Új Dunántúli Napló, 1993. január (4. évfolyam, 1-30. szám)
1993-01-16 / 15. szám
8 új Dunántúli napló 1993. január 16., szombat ' Szép magyar vers Garai Gábor: Ha a szerelem elhagyott Mert ha a szerelem elhagyott, kipattogzik arcodon vékony fehér rétegben a védtelenség, mint omló falon a salétrom; mert ha a szerelem elhagyott, csak loholsz az utcán szorongva, elbűvöl s nyomban megaláz minden parázna szoknya;és nyelved száraz kőporban forog ha elalszol, kifoszt az álom, ébren lábaid fércen rángatod; parázson jársz, parázson... És tarkódig felperzselődsz; tagjaid hamuként elomolnak, mozdulataidról az otthonosság arany páncélja leolvad. Vad fogaid élesen összeverődnek, tekinteted röpte kileng, és míg kívül a forróság emészt, belülről ráz a didergés . . . Mert ha megcsal, ha elhagy a kedves, azt elviselheted még, de jaj, ha veszni hagyod a magad érette való szerelmét! Mert minden idegen lesz neked akkor, s kipattogzik arcodon vékony fehér rétegben a védtelenség, mint omló falon a salétrom. Futnál: menedékül a megkövült közöny nyirkos barlangjai várnak: takarózhatsz melegedni magadba, mint bundájába az állat. Hát ezért vagy inkább hű, keserűn is, nem ereszted az elveszítettet, körömmel ezért behegedt sebeid újra csak újra kikezded. S élsz felelősen, mint a sebesült harcos: ki bevégzi naponta mit rendel a nap, míg izmai közt bolyong a szilánk, mely végül szívébe szalad. üJJnttjás kivált) kútja Mesék Mátyásról Könyvritkaságnak is mondható az a gyűjtemény, mely a Pannónia Könyvek sorozatban, a Baranya megyei Könyvtár kiadásában jelent meg. N. László Endre négy, Mátyás királyról szóló meséjét kapja a kezébe az olvasó a Mátyás király kútja című válogatásban. A 63 éves szerző sokáig Csehszlovákiában élt, majd Barcsra költözött. Még a hatvanas években kezdte gyűjteni a Csallóköz falvaiból származó történeteket, s az elbeszélések, mesék között olyanokra is rábukkant, melyek néprajzilag feldolgozatlanok voltak. A pedagógus-muzeológus egyébként igazi univerzális alkotó, akinek tevékenysége a néprajzi gyűjtőmunkától a verselésig, novellaírásig terjed, foglalkozott már az amerikai indián mondavilággal éppúgy, mint a Duna-menti, drávai aranymosás történetével. E munkája már a negyedik önálló kötete. A könyv anyaga nemcsak az eddig nem ismert új mesék miatt érdekes. Élvezetes stílusa is kellemes olvasmánnyá teszi, nem beszélve a szövegben fellelhető tájnyelvi, népnyelvi szavakról, régies kifejezésekről, melyek azonban nem mennek az érthetőség rovására. Humor ötvöződik a népi igazságtevők közmondásaival, történelem a mondával, mese a valósággal, ékes magyar nyelv szlovák verssorokkal. Az 5000 példányban megjelent könyvet Somorjai Éva budapesti grafikus kifejező, művészi illusztrációi díszítik. A pécsi Szikra Nyomdában készült kötet megjelentetését a „Csehszlovákiai magyar kultúráért” alapítvány támogatta. A könyv még kapható, bár már megjelenésekor 4700 példányra adtak rendelést a terjesztők. így a Mátyás király kútja a kiadó igazi sikerkötetének ígérkezik. Hodnik I. Gy. Új könyv Gyarmathy Tihamérról Festői búcsú Euklidesztől Távolodás a Földtől Okosan megírt, invencióban sem szűkölködő könyv jelent meg a közelmúltban századunk egyik jelentős hazai avantgárd festőjéről, Gyarmathy Tihamérról. A pécsi Jelenkor Kiadó gondozásában piacra kerülő, a festő életművét színes reprodukciókkal illusztráló könyv, Várkonyi Györgynek, a Janus Pannonius Múzeum művészet- történészének a tanulmányára épül. A Gyarmathy „gondolati terének” művészettörténeti és ismeretelméleti geneziséről, kialakulásáról szóló elméleti sum- mázat Csejthey Jenő brüsszeli mágánygyűjteménye - a már kimunkált világképet tükröző nagy művek - alapján készült. A pécsi születésű, 1990-ben Kossuth-díjjal is elismert művész munkásságával eleddig Mezei Ottó. Aszalós Endre, Sin- kovits Péter, Gera György foglakoztak behatóbban, és ahogyan haladunk az időben, Gyarmathy művészete is - mint minden szintézisteremtő alkotóé - egyre árnyalatosabb, so- kértelműbb gazdagsággal tárulkozik elénk, fedezteti fel újabb értékeit. Várkonyi mindössze arra vállakozik, hogy a pécsi bauhauslerektől szellemi inspirációt, Kállai Ernőtől, a jóbaráttól elméleti programot kölcsönző művészt mint - Lukács György kifejezésével - műalkotásegyéniséget mutassa be. Amikor arra kérdez rá, hogy miért tarthat igényt ez a festészet a „világmodell-keresésben megnyilvánuló világkép-fogalmazás megkülönböztetett esztétikai rangjára”, akkor az euklideszi-newtoni világszemlélettől elszakadó festői látásmód kialakulására - egy jellegzetes, későavantgard festői attitűdre - kell választ találnia. Mint tudjuk, maga a mo- dell-építés a századelőn született avantgárd világmagyarázatok következménye és öröksége. Gyarmathy képeinek ismeretében magától értetődő, hogy „didaktikus elemekből épülő világegyetem-modelljét”, melyet „érzéki módon megragadható jelenségek népesítenek be”, a konstruktivizmussal való kapcsolatából érthetjük meg. Várkonyi műértő biztonsággal disztingvál, amikor azt elemzi, hogy „ez a minden ízében spirituális világ” miben különbözik az architektonikus makettektől, a kassáki képarchitektúrától, de a sterilen szerkezetelvű, geometrikus absztrakcióktól is, anélkül, hogy velük a rokonságot megtagadhatná. Meggyőzően érvel amellett, hogy ezt a tulajdonképpen költői konstrukciót a festői világlátásban rejlő, az önkifejezés önelvűvé vált erői hozzák létre. „... Míg azok (mármint a konstruktivisták) a képi építményt meghatározó szerkezeti vázként alkalmazzák a geometriát, Gyarmathy érett képeinek esetében ez úgy nyilvánul meg, ahogy a túltelített oldatban lépnek működésbe a kristályosodást előidéző erők.” Az így kialakuló érzelemteli „gondolati tér” ismeretelméleti előzménye Gyarmathynál a természetelvű és az archaikus-irracionális világértelmezések (és filozófiák) konfrontációja. Ebből a világképet alakító és a művészetet is értelmező megközelítésből az einsteini törvényt megsejdítő, azzal rokonszenvező, érzelemteli kifejezésmód kerül ki győztesen. Várkonyi némelykor ugyan túlbonyolítja mondatait, de a gondolatok tisztaságát veszélyeztető zökkenők ellenére érzékletesen elemzi, miként számoló- dik fel az egyközpontú tér a művész képein, miként válik minden irányban expanzívvá és végtelenné, s ezt a színek modulációja és a fény mint energia- forrás révén milyen festői eszközökkel éri el. Utal mindarra, amit a művész „fénnyel átszőtt terében” (Mezei klasszikussá vált kifejezését idézve) a kompozíció zenei rendjének felel meg, arra, amit dallamnak tekinthetünk, s hogy miként sejlik fel ebben a zenei kontrapunk- tika elve - a makro és mikrokozmosz pulzáló, egymást átható, „festői” világegyeteme. Mert végül is arról meggyőzetünk, hogy a látvány Kállai Emő-féle teorémája valóban megtestesült és a nagy konstruktivistákhoz méltó, szuggesz- tív, egyéni formát öltött művészetében. A könyvben a reprodukciókon kívül Körtvélyesi László fotóművésznek Gyarmathyról és műterméről készített fotói láthatók, a tipográfia Gellér B. István ízlését dicséri. Bóka Róbert Oláh István Erdélyi Elektra* A lányt Elektrának hívják. Erdélyi Elektrának. A zsaru kiszúrta valamiért, most éppen igazoltatja. A látvány nagyon is megszokott mifelénk, annyira, hogy nem szaladoznak össze az emberek, ha a gumibotos (máskor farkaskutyás) káplár rád reccsen, s a személyazonossági- dat kéri. A zsarut valahonnan délről szalasztották ide, nem beszéli nyelvünk. A személyazonosságiba pislog, aztán a lányra, és megint a papírra - hogy hívnak te, olyan nyakatekert neve van itt mindenkinek. Erdélyi Elektrát két és fél esztendővel ezelőtt láttam először. Az ostromlott városból menekítette ki öccsét. A városból, ahol minden padot összetörtek a korzón, s ahol immár két napja és két éjszaka állt a bál. Molo- tov-koktélok röpdöstek az egyik vonalból a másikba, balták; egy elszabadult teherkocsi a capi- nás-fejszás emberekkel (békében: atyafiak, a hadban: hadfiak) nekirontott a görögkatolikus templom működő lépcsősorának. E két nap és két éjszaka volt az utóbbi idők legnagyobb kollektív agyrázkódása itt nálunk, s nem csupán a főtér délkeleti szögletében. Mégis, akik akkor elpusztultak vagy megnyomo- rodtak, kivétel nélkül mind vágott, szúrt vagy husáng ütötte sebekkel kerültek a kórház intenzív osztályára vagy a hullaházba. Olyasmi volt az egész, mint egy asztal- és széklábakkal, a korzó padjainak léceivel megvívott polgárháború, amely egyetlenegy háborgó városállamban (a nagy térképen legfön- nebb mikroszkóppal érzékelhető pontban) zajlott. Mert a polgár- háború lényege: mindenkinek, akár velünk, akár pedig ellenünk van, ugyanaz a személyazonossági lapul a zsebében. Akárcsak most, a mellékelt ábrán. Viszont nem mindegy, hogy kinél a hatalom, s kire osztották ki, mint egy szerepet, az alázatot, ha már egyenlők nem lehetünk. Végül is ez az egyirányú és következményeiben is egyértelmű függés a maga teljes banalitásában így mutatkozik: áll a valahonnan délről jött zsaru az utcasarkon, bevár (vagy kivár?); amikor pedig egy vonalba kerültél vele, tesz róla, hogy soha ne érj be. Mint Akhillész a teknősbékát. - Elő a személyazonosságit! És Erdélyi Elektra előveszi, nekem pedig újból eszembe jut, hogy mászott ki a török kamionból, egy hófehér zsebkendőt szorított az arcára, mintha fél óra leforgása alatt maga is törökké vált volna. Időérzékem nem hagyott el, a sarkon ácsorogtam, és a lángoló üvegek röppályáját figyeltem az éjszakában. S valahányszor csak annak ment, akinek keverték, valami neandervölgyi eufória tört ki a csoporton, amire elkeseredett üvöltés volt a válasz. Erdélyi Elektra megkopogtatta a könnyűpáncélosok gyűrűjén szerencsésen kívül rekedt, ám az események közvetlen közelében szerencsétlenségére ottrekedt török kamiont. Engedj fel, mondta a fiatal férfinak, aki könnyű trikóban üldögélt a kormánykeréknél. Engedj fel - s az ifjútörök kajrán megrezzent a tetovált szirén és a szabadság-szobor. - Gyere csak, gyere, bülbülmadaram - mondhatta anyanyelvén a török, bár azt hiszem, ez csak az én képzelgésem; a gyermekkori olvasmányok szárazvilláma, miközben az aszfalton lángol a benzin, s a derékig érő csípős füstben farkasszemet néz a két tábor, a haj szál vékony ütközőzónában pedig a katonák oly óvatosan járkálnak, mint egy, az ég és a föld között lebegő gyalogösvényen. - Gyere csak, gyere, azt mondod, Élektrának hívnak? A fülke ablakait sebten elfüggönyözték, és csak egy jó félóra múlva nyílt ki újból az ajtó. A lány visszaereszkedett a morajló földre, most mindjárt hozom, el ne menj, szólt vissza a töröknek, aki a kaijára tetovált szabadság-szobrot nézte, de nem biztos, hogy látta is. Elelktra a közelben lakott egy tömbház nyolcadik emeletén. A liftet kikapcsolták, gyalog ment föl, egy kéziszatyorba bedobált két inget, valami alsókat, egy nadrágot, három konzervet és egy fél kenyeret. - Te most menj el innen - szólt oda öccsének, ne búcsúzkod- junk, tudod, hogy nem szeretem. Menj el akárhova, északra vagy nyugatra, próbálj ott élni, ha már itt nem lehet. A pecsétgyűrűt vidd el, a nagyanyánkét, pont jó lesz a kisujjadra. Csak akkor add el, ha már senki és semmi nem ment meg az éhhaláltól. Valami dinasztikus gyűrűt adott át Elektra az öccsének? Dehogy. Nincs kövébe metszve a Báthoryak három sárkányfogas címere, sem a Bethlenek két hattyúja, a nyakukon átlőtt nyíllal. Köve sincs a gyűrűnek, a dísztelen lemezen mindössze két betű fonódik össze, két E betű: Erdélyi Erzsébet. Elektra kézen fogta öccsét. Elindultak a második utcába, ahol a kamion vesztegelt. - Úgy vigyázz rá, mint a két szemedre. Ha valami történik vele, megöllek - mondta a lány, és a török pontosan értette a minden nyelvet és minden értelmet túlnövő kommunikációt - hogyha a fiúval történik valami, s az ő hibájából, Elektra lemegy a Boszporusz partjára, jéghideg haraggal egy kamionsofőr után érdeklődik, akinek bicepszére szirént meg szabadság-szobrot tetováltak valami külvárosi szalonban. Ha nem találja, átmegy az ázsiai partra, és ha ott sem, akkor Európa nagyútjait fésüli át Plovdiv- tól Stockholmig. Nem egészen huszonnégy óra múlva minden elcsitult. A kormány szelet vetett, és most babérokat aratott volna. A járdákon bokáig ért a bezúzott kirakatok szemete, s a medveűző furkósbot mellett egy rokokó szék ívelt lába hevert. Az egyiket úgy hozták be, fejük fölött lóbálva és ordítozva a falusiak, a másikat egy öreg hölgy adta ki szótlanul a földszinti ablakból. A béke pillanatában (nem: a pillanat törékeny nyugalmában) a török kamionja óvatosan távolodott a főtértől, a várostól. Nyomorunktól, Erdélyi Elektra öccsével a másodülésen. Hol szállt ki a fiú? Tán csak a nővére tudja. Ha délnyugatnak mentek (egy arasszal balkánabbra), akkor most éppen lövik a házat, ahol meghúzta magát. Ha északnyugatra, akkor pincér, könyvügynök vagy gyógyfűkereskedő, és még nyelvében él, mint a nemzet; ám ha túllépi a a még elviselhető elidegenedés határait, akkor fölszívódik a bábeli tömegben. S akkor majd valaki megkérdezi Elektrától, mi értelme volt az egésznek? Mi értelme lett vagy lesz, teszi fel a kérdést önmagának Elektra, és nem tud válaszolni rá. * Oláh István írása az MTI-Press szerkesztőségének a Magyar Hitelbank Művészi Kuratóriuma által támogatott tárcapályázatán II. díjat nyert.
