Új Dunántúli Napló, 1993. április (4. évfolyam, 89-117. szám)
1993-04-15 / 102. szám
1993. április 15., csütörtök új Dunántúli napló 11 Bejárják az országot Tíz éve együtt az ANK Nyugdíjas Klubja A munka öröme A belsőépítész „Mintha mi sem történt volna” Bűn megöregedni? A szokásos szombati kirándulást már nagyon vártuk. Az sem vette el a kedvünket, hogy a 35-ös autóbusz már az állomásról zsúfoltan indult. Az ülőhelyeken - ki-ki a felszállási fürgeségétől, ügyességétől függően - öregek és fiatalok vegyesen ültek. A harmincegyné- hány fős csoportunk nagyrésze is állt. Egy hang zokszó nélkül, kapaszkodva, s kimondatlanul vigasztalódva: leszállunk, kijárjuk magunkat, hisz végül is kirándulni indultunk. Nem így egy nyurga fiatalember, aki nem átallotta hangosan közhírré tenni véleményét, miszerint: nem elég, hogy tönkre tették az országot, meg követelőznek, ráadásul mindent elözönlenek. Azt is kifejtette, szerinte hol lenne már a helyünk. Senki nem reagált a véleményére. Remélem, hogy a hasonló korúak azért nem, mert nem ugyanezen az állásponton vannak, mi pedig eleve jobbnak láttuk a hallgatást. Csak magunkban kívántuk neki egy olyan időalagutat, amely vissza repítené harmincas évek, meg a háborús idők Magyarországára, hogy a saját bőrén érzékelje mindazt, amit megéltünk. Arra pedig, hogy neki is „joga lenne leülni”, mert megfizette, mit lehet mondani. Eljön az idő, amikor ő is megöregszik! T. L.-né Nyugdíjas szavazatok Több, mint tíz évvel ezelőtt, 1982. február 27-én, 23 taggal alakult Pécsett, a kertvárosi Nevelési Központ Művelődési Háza keretében a nyugdíjasok klubja. A tagság létszáma változó, jelenleg több, mint ötven. Többségben egyedül élő nyugdíjas nők, három házaspár és öt férfi találkozik itt rendszeresen. Az elmúlt években jól összeszokott, egymás iránt érdeklődő és segítőkész csapattá kovácso- lódott a tagság. Terveink megvalósításához igen komoly erkölcsi és anyagi támogatást kapunk a Művelődési Háztól, az ANK Il-es számú Általános Iskolájától, az 508-as Ipari Szakközépiskolától, az ANK-ban lévő vendéglátó egységtől és a húsipari vállalattól. A tagság szerény anyagi helyzetét is figyelembe véve úgy és olyan foglalkozási programokat állítottunk össze, amelyek biztosítják a különböző igények kielégítését. A késő őszi, téli és a kora tavaszi hidegebb, esős időben a Művelődési Ház klubhelyiségében tartjuk a heti összejöveteleinket. Általában ebben az időben kapcsolódunk be a Művelődési Ház kedvezményes rendezvényeibe és Az infláció már az év első két hónapjában jelentősen nőtt. Legnagyobb mértékben az élelmiszerek ára nőtt. Ezen belül élelmiszereken belül különösen drágák a friss zöldségfélék, nőtt a tej, a tejtermékek, a kenyér ára. Az átlagosnál nagyobb mértékben - csaknem tíz százalékkal - emelkedett a szolgáltatások ára, a csatornadíjak, a vízdíjak, a közlekedési költségek növekedése miatt. A drágulás nagyobbrészt a kétkulkérjük különböző filmek vetítését, egészségügyi és más tartalmú előadások szervezését. Amint az időjárás engedi igyekszünk a városba, a Mecsekre. Teljes napot töltöttünk Malomvölgyben, Égervölgyben, a Dombai tónál, Orfűn, Abalige- ten, Siklóson, Villányban, Mohácson, Komlón, Pécsváradon, Magyaregregyen, Ófalun, Szekszárdon, Badacsonyban, Budapesten, Visegrádon, Esztergomban, Szentendrén, Harkányban, Szigetváron, Barcson, Gunarason, Magyarhertelen- den, Sikondán, Igáiban. Többnapos kirándulásokat is szerveztünk. Jártunk többek között Tihanyban, Balatonfüre- den, Pannonhalmán,- Győrben, Sopronban, Nagycenken, Sümegen, Keszthelyen, Nagykanizsán, Zalakaroson, Jákon, Kőszegen, Szombathelyen, He- renden, Veszprémben, Baján, Kiskőrösön, Kiskunfélegyházán, Szentesen, Orosházán, Békéscsabán, Gyulán, Hódmezővásárhelyen, Szegeden. Ezeket a kirándulásokat a Művelődési Ház anyagi támogatásával tudtuk megvalósítani. Fábos Pál klubvezető esős áfa bevezetésének, a fogyasztási adó emelésének, egyes ártámogatások csökkenésének a következménye, ám több területen nagyobb az emelkedés, mint amit ezek indokolnának. Ha a keresetek átlagos emelkedése meghaladja a 14 százalékot, akkor a Nyugdíjasok Országos Kamarája szeptemberben a nyugdíjak korrigálását fogja javasolni, jelentette be Krizsán Sándor, a kamara sajtóbizottságának elnöke. Asztalos-segédlevéllel a zsebében vágott neki az Ipar- művészeti Főiskolának, hogy aztán 1956-ban a dél-dunántúli régió első főhivatású - ilyen irányú képesítést szerzett - belsőépítészeként a Pécsi Tervező Vállalatnál kezdje meg három és fél évtizedes tevékenységét. Vida Gyula, az ormánsági Gil- vánfán született, ezért is kérte magát a főiskola után Pécsre. Első nagy munkája az akkoriban újjászülető, hajdan Király Serfőzdeként ismert nagykanizsai sörgyár belsőépítészeti megformálása volt, s ez elsősorban a sörfőzőházat jelentette. A cégnél kapott utolsó megbízatása volt a dömörkapui turistaházból lett Mediterrán Szálló berendezéseinek megkomponálása, ezután ment el korkedvezménnyel nyugdíjba. Persze az alkotó tevékenység ezzel nem ért véget, hiszen Vida Gyula ma - ahogy tréfásan emlegeti - egyszemélyes tervező- intézetét vezeti egy e célra megvásárolt, elegánsan berendezett urán városi lakásban, s a megváltozott világban, ami kedvez a belsőépítészet érvényesülésének, van elegendő megbízása is. Valójában persze mindig is volt szerepe a Vida által (is) képviselt belsőépítészetnek, hiszen a közcélú építkezések belső terei sohasem csak úgy, maguktól töltődtek meg tartalommal: hogy a falak burkolata, a kárpitok, a bútorok stb. olyanok lettek, amilyenek, ahhoz mindig szükség volt a szakemberre, a belsőépítészre, legfeljebb a még „szakabb” emberek s maguk képére silányították a dolgokat, persze mindig pénzügyi megfontolásból és soha nem az alkotás művészi jellegének a megkérdőjelezésével. Bár.... % - Az építőipar 56 utáni fellendülése új helyzetet teremtett a belsőépítészet számára is, nekem pedig a már említett két munka között is nagyon sok megbízást. Mégis, életemben először most vagyok nyugodt, ebben az egyszemélyes tervező- intézetben. Ezt meg is magyarázza: máig képtelen megemészteni azt, hogy a cégnél megtagadták (bizony volt ilyen is!), hogy kiutazhasson Franciaországba, ahol egy Vasarely által felkínált közös munkáról kellett volna tárgyalnia. Megemlíti, hogy a cégnél magányos farkasnak titulálták, aki nemigen volt kíváncsi mások, főleg pl. a személyzetis véleményére. így folytatja:- Komoly helyeken sokszor szóba sem került, hogy egy-egy új épületnek, új intézménynek egyáltalán van belsőépítésze is. Valóban, mintha minden csak úgy, magától lett volna... Aztán szerencsésen megváltoztak a dolgok és ma már a belsőépítészet egyenrangú az épülettervezéssel. Vida Gyula az évek, évtizedek múltával erőt érzett az épülettervezésre is - saját részére épített ürögi családi házával 1986-ban „Az év lakóháza” pályázaton díjat is nyert - és „saját emberi örömére a képzőművészet iránti vonzalmának is engedett: kiállításain mindig is láthatók falikárpitjai, üvegablakai, vagy önálló, azaz nem alkalmazott alkotásai. („Sokan haragudtak is ezért rám. . . ”) Most már pedig.. .- Nyugdíjas.. . Furcsa számomra ez a „státusz”, hiszen az égvilágon semmi sem változott. Illetve csak annyi, hogy havonta hozza a postás a nyugdíjamat. Régi kapcsolataim élnek, a szakmai múltnak köszönhetően munkám is vari. Nem is tudom, enélkül hogyan lennék. A rendszerváltásnak köszönhetően a vállalkozói szférában nőtt a belsőépítészet iránti igény, néha talán túlságosan is, hiszen volt már olyan, hogy egy üzletet egy éven belül - profilés tulajdonosváltás miatt - kétszer is meg kellett tervezni. A kivitelező ipar is, amivel pedig mennyit kellett veszekedni, vitatkozni, s ami a gyenge minőségű munkával tönkre tudta tenni a legszebb álmokat, szemlátomást változik: ma már nehéz munkához jutni (sorba kell állni érte), ezért nőtt az igényesség, s a vállalkozók, az új szervezetek iparkodnak olyan szakembereket maguk köré gyűjteni, akikben szintén megvan a tulajdon munkájuk iránti igényesség.-A jövő? Természetesen ugyanebben a formában dolgozni még, remélhetően hosszú távon. Mintha mi sem történt volna. Hársfai István Emelkedtek az árak Vida Gyula egyszemélyes tervezőintézetében Fotó: Löffler Gábor A két és félmillió nyugdíjas választópolgár 1994 -ben arra a párta adja majd a szavazatát, amelyiknek a programja leginkább tükrözi a szociális érzékenységet - jelentette ki Miha- lovits Ervin, a Nyugdíjasok Országos Kamarájának ügyvivője. A kamara fontosnak tartja, hogy az idős emberek ne maradjanak távol a májusi társadalombiztosítási önkormányzati választástól. Ezért az áprilisi nyugdíjszelvényen minden nyugdíjast arra kérnek : vegyenek részt a tb-önkormányzat megválasztásában. Kamarai feladatok Az időskorúak és a nyugdíjasok közel negyven százaléka a létminimum alatt él. Három- százezren vannak azok az időskorú állampolgárok, akiknek semmilyen jövedelmük nincs, s közülük sokan a szociális törvény teremtette támogatási körből is kimaradhatnak. A Nyugdíjasok Országos Kamarája ezért fontosnak tartja, hogy még ebben az évben egy komplex szociális törvény-tervezet előkészítésében közre- műköjön. Bezzeg az én időmben! Ez a kabarétréfa címévé silányult mondat mindannyiunkat elkísér. A fiatal hallgatja, az öreg mondogatja. Valamikor én is hallgattam. Miközben szüleim ontották bölcs szentenciáikat, jól leplezett nyugtalansággal pörgettem az asztal alatt a terítő rojtjait. Untam az egészet, mert már százszor hallottam az elmondottakat és mert egyéb dolgom akadt. Várt rám az „igazi”, a nagy szerelem. Aki aztán a megbeszélt időpont után másfél órával fölényes fejtartással, mentegetőzés nélkül jelent meg a helyszínen. Elmúlt egy emberöltő. Most én mondom. Tán többször is, mint kéne. Nem annyira a fiataljának, inkább a korombelieknek. Mert ők úgy tesznek, mintha figyelnének, mintha igazat adnának. Mert ilyen-olyan gonddal teletűzdelt önvizsgálatom közben arra már rájöttem, hogy a világ generális gondjain javítani nem tudok. Törődök hát olyannal, amihez alig van közöm, s amihez - és ez meggyőződésem - jobban értek, mint azok, akik most fiatalnak tudhatják, érezhetik magukat. Körülbástyázom magam élettapasztalatnak nevezett emlékekkel, melyek igazsága, ha nem is örökérvényű, ér annyit, mint amennyit nekem mondtak az öregek annak idején. Piszlicsáré dolgok izgatnak. Mert a nagyok hiába teszik velem ugyanezt, azokról leszoktam. Leszoktattak. Az például, hogy az autóbuszon helyet foglalók átlagéletkora 8-15 év, míg az állva, tétován kapaszkodóké ennek többszöröse. Zavar a csevegés stílusa, hangereje. Zavar a nyegleség, az oktalan kivagyiság. Zavar, hogy a munkában fáradt Anyuka az aznapi bevásárlástól tömött szatyra mellett önként cipeli egészséges gyermeke helyett a nehéz iskolai felszerelést. Zavar, hogy áz öregek tisztelete csupán szószékről, onnan is meghallgatatlanul hangzik el. Hogy lekerült a társadalom illem-palettájáról az öregkor, a tapasztalat tisztelete. Valamikor mi sem hittünk az öregek bennünket javítani, irányítani kész és akaró szándékaiban. No de ennyire? Nem, azt nem mertük volna! Látom pedagógusainkat, akik oktatási-nevelési és tán emberi elveik miatt is összeráncolják a homlokukat és kommentálják mondandómat. Amikor éppen arra emlékezem, hogy annak idején, az én időmben milyen kölcsönhatással volt, lehetett egymással az iskola és tanulója. Maradjunk az előbbi példánál. Fejemen az iskola címerével ellátott sapka, netán az ingemen, vagy a blúzon viselt "iskola embléma egyfajta tartást, fegyelmet parancsolt ránk. Jószándékkal és belénk nevelt meggyőződéssel simultunk a társadalom elvárásaihoz. Jött a villamos - akkor még járt - és le nem mertünk volna ülni a világ minden kincséért sem, ha a nálunk idősebbnek nem jutott hely. Mert vigyáztunk az iskola, az általunk megtestesített Alma Mater tisztességére. Miként az is vigyázott ránk. Bízhattunk benne, tudtuk, nem csak a tanórákon fogja a kezünket, de a mindennapok furcsa gondjainak megoldásában is segítségünkre van. Bennünket tanítottak tisztelni a kort. Azóta megkopott ez a fogalom, törekvés. Nem mesterségesen koptatták el, természetes körülmények miatt vesztett értékéből. Természetes módon? Nem hiszem. Az európai ember számára az öregedés kudarcélményt és az ezzel járó önértékelés csökkenését jelenti. Természetesnek az tartható, hogy a testi és szellemi teljesítmények csúcspontja a fiatalkorra tehető. Ámbár, ami a szellemit illeti, ebben kételkedem kissé. Az öregedő ember egyre többet veszít társadalmi értékéből, nem egyszer a családiból is, így érthető (valóban az ?) ha teherré válik önmaga számára. Könnyű - és hiábavaló volna - most a Távol-Kelet öregeket tisztelő szokásaira, hagyományaira utalni. A görögkor ránk maradt emlékeire is. Itt kell maradjunk magunk között és tudomásul kell vennünk a megváltozott körülményeket. Azt, hogy én mondom, de senki nem figyel, s ,azt, hogy amit nekem mondanak, az nem mindenkor egyezik felfogásommal, szokásaimmal, tapasztalataimmal. És közben egyre többet szeretném, szeretnénk mondani, hogy „bezzeg az időmben!” Mert látjuk, érezzük a tévu- takat, jóslataink és ritkán felszínre hozott érzéseink megvalósulását éljük át, szeretnénk őszintén segíteni, de nem kapunk lehetőséget. S ha kapnánk, sem mennénk vele sokra. Mert - s ezt őszintén be kell vallanunk - nem látjuk tisztán a dolgok összefüggéseit, nem érezzük mindig az élet valóságos ritmusát. Amelyet egyébként néha talán azok sem éreznek tisztán és világosan, akiknek ez vállalt kötelezettségük, elhivatottságuk. így hát morgolódunk a kisebb-na- gyobb hibákon, bűnökön és miközben emlékeinket idézzük, tétován állunk az élet utcasarkán. De ha nagyon őszintén és nagyon mélyen a múltunkba nézünk, talán beismerhetjük, hogy nem csak a világ volt más, amiben élnünk kellett, léhetett, de a tényeket őrző és megkopott emlékek sem úgy sorakoznak, viliódznak, mint ahogy azok valamikor megszülettek velünk. N éha még nekiveselkedünk, hogy elrebegjük a „bezzeg az én időmben!” régen megunt igéit, aztán szelíden a nap felé fordítjuk arcunkat. Onnan világosság és meleg jön, amely elönt bennünket és amelyre oly nagy szükségünk van. Bokrétás András
