti stúdiumokat a Bauhaus műhelyeiben végeztek és így közvetlenül az európai művészetek nagy áramába soroltak be. A „pécsi bauhauserek”, Breuer Marcel, Forbát Alfréd, Johan Hugó, Molnár Farkas, Stefán Henrik és Weidinger Imre egyaránt Pécsről indultak és váltak nemzetközileg ismert művészekké. Martyn Ferenc, Gyarmathy Tihamér, Fekete Nagy Béla, Lantos Ferenc, Keserű Ilona, Kismányoky Károly, Pinczehelyi Sándor, Halász Károly, Gellért Brúnó, Ficzek Ferenc és a modem művészethez tartozó művészek névsora tovább folytatható, a sor elejére azonban kétségtelenül Gábor Jenő kívánkozik. Vérbeli festő Pécsi kisdiák korában Am- hold Nándor rajztanár irányításával érlelődött benne a művészet iránti életre szóló vonzalom. 1911 és 1915 között járt a képzőművészeti főiskolára, ahol rajztanári oklevelet szerzett. Liptószentmiklós, Gyer- gyószentmiklós, Szakolca és Körmöcbánya voltak kezdő tanári pályafutásának - a kor szokásának megfelelően - évente változó szinterei. 1919-ben, huszonhat éves korában végre hazakerült szülővárosába, Pécsre, ahol előbb a főreálban, majd később a gyakorló gimnáziumban tanított. 1893-as születésű lévén 5-10 évvel volt idősebb előbb felsorolt bauhausos pályatársainál, s a megélhetést és biztos egzisztenciát jelentő tanári állása miatt nem kényszerült fiatalabb kollégáihoz hasonló radikális lépésre, a bizonytalan nagyvilág helyett a helyben maradást választotta. Külföldi, párizsi és berlini tanulmányútjai, a nyaranta külföldről hazalátogatókkal való állandó kontaktus, a legfrissebb művészeti folyóiratok tanulmányozása révén így is szinte benne élt a világban történő események sodrában. Vérbeli festő volt, mindent annak érdekében tett, annak jegyében cselekedett. „Pécsi korszakom lényege az impresszionizmustól távolálló, plasztikus formaábrázolás, kubisztikus szellemben. Szinte szoborszerűen formáltam meg figuráimat és mozgalmas kompozíciókban sűrítettem azokat”, vallotta munkásságáról. 1927-ben kisebb képötletek után több lapból álló, színes papírokból ragasztott kollázsokat készített. Míg a húszas években a figurálistól az elvont konstruktív irányába haladt, a harmincas években főleg sokalakos kompozíciókat festett, ünnepélyes emberábrázolásokat. A freskófestés lebegett szemei j előtt, ez a vágya azonban sohasem teljesülhetett. A munkásélet mellett az emberi tevékenység más megnyilvánulásai is érdekelték, a cirkusz világa, a zenélés, a sport és egyáltalán, az ! emberi test szépsége. Képei statikusak és szerkesztettek, mely- í ben nagy szerepet játszik a dekoratív vonalritmus, a szín csu- i pán másodlagos. 1941-ben Szegedre került áthelyezéssel, a Baross Gábor Gyakorló Gimnázium tanára j lett. Egy egészen más közegbe : kerüjt és ez festészetében is mély nyomott hagyott, megpróbált azonosulni az alföldi emberrel, a vízzel együtt élő ember sajátos lelkivilágával. Festői előadásmódja oldottabbá vált, fellazultabb. A vízen tükröződő fények problémája, a látvány- ! hoz szorosabb kötődés elbizonytalanította őt, megzavarta kialakult festői szemléletét. 1947 nyarán, szegedi tartózkodásának utolsó időszakában aztán visszatért régi önmagához, nonfiguratív akvarell sorozatot , festett. Ezzel lezárult munkásságának korábbi szakasza, jelentős fordulattal visszakanyarodott a húszas évek végére kiérlelt festői világához. 1947 telén Budapestre költözött fel. Ismét évek múltak el, amíg rátalált önnön magára, újra kibontakoztatta igazi énjét. 1955-től kezdve már kizárólag az elvont kifejezésmód lehetőségeit kutatta. Eleinte még a figurális témából indult és efelöl halad az elvont irányba. Később - Kassák baráti köréhez tartozóként talán éppen az ő inspirálására - már teljesen mellőzte a tárgyi kapaszkodót, képeinek belső törvényszerűségét a formák dinamikája, a vonalak ritmusa és a színek harmóniája határozta meg. Véglegesen hazatért Váratlan hirtelen halála előtt, telve tervekkel, teli tettvággyal véglegesen hazatért szeretett szülővárosába. Bekapcsolódott a művészeti életbe, olybá tűnt, mintha nem is lett volna távol jó negyedszázadig, bátorította, példájával ösztönözve a kezdő művészeket és elrendezte saját műveinek a sorsát. Gazdag életművét biztonságba helyezte, múzeumok és gyűjtők birtokolják, és a műkereskedelem is fokozott érdeklődést mutat irányában. Az életmű tudományos igényű monografikus feldolgozásra vár. Dr. Romváry Ferenc Gábor Jenő: Önarckép, 1931, karton, tempera, 66x50 cm. E kép stilizált változata szerepel a pécsi emléktáblán (Szent István tér 21.) Fotó: Nádor Katalin A szifilisz utódai Megdöbbentő arányokat öltött hazánkban a meddőség. Okozói zömmel olyan új betegségek, amelyek tünetei sokkal nehezebben észlelhetők az ismert nemi betegségek tüneteinél. A vérbaj, az a betegség, amelyet előszóra XV. század végén diagnosztizáltak az orvosok, zsoldoskatonákon elrettentő tüneteket, visszataszító nyílt sebeket produkált. A szifilisz járványként vonult végig a kórokozóval szemben teljesen védtelenül álló európai népességen, és bizonyos feltételezések szerint volt az európai történelemnek olyan időszaka, amikor - szerzett vagy öröklött formában - gyakorlatilag majdnem mindenkit megfertőzött. A kezdetben mérgező higanykúrával és egyéb veszedelmes eljárásokkal kezelt „bujakór” a huszadik század elején vált gyógyíthatóvá a Salvarsan felfedezésével, de végleges legyőzéséről csak a penicillin-kúra létezése óta beszélhetünk. A híres antibiotikumnak köszönhetően a valaha rettegett kór ma már jól gyógyítható, és elvesztette régi pusztító hírét. Igen ritkán fordul elő, Magyarországon 1991-ben például mindössze 151 esetet jegyeztek fel. Ugyanígy viszonylag kevés új fertőzést okoz a régebben ugyancsak igen elterjedtnek számító gonorrea, amely ráadásul gyorsan és eredményesen gyógyítható. A hazai adatok 1991-ben valamivel több mint négyezer fertőzést mutatnak. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a nemi betegségek kihúzhatok a fertőző kórok listájáról. Csupán annyi történt, hogy a „klasszikus” kórképek helyébe újak léptek. Ezek már csak azért is veszélyek, mert tüneteik nem túlságosan feltűnőek. Nem okoznak magas lázat, nagy fájdalmakat, így sokszor csak akkor derül rájuk fény, amikor már helyrehozhatatlan szövődményeket hoztak létre. A leggyakoribb szövődmény a meddőség, amely Magyarországon megdöbbentő arányokat öltött: a szakemberek szerint a magyar házaspárok 13 százaléka hiába vágyik utódra. Ma a több mint negyven számon tartott nemi úton terjedő betegségek közül a legelterjedtebbek közé tartozik -az ureaplazma-fertőzés, olykor az emberek 50 százaléka is hordozhatja a kórokozóit! Sokban hasonlíthozzá a chimidia trachomatis okozta betegség is: mindkettő meddőséget és vetélést okozhat, mindkettőt csak nemrégiben fedezték fel, és mindkettő egyre gyakoribb. Egyes szakemberek szerint a chlamidia a bűnös abban, hogy Magyarországon olyan sok a koraszülés: megfertőzi a magzatburkot, amely így nem képes tovább tartani a baba súlyát. A hazai felmérések szerint a chlamidia a nőknek körülbelül 25 százalékát fertőzte meg, ami igen magas arány, de az Egyesült Államokban is ez a nemi úton partnerről partnerre jutó kórokozó a legelterjedtebb. A chlamidia nemcsak gyakorisága és szövődményei miatt olyan veszélyes, hanem azért is, mert szűrésére Magyarországon egyelőre igen kevés intézmény képes. Pedig a betegség korai diagnózis esetén intenzív antibiotikum-kúrával jól gyógyítható. De a veszélyt egyelőre kevesen veszik komolyan: míg a gonorrea-fer- tőzött partnerét hatóságilag elővezettetik - jóllehet a betegség könnyen elmulasztható -, addig hasonló veszélyes, de nehezebben felfedezhető és kezelhető kórképeket még a szakemberek mindegyike sem ismeri, és ismeri fel. Mörk Leonóra <V h L
