Új Dunántúli Napló, 1993. január (4. évfolyam, 1-30. szám)
1993-01-23 / 22. szám
1993. január 23., szombat oj Dunántúli napló 9 Melinda, Mimi és a többiek Beszélgetés Váradi Mariann operaénekessel Váradi Mariann a Pécsi Nemzeti Színház tagja. Tehetségét és sokoldalúságát az elmúlt egy év alatt, amióta itt van, számtalanszor bizonyította. Eddigi életútjáról beszélgettünk vele. Saját vagy szülői elhatározásból lett énekes?- Teljesen véletlenül. Közép- sős voltam az óvodában, amikor jött egy zeneiskolai tanárnő, hogy tehetséges gyerekeket keressen, Nagyon szép hangom volt, így elvitt.- Hol történt mindez?- Hajdúnánáson. Debrecentől ötven kilométerre. Aztán hangszert választottam, zongorázni kezdtem. Sokáig zongoraművész akartam lenni, felvételiztem a debreceni konzervatóriumba, s akkor jutott eszébe a zongoratanárnőmnek, hogy mi lenne, ha énekelnék. Hiszen én mindig, mindenhol énekeltem. így aztán két szakra véttek föl. Végigcsináltam mindkettőt, de aztán rájöttem, hogy soha az életben nem lesz belőlem zongorista, mert nem tudok napi hat órát ücsörögni a hangszer mellett. Négy év konzi után, 18 évesen, fölvettek a Zeneakadémiára. Ez azért érdekes, mert 18 éveseket általában nem vesznek föl.- Ez csak ének szakra vonatkozik?- Igen, mert az énekesek későn érők. Az éneklést ugyanis nem szabad korán elkezdeni, csak akkor, ha az ember túl van a mutáláson. A gégészemtől tudom, hogy huszonöt éves korig változik a gége. Ha addig nem szakember képzi az embert, tönkremehet a hangja.- Tehát simán fölvették.-Azért ennek voltak előzményei. Amikor érettségiztem, ákkor tartott Nyeszterenko kurzust a Zeneakadémián. A barátommal elhatároztuk, hogy felmegyünk, meghallgatjuk. Ott cukkolt minket, hogy ki me- rünk-e menni. Jelentkeztem, hogy énekelni szeretnék. Meghallgatott. Azt mondta, hogy nagyon jó helyen szól a hangom, vigyázzak rá. Egy hónapra Naplóm befejezése után néhány évvel: ... Mikor 1946 január 13-án kiléptem a komáromi földvár kapuján, kíséret nélkül mehettem vissza a vasúthoz. Út közben beszédbe elegyedtem az emberekkel: előre néztek és bizakodtak. Földosztásról, romokból épülő és újra működő iskolákról, újra megnyílt kórházakról, a megindult életről, szántásról, vetésről beszéltek. Minden szavuk reményt hirdetett, bár népbíróságokról és internáló táborokról is szóltak. A háborús félelmektől ugyan megszabadultak, de rettenetes áron! A megszálló győztes hadsereggel szemben - kit csak dicsőíteni szabadott -, majd mindenkinek akadt fájó és megalázó emléke. Nem a harcok okozta sebek, nem is az elvesz‘Részlet a szerző a Hazáért, mindhalálig! című regényéből, amely a Hunga- Print kiadónál 1993-ban jelenik meg, és egy Ludovikán tanult fiatalember hányattatásairól szól 1937 és 1946 között. rá telefonált a konzervatóriT umba, kérte a személyi adataimat, mert szerette volna, ha kimennék hozzá tanulni Moszkvába, a Csajkovszkij Konzerva-. tóriumba. Ketten voltunk lányok, akiket meghívott.- Kiment?- Sem én, sem a szüleim nem tudtuk ennek a menetét, vártunk, hogy majd történik valami. De nem történt semmi. Ez az egész tavasszal történt, és nyár elején volt a felvételi a Zeneakadémiára. Nyilván hozzájárult a fölvételemhez, hogy a tanárok is hallottak már énekelni, meg tudták azt, hogy mi történt.- Eldönthető utólag, hogy ez veszteség vagy nyereség volt?- Számomra abszolút nem jelentett veszteséget. Négy és fél évig jártam Bende Zsolthoz, akkor rájöttem arra, hogy ő nekem nem jó. Nagyon jó tanár és nagyon korrekt ember, de technikai problémáim voltak. Úgy gondolom, hogy egy női hangnak sokkal jobb, ha női hang tanítja, legalábbis az elején, amikor még nem tud annyit. Hiszen akkor még utánzással tanul. Akkor döbbentem erre rá, amikor elkezdtem kurzusokra járni. Három évig jártam ki Wei- marba, kéthetenként, és ott nagyon jó tanárnőknél tanultam. Aztán Andor Évához kértem át magam. Nála végeztem, sőt kaptam plusz egy évet, s aztán diplomáztam.- Ez mikor volt?- Két éve.- S utána?- Egy évig munkanélküli voltam. Ennek több oka volt. Szetett háború, hanem a kifosztott otthonok, a részeg katonák által brutálisan meggyalázott és gerincük tört lányok és anyák, az őket védő és meggyilkolt férjek és apák, valamint az elhurcolt százezrek okán. Lityinant Grisa alakja jutott - talán utoljára - eszembe:-Sokkal gonoszabbak voltak, mint állítottad! Még Komárom előtt az egyik állomáson rabok várakoztak néhány fegyveres felügyelete alatt. Egyikük felkiáltott hozzánk:- Mi a fenének jöttetek haza! Rövidesen ti is idekerültök! - nagyot taszított rajta az egyik őr ... Vajon a békét képesek leszünk-e megnyerni, ha már a háborút elvesztettük? Alig volt valamijük az embereknek, de ezt az „aligvalamit” erős akarással szándékozták pótolni. Tekintetükből láttam, hogy igenis bíztak a várható emberibb életben. Az élet azonban alig két év múltán durván meghazudtolta reményeiket. 1946-ban még magam is rettem volna külföldre menni, de pecherrlre nem sikerült. Azt is tudni kell, hogy jelentkeztem opera szakra, de nem vettek föl.- A diploma milyensége meghatározó . a pályán ?- Nem. Mert a szakma arról szól, hogy az ember elmegy előéneklésekre, ott elénekel három áriát, ami vagy tetszik vagy nem. Azt senki nem kérdezi meg tőle, hogy milyen diplomája van. Abban az egy évben mindenhová elmentem próbálkozni. A pécsi opera tartott a Vigadóban előéneklést, s így szerződtettek le Pécsre.- Hogy érzi magát Pécsett?-Nagyon jól. Először kezdtem a Bánk Bán Melindával, ezt Békés András rendezte, nagyon örülök neki. Aztán jött a Cosi fan tutte, amiben Fiordiligit énekeltem. Itt meg kell jegyeznem, azt hiszem, abszolút Mozart énekes vagyok. Amiért nekem nem kell megszenvednem,^ mert csak úgy jön, az Mozart. És Bach. Utána énekeltem a Szerelmi bájitalból Adinát, ebben az évben Norinát a Don Pasquale-ból, és hamarosan bemutatjuk a Bohéméletet, ahol Musette leszek első szereposztásban, és Mimi a harmadikban.- Említette, hogy nem operaszakon végzett. Nem furcsa ezek után a színpadi játék?- Egyszer előénekeltem Szegeden Gregomál. Pont Norinát vittem neki, akkor azt mondta, ad lehetőséget egy estére. Úgy csináltam meg az előadást, hogy előtte életemben nem voltam színpadon, mindössze három szobapróbám volt. Közben videón néztem a rendezést. Közvetlenül az előadás előtt kaptam ruhát és parókát, körbejártam a színpadot. Majdnem hibátlanul sikerült. Fantasztikus volt. Most, hogy már egy ideje rendszeresen játszom színpadon, pontosan tudom tehát, hogy mi az, ezt már nem merném újra megcsinálni. Cs. L. éreztem, hogy itthon valami eddig nem tapasztalt nagyszerű - az élet alapjait megváltoztató - kísérletbe kezdtek. ... Hogy ebben az átalakulásban lesz-e számomra hely, és ha lesz, az hol lesz, akkor még magam sem tudtam. Ha tudtam volna, talán lett volna erőm az emigráció keserű kenyerének a megízleléséhez. Most pedig Isten veletek drága - jórészt már elporladt - bajtársaim! Magyar honvédek! Kik az országgyarapítást szívetek és a köz akarata szerint csináltátok végig; s kik háborút, ami mindnyájunk számára idegen volt, kényszerből és parancsra. Velem együtt azt hittétek, talán képesek leszünk távol tartani hazánktól az öldöklést. Ezt a háborút az ország lakossága sajnos, már megosztottan szenvedte végig: katonaként vagy munkaszolgálatosként; hadifogolyként vagy elhurcolt- ként. A politika forgandósága szerint sokaknak, akarták, vagy sem, belső ellenséggé kellett válniuk. Eljött az idő, hogy búcsút vegyek tőletek: bajtársak, muszo- sok, grisák és valamennyien, kik szenvedtetek. Térjetek visz- sza a poros papírok közé, honnan életre hívtalak benneteket s M agányos férfi túl a középkoron, üldögélek a friss Esti Hírlap és egy étlap társaságában az étteremben. A szomszédos asztalnál fiatal pár várakozik. Szemben ülnek egymással, sugárzik, árad róluk, hogy új házasok. A fiatalember szemlélődik, az asz- szonyka a fülhallgatón hallgat valamit az asztalon heverő kis- rádióból. Néha hirtelen lekapja a hallgatót, pár másodpercre a férfi füléhez tartja, majd visszateszi saját fülére. Azután vacsorázunk. Csaknem egyszerre kapjuk a tálat, ők azonban hamarabb végeznek. Sietnének? Nemigen. Csupán más a ritmusuk. A sült után nem sokkal asztalukra kerül egy hatalmas adag somlói galuska. Isten bizony, én még somlóiban ekkora adagot nem láttam. Lopva belepislantok az étlapba, de semmi különös, a többi étel árához képest ez a csemege.sem túl drága, sem túl olcsó. Gyönyörű látvány. Egyre lassabban rágicsálom a csirkemájjal töltött sertésbordát, inkább a somlói sorsát figyelem. Természetesen a fiatalasz- szony elé kerül, aki ekkorra már letette a fülhallgatót, s elmerül az ízek örömeiben. Parányi kanállal kezdi enni a somlói szélét. Igaz, jó tetésen kerül a kanálba, majd a szájába egy-egy adag tészta, töltelék, csokiöntet, tejszínhab együtt. A férfi csipegeti tányérjából a maradék mo- zsákat, nem is éhségből, inkább csak úgy, más értelmes tennivaló hiányában. Egyszer az asszony hirtelen villant egyet a szemével, és férfi elé tolja a tányért:- Egyél!- Nem ízlik? - kérdi a félj.- De, finom. Csak nekem sok. Nem bírok többet enni. A fiatalember elég hamar belenyugszik a kínálásba, s ugyanazzal a kiskanállal, ugyanolyan hatalmas falatokban kezdi enni a somlóit. Az még makacsul tartja eredeti formáját, meg se billen a kistányéron. A férfi eszik, eszik, aztán hirtelen felnéz. Az asszony épp akkor kapja el a pillantását a gyönyörű süteményről.-Mégis kérsz? - udvarias- kodik az ifjú félj.- Á, dehogy ... Pár kanál ismét eltűnik a tányérról, de az asszony szeme újra csak arra téved. A férfi észreveszi, most sem szól, csak egyre lassabban, mintegy kényszeredetten kanalazgat. Most tarthat a somlói felénél. Egyszer megáll.- Nem bírok többet enni...- Nem. Biz' Isten.- Akkor mi lesz vele?- Nem tudom ... Pár pillanatig csönd van. Kettejük között ott árválkodik a csak utódaitok szívében éljetek tovább. Szenvedésteket talán képes lesz tisztelni az utókor. Párisban temették Budát! Először 1920-ban. A mi harcunk után 1947-ben másodszor is... Holott az első nélkül a második temetésre sosem került volna sor. Mi, kik mindezeket túléltük, másodrendű emberként majd 50 évig a „győztesek” igája alatt nyögtünk, és nyögünk ma is a határokon innen és túl. Mikor Toletben Esze Mátyással beszéltem, bizony mindent egészen másképp képzeltem el! Megbélyegzettek lettünk, bűnösöknek kellett vallanunk magunkat. Az első háború után „csak” megtapostak, összetörtek, keresztre feszítettek bennünket, mert nem voltunk sem szlávok, sem germánok, sem pedig latinok. Idegenek voltunk és vagyunk Európában. Európában, ami pedig nem a népek bölcsője, s ahol mindenki épp úgy jövevény, mint mi, magyarok. De akkor lelkünket még nem törhették meg, nem úgy, mint 1947 után. Egykor Európa védőbástyája voltunk. Többször is! Mégis Keletnek dobtak oda minket. És mit kaptunk Kelettől? Énünk meggyalázását, az ország, a rend, a család szétzilálását, kolCsernavölgyi Antal: Epilógus1 Bényei József Somlói galuska félig megevett somlói, s tán búslakodik is, hiszen neki az lenne a természetes sorsa, hogy megegyék. Az asszony fölteszi a fülhallgatót, majd lekapja.- Ó, ne maradjon már itt - mondja, s közelebb húzza magához a tányért. Aztán nekilát. Bátran, jó étvággyal, látványosan. Nagyon szép így, ahogy eszik. Ahogy fogy a somlói szépsége, úgy növekszik az övé. Aztán hirtelen észbe kap. A tányéron lehet még vagy három falatnyi.- Na, most már nem megy - mondja, s eltolja magától a tányért.- Hát..., megpróbálom akkor én -, mondja a bajusza mögül a fiatalember, s óvatosan leemel két kanállal.- Kész - jelenti ki, amikor már csak egy közepes falat lapul az összemaszatolt tányér szélén. Az asszony is nézi a falatot, de a világ minden kincséért sem nyúlna utána. Aztán hirtelen, mintha valami éppen egyszerre jutott volna az eszükbe, egymásra néznek és felkacagnak, ifjúságtól, szerelemtől ragyogó szemekkel. Az asszony átnyúl az asztalon, megfogja párja kezét, és nevetnek őszintén, tiszta szívből, hosszan. Majd kémek még ketten egy üveg sört. Jómagam is intek a pincérnek, és kérek egy olyan csodálatos sonilóit. Kihozza. Valóban gyönyörű. Mit mondjak, somlóiban még ilyen gusztusosat, dúsát sosem láttam. Szebb, mint az övék, esküszöm. Beleütöm a kanalam az oldalába, bekapom az első falatot, várom az édesség .boldog nyugimát, de odabenn inkább keserűség támad. Pár falattal még kísérletezem, aztán eltolom az egészet. Ez nem ugyanaz a somlói, mint az övék. Más. Ez valamiért keserű. Kimaradhatott valami belőle. Hogy az ördögbe lehet, hogy kívülről ennyire szép, az íze pedig ... A fiatal pár lassan szedelőz- ködik. Egymás vállát átölelve mennek kifelé, én meg ott ülök a somióim mellett, és töröm, töröm a fejem, mi is lehetett az ő somlóijukban, amit az én magányos tányéromról kifelejtettek? hozt és Gulagot. Csapódnánk ma Nyugatnak, mert Nyugat mindig adott valamit. Thököly, Rákóczi, Kossuth, Nagy Imre és sokan mások mindig bőven kaptak a Nyugattól: üres ígéreteket, de azokat bőviben!... És ma, mit kapunk? Újra ígéreteket és kevéske tettet. Vajon háborog a Nyugat lelkiismerete a régmúlt történelem vagy a jelent létrehozó Jalta és Potsdam okán? Vagy csupán biznisz az egész? Nem tudok bennük sem bízni, mert egyedül vagyunk a három nagy népcsoport gyűrűjében. Sorsunk olyan, mint a Huszton széttépett fehér galambé volt. Épp ezért nem várhatunk a sült galambra! A magunk erejéből kell talpra állnunk. Nem széthúzva, vitatkozva, marakodva, de keményen együtt akarva és együtt dolgozva, különben elveszünk. Vagy nekünk talán mindig Mohács kell?! Ha széthúzunk: megsemmisülünk. Kétszáz év múltán nem is fognak emlékezni ránk. Nem lesznek sírjaink, és senki sem mond majd áldó imádságot felettünk. Mit tehetünk hát, hogy ne így legyen? Asszonyok, szüljetek! Kevesen vagyunk, s ágyatok jövőnk bölcsője is. Fiatalok, tanuljatok, dolgozzatok olyan akarással, ahogy dédapáitok dolgoztak egykoron. Politikusok! Fogjátok meg egymás kezét. A ma gyűlölködést fröcsögők legyenek egymást segítő és tisztelő, nyílt szívű ellenfelek, vagy inkább barátok. Mi elvesztettük a háborút; ti vezessetek úgy, hogy megnyeljétek a békét! Mi pedig, negyven évig másodrendű polgárként meghurcolt, lefokozott, ismételten kirúgott öregek, mit tehetünk? Magunk köré ültetjük unokáinkat és dédunokáinkat és - mint egykor Zrínyi, ökölbe szorított kézzel -, de mesélünk: .. .Hogy is volt? .. .Miért volt? .. .Emlékezünk és emlékeztetünk ... Meg mesélünk, és csak mesélünk: ... Volt egyszer egy Magyarország ... s .. .talán .. . újra lesz! Ezt üzenem elesett bajtársaim nevében Trianon 72. évfordulóján nyelvre, fajra, vallásra való tekintet nélkül valamennyi honfitársamnak ... Tudjunk megbocsátani a körülöttünk élőknek, kik sokat vétettek ellenünk, hogy ők is tudjanak nekünk megbocsátani, kik ellen mi is sokat vétettünk. Csakis így kaphat némi értelmet a Zsoltok, a Mirceák, a Kürtők, a Milánok és a Janók önfeláldozása. Tüskés Tibor: Pannóniái változatok Borsos Miklós illusztrációja
