Új Dunántúli Napló, 1993. április (4. évfolyam, 89-117. szám)
1993-04-29 / 116. szám
10 uj Dunántúli napló 1993. április 29., csütörtök Ötven éve történt... Megszületik egy nagyszabású terv A Dunántúl c. napilap 1943. április 29-i számában adott hírt először arról a nagyszabású tervről, hogy a pécsi katolikus egyesületek, valamint egyház- községek kezdeményezésére Pécs városát ajánlják fel Jézus Szíve oltalmába. Dr. Esztergár Lajos polgármester megértéssel és jóakarattal fogadta e kívánságot és ezért javaslattal fordult a közgyűléshez: ,„ . . Már negyedik esztendeje egy újabb világégés lángjai hamvasztják azt az erkölcsi és anyagi értékállományt, amelyet az emberiség alkotó szelleme és építő munkája eddig - évszázadokon át - egymásra halmozott. Emberi életek milliói, végtelen termőföldek, felbecsülhetetlen kincsek, pótolhatatlan alkotások, családi otthonok, egész országok esnek a démonikus erők áldozatául. Pusztulás, vér, könny és fájdalom önti el az emberiség-arcát. És ebből az áradatból, mint a végtelen tengerekből az ígéret földje, ködlik a szenvedő emberiség elé a béke távoli szigete. Pécs szab. kir. város közönsége ebben a szörnyűséges világégésben lelke mélyén sóvárog az isteni oltalomért. Azt kívánja, hogy törvényhatósági bizottságunk, mint a lakosság egyetemének törvényes képviselete, hivatalosan is deklarálja annak hitét, hódolatát és bizalmát a béke Királyával szemben.” A város közgyűlése április 30-án egyhangú nagy lelkesedéssel fogadta a javaslatot, miszerint június 6-án rendezzék meg a felajánlási ünnepséget. Dr. Schaurek Rafael egyetemi rektor hozzászólásában kifejtette, hogy ,A szív a szeretetnek szimbóluma. Szívbe ajánlani, szívbe fogadni annyi, mint szeretetbe ajánlani, sze- retetbe fogadni. A Megváltó Istenember szeretetének érzete mindennél inkább megnyugtató és vigaszt nyújtó érzés a megpróbáltatásokban szenvedő emberiségnek. Ha valaha, akPor most van különösen szükség erre a szeretet re.” A közgyűlés meleg tapssal fogadta a felszólalást és a javaslatot egyhangúan magáévá tette. A nagyszabású terv valóra- váltását szolgálva május 5-én a Dunántúl arról számolt be, hogy előkészítő gyűlést rendeznek. A június 6-ára tervezett felajánlás külső keretei nagyszabásúak lesznek és méltóak ehhez a nagyjelentőségű ünnepséghez. De ezeket felül kell múlnia annak a lelki odaadásnak, amely az egyébként üres kereteket megtölti és a dolognak lényegét adja. A felajánlás napjának egyúttal a lelki megtisztulás napjának kell lennie - olvashatták a pécsiek ötven évvel ezelőtt arról az egész várost megmozgató eseményről, melynek félévszázados jubileumát ezévben, a körülményeknek megfelelően szándékoznak megünnepelni. Dr. Nádor Tamás Országos pályázat nyomán „Tudósítás a frontról” Az I. világháború magyar katonaáldozatainak országszerte - a kisebb településektől a nagyobb városokig - számtalan emlékművet emeltek, megadva számukra a végtisztességet, figyelmeztetve a ma élőket arra, hogy a „bakák” nemzetiségüktől függetlenül áldozták életüket a honért. Hogy az ország területén található I. világháborús emlékművek egy kiállítás keretében is megtekinthetők legyenek országos fotópályázatot hirdetett meg a budapesti Hadtörténeti Múzeum több kategóriában „Tudósítás a frontról” címmel. Minden pályázónak a szűkebb pátriájában fellelhető I világháborús emlékműről (lehetett) kellett fényképsorozatot készítenie. A magyarbólyi iskola 5. osztályos tanulója, Blázsovics Attila két községben található emlékművet, a lapáncsait és a ma- gyarbólyit örökítette meg fényképen és küldte be „História” jeligével. Az általános iskolai kategóriában első helyezést ért el. Az emléklapot és a tárgyjutalmat személyesen vehette át Budapesten. A páprádi Vörös-ház A Pannónia Könyvek sorában jelent meg Zentai Tünde: A parasztház története a Dél-Du- nántúlon című szép kötete. Bemutatásán nem tudtam részt venni, de azóta is él bennem a szándék, hogy egyik illusztrációja, az itt mellékelt talpasház „benépesítésével” köszönjem meg értékes hozzájárulását az Ormánság-kutatáshoz. 6x3 öl A kitűnő kötetből átvett páprádi talpasház szokványos képét az építészeti szempontból máshová került virágos oromfala teszi kiemelkedő fontosságúvá mind a népi építészet, mind a társadalom kutatója számára. A padlásszellőzőket ölelő indás virágok ugyanis igazolják, hogy személyes jellegű kapcsolat állott fenn a Zentai Tünde által feltételezett Gyarmati János vajszlói templomfestő és a házat építtető Vörös János között, aki fontos szereplője volt Páp- rád történetének. A ház formája annyira eredeti, hogy még kéménye sincs, gazdaaszonya is ilyen ruhát hordhatott a 19. század első felében is, mint ezen a felvételen; a léckerítés helyén azonban akkor karóból, később hasított-deszkából rakott palánk állott, bár a helybeliek mindkettőt „karónak” nevezték. Alapterülete a Vajszlói Uradalom által adni szokott talpgerendák mérete szerint 6x3 öl (72 m2 lehetett és építése idején biztos, hogy csak a konyhából és szobából állott, mert akkoriban nem volt Páprádon még egyetlen kétszobás hajlék sem. Kegyetlen kor szigorú vezetője Leghíresebb lakója az építtető Vörös János, 1/4 telkes gazda, pénzért is dolgozó ács, nagy összegeket forgató sertéskereskedő, aki egyaránt nyomott hagyott a település arculatán és lakóinak mentalitásán. Őseinek, saját születésének és halálának, kétszeri házasodásá- nak, 8 gyermeke születésének adatait csak utalásokból ismerjük, mert jó részük 1837. május 9-én elhamvadhatott a besencei új parókiával együtt. A család tekintélyét Vörös József fertályos jobbágy alapozta meg, aki a napóleoni háborúk idején az állatkereskedést olyan „szép előmentellel folytatta”, hogy még a besencei papék is komaságra léptek vele. János fiát azonban saját emberi értékei miatt választották ismételten a világi és egyházi szervezetek tagjává, hogy 1807-1839 között bíróként, esküdtként, végül kurátorként szolgáljon. Életrajzi adatai sűrítve tartalmazzák a régi ormánsági vezetők jellemzőit: a diplomáciai készséget, gazdasági érzéket, a társadalmi és természeti környezet fölényes ismeretét. Meggyőződésem szerint azonban csak teljesebb lesz a róla alkotott kép, ha azt is kihangsúlyozzuk, hogy kegyetlen kor szigorú vezetője ő, és bírósága idején ebből a házból pogány káromkodások, alkalmanként gyanús pufanások hangja jutott ki az utcára. A „gazdaságpolitikus” Az ormánsági települések egyik legkisebbje, Páprád az ő születése táján, 1787-ben még csak 112 főt számlált, két évtizedes bírói szolgálata után, 1828-ban 223 fővel érte el legnagyobb lélekszámát, hogy 1850-re már ismét 200 fő alá csússzon vissza. Hivatalos bevételét 1 hold föld és a fertályos kocsma évi 5 (!) forintra taksált hozama adta. Ezt a jelentéktelen jövedelmet 1813-ra különböző társadalmi munkákkal 464 forintra „csinyálták ki”. 1816-ban az alkalmi javítások és szállítások mellett már új házat épített a község az özvegy Jágerné számára 232 forinton. Ugyanebben az évben, ki tudja honnan szerzett 4706 forinton hatalmas erdőt béreltek és összesen 5295 forintért helybeli és vidéki makkoltatóknak bérbe adták. Maradt számadáskor 689 forintjuk, amelyet mindössze 77 forint kiadás terhelt a makkcsőszök bére, és a vendégeknek adott étel-ital költsége címen. A falukép formálója A Vörös Jánoséhoz hasonló módszerekkel teremtette elő a többi ormánsági bíró is a közösségi célok megvalósításához szükséges forrásokat, de senki sincs közöttük, aki egy 1848-ban is csak 31 szalmafe- deles házból álló települést a páprádihoz hasonló sikerrel látott volna el középületekkel. A bírói számadások bizonysága szerint 1808-ban építették meg tégla alapra, tégla sarkok közé rakott vályogfalakkal a pásztorházat. Ugyanakkor káki- csi mintára egy felfelé keske- nyedő „torony formájára készült, veresre festett haranglábat” is emeltek. A páprádi gyülekezetnek nem volt annyi ereje, hogy filiából anyaegyházzá válhasson, de egy parasztácsból lett bíró, a falubeliek mozgósításával és háza homlokzatát díszítő, Gyarmati János asztalos-festő segítségével mégis elérte, hogy 1813-1817 között felépülhetett az elfelejtett, szép oratórium. A mester karintiai fenyődeszkákból állította össze és drága stájer acélszögekkel rögzítette virággal díszített tábláit. Egy siklósi ácsmesterrel „sendeleztetett” tetejét Pécsről hozatott, két bádogforgó ékesítette. Az 1817-es püspöklátogatáskor azt is elérte, hogy Páprád megkapja első tanítóját. A tanteremül is használt szolgálati szobára ő vágatott nagyobb ablakot, vett bele nyoszolyát és „könyves tékát”, majd 1818-ban talpastechnológiával építtetett egy tölgyfa karóval kerített iskolát is. Szimbolikus jelentősége van annak, hogy az (akkor már kurátor) emléké^ tőrző utolsó kérvényen, az. ügyét folytató József fia, az ak-' kori bíró, preoráns tanító beállításának engedélyezését kérte. Egy fertály földre. . . •vó Fájdalmas leírni, hogy ez ai változásokhoz oly kitűnően alkalmazkodó vezető a falu külsejével együtt a lakosság mentalitását is a „kor színvonalára” emelte. Az elsők között fogalmaztatta meg már 1814-ben, hogy egy fertály földre köny- nyelműség sok gyermeket vállalni, mert a kenyeret csak „igen bajosan lehet” beszerezni. Fiatalabb kortársai azután már a házasságkötéskor tudták, hogy hanem sikerül a szűkülő mozgástérben a kenyeret növelni, akkor a fogyasztók számát kell csökkenteni. Kiss Z. Géza kandidátus Ahol sírjaink domborulnak (4.) Haza! Csernyigov gyönyörű ukrán városka. Csak áthaladhatunk rajta, mert ott vezetett át a fahíd a Gyesznán. A csoportosításból észleltük, hogy a pécsieket ösz- szevonták. Egyre több régi ismerőssel találkoztam. A folyó után állandóan erdők között vezetett az út. Gyönyörű fenyőerdők, nyírfaerdők. Mesz- sziről több helyen füstoszlop szállt az ég felé. Partizánveszély. Reggelenként néhány falu végén katonák és munkaszolgálatosok holtteste, akik a falu szélén szállásoltak el. Az összefüggő erdő legalább akkora volt, mint a Dunántúl. Átkeltünk a Dnyeper jegén, majd a Pripjatyon. Gyorsított menetben sürgettek bennünket, mert a Pripjatyon már jégzajlás volt, a repedezett jégen felül folyt már a víz. Lefektetett gerendák, szalma tartotta csak össze a repedéseket,.Aztán ritkult az erdő, egyre több lett a tisztás, bár kisebb-nagyobb er- dőcske még bőven akadt, pár napi járásra való. Március 21-én érekeztünk meg utolsó szálláshelyünkre, Csernyigovkára, egy erdőközi faluba, ^Ovrucs városától 15 km-re. Április 25-ig, hazaszállításunkig maradtunk. Kiosztották a postát. Mindenki megkapta sajátja mellett az elveszett legközelebbi baj társa hozzátartozóinak levelét, csomagját. Barátom, a 2. páncéltörő szakasz parancsnoka, a monyoródi Baumholczer János zászlós egész szakaszával odaveszett. Megírtam apjának, lehet hogy fogságba esett, hogy még reménykedhessen. Nem sok híja volt, hogy én is hasonló sorsra jutok. Ovrucsba kellett többször bemenni kocsival futárpostáért az erdőn át, miután egy ilyen járőrünket elkapták a partizánok és fejbelőtték. Katonaruhákban bejárogattak a falunkba. Láttam egy alkalommal, hogy a szélső házak felől nagy batyuval lovagolt valaki be az erdőbe. Bizonyára élelmet vitt a partizánoknak. A felmelegedő napsütés szinte felszippantotta a havat. Vízfolyás nem volt, csak egy hétig olyan szél, hogy fülünk, szánk, ruhánk tele lett homokkal. Csicskásom, a pécsbányai Szkutnik Ferenc gödröt ásott, és abban melegedett. Egy orvosi vizsgálat során derült ki, hogy tífuszgyanús. A faluban egy faházban a sztarosztánál (bírónál) laktam. Egyik ukrán nagy lakodalmat csapott, mert a németek hazaengedték fiát a fogságból. 1943 áprilisában nem tudtak velünk mit kezdeni, mert még nem dőlt el a politikában, sikerül-e hazavinni bennünket, vagy megszállók maradunk. Egy hónapig katonásdit játszattak velünk. Újonckiképzést, fegyelmezést, harci gyakorlatot velünk, frontot átvészelt öreg katonákkal. Egymás elleni harcgyakorlatban, mivel vaktöltényünk nem volt, élessel kellett lövöldözni, hogy „szokjuk meg”. Ez volt a második megszégyenítés Jány gyalázatos hadparancsa után. A harmadik a vesztegzárba való bezárás és szuronyos puskás őrökkel való őrzés volt. Lejáratásunk hozzátartozóink előtt. Igaz, hogy nem tudtunk mindig helytállni, de ha nekünk olyan fegyvereink lettek volna, mint a németeknek és oroszoknak, nem maradtunk volna szégyenben. Ruházat, élelem és megfelelő hadvezetés híján távol a hazától értelmetlen kaland volt az egész, kismiskák voltunk mi ebben a harcban. Ennek gyalázatát velünk akarták lenyeletni. így akartak egyes magasrangú tisztek érdemet szerezni. Április 25-én, miután leadtuk lovainkat, mi pécsiek bevonultunk az ovrucsi állomásra, ahol már készen várt a marhavagonokból álló szerelvény. Felszállás előtt kiterítettük személyi holminkat, megtörtént a motyó- vizsga, elszedték a kincstári és esetleges orosz holmit, majd délben elindult a szerelvény Zsitomir felé. Kifelé a tisztek párnás fükéket kaptak, most egy marhavagont szalmával. De milyen jót lehetett ebben is aludni, bár korgott a gyomrunk, mint hónapokon át minden éjjel. A zászlóaljorvos dr. Cselényi is megjött az egyik kórházból. Az ovrucsi kórházban meghalt betegeket a kórház előtti parkban temették el. Tarnopolban olasz szerelvény mellett vesztegeltünk. Nagy örömbei) voltak, zenéltek, énekeltek. Sztrijben kéregető lengyel gyerekek rohanták meg a vonatot. Feltűntek a Kárpátok. Egyre magasabbak lettek a hegyek belefutottunk Lavocséba, a határra. Egy alagútban piros lámpa jelezte, hogy ez itt már Magyarország, az ezeréves határ. Elénekeltük a Himnuszt. Voltak, akik Volócnál, az első állomáson leugrottak és megcsókolták az anyaföldet. Sátoraljaújhelyen fertőtlenítettek bennünket. Május elsején reggel érkeztünk a pécsi állomásra. Sorakozó után a légvédelmi tüzérlaktanyába, Kertvárosba meneteltünk, ahol karanténba zártak bennünket. A kerítésen kívül szuronyos-puskás járőrök tartották három méterre távol a látogató hozzátartozókat. Egy hónapig tartott a vesztegzár, naponta orvosi és hangulatvizsgálattal. Utána majdnem ötven évig az egyéb megbélyegzés. Ez volt a jutalmunk. Bíró József volt tart. zls.
