Új Dunántúli Napló, 1992. november (3. évfolyam, 301-330. szám)
1992-11-18 / 318. szám
1992. november 18., szerda üj Dunántúli napló 7 Tízéves jubileum Komlón Egy színház társulat nélkül A Komlói Színház- és Hangversenyterem reprezentatív belső' tere Külhonban nem olyan szokatlan, hogy egy színháznak nincs állandó társulata. Az viszont, hogy semmilyen sincs, ritkább, ha nem is éppen meghökkentő. Nálunk még elég jól össze lehetne számolni az ujja- inkon, hány ilyen intézmény működik. Nemrég a Komlói Színház-és Hangversenyteremben ünnepeltek, működésüket tíz éve kezdték meg. Azóta ebben a befogadószínházban 369 előadás zajlott, majd százezer néző előtt. Ha átlagolnánk (bár az ilyesmi mindig becsapós), azt mondhatnánk, évente 36-37 színházi produkció került itt színpadra, több, mint amit egy átlagos színház egy évadban bemutatni képes. És akkor még nem szóltunk a zenei programokról, szimfonikus zenekari koncertekről, együttesek, kórusok, szólisták hangversenyeiről. Tíz év már alkalmas idő a számvetésre. Komlón nemrég ünnepséggel, kiállítással emlékeztek meg az évfordulóról. Amikor az igazgatót, Harnóczy Csabánét felkerestem, még javában folyt a készülődés, a kiállításhoz válogatta és tette fel az anyagokat a teljes stáb, népművelő, technikus, takarító. A ház vezetője ezt is emeli ki nyomban:- Ez egy összetartó, stabil gárda! Alig van változás, szinte senki sem ment el tőlünk. 11-en vagyunk, többen csak négy órában, hat órában. Mégsem találni itt senkit, aki ne tudna a betérő érdeklődőknek segíteni, tájékoztatást adni. A kezdet kezdetétől ilyen volt a hangulat. Mi szeretjük a csapatmunkát, és nálunk bevált. Nem panaszkodnak, jókedvvel és örömmel dolgoznak. Már ez szokatlan, hiszen annyi éven át tapasztalhattuk, hogy divat a munkán keseregni, sóhajtozni, a tettek helyett utálkozni. Ebben a házban úgy érzik, szinte elszaladt az idő, s a tíz évet csak akkor érzik, ha a lépcsőkön hurcolják a tablókat: ma már nehezebben, fájósabb derékkal, mint régen. A komlói színház és hang- versenyterem nemrég óta lett önálló, vált el a városi művelődési központtól. Úgy érezték, az önállóság -bár nagyobb felelősség - több lehetőséget is jelent.- Nem pdnaszkodunk- mondja Hamóczyné - ,bár mi nem kapunk állami támogatást, csak az önkormányzatra számíthatunk. A bevételi tervünket teljesítjük. Ez nem megy minden gond nélkül. Egy előadás átlagosan 60 000forintba kerül. Ha teltház van, akkor ez azt jelenti, hogy 200 forintos jegyeket adnánk. De sokszor egy-egy nagyobb produkcióhoz csak két-háromszoros áron jutunk hozzá. Az pedig nem elég, ha a költségvetés csak nullára fut ki. Nemsokára tetőcserére lesz szükség, a ház beázik. Veszélybe került Melocco Miklós József Attila-oltára is a színház előcsarnokában. Vannak más hiányosságai is a teremnek, a hangosítás, a világítás területén vannak tennivalók, elkel a berendezések cseréje, újítása. Nincs zsinórpadlás, forgószínpad, nem is terveztek ilyet. A színpad azonban aránylag nagy, a maga 9x13-as méretével. A tíz évvel ezelőtti nyitáskor az első produkciók résztvevőit megkérték, írják le a véleményüket a házról. A legjobban három le- pedőnyi oldalon Ascher Tamás foglalta össze a hibákat, aki a színészeit kísérte Kaposvárról. Néhány dolgon lehetett változtatni, néhányon már nem. A szűk folyosókat nem lehet tágítani, a falakat nem lehet odébb tolni. „Egy ország minden középülete tükrözi valamilyen módon a társadalom viszonyát a kultúrához, a közgondolkodás érettségét, azt, hogy az emberek mit tartanak fontosnak, és milyen módon élnek. ” -írta akkor a rendező. Úgy vélte, hogy több a külsőség, mint a lényeg, s hogy míg az épület létrehozói a nézőkre gondoltak ugyan, a házban dolgozókra már kevésbé. Az biztos, hogy a közönség szerette és szereti ezt a befogadószínházat. Gyakran került itt olyan előadás színre, melyet nem, vagy csak nagy áldozattal, jóval több költségért láthatott volna az, aki érdeklődött utána. Elsősorban a kaposvári Csiky Gergely Színházat, a veszprémi Petőfi Színházat, a békéscsabai Jókai Színházat lehet kiemelni, de visszatért ide évről évre a Pécsi Nemzeti Színház, a Bóbita bábszínház, a Népszínház is. A közönség egyharmada törzslátogató. Teljesen vegyes érdeklődési körű emberek hűségesen, rendszeresen járnak színházba, rendszeresen jelentkeznek a nyugdíjasklubokból, iskolákból, olykor egy-egy szakszervezettől.-Érdekes, hogy Komlót inkább a pécsiek veszik, míg a komlóiak szívesen járnak Pécsre is - foglalta össze az igazgató a nézőkről szerzett tapasztalatát. Törzsvevői a színház műsorának a pécsi Kodály gimnázium diákjai is. A magyar-népművelő szakos Pavlovics Attila rendszeresen szervez előadáslátogatást. Elmondta:- Komlón olyan jó előadásokat szereznek meg, melyeket Pécsre nemigen tudnak lehozni. Területi közelségbe kerülnek a produkciók, nem kell nagy erőfeszítések árán Budapestre, Kaposvárra utazni értük. Ezek a színházi élmények fontosak a gyerekek számára, akik talán másként viszonyulnak majd az értékekhez is. Most azon vagyunk, hogy a színházlátogatást jobban előkészítsük, most inkább csak utána beszéljük meg a látottakat. Komlón nem nyugszanak továbbra sem. Terveznek, gyűjtik az ötleteket. Különleges kiállításokkal akarnak jelentkezni, népzenei együtteseket bemutatni, miközben folytatják azt, ami már bevált. Dolgoznak, s ez számukra szolgálat is. Úgy tartják, aki velük tart, annak tudnia kell szeretni, ismerni, érteni az irodalmat, a zenét és az embereket. Hodnik I. A hangversenyterem távlati képe a zeneiskolával Egyesült villamosenergia-rendszer A párhuzamos kapcsolat A rendszerváltást a politikában sem egyszerű végrehajtani egyik napról a másikra, de a gazdaságban egyszerűen lehetetlen. A jól-rosszul felépített gigantikus méretű gyárakat, erőműveket, kőolaj- és földgázvezetékeket, villamos- energia-rendszereket más üzemmódra átállítani csak igen körültekintő és hosszú időt igénylő munkával lehet. Az idő viszont sürget, hiszen az egész világon egyre több energiára, ezen belül a villamosenergiára van szükség. A hálózatok fejlesztése tehát elengedhetetlen.-Mi a leglényegesebb különbség a kelet-európai és a nyugat-európai villamosener- gia-rendszerek között? - kérdezem dr. Tombor Antalt, a Magyar Villamos Művek Rt. igazgató-helyettesét, az Országos Villamos Teherelosztó vezetőjét.- A villamosenergia rendszereket váltakozó áramú hálózatok kötik össze. A nyugat-európai villamosenergia-rendsze- reknek a volt szocialista országok villamosenergia-rendsze- rével történő párhuzamos üzemeltetése ma technikailag nem megoldható. Nyugaton a frekvencia ingadozás, a pontosabb szabályozás miatt kisebb mértékű, mint a keleti rendszerben, ahol egyes üzemzavari helyzetekben az 50 Hz-es névleges frekvencia akár 49 Hz-re is csökkenhet. Ez pedig már veszélyezteti az erőművek működését.- Térségünk villamosener- gia-rendszerének működésére tehát nem volt hatással a KGST megszűnése?- Technikai szempontból valóban nem, hiszen az erőművek és hálózataik adottak. Még Németország keleti része - a hajdani NDK területe - is innen kapja az energiát csakúgy, mint azelőtt. A változás csupán annyi, hogy az ipari termelés visszaesése miatt csaknem 60 százalékkal kevesebb áramot használnak fel, mint két évvel ezelőtt.-A fejlett piacgazdaságokban viszont éppen ellenkező folyamat játszódik le. A térség országai nem ritkán a számukra pillanatnyilag feleslegessé vált villamosenergiával fizetnek. Megoldható műszakilag a keleti-nyugati energia- rendszer összekapcsolása?-Technikailag ugyan megoldható - egyenáramú betétek beépítésével -, de hosszútávon mindenképpen a keleti rendszert kell hozzáigazítani a nyugatihoz. A folyamat már megindult: elsőként 1990-ben hazánk jelezte csatlakozási szándékát a nyugat-európai országok villamosenergia-rendsze- réhez. Térségünk villamosenergia rendszereinek működését azonban javítanunk kell, hogy európai normáknak megfelelő villamosenergia-szolgáltatási biztosítsunk. Időközben Lengyelország, Szlovákia és Csehország is a csatlakozás mellett foglalt állást, s így a visegrádi államok energia elosztó társaságai megállapodtak abban, hogy 2000-ig egyesülni fognak. (domi) Hortobágyi F üzes Miklós pécsi történészt kétségkívül vonzzák azok a témák, melyek feldolgozása a történelmi közelmúlt, az olyannyira vitatott elmúlt negyven-ötven esztendő „fehér foltjainak” feltáráshoz és megszüntetéséhez jelenthet fontos hozzájárulást. így volt ez már a nemzetiségi oktatás délkelet-dunántúli történetét az 1945 és 1985 közötti időszakra vonatkozó kutatásaival, majd az 1990-ben publikált Modem rabszolgaság és a Forgószél című munkái esetében is. Valamennyi korábbi és a Pannónia Könyvek sorában most megjelent kötet (Füzes Miklós: Törvénysértéssel) a szerző társadalmi változásokkal kapcsolatos érdeklődését, a történelmi folyamatok finomszerkezete iránti érzékenységét tükrözik, és nem utolsósorban azt a nem túl gyakori történészi látásmódot, melynek középpontjában az ember áll: az átélők, akik Európának ezen sorstépte térségében - akár „objektív”, akár többnyire szégyenletes motivációjú szubjektív okokból -kárvallottjai, sértettjei voltak, nem ritkán áldozataivá váltak az eseményeknek. A könyv témája az ötvenes évek egyik szégyenfoltja: a hortobágyi táborok története. 1950. június 23-ának éjszakája a ku- láknak minősített családok élettragédiájának meghatározó, sokak esetében egész életükre kiható dátuma. Egy 1939-es rendelet alapján ugyanis ekkor családok százai kerültek - embertelen ideológiai és politikai megfontolások alapján - egyik napról a másikra internálásra, és kötöttek ki végül is - a rettegett Szibéria helyett - a Hortobágyon. Itt kísérleti alanyaivá váltak a természet- és társadalomátalakítás naiv szocialista utópiájának, áldozataivá az egykori juhhodályokból átalakított fabarakkok sivár és kegyetlen világának. Szerencsés módon a szerző nem csupán a történelmi előzmények, valamint a nemzetközi és a hazai politikai folyamatok háttérelemzését adja a bevezető tanulmányban, hanem mind ez idáig - ismereteink szerint - a legalaposabb rajzát is nyújtja a hortobágyi táborok életének. Megismerhetjük a könyvből az internálás jogi előzményeit, a titokban folytatott szervezeti és rafinált módon végrehajtott hangulati előkészítést, az elhurcolás körülményeit és a helyi közvélemény reagálását. Például azt is, hogy a falun feszülő társadalmi ellentétek, az egzisztenciális különbségek, meg a társadalmi légkör hiszterizálása hogyan is váltak egyeseknél a - minden személyes mérlegelést kizáró - kollektív felelősségre- vonást és így a törvénysértést is támogató magatartássá. Részletes rajzát kapjuk továbbá a tábori élet kialakulásának, az egészségügyi ellátásnak, az iskoláztatásnak, az élelmezésnek, tehát a táborok - a társadalmi közvélemény által mindmáig nagyrészt ismeretlen - hétköznapjainak. Szerencsés a szerző azért is, mert - talán az utolsó pillanatban - sikerült interjúkat készítenie a táborok még élő egykori lakóival. Azokkal, akik a legutóbbi időkig nem, vagy csak alig mertek beszélni a történtekről. Soltész Péter, Földes Mártonná, Schleining Károly, Bánki (Budimacz) Ferenc, Rédei Bertalanná, Szatyor Győző, Lin- ding Ferencné, Csutorás Istvánná, Guzsvány Mihályné és dr. Brauer Pál vallomásai a magyar történeti dokumentum-irodalmat megrendítő részletekkel gazdagítják. A téma és a történések megrendítő hatása ellenére mégis némi megnyugvással vehető kézbe ez a könyv több okból is. Egyrészt azért, mert megjelenése jelzi, hogy a sokáig tabunak tartott téma (sok társával együtt) a szépirodalmi és a filmfeldolgozások után végre kezd hozzáférhetővé válni a szakemberek számára is. Jóllehet a források és a dokumentumok mindegyike sajnos még mindig nem, vagy csak nehezen elérhető. Másrészt megállapítható ez azért is, mert a szerzőnek nagyrészt sikerült megfelelő alkotói módszert találnia: a nehézségeket, az említett problémákat kompenzáló eljárással a forráselemzéseket személyes hangú visszaemlékezésekkel párosította. Ez a jelen esetben nem csak szerencsésnek, de szükségszerűnek is tartható. Mert e kettős megközelítés eredményeként valóban „összeállhat” az igazi történelem, még akkor is, ha ezt a gondolati szintézist többnyire az olvasónak kell elvégeznie. E nélkül viszont aligha formálódhat a reális nemzeti önismeret, amihez a történelmi önvizsgálat elvégzésén keresztül visz az út. Ami minden átélőnek és kortársnak egyaránt feladata és kötelessége. Mert csakis így válhat tudatossá a történelmi bűn és a történelmi erény, így okulhat, ha okul egyáltalán a nemzet saját múltjából. A könyvnek tényfeltáró értékei mellett van egy ilyen üzenete is. Dr. Szirtes Gábor
