Új Dunántúli Napló, 1992. október (3. évfolyam, 271-300. szám)

1992-10-03 / 273. szám

8

üj Dunántúlt napló

1992. október 3., szombat

Szép magyar vers

Petőfi Sándor:

Itt van az ősz, itt van újra

Itt van az ősz, itt van újra,

S szép, mint mindig, énnekem. Tudja isten, hogy mi okból Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,

Innen nézek szerteszét,

S hallgatom a fák lehulló Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre A szelíd nap sugara,

Mint elalvó gyermekére Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld Csak elalszik, nem hal meg. Szeméből is látszik, hogy csak Almos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,

Csendesen levetkezett;

Majd felöltözik, ha virrad Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet, Csak aludjál reggelig,

S álmodj olyakat, amikben Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan Lantomat megpendítem,

Altató dalod gyanánt zeng Méla csendes énekem. Kedvesem, te ülj le mellém,

Ülj itt addig szótlanul,

Míg dalom, mint tó fölött a Suttogó szél, elvonul.

Ha megcsókolsz, ajkaimra Ajkadat szép lassan tedd,

Föl ne keltsük álmából a Szendergő természetet.

Erdőd, 1848. november 17-30

Kovács József

Csöndek

Pilinszky kozmoszáé rózsaillatú tenyéré guillotine suhogásáé

Jézus Krisztusé 39 fényév Nővéremé torkonvert népeké

Földgolyó-anyaföldé óceáni sóké drágakő nyelvemé

István királyé Széchenyi Istváné nomád emberiségé

Sopianae színpadain

Különös korszaka volt a pécsi színházi életnek a nyolcvanas évtized. Egyrészt a Nemzeti Kamaraszínházát bezárták 1980-ban és a rekonstrukció után 1986-ban nyitották meg, a társulat a Ságvári Művelődési Házba, a város szélére szorult, a nagyszínház pedig 1986-tól 91-ig tartott zárva hasonló okokból. Hogy emiatt-e vagy személyi-művészi okokból-e (ennek elemzése egy jól tájékozott kortársra vár majd), a Pécsi Nemzeti, az ország legtöbb tagozatú színháza kezdett „kimenni a divatból” az országos sajtóban, a korábbiaknál kevesebb figyelmet kapott a színházi szakmától és a napi-, hetilapoktól is. (Bár az anyagi támogatás javasolt csökkentése, a főrendező- és igazgatóváltás körüli bonyodalmak idején több is jutott ebből a figyelemből, mint amennyit a pécsiek kívántak.)

Ugyanakkor - másrészt - új színházi alakulatok jelentek meg. A Pécsi Nyári Színház, később ennek kebelében az Egyetemi Színpad, (ma Pécsi Kisszínház néven működnek), a Nyitott Színpad ill. a Harmadik Színház vállalkozó kedvükkel, újszerűségükkel és színvonalukkal felkeltették az érdeklődést, és műsorválasztásuk, rendezői elképzeléseik révén kiegészítést vagy alternatívát jelentettek a pécsi színházbarát közönség számára. Hivatásosok helyből és vidékről, kezdő és

gyakorlott amatőrök dolgoztak ezekben az - állandó vagy produkcióra szerveződött - társulatokban. S ha az egy-egy bemutatóval vagy évaddal elégedetlen néző most visszatekint arra a 92 prózai bemutatóra, amelyet e három színház produkált, látnivaló: bár volt langyosság, középszer és kudarc, azért volt kísérletező kedv, tehetség, merészség, szakértelem és ízlés is a nyolcvanas évek pécsi színházi életében.

E kis töprengésre az adott alkalmat, hogy a Pannónia Könyvek sorozatban (a JPTE, a Harmadik Színház, a Kisszínház és a Nemzeti Színház anyagi támogatásával) megjelent P. Müller Péter Sopianae színpadain című könyve. A szerző a Janus Pannonius Tudományegyetem oktatója, több mint egy évtizede jelennek meg színházi kritikái lapokban, folyóiratokban. A kötetben 55 pécsi prózai bemutatóról szóló kritika olvasható (eredetileg a Jelenkor, a Színház, a Kritika és az újvidéki Híd közölte őket) - kiegészítve egy érdekes fejtegetéssel a színház lényegéről általában, a nyolcvanas évek pécsi színházi életéről, a kritika feladatáról, lehetőségeiről és korlátáiról, s kiegészítve névmutatóval valamint az

1981-9o között Pécsett bemutatott prózai művek címjegyzékével. Mindez az érdeklődő olvasó, szakember tájékozódását könnyíti meg.

P. Müller Péterről tudjuk, hogy fő érdeklődési területe a modem dráma és színház. Érthető tehát, ha elsősorban ezekről a szerzőkről írt, ezeket a kritikáit gyűjtötte egybe. És erre a nyolcvanas évek pécsi színpadai adtak is elég alkalmat. Weörestől Mészölyig, Örkénytől Spiróig, Bondtól Mrozsekig, Genet-től Havelig, Krlezsától Visnyevszkijig sok mai, modem szerző szerepelt itt.

Milyen kritikusi módszer jellemzi P. Müller Pétert? Az írások többsége irodalmi-drámai alapvetéssel kezdődik. Az olvasónak, ha valamikoris résztvett műveket elemző magyarórákon, eszébe jut ”a keletkezés kora és körülményei” című szempont, s az, hogy e szempont mennyire nem mellékes, ha az elemzés valóban a kor és a gondolat lényegére mutat rá.

S mert a dráma legfőbb ideje mégis az, amikor előadják, nagy teret szentel a kritikus a rendezői elképzeléseknek: mit akár, mit tud és hogyan mondani a nézőnek. P.Müller nem bánja, ha a rendező igazít a művön, hálás a jó ötletekért; szereti az aprólékosan, lelkiismeretesen kidolgozott színpadi helyzeteket - ha azok a rendezői célt szolgálják, s nem idegenek a műtől. Fontosnak tartja a színpadi látványt. A színészi alakításokat találóan jellemzi, egy-két szóval - a jókat is, a rosszakat is. Szívesebben díP. HŰLLEK PÉTER

SOPIANAE

csér, mint bírál. Nem ismer azonban pardont, ha a rendező téved: ha hamis, ha középszerű, ha korszerűtlen, ha tájékozatlan, ha műveletlen. Volt erre is példa ebben a tíz évben. Ilyenkor a kritikus változatlanul udvarias, de kemény hangú és félreérthetetlenül elítélő.

A napilapnál dolgozó újságíró, akinek sok más egyéb mellett színházról is kell írnia, gyakran rohanva, s ennek olykor felületesség, pontatlanság a vége, irigyli a folyóirat-tempóhoz igazodó kritikust - holott jól tudja, hogy a felületesség nem kötelező és a pontatlanság sem mindig a sietségből ered. Mindenesetre örömmel olvassa a három-öt-nyolc évvel ezelőtti előadásokról szóló sorokat, amelyek igen plasztikusan idézik fel az akkori előadások élményét.

G. T.

A színfalak mögött

Eltűnt, meghalt. Két éve volt, hogy utoljára megjelent a Film Színház Muzsika című hetilap. Megszüntetésével a művészetszerető olvasók elvesztettek egy olyan újságot, amely közérthetően, frissen, mégis szakmaisággal írt a hazai színházi, zenei élet eseményeiről, a filmvilág híreiről. A 33 évet élt lapot egykori alkotói most újjá szeretnék éleszteni, s erre létrehozták a „Film-Színház” Alapítványt. A most megjelent, hiányt ’pótló Színész Évkönyv ’92-93 című impozáns összeállítás is része ennek a munkának. A kötet már kapható az újságárusoknál.

A 240 oldalas kiadvány megpróbálja legalább valamennyire betömni azt a rést, melyet a hazai lapkínálaton a Film Színház Muzsika elhagyása ütött. Elsöprő arányban a magyar színiélettel foglalkoznak a kiadvány szerkesztői, fővárosi, vidéld produkciókkal, színházakkal, de még inkább művészekkel. Színészekkel, táncosokkal, opera- és operetténekesekkel. Száz interjú és portré mellett a pályára lépő fiatalok első sikereiről is szólnak, de a friss diplomások is bemutatkoznak.

Szándékos ez a szerkesztés, az évkönyv létrehozói ugyanis úgy vélik: veszteség és sérelem érte a fiatal és tehetséges új színésznemzedéket azzal, hogy két éve nincs lehetőségük címlapra kerülni, méltatást, szót kapni egy szaklapban. A mai neves személyiségek és az oroszlán- körmüket épp csak kiereszteni kezdők önvallomásai után a régiek következnek. Színháztörténeti pillanatok, meghatározó egyéniségek, évfordulók. Jövőre Komlós Vilmos, Honthy Hanna, Bajor Gizi és Déryné jubileumát tartjuk.

A művészi és színészi alkotómunka történetének dokumentációja az az összeállítás, mely a musical-előadások hátteréről, a színfalak mögül ad képes riportot, de ugyanilyen a kaposvári színház sikertörténete is, az ottaniak elbeszélésében. Bepillanthatunk a színházak idei műsortervébe is.

Az évkönyvben pécsi művészek és szerzők is szerepelnek, így Moravetz Levente, akivel Gárdonyi Tamás beszélgetett, és Kovács Zsuzsa, akiről Bük- kösdi László írt. A fotókat Läufer László és Tér István készítette.

A Film Színház Muzsika újjáélesztéséért létrejött alapítvány már hozzájutott egy apró helység bérletéhez, de további segítségre is szükségük van még. Támogatást, adományt várnak az MHB 325-11341-es számlára. H. I. Gy.

Méhes Károly

Talán csak álmodom

Egy valamire való magyar film visszatérő motívumként használná ezt az álmot.

Zuhogó esőben tolom a kilyukadt kerekű biciklit egy amúgy kellemes, családi házas részen, csak az utcák meredekek, a nyár eleji zápor vize zu- hatagként ömlik szembe velem; gázolok előre, a híradó árvízjelentései néznek ki így, de az ilyesmi mindig jó messze, Peruban vagy Bangladeshben szokott történni.

Egy komor, szürke ház erké- ’ lyén kibontott hajú nő áll lebegő fehér ingben, a léidéig ér, égnek fordított arccal szívja az eső- szagú levegőt. Aztán mintha valami csúnya jutott volna eszébe, egészen összeroskad, meg kell kapaszkodnia az erkély korlátjába, lefelé mered. Észrevesz, amint odalent tolom a biciklit, kacsázó, ide-oda ugráló üres gumival, bőrig ázva. Erre, mint akit áramütés ért, újból folugrik, s a korláton áthajolva integet,

hív, menjek be a házba, mozgatja a száját, de hangot nem hallok. Ott, ott, a benőtt kiskapu, mutogat. Nagy nehezen belököm, fölázott kavicsösvény vezet oldalt, a ház mögé, ahol szinte feketére sűrűsödött, soha nem gondozott dzsungel nőtt. A biciklit próbálom a fal mellett megtámasztani, de a kormány mindig lecsúszik; hiába, nyílik a kapu, a nő mezítláb kifut a hosszú, fehér ingben, karomnál fogva húz maga után, befelé, föl a néhány lépcsőfokon.

Egy nagy szobába érünk, a falak mintha kormosak lennének, de lehet, hogy a csalóka félhomály miatt; azt látom, alig van bútor, csak egy rendkívül keskeny ágy, amin oldalt fordulva talán még el lehet férni. A nő, akit szintén egyre homályosabban látok, mintha nyüszítene, vonaglik, leveti az ingét, engem is ráncigálni kezd, a ruhámat tépdeli. Végül csipkedni, karmolászni kezd, erős kezekkel megragadja a fejemet, a számat harapdálja, de úgy, mintha egy csirkecombról tépné le fogaival végtelen mohósággal a húst.

Fölkiáltok; erre minden megmerevedik, a nő ismét ösz- szecsuklik, mint fönt az erkélyen. Izzadt vagyok, koszos vagyok, csapzott — hadarom, mintha magyarázkodnom kellene. A csönd feszegeti minden porcikámat. Büdös is vagyok, mondom még, szinte könyörgő hangon.'

A nő elhátrál a keskeny díványig, fél fenékkel leül, keresztbe veti a lábát. Odakint nagyot dördül az ég. Késő van, szólal meg, maga még kisfiú. Menjen.

***

Legjobban az zavar most, hogy visszatértem, hogy mindenki Jancsikának szólít. Csupa-csupa öregasszony. Fölismernek, mintha csak a tévében mutogatnák a képemet.

Ó igen, valaha régen. A világ előtti világ állapotában. Pedig már akkor is éltem, csak mára mindebből múzeum lett.

Emlékeztem a pékségre. Sehol másutt nem volt ilyen, csak a nagy ABC-k, Közértek. A pékség lényege nem is az áru volt, a kenyér, a kakaós csiga, a bukta, a kifli, a rétes. Hanem a hely, az utcasarok, a kilincs, a belépés. Hogy oda lehetett menni. Mi oda jártunk.

És persze, a ház. Az öregasszonyok rendre meghaltak. Istenem, mindenki, de mindenki meghalt! - mondta az utolsó. Ült a fotelban és csóválta a fejét: Milyen szép asszony volt, akkor, régen. Nagyon megcsú- nyult, szegény súlyos szívbeteg.

Egy idő után mindenki szívbeteg. A ház, a kert, a terasz, a hinta, a hortenzia, a faládás virágok, a fonott székek, a konyha-csörömpölés, a ga- lambbúgás. Ilyen szavak barangolnak pitvarból kamrába, kamrából pitvarba.

Elmentem és visszajöttem. Ki tudja, ildomos-e ilyesmit elkövetni. Az utcák megjelölik, merre jártam. Aki otthagyja a Gábor utcát, megérdemli. A Szamuely Tibor utca és a Munkásőr út: Jancsikának betörött a feje! Jancsikának betörött a

feje. Tyúktojásnyi daganat ült a homlokomon, az ömleny szép lassan leszivárgott az orromra. És ott járt egy snájdig betörő is, a Pista fiú, a nadrágot, a zakót, az órát vitte, de a kikészített cipőt az asztalon hagyta, szaladnia kellett a sikolyok és a hadonászások elől; biztos csak álmodom, gondolta, miközben ugrott.

A Zrínyi utca mégiscsak egy emberi hely volt. Tágas szobák, cserépkályha, az udvaron ecetfa. A kapu köré három tábla volt kiszögezve: Brácsás László vízvezeték szerelő; Dragony János cipész (táskajavítás, czip- zár bevarrás); Zrínyi Miklós költő és hadvezér. A redőnyök mindig beakadtak, ha túlhúztak őket, jött Molnár úr szerelni, cserébe délutánonként ott énekelt a fia; hangsúlyt fektetett az atya a gyermek zenei nevelésére.

Az öregasszonyok hangja: Igen, igen, oda kell adni a gyereket! Egy férfihang: Amit mi itthon beszélünk az oroszokról, senki másra nem tartozik. De mikor a laktanya udvarára néznek ablakaink, s naponta látni,

hogy rugdalják a kiskatonákat, vagy jönnek téli reggel a csákánnyal, s a nyáron odahordott, megfekedett káposztahegyből fejtenek egy kondérba. A férfihang: Azt akarod, hogy kirúgjanak az állásomból? Még ezt is az oroszok miatt? Móresre kell tanítsalak.

Vár utca; nem is lehet más. Fönn a hegyen, a vár, a falak, a katakombák. Milyen finom hely, Fóris Ferike is színtiszta kitűnő! A szemközti dombok sara és kutyái. Nem lehet elég messze kutyagolni. A templom célkeresztje - in aetemum - mindenhova odalátszik.

És akkor vissza. Ott, mint régen. A pékbolt. Igen. Az utolsó szögig olyan; lehet egy ilyen helyet fölújítani? A pattogatott-kukoricás cigányember viszont eltűnt a sarokról, nem kell követelőznöm többé, hangosan zokogni. Semmi baj. Jönnek szembe, messziről kinyújtják a mutatóujjukat, összehúzzák szemöldöküket. A Jancsika, mondják, te nem emlékszel rám, de én emlékszem rád. Mosolygok, kezet adok. Lassan belejövök, hogy ilyen ismert szeKét könyv a színházról