Új Dunántúli Napló, 1993. április (4. évfolyam, 89-117. szám)
1993-04-01 / 89. szám
10 aj Dunántúli napló 1993. április 1., csütörtök 0: jMáb sj ís."i - ír.:» * «o*á ism« sj t$?2 •• </a>4 ^ »» BY0ÍT0Y SJ í«?í - i?«>í Ä BmóMzi MIHÁLY SJ : . ÍS7? ~ J70?f ^ swMßyars umács ~ l?0S íew MmtáttáMg és wfrf fV,.:: ^(ir^nmát " Jni ti, 30 ,r ' Üá 1 .. . * s’,a'' ««iw « * J&fij ** v ^ , * V?V$> p mmk mm u a KW t ShÄiilpll ? Saat« »,k« «-r i * V.« * ü imvstm ük * >m Pécsi jezsuita vértanúk A Jézus Társasága pécsi jelenléte kereken kétszáz évet tesz ki. Ebből 160 esik a régi, 38 pedig az új Társaságra. A kétszáz év alatt több száz jezsuita fordult itt, meg mint lelki- pásztor, mint tanár és testvér. A nagyobbak közül hadd említsünk néhány ismert nevet: Vásárhelyi Gergely és Horváth János a török időkben, Bittevi Mihály, Prenntaler János, Ravasz Ferenc a török utáni átmeneti időkben, Faludi Ferenc, Pray György, Pejacsevich Ferenc, Kapi Gábor, Gyalogi János a kibontakozás viharos éveiben. A régiek közül négy olyan jezsuita nevét kell kiemelni, akik vérüket ontották hitükért és a keresztények egységéért: P. Jakobovics Jakab, P. Borrhi György, P. Móró István és Mg. Borovecz Mihály - a rezidenciában velük együtt lakó Smilja- novics Lukács káplánnal együtt 1704. március 26-án rác marta- lócok dühének estek áldozatul. Golyóktól, kardoktól összeszabdalt testüket a város főterén álló templom kriptájában temették el. A török dzsámiból keresztény templomot alakítottak a jezsuiták, altemplomának átrendezése alkalmából új fehérmárvány tábla került a sírjuk fölé, melyet a többi atyák sírtáblájával együtt a vértanúság évfordulóján megáldottak. A töröknek Magyarország déli részéből való kiűzetése után hatalmas tömegek, rácok, szerbek, vlachok húzódtak északra magyar területre, részben menekülve a török elől, részben csalogatva a bécsi kormány által. E tömegek ortodoxok, görögkeletiek voltak. Pécs városa nem örült a szakadárok bevonulásának, mert tiszta katolikus várost akart a püspöki székhelyből építeni. Erre, hogy t.i. nem fogad be másvallású lakókat, ünnepélyes fogadalmat is tett a főtemplom jezsuita plébánosa kezébe. Az első rác csoport, mely egy kalugyer kíséretében jött Pécsre, hajlandónak mutatkozott az unióra a katolikus egyházzal, azért a plébános átengedte nekik az egyik ugyancsak török dzsámiból alakított templomot, melyben persze ő előzőleg már misézett. A pátriárka eltiltotta a kalugyert az ilyen „megszentségtelení- tett” helyen való misézéstől. A jezsuiták azonban nem hagytak fel az egyesítés munká- lásától és létrehoztak egy nagyobb uniós mozgalmat, melyben a környék (Tolna és Fejér megye) jelentősebb szerb papjai és világi férfiai és a grábóci ka- lugyerek is ígéretett tettek az unióra. A Társaság atyái királyi és egyházi buzdítással dolgoztak akkor az unión a Kárpátmedence szélén élő ortodoxok között. P. Ravasz Ferenc pécsi plébános Kolonics Lipót bíboros közvetlen munkatársa volt ezen a téren s nyilván ezért lett itt plébános -superior, hogy a P. Bittevitől és Prenntalertől megkezdett munkát befejezze. A dogmatikában és a keresztény élet gyakorlataiban meg is egyeztek, de az atyák nem gondoltak arra, mennyire zárt egységet képez a szerb-rác nép vallásilag és etnikailag. Amikor tehát kiragadtak egy jó részt a pátriárka nyájából, fellázadt a latinok ellen az egész nép. Az unió visszament, Amikor 1704-ben rác csapatok Rákóczi Ferenc katonáinak kiűzése címén elfoglalták Pécs városát, dühük az uniót szolgáló jezsuiták ellen fordult. Agyonütötték azt, akit találtak. Bittevi már nem élt, meghalt a pestises betegek ápolásában, Prenntaler és Ravasz más házakban voltak már, két páter a rácok betörésekor nem volt a házban, így ők is megmenekültek. Négyen azonban áldozatul estek a martoló- cak dühének. Fricsy Adám „A tátongó üresség intő példa .. Színigazgató válság - 1926-ban Mert akkor is színházi válság borzolta a kedélyeket, ha az merőben más jellegű volt is. Akkortájt a vidéki színidirektorok, így a pécsi Asszonyi László is - legendás sikerű szerepe nyomán Nótás kapitány -, az egyre nyomasztóbb anyagi gondokkal, a gázsifizetés rémével küszködtek. Pedig Asszonyi igyekezett jó színházat csinálni. Nem volt ritka a heti 3-4 bemutató. Késedelem nélkül műsorra tűzte a fővárosi színházak minden valamirevaló újdonságát. Hogy ezek nem vonzották sorozatos előadásokra, táblás házakra a közönséget, nem Asszonyi, hanem a szerzők hibája. A napi bevétel átlagban alig érte el az 5 900 000 koronát, míg a kiadások 9 millióra rúgtak - panaszolta levelében Nendtvich Andor polgármesternek. A kritika pedig ezt írta: „A tátongó üresség intő példa a direktornak, de egyúttal megdöbbentően elszomorító jele a közönség részvétlenségének, mely édes-keveset törődik városunk legfontosabb kulturális intézményével, a színházzal.” % 1926 őszén a színház olyan válságba került, mely akadályokat gördített az elé, hogy Asszonyi társulatával nyári állomáshelyéről, Nagykanizsáról bevonuljon Pécsre. Mivel a deficit meghaladta az egymilliárd koronát, a város színűgyi bizottsága olyan határozatot hozott, hogy addig nem engedik be a társulatot, amíg hitelezőivel megegyezésre nem jut. Az egyezkedést a lelkes színházbarát Littke József pezsgőgyáros kísérelte meg. Mivel ez nem járt eredménnyel, a válság tovább mélyült, és a színügyi bizottság november 19-én felbontotta Asszonyival a szerződést. Ma már meglehetősen nehéz a sok ellentmondó, indulatoktól sem mentes híranyagból, főleg a színházi körökben bennfentes ügyvéd-újságíró dr. Müller Jánosnak a Pécsi Színházi Életben megjelent pamfletjeiből kibogozni Asszonyi színigazgatósága utolsó időszakának hiteles történetét. Szerencsére segítenek Márfi Attila színháztörténeti forrásai. Néhány korabeli újságcikk: „Azok a városi urak, akik jónak látták Asszonyi László kezéből máról-holnapra hirtelen kicsavarni a színházvezetés gyeplőjét, legfőbb kifogásként azt hangoztatják, hogy Asszonyi olyanokra hallgatott, akikre nem kellett volna, ötöd-hatodmagával dirigálta a színházat, ezért kellett idejutnia, ahol most van. Nem akarok itt vitába szállni a jó városi urakkal, hogy igazságosak-e Asszonyi ellen emelet vádjaik, vagy sem. Azt azonban elvártam volna tőlük, hogy legalább találtak volna olyan megoldást, hogy ez a tömeguralom a színház élén megszűnjék. A jó városi urak azonban nem ezt tették.” Háromtagú bizottságra bízták a színház vezetését, olyanokra, akiknek a korabeli tudósítások szerint - sejtelmük sincs nemcsak a művészi, de az adminisztratív színigazgatásról sem. Azonban a régi szakember, Danis Jenő személye biztosítékul szolgált, hogy a társulat ne maradjon gazdátlanul. A pécsi újságok lapzártakor kapott értesülésre hivatkozva jelentették, hogy az évad november 21-én megkezdődik, ezzel a színház válsága véget ért. ■Ne Az újságok ekkor újabb botrányról kezdtek írni: „Megdöbbentően veszedelmes tervek foglalkoztatják Pécs szab. kir. város vezetőségét. A pécsi és kaposvári színikerület egyesítése, aminek megvalósulása nemcsak Pécs kultúráját, de a magyar színészetet veszélyezteti. Pécsett több, mint 30 esztendeje áll a most restaurált Nemzeti Színház, azelőtt is volt kőszínháza s emberemlékezet óta minimálisan 7 hónapos volt az idény. Pécsnek, mint egyetemi városnak gondolnia sem szabadna arra, hogy idényét megrövidítse. Pécs nem bújhat ki az alól, hogy egyedül adjon kenyeret a magyar színészet jelentékeny táborának.” Közben a színügyi bizottság két órás tárgyaláson úgy határozott, hogy új pályázatot ír ki a színház bérletére. Jelentkező akadt bőven. „Ki lesz az új színigazgató?” - tette fel a kérdést a Pécsi Színházi Élet Tere-fere pletykarovata. „Csak tőkeerős direktor kezébe szabad adni a színház vezetést” - állapította meg. Január 16-i közlés szerint Alapi Nándor visszalépésével már csak Kiss Árpád békéscsaba-makói szín- igazgató, Galetta Ferenc, aki Pécsett 3 éven át népszerű bon- viván volt és Fodor Oszkár, a budapesti Thália Színház igazgatója harcolnak a porondon. Január 23-i tudósítás: „Megtörtént a pécsi és kaposvári színikerület egyesítése. Egyhangúlag Fodor Oszkárt választották meg a két színház igazgatójává”, - aki 1927. január 27-én vette át hivatalát. „Célom, hogy a pécsi színházat a régi nívójára emeljem” -nyilatkozta Fodor, ez az érdekes múltú, dinamikus egyéniség, aki évekig Berlinben volt filmszínész, filmíró és rendező és aki új korszakot nyitott a pécsi színház történetében. Az ő színházvezetése alatt is gyakran váltakozott a siker a válsággal. S bár 35 éves jubileumakor, 1937-ben megünnepelték, sok elismerést kapott, de valódi segítséget nem. Lehet, hogy ez is közrejátszott későbbi öngyilkosságában. Dr. Nádor Tamás Újra a magyarság sorskérdéseiről Lapunkban már hírt adtunk a Honvéd Hagyományőrző Egyesület Baranya Megyei Szervezetének kezdeményezésére indított vitasorozatról. Ennek során első alkalommal, 1992. március 2-án dr. Arady Lajos kandidátus, a Közép-Európai Intézet, korábban Magyarságkutató Intézet munkatársa, egyben a Honvédelmi Minisztérium főtanácsosa tartott magas színvonalú, a nemzet életének csaknem minden viszonylatára és nézőpontjára kiterjedő, tárgyilagos előadást. A fegyelmezett gondolataival kiváltott élénk vita azt tanúsította, hogy ezt a kérdéskört tárgyalni kell, nem egyszer és csupán abbahagyni lehet, befejezni nem. A közvélemény széles körének érdeklődését elégítheti ki mindaz az ismeret, amelynek elemei a a napi sajtóban sokszor csak a sorok között olvasók számára válnak világossá, rendszerezett előadás keretében ösz- szefoglalva ritkán hozzáférhetők. Nem kevesebb várakozással tekintünk a vitasorozat legközelebbi eseménye elé. 1993. április 6-án 14 órai kezdettel a Honvéd Helyőrségi Klub nagytermében (Pécs, Király u. 13.) dr. Rajczi Péter nyugalmazott tanárnak ehhez a tárgykörhöz fűződő gondolataival ismerkedhetnek meg az érdeklődők. Az előadó személyiségének értékeit lapunk olvasói eltőt aligha szükséges hangoztatni. Az előadás nyilvános, minden érdeklődőt szívesen fogad a rendezőség. Nem véletlen, hogy erre az előadásra a tanulóifjúság húsvéti szünetének időszakában kerül sor és nem túlzott áldozat ebből a szünetből mintegy két órát erre a célra szánni, sem a fiatalság, sem a nevelésükre hivatottak részéről. Abban a meggyőződésben szólítjuk meg itt a pedagógusokat és az ifjúságot: részvételükkel is bizonyítsák elkötelezettségüekt a haza és nemzet iránt. Nem politikáról, pártpropagandáról lesz szó, hanem arról, hogy újabb ezer év múltán is legyen virágzó magyar kultúra és legyenek, akik igénylik ezt és tisztelettel tudják magukénak tekinteni a múlt valóságos értékeit. Kovácsy Zoltán Ahol sírjaink domborulnak (2.) Növi Oszkoltól Szúrni felé Növi Oszkol közepes városka, kb. 100 kilométerre van a Dontól. Itt volt a vonatok végállomása, innen történt a sebesültszállító vonatok indítása. Az utolsó vonatra még néhány pécsi bajtársunk felfért. Itt megpróbálták a beérkezett alakulatokat csapattestük szerint rendezni, összegyűjteni. Ekkor találkoztam újra volt zászlóaljam maradékával. A zászlóaljparancsnok Keserű alezredes már Kijevbe került állítólag sárgasággal. Horváth Gyula főhadnagy volt a rangidős tiszt, aki a kb. 150 fős zászlóalj-maradékot összegyűjtötte. Zászlóaljunk ezek szerint 70 százalékos veszteséget szenvedett. (Horváth Gyula a Kárpátokban Kőrösmezőtől balra az Ikerhavason, vagy Asztaghava- son halt hősi halált, mint az én volt doni páncéltörő tizedesem, a nagyszokolyi (Tolna m.) Pilisi Lajos.) A hadseregparancsnokság az Oszkol-vonal védelmére összeállította az ún. Szügyi-csoportot a még hadra foghatókból. Vagyis azokból, akiket még annak vélt. Nem volt tisztában azzal, hogy ezek a maradékok már egyáltalán nem akartak harcolni, és egészségileg, lelkileg arra már nem is voltak alkalmasak. Ismét meg kellett várni az előretörő orosz ékeket, aztán Korocsa felé ismét menekülés. Megállítás, felkoncolás tömegével, futás tovább, vagyis ván- szorgás Belgorod felé, ami a Dontól vagy kétszáz kilométer. Ott rakodtunk ki novemberben tizenkét napi vonatozás után, onnan mentünk ki a Donhoz, tehát eddig ismertük az utat. A pár napos úton (persze ismét élelmezés nélkül) a hóviharban összekeveredtünk az olaszokkal. Siralmas népség volt rövid malaclopó köpenyben, rövid kis puskával, tollas vadászkalapban. Mivel én beszéltem olaszul, nekem kellett őket az előttünk elfoglalt szállásukból kitenni. Káromkodva, de kimentek. Az orosz házigazda pedig kijelentette, hogy az ágyát nem adja, mert mi tetvesek vagyunk. Krumplit kéregető legényemnek, a horvátul tudó beremendi Berta Antalnak pedig azt mondta egy orosz, hogy adjon Hitler. Belgorodban jelentkeztünk ismét a menetirányítónál. Csak így volt lehetséges utalványhoz jutni, hogy élelmet vételezzünk. Közepes város aránylag ép állapotban. Északra és keletre a dombon hatalmas német katonatemető, a templomokban élelmiszerraktárak. Sok a német. Charkov felé mennek, mert a várost körülzárták az oroszok, azokat meg körülzárták a németek, majd átmenetileg vissza is foglalták. ' Hat főre kaptunk egy-egy német kenyeret, kevés konzervet, marmaládét. Itt kétfelé irányították a visszavonulókat. Nekünk nem a nyugati, a Kijev felé vezető rövidebb út, hanem az északi jutott. Egy falut jelöltek ki számunkra gyülekezési helyül a Kurszk felé vezető vasútvonal közelében. Elszállásoltunk pár napra, és vártuk a többieket. De csak nem jöttek. Ez roppant gyanús lett. Felderítőink jelentették, hogy mögöttünk a főútvonalon szakadatlanul vonulnak észak felé. Keletről, Korocsa felől pedig ágyúszót, bombázást hallottunk. Horváth főhadnagy szerzett egy falusi szánt lóval, menjek el a második faluba, a vasúthoz, kérdezzem meg aaémeteket, mi a hadi helyzet. Hát azok éppen pakoltak, menekülésre készültek. A koromsötétben a lovacska irányítás nélkül is szépen hazap- oroszkált velem. Reggel aztán mi is besoroltunk a menetoszlopba, mentünk, amerre a többiek. Oboján már közel volt Kurszkhoz, attól keletre Voro- nyezs. Nyugati irányba kanyarodtunk Szudzsa, Szúrni felé. Élelmünk hamar elfogyott, éheztünk megint. Közben embereim jelentették, hogy a felvételező volt, pécsi hentes Hoffmann Tóni egyes tiszteknek még adogat kenyeret. Megemlítettem Molnár Dénes hadnagynak, aki szólt a zászlóaljparancsnok Horváth főhadnagynak. Szudzsa főterén kijelentették, hogy zendülésért átadnak a hadbíróságnak. Ugyanis már megjelent égy olyan parancs is, hogy rémhírterjesztésért is halál járhat. Szerencsére a bíróság már jó messze járt, nem értük utol. A lakosságtól kéregettünk, de már nem volt krumpli, csak egy kis tök vagy takarmányrépa az állatoknak. A főútvonalon vonulók kora délután elfoglalták a szállásokat, felélték az élelmet, az este érkezőknek már szállás sem jutott. Kitaláltuk, hogy a fő vonulási útról kitérünk északra, és azzal párhuzamosan levő falvakon át menetelünk faluról falura. Ez bevált, így jutottunk el Szúrni, egy nagyobb város közelébe, ahol végre pár napra megpihenhettünk. Közben néhány nagy tó jegén vonultunk át, észre sem vettük, hogy a tó jegén menetelünk, csak a végén kivágott jégtáblák jelezték. Biró József volt tart. zls. Honismeret „Asszonyi igyekezett jó színházat csinálni. Nem volt ritka a heti 3-4 bemutató ..
