Új Dunántúli Napló, 1992. szeptember (3. évfolyam, 241-270. szám)
1992-09-12 / 252. szám
1992. szeptember 12., szombat uj Dunántúlt napló 9 Szép magyar vers Ady Endre: Add nekem a szemeidet Add nekem a te szemeidet, Hogy vénülő arcomba ássam, Hogy én magam pompásnak lássam. Add nekem a te szemeidet, Kék látásod, mely mindig épít, Mindig irgalmaz, mindig szépít. Add nekem a te szemeidet, Amelyek ölnek, égnek, vágynak, Amelyek engem szépnek látnak. Add nekem a te szemeidet. Magam szeretem, ha szeretlek S irigye vagyok a szemednek. Arató Károly: El kell hagynom egyszer El kell hagynom egyszer magamat, hátatfordítani annak, akit eddig nevemen neveztek s nekiindulni bátran a karjaimat tördelő szeleknek. El kell hagynom hajdani másom, aki bánkódni fog s motyogni halkan: „Emlékét, e halványan rezgő lámpát, utcám avagy ágyam fölé akasszam?” Búcsút sen intenek majd neki, mert önző vagyok, mint a többiek s csonkig élt éveimnél az eljövök fájdalma szebb. Elhátrálok egyszer magamtól, hogy unt méreteimtől távol megítéljem: tájaimon a tűz kialudt-e vagy még világol? Ki kell nyomoznom végre hogy lent a bikafejű hegy tövébe az a pirostetős ház káprázat vagy tényleg az enyém-e? S én vagyok-e ama fura alak, ki négy fala közt úgy vár az újjászületésre, hogy minden éjjel elszáll, belefogódzva a kéményen kiröppenő szivébe. Arató Károly elhunyt. 1961-ben végzett a Pécsi Tanárképzőn, 1969-ig Pécsett gimnáziumban tanít, majd tíz évig a Jelenkor című folyóirat szerkesztője, utána Mohácson tanár. Első verseskötete 1964-ben jelent meg, az utolsó 1987-ben. Fő témája a természet, a nők iránti rajongás, hazájához, Pécshez való kötődés, a magány elleni küzdelem, a szüntelen újrakezdés elhatározása. Ezt dalolta meg egyszerű, kifejező költői képekben. Az utóbbi időben keveset írt, megrendült egészsége elvonta a munkától. Ötvenhárom éves volt. - Temetése hétfőn fél 3-kor lesz Lánycsókon. Gábor Miklós újból a Hamletre készül „Csak a színház érdekel” Volt Jago, Lucifer, Ruy Bias, Hamlet, Tanner John, Bicska Maxi, IV. Henrik, III. Richard, Romeo, Fülöp király, Prospero, Oidipus. Gábor Miklós túl a hetvenharmadik életévén - hangját, vonásait, mozgását nem koptatta el az idő - ma is színpadon van.- Azt még nem tudom, mi mindent hoz az új évad. A Hamlet változatlanul foglalkoztat, s majdnem biztos, hogy újra fogom ^rendezni az Oidipust. Hogy őszinte legyek, én arra, ami a színházon kívül van - kivéve a rádiót, mert a rádiót azt nagyon szeretem -, nehezen vagyok kapható. Jól megnézem, hogy mi az, amit csinálok.- Ma már nem a szerep izgat, hanem azok a színészi és színpadi feladatok, amelyekre az ember egy-egy szerepet felhasználhat. Ami engem mindig érdekelt és ami ma is változatlanul izgat, az az, hogy mit lehet a színházzal kezdeni, hogyan kell játszani.- Hogyan kell játszani?- Nem tudom. Amikor játszom, akkor úgy játszom, ahogy tudok. De hát az ember akkor nem sokat töri a fejét, az ember játszik, ahogy tud. Amikor rendezek, akkor az más, akkor nekem kell kitalálnom, milyen is a színház. De épp úgy nem lehet megmondani, hogyan kell színházat csinálni, mint ahogy nem lehet megmondani, hogyan kell egy igazi képet festeni. Le kell küzdeni az álnaturalizmust, ami ma az egész világon uralkodik, a látszólagos természetesség szokásait, a hangvételét anélkül, hogy az ember visszatévedne valami kenetességbe, valami hamis pátoszba. Erről van szó, nem annyira a szerepekről. Egyre jobban érzem, hogy a színház menthetetlenül az irodalomhoz kötődik. A közönség is érzi azt az örömöt, amit a színész érez, amikor egy szép szöveget mond. A szöveg titkait kell megfejteni. Ebben a dologban nyivánvalóan Ruszt József rendezővel azonosan gondolkodom. Nem véletlen, hogy összetalálkoztunk Kecskeméten, Zalaegerszegen s a Független Színpadon. Nagyon jól szót értettünk. Őt sem érdeklik a felesleges dolgok. Hogy mik azok, azt onnan lehet tudni, hogy amikor az ember olyasmivel kerül szembe, ami nem érdekli, akkor tehetségtelen lesz. Tudja, vannak olyan emberek, akik abból élnek, hogy olyat is meg tudnak csinálni, ami őket nem érdekli. Én nem vagyok ilyen. Valamikor egy barátom azt mondta, hogy a színész olyan, ha bedobnak egy tantuszt, akkor kijön a szerep. Lehet. Énbelém hiába dobálnak akármit, ha engem az a dolog nem érdekel, akkor énbelőlem nem jön ki semmi. Annál is inkább, mert kiköpöm. Le sem megy az automatába. Ruszt is olyan ember, aki kiköpi azt, ami őt nem érdekli.- Nem mindenki ilyen kényes. Viszont maga választhatta meg életét, a helyszíneket. Több mint tíz évig a nemzet első sztinházá- ban játszott, aztán a nem kevésbé rangos Madách Színházban húsz évadot töltött...-Onnan nem a saját akaratomból jöttem el. De előtte és utána mindig magam döntöttem. De hát ha az ember senem hős, senem vezér, akit követnek, és különösen, aki olyan mint én, hogy nem hízeleg és nem próbál mindenféleképpen beilleszkedni a sorba, akkor nincs más választása, akkor így alakul. Ez nem elhatározás kérdése, hanem alkaté. Én nagyon sokszor voltam olyan helyzetben, amikor nagyon szívesen lettem volna vezér. De ez éppúgy nem ment, mint az ellenkezője. Ahogy nem voltam képes arra, hogy mozgósítsam az embereket, ugyanúgy nem voltam képes arra, hogy mosolyogva beálljak a sorba és menjek. Az ilyen emberek maradnak egyedül. Az ilyen embereknek nincs táboruk és nem tartoznak egyik táborhoz sem. De ennek a dolognak nincs titka és nincs trükkje.- Csak Gábor Miklósnak kell lenni hozzá, és annak is maradni ...-Nézze, ha valaki húsz-, harminc, vagy negyven évvel ezelőtt azt mondja nekem, vigyázz, mert ilyen viszonyban leszel az egész színházi világgal, akkor talán megijedek. De én tulajdonképpen jól érzem magam , mert ez az én világom, mert nekem ez megfelel. Amellett éppen ennek révén olyan közösségek is alakulnak, amelyek megadják az embernek az emberi érintkezés sikerélményét, a biztonságot, az emberi meleget. Nem beszélve arról, hogy hála Istennek, amióta a világon vagyok, mindig csodálatos nők voltak az életemben, akik megadták mindazt, ami egy férfinek kell, hogy az életben jól érezze magát. Számomra évtizedek óta fantasztikus támasz és erőt adó társ feleségem, Vas Éva.- Volt király, koldus, katona, játszotta a drámairodalom legnagyobb szerepeit. Volt, ami kimaradt? "-Én nem érzem, hogy valami is kimaradt volna, mert van mire visszagondolnom. De talán papírforma szerint el kellett volna játszanom mondjuk, Lear királyt. Egy időben izgatott Macbeth is. Az életemnek nyilvánvalóan nagy hiányossága, hogy sohasem énekeltem sanzont. Bevallom őszintén, nagyon keveset mozogtam a könnyű műfajban, azért, mert féltem. Mert nem értettem eléggé, de mindig tiszteltem azokat, akik jól csinálták.- Ha sanzont nem is énekelt, de írt könyveket, festményeiből volt kiállítása, már rendez és játszik.-Én azzal foglalkozom, ami érdekel, és ami nem érdekel, azzal nem foglalkozom.- Akkor most mi érdekli?-A színház érdekel, írogatok, inkább bogarászok a szövegekkel magamban. Mostanában legjobban akkor érzem magam, ha itthon ezzel a magnóval magamnak Babits-verseket mondok. Próbálom egy-egy Babits-vers nyitját megtalálni. Fiatal koromban úgy olvastam a verses köteteket, Adyt, Kosztolányit, Babitsot, József Attilát, mint egy regényt. Kinyitottam az elején és letettem végén. Aztán évtizedekig nem is foglalkoztam versekkel. Ba- bitshoz visszatértem sokféle okból. Szeretném a közönséget föllelkesíteni. Ruszt fantasztikus dolgot talált ki a beavató színházával, amiben egyszer magyaráz, aztán eljátszanak egy jelenetet, aztán elemeznek, aztán megint játszanak, aztán még beszélgetnek róla. Az is jó nekem itt a színháznál, hogy ez csak száz személyes. Itt bensőségesen együtt lehetek a közönséggel. Szeretnék verset mondani, elemezni, beszélgetni róla, mint ahogy úgy igyekszem mondani a verset: nézzetek, figyeljetek ide, mennyi színe, értelme tud lenni ugyanannak a sornak, gondolatnak, hogy együtt fedezzük fel a benne rejlő szépséget. Ábrándozni valami ilyesmiről ábrándozom. J. Á. Leszkó Margit: kozva néztük a tél nyomasztó hatása alól szabadult nép vidám jövés-menését az utcán. A nyüzsgő tömegből egyszer csak kivált egy fiatal férfi, beárnyékolta ajtónk küszöbét, és lengő kabátszárnyakkal komoran sietett át a helyiségen egyenest felém. Furcsaságokhoz szokot- tan is megakadt a szemem váll- szélességével vetekedő nagy karimájú kalapján s a vastag talpú cipőre harmonikázó nadrágszáron. Úgy festett, mint valami ittfelejtett garabaonciás. Enyhe akcentussal, de jól beszélt magyarul, bár hamar kitűnt, faragatlanul. Kérdésemre, hogy mit kíván, kérdéssel válaszolt:- Van magának egy lánya?! Mintegy felelősségre vont. Uramisten, ki ez az ember és melyik lányomról van szó? A kisebbik lelkes tagja a Bóbita bábegyüttesnek, csoportjával járt külföldön is, de ez az alak sehogy sem illett a képbe.- Mi dolga az én lányommal? - kérdeztem szúrósan nézve rá, mire ő maga elé tartotta kifordított tenyerét:- Semmi, én csak kérdezem, van-e?- Miért akarja tudni?- Mert akarok házasodni. Kurta pillantást vetett az ajtó felé, mintegy megbizonyosodni akarván afelől, nyitva-e még?- Tudja, én itt nem ismerek senkit - sietett a magyarázattal -, de néztem magát az ablakon át, és gondoltam, lehet ilyen lánya. Dehogy akart szépet mondani, csupán a lényegre tört, én pedig nem tudtam, nevessek-e vagy bosszankodjak nyers őszinteségén. Kíváncsiságom mindenesetre felébredt, amit ő nyomban észrevett, és felbátorodva tett közelebb egy fél lépést.- Argentínából jöttem meglátogatni öreganyámat, mert ötvenhatkor én megléptem.-Nehogy azt mondja, maga is szabadságharcos volt. Felfogta szavaim élét és megrázta fejét:-Én akkor taknyos kölyök voltam még, úgy szöktem meg egy este.- Miért?- Nem tudom. Öreganyám szerint én egy rossz gyerek voltam, azt hajtogatta, hogy úgysem fogok vízszintesen meghalni. Igaz, mindig a nagyobb srácokhoz csapódtam, s hogy ne maradjak el tőlük, náluk is többet merészeltem. Még el is is vertek emiatt, s mikor a szökést elhatározták, vittek engem is.- Nagymamájára nem gondolt?- A srácok nem hagytak rá időt, arra sem, hogy bemenjek a nagykabátomért, úgy dobtak fel az induló teherautóra.- Hova mentek akkor? Megvonta a vállát:- Ahová mások, rengeteg kocsi robogott az országúton, mi csak mentünk a többiek után.- Egyenest Argentínába? Fürkészve nézett rám, majd komolyan mondta:-A határt átléptük, de lágerbe vittek, és ott sehogy se tetszett nekünk, átmentünk Francia- majd Spanyolországba. Pénzünk ugye, nem volt, hát utcai automatákat törtünk fel, de hamar elkaptak minket. A többieket el is vesztettem szem elől, merthogy gyerek voltam még, engem egy intézetbe vittek. Kemény iskolába, ferencesek kezére kerültem, de ott tanultam a mesterségem is.- Az mi légyen?- Falumban azt mondtam, cipőgyáros vagyok.-És elhitték? - szaladt ki a számon, mire önérzetesen húzta ki magát:,- Miért ne hitték volna? Olyan murit csaptam a „kultúr- ban”, hogy aki ott volt, az a haláláig emlegetheti. A lányok úgy ragadtak rám, mint kutyára a bogáncs.- Miért nem választott egyet közülük?- Nem kell falusi lány. Meg aztán, ha már egyszer „azt” mondtam nekik -, érti, ugye? De magának igazat mondok, mert komoly szándékom van. Tudja, nagyon akartam látni öreganyámat meg a falut, de már nem tudnék itt élni. Nekem San Rafaeloban cipészműhelyem van - mondta jelentősége teljes tudatában -, arra most egy indián lány vigyáz. Ő az élettársam volt eddig, de már nem illik hozzám, azt sem tudja, merre a Duna, és nem tud paprikáskrumplit főzni. Legnagyobb baj, hogy mind kevésbé tudom elviselni ... a szagát - bökte ki durva őszinteséggel. Szánalmas volt, egyike a sok értelmetlenül kisodródott fiatalnak, aki éveken át gyökérte- lenül hányódott a világban, s az első adódott alkalommal szaladt haza asszonyért - támaszért, miközben itthon még adta is a nagyot. Miután így kiteregette kártyáit, feszült arccal várta válaszom. Viszolyogtam tőle, mégsem tudtam volna csak úgy egyszerűen leforrázni őt, inkább megkerültem a dolgot:- Kicsi lányom van nekem, nem eladó még. Összerántott szemöldöke alól merően nézett rám, majd leszegte fejét:- Értem. És sajnálom. Mielőtt elviharzott, egy pénzdarabot tett elém: *— Ezt magának adom emlékül. Más nincs nálam. Kende, aki tőlünk távolabb nem sokat hallott a beszélgetésből, gyanakvó arccal nézett a távozó után:- Miféle csodabogár volt ez, Margit? Fanyar mosollyal dobtam fel a pénzdarabot, majd elkaptam megint:- Lánykérő hazánkfia, foglalónak adta a fél pénzt. Kende hitetlenül, csóválta meg a fejét. A nagy kalap eközben mind mélyebbre merült az utcán föl s alá hullámzó tömegbe. A háztűznéző F iókrendezés közben kezembe akadt egy ötven- centavós pénzdarab. Egy pillanatig tűnődtem azon, hogyan került hozzám, aztán eszembe jutott, de hát a nap eseményei feledtetik az előző nap történteket, az emlékek rakodnak rendre a tudatunk alá, míg csak - olykor egészen jelentéktelen eset - horgára nem akasztja valamelyiket és vissza nem rántja az emlékezetembe. A Palatínus - történetem idején a Pannónia szálló - bejáratának jobb oldalán hatalmas kirakataival mélyen benyúlt a Magyar írók könyvesboltja. „A” könyvesbolt, melynek létrehozója és avatott vezetője éveken át az író Kende Sándor volt. A kirakat állványai között kívülről is bárki megszemlélhette a helyiséget mindenkori vevőivel, s velünk, a bent dolgozókkal együtt. Engem ez az úgyszólván kirakatban élés különösképpen nem zavart, fegyelmezett a környezet, s maga a munka, mely számomra sem volt csupán pénzforgalomra irányuló tevékenység, mindig foglalkoztatott a'Z ember, még ha első ízben nyitott is ránk. Egy márciusi délelőtt vevőnk alig volt, az embereket kicsalta a kora tavaszi napsütés, a nyitott ajtón át magunk is vágya-
