Új Dunántúli Napló, 1992. október (3. évfolyam, 271-300. szám)
1992-10-17 / 287. szám
1992. október 17., szombat uj Dunántúli napló 9 Vannak itt társak Muzsikus évtizedek Gorrieri Ferenc 85 éves Ülök a gyertyafényes irodában, és a karbonárik hőstetteiről szóló ponyvát olvasom. Igen, a forradalmak szegénylegényei. Együttérzést vált ki bennem a könyv, mert magam is szegény- legény vagyok: fél évig tűrtem a kollégium „katonás” rendjét, erőszakos, „öntudatos” légkörét, hát illegalitásba vonultam, beköltözhettem a műhely mellé ragasztott beton irodába. Az otthagyott kollégiummal csupán ugyancsak nyughatatlan természetű barátom kapcsol még össze, aki időnként meglátogat a jéghideg télben, olajos rongyokkal befűtök a kis vaskályhába, s együtt falatozunk a hazai kenyér-szalonnából. A IX. kerületben. A jéghideg télben. Pista azt mondja magáról, hogy ő Petőfi leszármazottja, és ez a csacsiság valami romantikát visz a rideg világba. S verseink ébren tartják a költészet szellemét. Ahogy múlik az idő, mindent összemos, összekavar: most is mintha a beton iroda vaságyából bámulnám a sötét plafont« s ráképzeluém az égboltot rokon csillagaival. Mintha a Göncöl szekerén ülne valamennyi társam, akik a gyermekkoromat végigkísérték, s miután elhagytam a szülőfalut, ők pedig ott maradtak, az emlékekből idézgetem őket. Szép volt a Bogárdi utcai bandázás elemista korunkban, az árokparti rongyfocizások, nagy rohanások, mikor bandavezérségig vittem, s akik velem tartottak, arra is alkalmuk volt egyszer-kétszer, hogy megtapsoljanak, például mikor a szívszakasztó Kisbíró című vérset mondtam. Aranyhoz, Petőfihez emelkedhettem a Pokolhoz című vendéglő tánctermének kicsike színpadán, melyen a református iskola önképzőköre rendezett „egész estét betöltő” előadást verssel, dallal, színdarabbal. Elúszik ez az eset, elkísér Budapestre, ahol már magam rendezhettem a Petőfi életéről szóló színdarabot, s eljátszhattam a rapszódikus főszerepet. Tovább lebben Salgótaijánba, ahol ugyanez a társak utáni nosztalgia vezetett szerelőműhelyi társaim közül a városi irodalmi körbe; majd átlebben Pécsre, a dél-dunántúli nagy városba, ahol egyszerű diákká vedlettem (elmondhatom, hogy boldogan!), s verseimet maga a nagy Várkonyi Nándor olvasta el, és adott bíztatást a jövőre. Mert társak, társak voltak a versek is, melyeket emlékek, nyelvek, zengések közül bányásztam elő, s ha indulataim már elragadtak volna, verset írtam önvédelemből és magabíztatásból. Meghozta nekem a társak bizalmát, híres jóbarát tudtam lenni mindenkinek, aki támaszért fordult hozzám, és azoknak is, akik Ahmatovát magára hagyták, s akikre így emlékszik: „Ha mindenki, aki lelki támaszt / keresett már nálam életében: / szent bolondok, megszállottak, némák / fegyen- cek és öngyilkosjelöltek / kül- denének csak egy-egy kopejkát / „Egyiptom leggazdagabbja lennék” / de nem küldenek nekem kopejkát.” Ezeknek a barátoknak csodálatos szimatjuk volt; s amikor vadidegentől életreszóló ajándékát kaptam a baráti, felebaráti segítségnek, ha gödörbe vitt az élet, nyom nélkül eltűntek. Ma is hitetlenkedve nézem őket. A tarka, nemes-anyagú keleti szőnyegnek csak néhány ara- beszkje villant fel itt. Mert a költőkről nem beszélek. Az ő arcképükkel van tele a perzsaszőnyeg, melyet lábammal nem érintek: a falra akasztom. Hadd függjenek ott a Petőfi dagerro- típjai és egy-egy számomra kedves, tarjám oklevél társaságában, minden időben. Vannak itt társak! Még! Vannak! Csanádi János A ködbevesző távolba, az Osztrák-Magyar Monarchia idejére visszapergetve az eseményeket, kezdtük el a beszélgetést a most 85 esztendős Gorrieri Ferenccel, a Mecseki Szénbányák Koncert Fúvószenekarának nyugalmazott karnagyával.-Itáliából jött nagyapám a 39-es gyalogezred fúvószenekarának volt a vezetője - kezdte a visszaemlékezést Gorrieri Ferenc. - Halála után apám lett az utódja, és amikor ezredét áthelyezték a horvátországi Brod városába, neki is mennie kellett. Ott házasodott meg, egy horvát leányt vett feleségül, így 85 évvel ezelőtt, 1907. október 12-én* ott születtem. — Az I. világháború kitörése után, mint minden katonacsalád, a Gorrierik is sűrűn költözködtek. A harctérről hazatért katonakarmester apámat előbb Törökbálintra, Szekszárdra, majd Tolnára helyezték. Tolnán nem volt középiskola, így előtérbe került a zenetanulás, amire mindig is vágytam. Első tanítómesterem apám volt. Egy napon megkérdezte, belépnék-e az általa vezetett honvédzenekarba. 13-14 éves lehettem, amikor megkaptam katonai egyenruhámat, és mint zenenövendék 1920. május 1-jével kiskatona-palánta lettem. A tolnai gyalogezreddel 1921. augusztus 20-án ő is bevonult Pécsre.- 1922-ben beiratkoztam a pécsi városi zeneiskolába a csellószakra. Mivel a honvédzene- kamál minden növendéknek két hangszert kellett elsajátítania, a cselló mellett megtanultam minden ütőhangszeren játszani. Timpanistaként játszottam a Pécsi Zenekedvelők Egyesülete zenekarában, majd felcseréltem a csellóval. Közben a budapesti Zeneművészeti Főiskolán is folytattam csellótanulmányaimat, ameddig családom anyagilag bírta. Katonazenészként 25 évig működött, s mivel a katonazenekar tagjai egészítették ki a színházi zenekart, mint csellista ott is szerepelt 1923-tól 1944-ig. Évekkel később polgári zenészként ismét visszakerült a színház zenekarába. Közben végétért a II. világháború és Gorrieri Ferencre nehéz esztendők vártak. Előbb István-aknán mint csillés kapott állást, talán azért, mert apja a szabolcsi bányász-fúvószenekart vezényelte.- Aztán a Pécsi Dohánygyárba kerültem, ahol irodai munka mellett megszerveztem a gyár fúvószenekarát, mellyel szép sikereket értünk el. A színházak államosítása után ismét beülhettem a zenekarba, egyidejűleg bekapcsolódhattam a szimfonikus zenekar munkájába. Ez számomra nagy örömet jelentett, hiszen klasszikus zenét játszhattam. Megtisztelt a színház vezetősége azzal is, hogy rám bízta több operett előadásainak vezénylését. Gorrieri Ferenc életének új szakasza kezdődött 1960. december 1-jén. Áthelyezték a Mecseki Szénbányák Vállalathoz, ahol irodai munka mellett a Pécsszabolcsi Bányász Fúvószenekart vezette.- Apám az ifjúsági zenekart irányította, amikor elhunyt, én vettem át a zenekart. Ez azzal járt, hogy le kellett mondanom a csellózásról. De bizonyára kárpótolták őt azok az esztendők, amelyek alatt irányításával a bányász-fúvószenekar hatalmas fejlődésen ment át, kezdve a repertoár igényesebb összeállításától a tiszta hangképzés, a pontos ritmikus játék, szép és lágy hangzás eléréséig. Az az elképzelése is valóra vált, hogy egyesült a pécs- bányatelepi és szabolcsi zenekar.- Nekem mint a Mecseki Szénbányák Központi Fúvószenekara . vezetőjének óriási gondot jelentett olyan művek beszerzése, amelyek megfelelnek a követelményeknek, lehetőleg mai szerzők művei, nem haladják túl a zenekar képességeit. Rengeteget dolgoztunk. Ennek eredményeként a Siklóson megtartott fúvószenekari találkozókon mindig eredményesen szerepeltünk. Legsikeresebbnek mondható az 1971-72-73-as év, amikor zenekarunk évente elnyerte a Siklósi Várfesztivál nagydíját. Az ezüst vándorserleg azóta már véglegesen a zenekar próbahelyiségének vitrinjében pihen. Az országos minősítéseken elnyertük előbb az Aranylant, majd a legmagasabb, Aranylant diplomával fokozatot. Gorrieri Ferenc hosszan mesélte ezeknek az éveknek eseményeit, az itthoni és külföldi szerepléseket. Beszélt a szaktanácsadóként végzett munkájáról, komponálásáról és az utódok kineveléséről, a munkáját elismerő kitüntetésekről, örömökről és csalódásokról, és arról, hogy végül is elérkezett pályája végállomásához. Azóta csendes visz- szavonultságban telnek napjai. 85. születésnapján bizonyára szeretettel gondolnak rá mindazok, akik keze alatt ismerték meg a fúvósmuzsikálás közösséget formáló, egy életre szóló élményét, szépségét, örömét. Dr. Nádor Tamás-dombiak Pécsi tévések filmje 1956-ról Szamosi Mátyás: Őszi dal Már nem olyan erős a nap, sugarai bágyadtak, lombtalan diófa fogad, levelei a fa alatt. Nyújtózom a zöld füvön, egy gyik surran a kövön, nem sietek, ráérek már, melegítsen minden sugár. Itt az ősz fényszemével, beérett szép terméssel, villog az alma pirosán vetkőző, szürke ágakon. Friss ágyazást vár a kert, miben télen pihenhet, forr a bor, és tisztul lassan s egyszer majd víg nóta harsán. Szabó László: Bál a sorsjegyre nyert kenyérben kaszakő és törött baltanyél vattacukor száll a szélben a bálteremben fekete fény táncolnak a rongyos lelkek káromkodnak éhes angyalok malacsültek ringó csontja tavat teremt száraz arcokon télből üzen a szeretet hogy nem jön többé amúgy részeg férges lampionok között forognak az orgyilkos méhek feljön a nap: naplemente véres ez a lakoma a tánc ki ad nekünk igaz arcot ki ad nekünk megtisztult hazát A huszadik századi magyar történelem egyik legellentmondásosabb időszaka az 1956-os forradalom, amellyel kapcsolatban még mindig nagyon sok legenda és még mindig kevés tény él a hazai köztudatban. A Pécsi körzeti tv-stúdió dokumentumfilmje, amely Bükkösdi László rendezésében ,Juta-dombiak” címmel készült el, október 22-én, csütörtökön 20 órakor lesz látható a TV Il-n. A film azt a célt tűzte ki maga elé, hogy csökkentve a forradalom megítélése körüli ellentmondásokat, emléket állítson azoknak a katonáknak, élőknek és holtaknak egyaránt, akik egyszerre voltak hősei és vesztesei 1956 októberének. A filmben a volt esztergomi 7. gépesített hadosztály egykori tüzérei - a pécsi Dobrosi Lajos, a mohácsi Paska Elemér és a komlói Puchert János - vallanak sorsukról. Arról, hogy tíz nappal a leszerelésük előtt hogyan találkoztak össze véletlenül a furcsa forradalommal. Parancsra természetesen, mert 1956. október 23-án este a hadosztályt a rend fenntartására Budapestre vezényelték. Az ő tankjaik, a piliscsabaiak voltak ott akkor este a rádiónál, s ők őrizték - ekkor még együtt a szovjet csapatokkal - a Belügyminisztérium Jászai Mari téri épületét, a későbbi KB-székházat. Amikor Maiéter Pált nevezték ki honvédelmi miniszterré, a Mecséri János ezredes vezette hadosztály természetesen az ő parancsait hajtotta végre. így kerültek az esztergomi tüzérek - köztük Dobrosi Lajos, Paska Elemér, Puchert János - a Soroksár határán álló Juta-dombra 1956. november 2-án. Feladatuk az volt, hogy megakadályozzák a kivonuló szovjet csapatok és a felkelők összecsapását. Csakhogy a szovjet csapatok november 4-én kivonulás helyett bevonultak Budapestre, s az egyik Tökölről érkező egységük rálőtt az esztergomiakra, amit ők tűzzel viszonoztak. Ez a néhány percig tartó összecsapás képezte a későbbi megtorlás alapját. Az ötvenkét vádlottat felsorakoztató perben tizenegy főt ítéltek halálra, s közülük hetet: Mecséri János ezredest, Szendi Dezső alezredest, Szabó Pál őrnagyot, Kicska János főhadnagyot, Rémiás Pál hadnagyot és Vejtiből való Magyar János és a szavai Kálmán Dezső sorkatonákat 1958. november 15-én a Kisfogházban kivégezték. Az ugyancsak halálra ítélt Dobrosi Lajos, Paska Elemér, Puchert János büntetését kegyelemből életfogytig tartó szabadságvesztésre változtatták át. A „kegyes urak” 1970-ben szabadultak, s szólnak a filmben a szabadulásukat követő nehéz évekről, a rendszerváltásról, amelyről azt hitték, végre majd szabad egységbe kovácsolja őket. S hogy nem így történt, nem az ő bűnük. - Sokaknak nem tetszik ma mindaz - mondták keserűen -, amit mi 56-ban csináltunk. Nekünk sem tetszett, hogy halálra ítéltek bennünket. Nem tetszett a hosz- szú börtön se. Ők hárman sorsuk méltánylásaként őrnagyi rendfokozatot viselnek. Főtiszti egyenruhában járták sorra a forgatás alatt tragédiájuk színtereit: a Juta-dombot, a Kisfogházat, a 301-es parcellát, s megkönnyezték kivégzett társaikat, akik nem voltak sem hősök, sem árulók. Katonák voltak, s csak ott álltak lövegeik mögött a Juta-dombon, kiszolgáltatva a történelemnek. Bencze János Bertók László: Fut a tétova gondolat Az akácosból ki-kicsap veri június a habot azt gondolja amit mutat nem érdekli mit akarok az újságban is csapatok I zümmög a szó mögött a nap mindenki okosabb nagyobb lepipálja a másikat talán ez az a pillanat amiről legtöbbet tudok ; elemek lúgok sók savak ahány részecske annyi fog tobzódik a fehér titok fut a tétova gondolat. Sárándi József: A Rőzsehordó asszony Munkácsy Mihály festményére Gally rőzse venyige Rőzsehordó asszony gyér' ide Tiéd vadszőlő kincsem minden karója Gondolj a közelgő télre görnyedett anyóka Hideg zúzmara hó jön s befagy az ablak A pattogó rőzsetűz melenget életet adhat . Olvad a pohárban ajég Aszalt szilvád is van Tavaszig elég. Egy régi kép az albumból A forgatás egyik színhelyén
