Új Dunántúli Napló, 1993. április (4. évfolyam, 89-117. szám)
1993-04-30 / 117. szám
12 aj Dunántúlt napló 1993. április 30., péntek Füst Milán: Tavaszi dal, vándordal Tavaszi szél fújja már a varga kötényét, Ki görbe utcában, kicsi boltja elé Kiült, kirakta műhelyét is és alkonyi órán Lámpafénnyel a sötétet melegíti. Hej, szeszélyes még az idő s a lánykáknak pajkos Szél hulláma mossa csiklándó nyakát! ... Hej, elfeledem én is búskomorságomat... Föltettem életem egy lengő levélre ... És én is elmegyek, hová a szél sodor!... Kettős a művészeti szakközépiskola növendékeinek műsorából. Horváth Norbert felv, TV előzetes: Táncgála az „Itthoniban A Pécsi Körzeti Stúdió Itthon című kulturális magazinjában vasárnap délután ízelítőt láthatnak abból a nagyszabású gálaműsorból, amelyre a Tánc Világnapja alkalmából április 29-én került sor a pécsi DOZSO Művelődési Központban. Április 29-e a Nemzetközi Táncszövetség nagy ünnepe, hisz ezen a napon született Nővérré, az a XVII. századi francia balettművész, aki kidolgozta, megteremtette a klasszikus balett alapjait. Rá emlékeznek ekkor a táncosok világszerte, így a pécsiek is, akik joggal lehetnek büszkék, hisz többek közt a divattáncok világversenyein évek óta kiváló eredménnyel sze- replnek. A gálán Uhrik Dóra Liszt-díjas balettművész, a pécsi Művészeti Szakközépiskoal tánctagozatának igazgatója mond köszöntőt, ezután a néptánctól a baletten át a legmodernebb divattáncokig minden műfaj képviselőit láthatják a nézők ebben a színes műsorban, amelynek rendezője Biikkösdi László. A. K. Szilágyi Eszter Anna: (mert a föld) Azon a lepecsételt meredélyen jutottak át. Máig sem értem, hogyan lehetett elboldogulni szerény peremén. Talán vasakat izzítottak vagy mókusfarokból fontak kötélzetet. Annyi biztos, hogy kijutottak és a többiből alakultak zárvány- testecskék, légzés-könnyítők. Világítottak is, sosem találom ki, miféle zsírból és miféle szöszből gyúrtak szövétnekféleséget, amit aztán, bármire jutottak, mindig cipeltek. Persze találhattak öszvéreket, ahogy tépték legott agyér fűféleséget és medvehagymát a magokhoz, így lehetett, hogy amikor elérte őket ez a nevezetes nagy sóvihar, még meneteltek. : Mert a föld puha is meg kemény meleg is meg reménytelenül hideg Grazi művészfotók a pécsi Nevelők Házában Ünnepélyes keretek között nyílott meg a grazi „Gösta Pongratz” Fotóklub elnökének, Johann Majer fotóművésznek a kamaratárlata a pécsi Nevelők Hazában. Amolyan valódi „sógori” viszony ez osztrák barátainkkal. Bizonyíték erre az a barátinál is nemesebb gesztus, hogy a Grazban most kezdődő, nagyszabású „Eurőpaváros” rendezvénysorozatot éppen a Mecseki Fotóklub kiállítása vezeti be, amelyet a tartományi miniszter- elnök nyit meg május 7-én, a Grazi Vásár idején. És erre az újabb baráti kézfogásra családjukkal együtt kaptak szíves meghívást a Mecseki Fotóklub tagjai - „költségtérítési hozzájárulással”. Mindezek alapján méltán vehette át a grazi testvérklub elnöke Pécs önkormányzatának elismerő oklevelét, fogadva egyben a megjelentek őszinte köszönetét. Pedig Johann Majer barátunk nem főhivatású népművelő vagy várospolitikus, de még hivatásos fényképész se - rendkívül elfoglalt technikai szakemberként áldozza kevés szabadidejét a fényképezésre és a klubvezetésre. Ennek ellenére kevés fotográfus dicsekedhet az övéhez hasonló nemzetközi kiállítási statisztikával: az 1975-ös kezdettől fogva napjainkig nem kevesebb, mint 12 országban csaknem hétszáz képe került falra, számos első díjat, érmet, oklevelet kiérdemelve. Az UNESCO fotóművészeti csúcszerve EFIAP címmel tüntette ki, és hazája évenkénti mesterfokú vetélkedősdrozatá- ból is többízben került ki győztesként. Rendkívül tág érdeklődési köre és esztétikai igényessége irígylésreméltó technikai felkészültséggel párosul, így remekbe készült táj-, zsáner-, csendélet-, akt- és riportképekkel örvendezteti meg pécsi kiállításának látogatóit. Ótletgazda- ságát és humorérzékét egyaránt bizonyítják montázsképei a nagyvárosi plakátrengetegből, de az itt közölt, talán legeredményesebb képe is két negatív felhasználásával készült: a tengeri iskolahajó sellőfiguráját csodáló apácanénik egy ausztriai sárkányrepülő-bemutatón kerültek kencsevégre. Említhetnénk-dicsérhetnénk még további, világsikerű képeit, de helyesebb megtekinteni őket a Szt. István tér 17. sz. alatti pécsi Nevelők Házában, ahol május 14-ig, munkanapokon 9-17 óráig várják az igényes fotótárlatok kedvelőit. Dr. Szász János AFIAP Johann Majer alkotása két negatívból: a tengeri iskolahajó sel- lőfíguráját csodáló apácák Beke György: Feladott sziget Minél kíméletlenebb a lélek- szorítás, annál hamarább jelképpé válhatik minden dacoló életmozzanat, legyen bár egyébként köznapi, jelentéktelen. Például egy aprócska sziget a folyó közepén. Lehet az a természet játéka, vagy éppen - mivel a helység közepén található - a városrendezők különös ötlete. Eléggé kitűnik a betonnal szegett folyómederből, a szigorúan szabályos, egyenesnek meghúzott part valóságai felkínálja a képzeletnek. Természetes medrében ide-oda kanyargó folyó ágyában ügyet sem vetnénk rá, a szeszélyes víz, az áradások sodra százával alkot ilyen képződményeket. A Szamos medrében is gyakran tetten érhető ez a szigetépítő erő, a közeli havasokból lehordott iszap egy-egy vízmélyi sziklacsonk közé rakódik, s különös erdélyi „korallsziget” jön létre, amelyet az áradások beborítanak, de nem képesek magukkal ragadni, elsodorni. Egy ilyen parányi szigetem van nekem Kolozsváron. Míg a Borjúmái oldalban laktam - hajdanán szőlőskertek voltak ott, a nagy peronoszpóráig -, onnan leereszkedve a Magyar Színház mellett, a keskeny gya- loghídon át értem el a hajdani Belvárost, a ferencesek terét, majd a Szent Mihály templomot. Tekintetemmel már az utca kiöblösödésétől kerestem a szigetet, és szerelmesen néztem, amíg el nem haladtam mellette. Észrevett, és mintha köszöntött volna: egy csapzott bokorféle rezzent meg a sziget szélén, félig a vízbe hajoltan, félig a szélbe kapaszkodva. Városba szorult falusi ember nosztalgiája ébredt meg bennem a sziget varázsában. Képzeletemben elragadtam, vittem magammal a szülőföldemre, a Feketeügy országába. Gyermekkoromban mindig szigetet akartam építeni a folyónk medrében, de a víz erősebb volt nálam. Jelképpé akkor vált ez a sziget számomra - addigi ködös álomképből mikor valaki más, számomra ismeretlen meghódította magának. Megtehettem volna ezt én is, ébredezett bennem az irigység. De ezt hamar legyőzte az elismerésem. Az ismeretlen hódító nem az álmait kergette a Szamos közepén, hanem a lehetséges termőföld hasznát látta meg, és kapaszkodott bele. Egy szép napon szabályszerű ágyások tűntek fel a szigetemen, veteményes kertté alakult át a kopár- ság. A nyolcvanas évek közepén okos lelemény volt a különben veszélyes ötlet. A piacokon kevés és megfizethetetlenül drága a zöldségféle. Háziasszonyok vigyázattal hámozták a burgonyát, a hagymát szárastól belefőzték a levesbe. Férfiak felásták a tömbházak környékét, és virágok helyett konyhai zöldségféléket termesztettek az ablakaik alatt. A városvezetés nem ellenezte, hanem egyenesen ösztönözte ezeket a hódításokat, ilyképpen kívánta apasztani saját gondjait. Nem is hatósági tiltásban rejlett az előbb említett veszély, hanem a folyó kiszámíthatatlanságában. A Szamos ugyanis nem tanúsított különösebb megértést az emberi erőfeszítések iránt, s mikor már elevenen lobogott a kicsiny, zöld sziget, a havasok roppant áradást bocsátottak alá. Nem afféle nagyvíz volt ez, ami évtizedenként egyszer támad, riadtan menekül előle ember és állat. Ez csak egyszerű, medren belül maradó vízbőség volt, „emelkedő vízállás”, a termőföldeket felfrissítő eső maradéka. Parasztok Erdélyben néhol még ma is levetett kalappal köszöntik az ilyen kiadós, tavaszi, nyáreleji esőket. Ismeretlen „városi parasztomtól” azonban elrabolta immár közös szigetünket. Egy éjszaka víz borította el a kicsiny földdarabkát, ágyásaival, növényeivel együtt. Az engem kö- szöntgető bokor sem látszott ki a vízből, pedig először azt kerestem tekintetemmel, míg a kicsiny gyalodhídon megálltam, bámészkodtam. A parton is álltak vagy öten-hatan, kíváncsiskodók. Talán közöttük ismeretlen kertészem is, aki most közönyös arccal nézi a rombolást - nagy megrázkódtatások fásulná tehetik a lelket! -, talán búcsúzik a szigettől, a romantikától és a gyakorlati haszontól. Ha ismerem, melléje lépek: uram, ne törje a lelkét, nem lett volna szabad ilyen vállalkozásba kezdenie. Szülőfalumból hozom ezt a tanulságot, ott leg- fennebb halászgatnak a folyóban, de nem kínálják fel munkájukat a Feketeügy vak szeszélyének. Elégtételt kellett volna éreznem, de csak fájdalom gyűlt bennem. Levonult a nagyvíz a Szamos medrébe, nincs örök pusztulás. Egy hét múlva kezdett felszikkadni a föld, a hirtelen melegben repedezett az ágyások háta, a vetemények helyén gyomok kaptak erőre. Szinte látni lehetett, amint megfojtják az értelmes élet maradványait. Mert a gyom mindig erősebb az értelemnél. De nem, mégsem! Az én emberem megint megjelent a szigeten. Számomra láthatatlanul, csak a keze nyomát fedeztem fel. Felásott, újra bevetett ágyások fogadtak. A hódító városi paraszt, jó gazda módjára, rövidebb élettartamú növényeket vetett, hogy őszig termést hozhassanak. Ekkor vált számomra igazán jelképpé ez a hódítás, maga a hódító, az ismeretlen városi, aki a természettel birkózik a civilizáció betonvilágában. Karcolatot is írtam erről a rendhagyó konokságról. Különösen, hogy az áradás és az újrakezdés azon a nyáron ismétlődött megint. Az a titokzatos ember szövetségesem lett a magam küzdelmében - a világgal és saját kishitűségemmel -, s különös módon, kisebbségi magyarként a reménységeimet táplálta még akkor is, ha netán román volt a nemzetisége. A diktatúra bukásába vetett elkeseredett hitemet erősítette akkor is, ha esetleg a rendszer híve és fenntartója. A jelképek elszakadnak hordozóiktól, környezetüktől, magunkban élnek tovább, mert igazán nekünk fontosak. Másfél esztendős távoliét után elsőnek a szigetem felé vettem az utat. Éreztem, hogy újra fel kell töltődnöm bizakodással. Ha egyik gond múlik, nyomába serényen odalép a másik. Lelki kényszert éreztem, hogy belekapaszkodjak a jelképembe. Helyén a sziget, nem sodorták el az áradások. De a hódítóját, a városi parasztot igen. Eltűnt? Feladta? Éppen most? Kopár, szikkadt föld nézett reám, segélykérőén. De elfelejtett köszönteni: sehol nem volt a sziget szélén a lábát a vízbe lógató, remegő bokor. Még csak a helyébe sem léphetek az élelmes, józan ismeretlennek, akit ösztönösen a példaképemnek éreztem. Soha nem volt ennyire kifosztott a lelkem. A zacskók Látom a látványt a cukrászdában, hova is eltikkad- tan, egy pohár málnára tértem be (rum a zsebben): Idős, szakadt nő ül a sarokban, arca roggyant, szeme alja fekete-karikás, s lám, komoly munkában van ő: ölében barna műanyag szatyor, abban még vagy harminc összegyűrt zacskó, kivesz egyet, szétbontja, megnézi, újra összegyűri, visszateszi, másikat kotor elő, azt is megvizsgálja, csalódottan a helyére gyűri... Vajon én, B. P. dr., mire gondolnék, hogyan gondolkoznám emez elmebeteg nő helyében? Hát... First of all tudnám, hogy keresek valakit vagy valamit. Ebben a zacskóban, amelyet éppen most halásztam ki a mélyből, ott lapul a férjem, akit korán elvesztettem, oktalan baleset vagy öngyilkosság vagy politikai golyó következtében, sose fogom kiheverni halálát.. . No de most! Most, ebben a zacsek- ben újra megtalálom!... Nem, nincs benne semmi. Visszagyűröm. Keresek tovább. ... No végre, kezembe került a nejlonszatyor (persze maroknyira préselve, hogy elférjen a többi emlék és hiány között), amelyben fiamat látandom viszont, aki a világ végére távozott évtizedekkel ezelőtt, nem ír, nem jön, él-e még, meghalt már? ... Széthajtogatom a szatyrot: üres. Nem adom fel. Tovább kotorász fonnyadt, csontos kezem a főzacskóban, a fiók-zacskók között. ... Megvan! Ebben a koszos papírdarabban egykori önmagamat lelem meg, szép, ép lány ugrik majd elő belőle, ha végre széthajtom, aki szerencsés és sikeres élet elébe néz, tartós szerelem, hű félj, hálás gyermek, örömet adó munka lesz a része, s utána boldog, egészségdús öregkor. Ez is üres. Tovább kutatok, fel sem nézve - nem látom, hogy egy magas, fekete hajú író, B. P„ kilép a cukrászda ajtaján, utolsóul is szomorú pillantást küldve felém és szatyraim felé. Hátha ma mégis megtalálom, amit és akiket keresek?! Bolya Péter
