Új Dunántúli Napló, 1993. február (4. évfolyam, 31-58. szám)
1993-02-14 / 44. szám
A nagy vonatok mind Európába mennek Renan Demirkan németroszági török művésznő Pécsett Renan Demirkan Fotó: Hári C. Péter A .német kultúra csodálatos teljesítményei előtt mindenki tisztelettel adózik, elég csak Bachot vagy Thomas Mann-t emlegetni. Arról is sok szó esik. ha német művészek hazájukon kívül kényszerűségből vagy önként vállal céllal működnek. De azzal keveset vagy szinte semmit sem foglalkoznak, hogy például a mai német kultúrát mennyiben gazdagítják azok, akik éppen Németországban számítanak emigránsnak, „idegennek”, akik a saját hazájukat hagyták el, hogy német földön élhessenek és alkothassanak, nem ritkán német nyelven is egyben! Ezek közé a művészek közé tartozik Denan Remirkan színművésznő-írónő, aki a 80-as évek eleje óta sikeres színpadi és filmszínésznő, továbbá 1991-ben publikált, önéletrajzi ihletésű könyvével, a „Tea három cukorral” cíművel a bestseller listára is felkerült. A budapesti Goethe Intézet szervezésében tartott felolvasást Pécsett. Ebből az alkalomból beszélgettünk vele röviden:- 1955-ben születtem Törökországban. 1962-ben érkeztünk Németországba, mert édesapám otthon mérnökként dolgozott, mégsem kapott annyi munkát, amiből két iskolás lányt eltarthatott volna. Emlékszem jól, mikor a pályaudvaron azt mondta, hogy „Ezek a vonatok mind Európába mennek”, s nekem akkor az a képzetem volt, hogy Európa egy nagy vasútállomás. Ma már tudom, hogy ez nem volt olyan nagy butaság, hogy Európa a végállomás, csak így szabad gondolkodni.-Kérem mutassa be néhány szóban regényét, a „ Tea három cukorral”-t.-Először is azt elmondom, hogy megírásának nagyon prózai oka volt: egy német kiadó egyszerűen felkért rá, tehát eredendően nem valamiféle lelki kényszer szülte. De szerettem rajta dolgozni, annyira más tí- púsú munka az írás, mint a színészkedés. Nos, a könyv röviden arról szól, hogy egy fiatal asszony a szülőszobán éppen gyermeke szülésére készül, s eközben felvillannak előtte saját gyermekkora, ifjúsága pillanatai, amiknek még Törökország volt a színtere, de ő már évtizedek óta itt él, Németországban, s eltöpreng azon, hogy a most születendő gyermeknek vajon milyen lesz a viszonya ehhez az egész kérdéshez.-És személy szerint önnek milyen ez a viszonya, a könyvön, túl, egy kicsit aktuálpoliti- zálva a kérdést?- Kettős állampolgár vagyok, de török útlevéllel utazom, tiltakozásképpen. Bár tudom, nem csak Németországban vannak egyre erősebb hangjai az idegengyűlöletnek, hisz amerre utazgattam Európában, ilyen-olyan formában mindenütt találkoztam vele. Sajnos, Németországban ha krízis van, sose magukban keresik a hibát, hanem másokban. Hozzászoktak a sikerhez, s nem tudják elviselni, hogy baj van. A magam részéről világért sem azt kívánom, hogy török kolóniák létezzenek ebben az országban, csupán jó lenne végre felismerni a kultúrák együttélésének kimondhatatlan előnyeit. Sajnos, még manapság is csak vízió egy ilyen többkultúrájú társadalom. A valaha idejött törökök sem egy homogén munkás-massza többé, második-harmadik generáció nőtt fel, köztük orvosokkal, ügyvédekkel, értelmiségiekkel, akik nagyon sokat tesznek ezért az országért. Ha csak magamat veszem: velem szoktak példálózni, lám, szeretjük mi az idegeneket, én is milyen sokra vittem ... Méhes Károly Sárközi „sziget” zsupfedél alatt Mi lesz az őcsényi Bogár tanyával? Látogatókat várnak, hogy életben tartsák a családi gyűjteményt A gyűjtemény minden darabja több mint száz éves Ilyen állat nem is létezik! Pici, szelíd, értelmes zsarnok a degu. Pécs több állatkereskedésében hitetlenül meredtek rám, amikor érdeklődtem utána.- Ilyen állat nincs! — mondogatták, s mikor vázoltam kinézetét és természetét, hozzátették: - Ilyen állat nem is létezik! A kereskedők mentségére legyen mondva, ajánlottak helyette buta tengerimalactól kezdve barátságtalan hörcsögig mindenféle aprójószágot. További mentség lehet, hogy erről a jóformán kutyaintelligenciával rendelkező kisállatról még a természettudományi szakkönyvek túlnyomó többsége is megfeledkezik. A degu eredetileg egy ritka chilei kisemlős, hazánkban most kezd elterjedni. Nehezen, mert alig ismerik. Elvétve kapható egy-két helyen, de sem a kereskedők sem a vásárlók többsége nem tudja, hogy ez a fura állatka mennyire értelmes. Sokan egérnek, kisebb patkánynak nézik, hiszen elfér az ember tenyerében. Csakhogy a degu sokkal előkelőbb, okosabb rágcsáló. Rövid idő után neve hallatán már fut gazdájához, felmászik rá, babusgatást, simo- gatást várva. Néha szelíden, óvatosan belekap a cirógató ujjakba, játszást kíván. Annyira kedves, hogy - mihez hasonlítsuk, amikor csak önmagához lehet - viszonylagos csúfsága ellenére is szép ez az apró akamok, talán mert örökösen szeretetet követel. Gyorsan tanul, így könnyen családtaggá válhat. Nagy mozgáskényszerét kivéve egyébként igénytelen állat. Ideális házikedvenc lehetne emberszeretete miatt, ha gyakrabban volna vásárolható. R. T. A belépőt az ajtóval szemben nyitott kéményű tűzhely látványa fogadja, rajta a háromlábú „lábas lábas”. Körben a falakon, polcokon mázas kerámiák, edények, kancsók, bögrék. A múlt beépített szekrényében, a falitékában az üvegholmik, evőeszközök. Minden egyes darab több mint száz éves. Jobbra, a tisztaszoba sarkában egykor gyakrabban használt cserépkályha terpeszkedik, szemben vele a hímzett párnákkal felvetett ágy 1853-ból való. Hasonló korú míves ládák, sa- rokpad, a falakon hímzőrámás főkötők, az ősöket ábrázoló családi fotók teszik teljessé az aprócska helyiség berendezését. A szemközti falról maga a gyűjtő, Bogár István tekint a látogatóra egy bekeretezett régi képről. Az eddig leírtak alapján akár egy múzeumba is képzelhetnénk az előbb vázolt képeket, pedig a valóság ettől merőben eltér. A Sárköz életét, viseletét, szokásait bemutató gyűjtemény ugyanis magánkézben van, sőt, tulajdonosai a mai napig rendszeresen használják annak minden egyes darabját.- Édesapám néptanító népművelőként vált a Sárköz értő kutatójává, 1967-ben hozta létre az ugyancsak műemlék jellegű, vályogból vert falú őcsényi tanyán, élő kiállítását. A gyűjtemény legtöbb darabja a család tulajdonában volt, de sokminden származik édesapám szenvedélyét ismerő barátaitól is. így került ide például Sárpilis község kalodája és pénzesládája, vagy számos írásos és faragott emlék - beszélt a nagy értékű néprajzi összeállítás keletkezéséről a mai gazda, Tóth Gábomé Bogár Éva. A hamisítatlan kis sárközi „szigetet” hasonlóan értékes, régi eszközökkel felszerelt présház és szerszámokkal teli istálló egészíti ki. Ez utóbbiban található a gyűjtemény egyik legérdekesebb darabja. Az apai ükapa, Paprika János naiv fafaragóként készítette el Szigetvár török ostromának jelenetét, amivel a századforduló táján járta a vásárokat. Műve harmadik díjat érdemelt ki az 1907. évi pécsi országos kiállításon, a minősítő oklevél még ma is megvan.- Édesapám vendégszeretetének köszönhetően az egész országból sokan látogatták a Szekszárd melletti őcsényi tanyát. Most, három évvel a halála után újra szeretnénk közkinccsé tenni családi értékeinket. A lépés félig-meddig kényszerű is, mert ahhoz, hogy az épületeket jó állapotban megőrizzük az utókor számára, nem kevés pénz kell. A Műemlékvédelmi Felügyelőség csak csekély támogatást tud adni, így arra gondoltunk, hogy szerény belépődíj ellenében iskolás csoportoknak, egyetemistáknak és turistáknak is kitárnánk az épületegyüttes kapuit, ajtajait. Szeretettel várjuk vendégeinket, a bevételt pedig teljes egészében az épületek állagmegóvására fordítjuk majd. Kaszás E. Rádió mellett... Abban a kisvárosban - ahol születtem, meg fölcseperedtem - szóval otthon, az utcánk végén volt egy pék, akit Kasper Alajosnak hívtak. Idős, lomha léptű, testes férfi volt, erős lúdtalppal, lelógó fehér bajusszal. Annak idején - az átkosban - amikor megkezdték az államosításokat, az öregtől elvették a sütödéjét talán egyidőben, a többezres gyárak államosításával. Pedig szép, pirosas-barna héjú kenyereket sütött anyánk dagasztotta tésztából, amit szakajtóba bugyolálva fejünkön vittünk a pékségbe kora reggelente. De sütött az öreg eladásra is kenyeret, meg kiflit, meg mákkal meghintett tekercset, meg nagypénteken - két hétig csíráztatott és ledarált búzából készült - mézédes „csiripiszlit” 4 Új VDN böjti eledelként. Kasper Alajos igazi - aranykezű - iparosmester volt, sokszázezer társával, hasonló sorsra ítéltetve. Az államosított iparosok bevonultak az államosított ipari nagyüzemekbe, mert enniök kellett és élniök kellett. A kiskereskedők követték őket csak éppen az államosított kereskedelemben. Aztán a hazai iparban - az elkövetkezendő évek során - már minőségről aligha lehetett beszélni, legföljebb lakkozott - és örökké hangoztatott - helyi és országos terv-jelentésekben. Csak éppen nem volt igaz. KGST-szinten sem. A rádió egy-egy műsorában a meghívott hozzáértők gyakran elemezgetik: mi történt a magyar munkás kitűnő szakértelmével az elmúlt évtizedek során? „Dicsőség” és „szégyen” táblákkal nem lehet fegyelmet tartani, nem lehet minőségi munkára ösztönözni senkit sem. Csak pénzzel. Elfogadható keresettel, hogy a „melós” biztonságban alapíthasson családot, otthont, uramisten vehessen magának autót, hogy utazhasson, hogy a luxusból valami neki is jusson, ne csak a szerencsés gazdagoknak. A privtizáció - és ilyen olyan hitelpolitika - következményeként napjainkra kia- Jakult már egy réteg: iparosok, kereskedők, vállalkozók örvendetes tömege. (Hozzáteendő: a hitelpolitika nagyon kemény, terheit nem is mindenki tudja elviselni, tehát van gond még elég.) Szóval nagyszerű folyamat ez. Az ex-pénzügyminiszter Kupa Mihály egy vidéki rendezvényen — többek között — ezt mondotta: „Magyarországot a 600 ezer iparos és kereskedő, valamint a 150 ezer vállalkozó fogja kihúzni a bajból...” Hát ehhez azért hozzátenném: „Is!”. Még akkor is, ha az említett számokat megszoroznám azok számával, akik munkát vállalnak az említetteknél. Akiknek ők kenyeret biztosítanak. Mert az igazi nagy „me- lós-tömeg”, az a bizonyos „munkás” már rég nem szerepel a politikai közélet szótárában. A paraszt sem persze. Figyeljék csak meg. A parlamenti üléseken, vagy ilyen-olyan politikai rendezvényeken elhangzó szónoklatok szinte rendszeresen mellőzik a „munkás” vagy „paraszt” jelzőt. Ha említésük elkerülhetetMunkások, parasztok Roma Magazin Eljutni a családokhoz A Pro Romani Cultura Hungária, a magyarországi cigány kultúráért alapítvány ötletéből támogatásával létrejött a „Roma Magazin”, mely a szerkesztők reményei szerint cigány családi lappá tudná kinőni magát az idők során. Az első számba rengeteg baranyai szerző dolgozott, de innen származik a fő- szerkesztő Fekete Mihály, valamint az irdalommal, kultúrával foglalkozó szerkesztő, a mohácsi Kovács József. Őt kérdeztem röviden a tervekről, elképzelésekről, feladatokról.- Olyan közérthető, de esztétikailag magas színvonalú lapot szeretnénk csinálni, amely reprezentálja a roma családokat. Szeretnénk bejutni az emberek otthonába, de ez a legnehezebb, reméljük, hogy szép lassan azért sikerül. A lap 38.50-be kerül, ezért a pénzért kevesen veszik, egyszerűen nincsenek meg azok a hagyományok, amik egy magyar polgárcsaládban, hogy lapot járatnak, olvasnak. A magam részéről azt mondhatom, hogy minél több ifjú roma művészt szeretnék bemutatni, de a művészi színvonalból nem engedek. A bemutatkozó számban közöltünk Lakatos Menyhérttől és két nagyon tehetséges fiatal költőtől, Rigó Józseftől és Horváth Gyulától.- Érdekes, hogy sok baranyai szerző szerepel az első számban. Ez az ön érdeme?- Ezek a szerzők annyiból voltak „adottak”, hogy szerettünk volna egy kicsit nagyobb teret szentelni a beásoknak (a lap amúgy is három nyelvű, magyar, romani és beás), akikkel a többi lap nem nagyon tőién, akkor is „munkavállalót”, vagy „alkalmazottat” mondanak, pedig a nagy tömegmunkát ők végzik és lehet akármilyen kormányprogram ebben az országban, a feladatok oroszlánrészét a munkás és a paraszt fogja megoldani. Munkás és paraszt mindig volt van és lesz is és ostobaság azt hinni, hogy e két réteg az „át- kos” produktuma, még akkor sem, ha unos-untalan rájuk hivatkozott a Rendszer. Igaz, ma is hivatkoznak rá némely politikusok, mármint a „népre”. Ez hagyján, de tavaly hallottam egy közismert szónok szájából, hogy az „én népem . . .” Ez enyhén szólva . .. Hagyjuk. Forduljanak végre a munkás és paraszt felé. Ismerjék el, hogy - jó irányítással - ők (is) tudják kihúzni az országot a bajból. A Hatalom ne csak akkor mosolyogjon rájuk, amikor négyévenként szavazni kell. rődik. Az is fontos, hogy mi napi politikával nem foglalkozunk, míg más lapok főleg ezt célozzák meg, nem érintve a valós emberi problémákat.- Hosszútávon irodalmi-művészeti szerkesztőként kikre tud támaszkodni?- Ezt mások is kérdezik, de erre csak azt lehet mondani, hogy teljesen nyitottnak kell lenni, nem szabad klikkezni, ejgy szűk körre támaszkodni. Úgy gondolom, itt mindenki megjelenhet, aki arra érdemes. Jómagam járó-kelő ember vagyok, ha valahol felbukkan egy tehetség, annak híre hamarosan a fülembe jut, s máris él a kapcsolat. De közlünk műfordítást is, vagy például idős emberek visszaemlékezéseit, naplókat, amik nagyon sokat árulnak el egy kultúráról. M. K. Katolikus gimnázium Kaposváron Két éve működik a kaposvári katolikus gimnázium, amelyet most nyolc osztályosra bővítenék. Már az ehhez szükséges engedélyek is megérkeztek az illetékes hatóságoktól, így szinte minden akadály elhárult a nyolc osztályos katolikus gimnázium megszervezésével kapcsolatban. Egyetlen apró problémát kell még megoldaniuk a szervezőknek, egyelőre a tantermek kérdése jelent kisebb nehézséget, azonban ez nem korlátozhatja az iskola működését. Jelentkezőkben nincs hiány, naponta többen is érdeklődnek az új oktatási lehetőséggel kapcsolatban. Jelenleg a két évfolyamon közel 90 diák tanul. 1993. FEBRUÁR 14., VASÁRNAP
