Új Dunántúli Napló, 1993. február (4. évfolyam, 31-58. szám)
1993-02-20 / 50. szám
1993. február 20., szombat uj Dunántúli napló 9 „Kedves, ez magánköltészet” Véménd főtere: a templom, a hábprús emlékmű, s baloldalt, a sajtüzem mellett az iskola. Tőle balra pedig a tanári lakásokként szolgáló épület: itt él egyetlen szobában Makay Ida költő, immár harminchárom éve. Nem gondolja, hogy „eltemetkezett volna falun”, még igazán magányosnak sem érzi magát: semmitől sincs messze. Jelen van a verseivel, jelen van a könyveivel. Akinek kell, tud róla. De hogyan is kezdődött?-Pécsett születtem, és életemben sok minden fontos dolog Pécshez kötött, mégis keveset éltem ott. A gyerekkoromat falun töltöttem, nevezetesen Pincehelyen, aztán, mikor szegény édesapám, aki vásározó kereskedő volt, a háború elején tönkrement, évekig laktunk Budapesten. Ezek az idők persze, nem kedveztek az én iskolába járásomnak, Pesten az Erzsébet Nőiskolában tanultam, elit gimnázium volt, ott tanítottak a gyakorló tanárok; de mivel innen ’44-ben megint elkerültünk, vissza Pincehelyre, hát ott folytattam, az Orsolyáknál. Aztán úgy alakult, hogy Gyönkön, a híres 150 éves gimnáziumba is jártam egy félévet, és amikor a nagybátyám szolgálati lakást kapott Győrben, odavett magához, mondván, hogy a győri mégiscsak jobb iskola, mint a gyönki. De ezzel még nem volt vége, mert ezt a nagybácsit egy-kettőre elhelyezték Győrből egy olyan apró helyre, ahol nem volt semmilyen gimnázium, így vele nem mehettem, hanem vissza Gyönkre, s végül is ott érettségiztem. Mivel kitűnő bizonyítványom volt, s magyar tanár akartam lenni, gondoltam, ez feljogosít arra, hogy Pestre, a bölcsészkarra jelentkezzem. A felvételin azonban egyre inkább a rokonaimat kezdték firtatni, hogy hol vannak, hát Amerikában voltak, és ez 1951-ben szinte bűnnek számított. Mégis, „próbaképp”, három hónapra felvettek, de aztán - talán azt lehetne mondani, „közös megegyezéssel” - átirányítottak a Pécsi Pedagógiai Főiskolára. Itt találkoztam Mihalik Zoltánnal, a volt férjemmel is, s mikor le- díplomáztunk, megvolt az esküvő.-Mikor jöttek az első versek?- Tizenöt-tizenhat éves koromtól én már írtam afféle versnek gondolt dolgokat, de éppen a főiskolán Mihalik Zoltán volt az első, aki komolyan leült velem, és sorról-sorra elmondta a véleményét, keményen. Ő vitt el Csorba Győzőhöz is, aki itt Pécsett, sőt a Dunántúlon is maga volt a költő tekintély, ha valaki felfedezhetett, hát ő volt az. Kicsit féltem az egésztől, hisz a versek le sem voltak gépelve, hogy jövök én ahhoz, hogy egy Baumgarten-díjas elé terjesszem őket, de aztán mégis... Szegény Győző több hétig szenvedett velük, mígnem tartott egy műhely-beszélgetést, egy nyilvános élveboncolást. A végső ítélet az volt: „Tehetséges. Feladata: egyszerűsödni”. En addig főképp Juhász Gyulát, Adyt, Kosztolányit, Villont olvastam, ezek biztos meglátszottak az irományokon. Mikor később újra küldtem Győzőnek verseket, ő nem volt itthon, és egy lektor kezébe kerültek, aki azt írta: „Kedves, ez magánköltészet”. Akkoriban nem ez volt az elvárás egy költőtől. Én azonban nem keseredtem el végleg, írtam tovább, amikor tudtam. Mikor ’58-ban megindult a Jelenkor, öt verset közöltek tőlem, s ez a kapcsolat hálaistennek, máig megmaradt.- Ezek szerint lassan belecsöppent abba, amit „irodalmi élet"-nek hívunk.-Valamelyest. Pákolitz Istvánnak is sokat köszönhetek, mert a maga módján ő is kive- sézte a verseimet, mindig megmondta, amit gondolt. Bejártam a rendezvényekre, 1962-ben megalakult a Dél-Dunántúli írócsoport, oda is bevettek. 1964-ben megjelent egy antológia „Lengő fényhidak” címmel, ebben Galambos). László, Ber- tók László és én szerepeltünk. Jó kritikája volt, rólam azt írták, hogy ’’kemény, súlyos, salakta- lan”, amik elég nagy szavak. Bár az ÉS-ben nagyon elintéztek minket, az igaz, „Ifjú költők agg versei” címmel. Mégis, mind a két következő kötetemre egy-egy évtizedet kellett várnom, 1973-ben jelent meg a „Mindörökké”, és csak 1986-ban a „Hetedik szoba”. Utána talán jobb volt a helyzet, mert a Pannónia Könyveknél megjelenhetett az „Utolsó tárlat”, illetve a Jelenkor Kiadónál egy válogatott kötet, a „Hamu és márvány”. Hát ez a termés, meg még egy könyv'előkészületben. Keveset írok? Nem írok keveset. Csak aztán megcsupálom őket.- A falubeliek mit szólnak hozzá, hogy van egy költőnőjük?- Egyszer azt kérdezte egy öreg bácsika, csak úgy sutyorogva: „Aztán mondja, fizetnek is ezért magának valamit?” Mondom, fizetnek. „No, akkor jól van”, felelte, szinte megbo- csátólag. De mikor volt itt egy estem, többekkel, majdnem az egész falu eljött. Hiszen szinte mindenkit tanítottam, ennyi idő alatt. Még azt is elnézik, hogy hintázni szoktam. Kimegyek a játszótérre és hintázom. Akár hiszik, akár nem, még verset is írtam hintázás közben! M. K. Makay Ida verset ír és hintázik gáttá Gé izzadt fejét. Majd lehajolt, hogy kezével egy halomba kotorja a szétgurult söröskupakokat. - Csak siess! Nem illik váratni az angyalokat. Megharagszanak. A keményre taposott gyalogúton lépkedő kisfiút elnyelte a virágzó rozs. - Annál a háznál biztos van vörös kamilla » hajtogatta, mert azért félt. Megállt, nyújtózkodott, de csak a kalászok körül dönögő poszméheket látta, s elgondolkodó bundás- bogarat az út mellett strázsáló konkoly lila virágán. Sajnálta, hogy nem konkolyt kell vinnie Szternek. JLeült a gyalogúira. Kipiszkálta a meztelen lábujjai közé szorult fűszálakat. Június volt, tágas koranyár, s ott sötétlett nem messze tőle a baltával megölt asszony háza. A kalászok résein át először a pusztuló épület mohától zöld tetejét pillantotta meg, aztán a repedésektől barázdált homlokfalon a sötéten figyelő vakablakot. Gé megborzongott, és lehajolt, hogy a rozs jobban eltakarja. A dűlőút szélén a kék virágú poros ka- tángkóró mögé hasalt, s onnan leskelődött. Sokáig várt, de csend volt. Csak a gondtalan sárgarigók lármáztak szüntelen a közeli akácosban. Gé négykézlábra emelkedve óvatosan átmászott a poros dűlőn, s az előre kiszemelt fénylő levelű berkenye mögé húzódva feltérdelt. Most már ott volt karnyújtásnyira a roggyant épület. Félig nyitott ajtóval, bevert ablakokkal, s üresen, akár az elhagyott csigaház. Kamillát talált, csak éppen sárgát, fehér szirmokkal. S rózsa is nyílt ott meg búzavirág. Gé egyre szűkülő körökben taposta a ház körül a térdig is alig érő tarackbúzát, amelynek szúrós kalászaival azt szokták játszani Párdi Bálinttal, hogy milyen katona volt az apád. A letépett kalászt kifeszített tenyerükre rakták, aztán a csuklójukra ütöttek. A kalász persze, a porba hullt. Hát ilyen katona volt az apád. Elhulló, valahol a Donnál. De most nem ez volt érdekes, hanem a vörös kamilla. Az égen gólya rótta szüntelen köreit, s távolabb, a falu alatti malomnál egerészölyv lebegett a szúrós tövisű gledícsiák csúcsának magasában. Az angyalok nem voltak sehol. Gé visszafordult, s ekkor vette észre a cseresznyéket. Gyönyörűek voltak, sötétpirosak. Mindent feledve indult a fához, s felkapaszkodott egészen addig, míg el nem érte a helyenként már kirepedezett gyümölcsöktől roskadó ágakat. Eleinte csak cibálta vadul a cseresznyét levéllel együtt, s amit lecsupált, az ölébe rakta. - Jó lesz ez is Szternek - mondta magában, s mikor már több cseresznye nem fért a trikójába, kényelmesen nekidőlt az egyik vastag ágnak, és enni kezdett. A túlérett gyümölcsök leve végigfolyt az ajkán, vékony nyakán, a mellén. Először csak véletlenül köpködte a halott asszony háza tetejére a magokat, később aztán összeszorított ujjai közül megpróbálta a félig ledőlt kéménybe juttatni őket. Nem nagyon sikerült neki, s csak bosszankodott. Talán ezért is figyelt föl késve a harangra. Először csak a kicsi szólt, félénk vékonyan. Aztán megkondult a nagy is.- Szter! - súgta döbbenten, amikor már semmi más nem volt, csak a harangszó. Mászott a fán fölfelé, amíg csak tudott, s onnan kiáltotta:- Szter! Ne röpülj el velük! Kihúzta gatyájába tűrt trikóját. Az összenyomódott túlérett cseresznyék csaknem egyszerre zuhantak öbléből a földre, s leverték lábáról a csenevész tarackbúzát.- Mégiscsak meg kellett volna keresnem a vörös kamillákat Szternek. De ez a piszok cseresznye! Nem pedig a Fekete-hegyek! - Kétségbeesetten ugrott le a fáról, s rohanni kezdett az ártéri erdő felé. Először térdig érő kukoricásban szaladt. A kiszáradt rögök hasogatták meztelen talpát, de nem állt meg. A Dráva mellett zöldellő magas nyárfákat figyelte. A kukoricás után gyapotföld következett, épp virágoztak a satnya cserjék. Egy traktor mellett futott el. Körmös traktor volt, nagy vörös csillag izzott a homlokán. A nyergében szőke lány ült. Babos kendőben, mélykék overállban. Pontosan úgy, mint a bolt falára akasztott képeken. Két lovas határőr ácsorgott a traktor mellett. Rápillantottak a kisfiúra, az egyik utána is indult, de nyomban meg is állt, s a nyerítő kényes lovat visszatáncoltatta a traktorhoz. ’ Gé pedig csak rohant. A talpa vérzett, de megpróbált gyorsítani, hogy végleg maga mögött hagyja a szélesen hömpölygő harangszót. Keresztültrappolt a nyomsávon is. Léptei alatt porzott a finomra gereblyézett föld. Átbújt a szögesdrót alatt. Észre sem vette, hogy a hátát végigkarcolta egy éles acéltüske. Felállt, hogy rohanjon tovább. Szlavóniába, ahol a Fekete-hegek magas rétjein udvarnyi körökben illatoznak a vörös kamillák. Futott volna, de lába beleakadt egy kifeszített drótba és elvágódon. Ingerülten rúgott még egyet, aztán minden vakító lob- banásba veszett, s úgy érezte, most már tényleg szállni kezd. Érintő akna volt. A robbanás dörejére megeresztett kantárral kezdtek vágtatni a lovas katonák. Bencze János Szép magyar vers Áprily Lajos: A kor falára Itt éltem én is. Rabkoszton, vizen. Itt lázadoztam, itt zúzódtam össze. Egy vak poroszló szárnyam és tüzem e zord idő-cellába börtönözte. De néha túl a rácsozott időn csillagmezőket lobbantott a távol. Szél jött és megtelt hervadó tüdőm a végtelenség fenyves-illatával. Olyankor ráztam gúzsos szárnyamat, kitörtem volna óriás terekre. S ősökre néztem, gazdag és szabad, aranyformáló régi mesterekre.. S gondoltam rá, ki jő száz év után, arcába tűz az újvilág sugára. S szent szánalommal néz majd vissza rám, kortól kifosztott, koldus dédapára. Rejtő Jenő Mindössze harmincnyolc évet élt. 1943 elején ölte meg a fagy halál egy Jevdokovó nevű orosz faluban a voronyezsi áttörés előestéjén. A huszas évek végén pénz nélkül nekivágott a világnak: Berlin, Párizs, Marseille, Eszak-Afrika vándorlásának állomásai. Ez a kétéves kalandozás adta élményanyagát a későbbi P. Howard-regényeknek, színpadi műveknek. Kaharéíróként kezdte pályafutását, ontotta az ötleteket magából. Emberszerető optimizmusa a legnehezebb időkben sem hagyta el. A hatvanas években fedezték fel ismét írói sokoldalúságát, tehetségét. Könyvei ma is többezres példányban fogynak. Részlet a Piszkos Fred, a kapitány című regényből Fülig Jimmy talpig világfi volt. Külsejére, modorára igen sokat adott, szerette a muzsikát, állandóan látogatta a filmszínházakat, és savanyúcukorkákat hordott magánál, mint a jótársaságbeli urak. Feltűnő ismertetőjele volt, hogy szeretett mosakodni, amit senki sem értett. Szikár, vállas alakjához nem illett a kamaszosan sima arc, amely azonban csontos és széles volt, középen egy jókora szájjal és hatalmas fogakkal. Örökös vigyora nem egyszer tévedésbe ejtette azokat, akik kissé könnyelműen, a külsejük után ítélik meg embertársaikat, és ezért a vigyorgó Jimmyt felületesen kezelték vagy kicsúfolták. Az ilyen emberek, felépülésük után, sokat gondolkoztak a látszat megtévesztő benyomásairól, és elhatározták, hogy a jövőben senkiről sem vonnak le következtetéseket alapos tájékozódás híján. Különös ismeretsége a szállásmesterrel úgy kezdődött, hogy Fülig Jimmy a port-saidi Elintéző nevű vendéglőben a vacsoráját fogyasztotta, és egy kis füzetkét olvasott. Szokása szerint aránylag úri külsővel tette ezt, ami nem vonatkozik gombhíjas, sárga kabátjára, tépett gyapjúingére, valamint harisnyáira sem. Az utóbbiakra már csak azért sem vonatkozhat, mert az egyiket négy év előtt Brüsszelben hagyta. Azonban a felső zsebéből egy selyemzsebkendő csücske kandikált ki, és a nyakából egy kifogástalan, finommívű kerékpár-áttételen nyeles pápaszem, úgynevezett „lornyon” függött, amit csak igen előkelő és idős úrhölgyek viselnek. Egyik kezével evett, a másikkal a lorgnont tartotta, és a korsónak támasztott könyvet olvasta, ami figyelemre méltó teljesítmény, ha tekintetbe vesszük, hogy Fülig Jimmy- nek kitűnő szeme volt, viszont a lorgnon üvege erősen nagyított. De az ember néha kénytelen kisebb-nagyobb áldozatot hozni az úri látszat kedvéért. Közben az Elintézőben tartózkodó húszegynéhány matróz már jó tíz perce verekedett. De Fülig Jimmy csak ak- ~ kor figyelt fel, amikor egy korsó a feje mellett tört szét a falon. Ekkor felállt, és erősen nagyító üvegein át körülnézve, hűvös figyelemre méltatta a társaságot.- A fejemre igen -kényes vagyok, uraim - mondta pedáns szigorral -, tehát az ilyen ingerkedést lehetőleg mellőzzük. Még be sem fejezte korho- lását, amikor a második korsó repült feléje úgy, hogy a vállát súrolta.- A verekedésnek ezennel vége! -jelentette ki határozottan. A többit tudjuk ... Fülig Jimmy elkezdte kidobálni a verekedőket. Mire befejezte a nagytakarítást, vagy húsz ember feküdt ájultan szerteszét, és csak a Tahitibe készülő Honolulu-Star nevű luxushajó legényei tizenkét főnyi csoporttal képviseltették magukat aznap a Port Szuez-i közkórházban. (Közöttük Jósé Pom- bio spanyol pincér és Wilson Hutchins amerikai fűtő.) Ezek után kifizette a vacsoráját, leemelte az ájult kormányost a könyvéről, és elment. Csak a kése miatt jött ismét vissza, amikor is találkozott a szállásmesterrel. És este már munkába állt egy hajón, két ember helyett, de dupla fizetéssel. Boldog volt. Ismét dolgozott! így jár,aki verekszik. Makay Ida Szundi György felvétele
