Új Dunántúli Napló, 1992. július (3. évfolyam, 180-210. szám)

1992-07-09 / 188. szám

8 aj Dunántúlt napló 1992. július 9., csütörtök Százegyezer nyugdíjas Baranyában Ha egy száraz számokat tar­talmazó táblát izgalmas olvas­mány lehet, hát ez bizony az. Egy hatalmas társadalmi réteg, a nyugdíjasok tábora megélhe­tési lehetőségeinek egy éven be­lül bekövetkezett változását „meséli el” a táblázat, amit a Megyei Társadalombiztosítási Igazgatóságon állítottak össze. Először a fő számokról. 1991 márciusában Baranyában ösz- szesen 98172 nyugdíjas polgár élt, egy évvel később a számok 101 149 volt, a növekedés 3 százalékos volt. Ezen belül: a megye területén 59239-től 61 446 (3,8%), Pécsett 38 933-ról 39 683-ra (1,9%) módosult a nyugdíjasok száma. A további adatok a nyugdíjak összegére vonatkoznak, eszerint csoportosítja a nyugdíjasokat. A két esztendő, illetve a két idő­pont összevetése fölöttébb ér­dekes, hiszen közéjük esett a nyugdíjaknak a korábbiaktól el­térő mértékű és szemléletű eme­lése, ami alaposan átrendezte a nyugdíjas kategóriákat. Három csoportba osztottuk a nyugdíjösszeg szerint a nyugdí­jasokat. 0-7999, 8000-10999 és 11000-tól a maximumig. Itt mindjárt álljunk is meg egy szóra. 20 000 forinton felül az emelés előtt összesen 527-en, idén már 1393-an részesültek nagyobb részük - 1099-en - természetesen Pécsett. Igazán magas - 30 000 forint - feletti nyugdíjat tavaly 13-an (5 ill. 8) élvezte, idén 74-en (22, ill. 52). Most tehát a kategóriákról. Tavaly év elején a baranyai nyugdíjasok 70 százaléka - 68 673-an - kapott 8 000 fo­rintnál alacsonyabb nyugdíjat (a megyében 75,8, Pécsett 61%,) az emelés után ez az arány 42,7%-ra (48,1, ill. 34,4%-ra) csökkent. Ezzel szemben a 8 és 11 ezer forint közötti nyugdíja­sok aránya 19,2%-ról (16,2-23,8%) 41%-ra (39,5-42,8%) emelkedett. A 11 ezer forintnál magasabb ösz- szegű nyugdíjban részesülők aránya 10,8%-ról (8-15,2%) 16,3%-ra (12,4-22,8%) emel­kedett. A jótékony változások ellenére is kitetszik a számok­ból, hogy a tavalyi emelés mel­lett is változatlanul az alacsony nyugdíjat „élvezők” vannak többségben, számuk 43232 az előző évi 68 673-mal szemben. Csak alig marad el mögöttük a következő kategória népessége. Feltehetően a mostani korrek­ciós emelés hatására tovább csökken az un. kisnyugdíjasok aránya. Ez azonban természete­sen senkit ne tévesszen meg. Az alacsonyabb értékű számok las­san kikopnak, s a folyamatos ér­tékvesztés révén a nagy számok ellenére az ezután alacsonynak minősíthető nyugdíjak száma felfelé tolódik el, s hovatovább már a 10, majd a 12 ezer forint körüli nyugdíjat kell alacsony­nak mondanunk. H. I. „Megértem kiszolgáltatott állapotát, azonban ... Az ellopott rokkantgépkocsi esete Simon István százszázalékos rokkantnyugdíjas keservei Kétségbeesett, el-elcsukló hang a telefonvonal másik vé­gén:- Kérem, segítsenek rajtam-! Itt vagyok százszázalékos moz­gásképtelen rokkantnyugdíjas, akitől tavaly, közvetlenül a fel­újítás után, ellopták Tra- bant-Hycomatomat és most megtagadják tőlem az új kocsit, pedig anélkül létezni sem tu­dok ... Míg úton vagyok a budai várni tízemeletesek felé, azon mor­fondírozom, ugyan miféle em­ber lehet, aki egy Hycomatot el­lop? Hiszen tudhatja? Az aztán nem luxuskocsi, akinek ilyen van, annak az élete függ et­től... Csengetek. Az ajtó nagyso­kára nyílik csak: hallani, hogy aki nyitja, kínnal-keservvel ért ide. Valóban, Simon István - így hívják a vendéglátót - két mankóval, rettenetesen kín­lódva vezet be az üdvözlés után a szobába. Nehezen ül le az egyik fotelba. Szemmel látható: a mondott száz százalékhoz in­kább hozzátenni lehetne, ha le­hetne, sem mint elvenni akár egyetlen egy százalékot. A történet jó húsz éve kezdő­dött. Simon István légvédelmis tiszthelyettes volt, 12 éven át tartalékosok kiképzésében vett részt. A téli kiképzések nagyon is „katonásak” voltak: er- dőn-mezőn ásott gödrök fölé húzott sátrakban teltek a hetek, a hónapok. Simon szervezete feltöltődött az évek folyamán a hideg ártalmaival, s egyszer csak robbant. Ahogy ma mondja: mindene elmeszese- dett. 1972 márciusában a kecs­keméti honvéd kórházban szá- zalékolták le, akkor nyilvánítot­ták százszázalékos rokkantak. (1770 forint volt az induló nyugdíja, ma 10700-at kap.) Sokféle kezeléssel próbáltak ja­vítani az állapotán - eredmény­telenül. Sugárterápiát is kapott, utóbb azzal „bíztatták” jó, ha ezer közül egy megmarad ilyen sugáradag után. Úgy tűnik, ő volt az a bizonyos egy. Húsz esztendeje tehát, hogy együtt él gyógyíthatatlan bajá­val; (amit évek óta egy pacema­ker is segít leküzdeni) s azóta állandó orvosi felügyeletre, ke­zelésre szorul. Ez pedig azzal jár, hogy kéthetente kell elmen­nie ellenőrzésre a honvéd kór­házba, s ha a betegsége aktivizá­lódik, akkor 2-3 naponta kell megjelennie. Évente kétszer pedig 50-50 adagos injekciókú­rára van szüksége, ez természe­tesen ugyanannyiszor - napon­kénti! - megjelenést ír elő. S ha ehhez hozzávesszük, hogy álla­potából adódóan tömegközle­kedési eszközt képtelen igény­bevenni, akkor megérthetjük: számára a rokkantgépkocsi lét- szükséglet. A Hycomatot tavaly nyáron 60 000 forintért újíttatta fel, közvetlenül utána - augusztus első napjaiban - a ház előtti parkolóból lopták el. A kárért a biztosító 41 000 forintot térített. Simon István rögtön megkezdte a harcot egy új gépkocsiért. Augusztus 17-én dr. Borsics Éva, a honvéd kórház adjunk­tusa egy tavalyi rendeletre hi­vatkozva orvosilag igazolta a rokkantkocsi szükségességét. A pécsi önkormányzat jegyzője kilátásba helyezte a gépkocsi­vásárlás támogatását, ha a me­gyei tisztifőorvos gondoskodik a kiutalásról. Dr. Morava Endre megyei tisztifőorvos november 15-i válasza szerint azonban a kérelem nem teljesíthető, igé­nyét nyilvántartásba vették. Si­mon István erre december 3-án Borverseny ürügyén A szigetvári Őszirózsa Dalárda A maguk örömére, mások szórakoztatására ... Az idei borverseny értékeié* sekor hallottam másodszor a szigetvári Őszirózsa Dalárda érdekes, változatos műsorát. Az alkalomhoz illő népdalok és az énekszámok között, ugyancsak aktuális, könnyed, a borivásról szóló verseket mondtak. Nem véletlen, hogy nagy tapsot kap­tak. Munkájuk, szereplésük után érdeklődve kopogtam be elő­ször a Művelődési Központ igazgatójához, Kapronczai Jó- zsefnéhez. Tőle idézek: „Az Őszirózsa Dalárda a Művelő­dési Központ Nyugdíjas Klub­jának keretein belül működik. Létrejöttével a klubéletet akar­tuk tartalmasabbá tenni. Az indulástól máig előadott műsoruk a fejlődést jelzi. A kezdeti műmagyaros, műdalos énekszámaikat felváltották a népdalok. Az éneklés kiegészült versmondással is. Többnyire Petőfi verseket hallhatunk tő­lük. Meghallgatják a jobbító szándékú észrevételeket és kö­vetkező műsoruk összeállításá­nál ezeket figyelembe is veszik. Szeretik azt, amit csinálnak. Ez még akkor is így van, ha mon­dom; munkájukért semmiféle juttatásban sem részesülnek. A Művelődési Ház egyetlen együttesét sem tudja anyagiak­kal dotálni. Biztosítjuk szá­mukra a helyet gyakorlásra, tő­lünk telhetőén menedzseljük őket; szereplési lehetőséget biz­tosítunk számukra. A szerep­léshez mellényt kaptak, s pénz­ügyi lehetőségeink függvényé­ben pedig új blúzt. Kirándulá­sukhoz a mikrobuszunkat adjuk a benzinköltség ellenében. Ez minden.” Megkerestük az együttes ve­zetőjét is. Dómján Józsefné, Kati, bár bejelentés nélkül, vá­ratlanul csöngettünk be, szívé­lyesen fogadott bennünket. A régi közös kórusemlékek meg­teremtették a baráti beszélgetés alapját.-Valóban a nyugdíjas klub­ban alakultunk - mondja. -Va­sárnaponként ott jöttünk össze és ott ki kártyázgatott, ki be­szélgetett. Az összejöveteleken felfigyeltem egy asztaltársa­ságra (csak asszonyokból állt) akik kártyázás közben énekel­gettek. Hallgattam őket, élvez­tem éneküket. De jó volna egy dalárdát alakítani! - gondoltam. Egyik vasárnap odamentem hozzájuk: gyerekek van egy öt­letem, szeretném, ha mi egy kis dalkört alakítanánk! Örömmel elfogadták aj avaslatot. így ala­kult meg az együttesünk. Öten kezdtük, 1989. április 9-én.” Nem azért énekeltek, hogy szerepelni menjenek. Csak a maguk kedvéért. Mégis volt mit hallgatniuk a kezdet kezdetén: fogatlanoknak, kopaszoknak, görbelábúaknak „becézték” őket. Szerencsére nem zavarta őket. Heten lettek, „vérszerző­dést” kötöttek; azért is megma­radnak és dalolnak.-Aztán, úgy június végén, vagy július elején az egyik pró­bára beállított a Zsuzsika, a művelődési ház igazgatója - folytatja Dómján Józsefné. Hal­lottalak benneteket, szépen énekeltek, szeretném, ha au­gusztus 20-án fellépnétek, mondta nekünk.! Óriási lelke­sedéssel fogadtuk ajánlatát. Gyakoroltunk teremben, próbál­tunk a szabadban mint a meg­szállottak. Aztán elérkezett au­gusztus 20-dika! Szerepeltünk, nem buktunk meg, sőt!” A következő fellépésük szep­tember elején a Zrínyi ünnepsé­gen volt. így indultak el. Lét­számuk gyarapodott. Azóta énekeltünk a környékbeli fal­vakban is. Minden szereplési lehetőséget örömmel fogadnak. Naplókat mutat, melyekben a kis együttes szerepléseiről, mű­soraikról, a tagokról van szó képekben, írásban. A műsorok összeállításához nélkülözhetet­len népdalfüzetekről beszél és persze a terveikről is. Kicsit keserű szájízzel említi, hogy a nyugdíjas klub új veze­tősége nem tart igényt munká­jukra. Ők azonban tovább éne­kelnek, ha kell a klubon kívül! Hogy visszatérnek oda, biztosí­ték az igazgatónő határozott ál­láspontja és a tagok töretlen lel­kesedése. Beszélgetésünket is ezzel fejezte be: „Ne haragudja­tok, de el kell mennem próbára, gyakorolni a lányokkal. V. Z. Csurgó és a pécsi öregdiákok A keszthelyi „Georgikon” alapítója, gróf Festetics György jelölte ki Csurgón azt a helyet, ahol ma a gimnázium áll. A nemes gondolat 1792-ben vált valóra. Nem is találhatott volna szebb helyet, mint az az erdővel övezett dombtető. Tudósok ha­tározottan állítják, hogy sok-sok évmillióval ezelőtt a Rába és a Dráva helyén folyt az Ős-Duna. Bizonyítéka ennek a kavics­dombok, amelyek Vas megyé­ben Bejcgyertyános, Egervölgy és Kám vidékén találhatók. (A kavics a folyók hordaléka.) A csurgói magasföld, vagy hegyhát is ennek az ősi folyam­nak a partját képezte. A csurgói domboldalról tiszta, derült idő­ben szabad-szemmel el lehet látni a varasdi hegyekig, Hor­vátországba. A város reformá­tus templomát azért robbantot­ták föl a 2. világháborúban, mert onnan „túl messze” el le­hetett látni. Ma egy kis imaház van csak a templom helyett. Az évforduló alkalmából rendezett díszünnepségen kö­szöntőt mondott Göncz Árpád köztársasági elnök, az ünnepi beszédet dr. Für Lajos honvé­delmi miniszter tartotta. (1941-1949 között ő is csurgói diák volt.) Beszédet mondott még Kálmán Attila, a Művelő­dési és Közoktatási Miniszté­rium államtitkára. Még sok-sok kedves szó elhangzott másoktól is, felsorolni a szereplőket lehe­tetlen. Minden fiatalnak az egyéni adottságon kívül a legfontosabb a szülőktől és a tanítóitól, vala­mint tanáraitól kapott útravaló. Hadd mondjam el a magam dolgait. Apám vadász volt, nagyon szeretem a céllövészetet. Dr. Nyíri Antal magyartanárom megdicsért, amikor Ady Endre versét elmondtam Csokonairól. Csurgón a Nemzeti dalt kétszer is előadtam, 1941 és 1942-ben. Mondhatom bátran, hogy utána is rengeteget szavaltam. Józsa Pál fizikatanárom pár vállal­kozó szellemű diáknak megtaní­totta a morse-abc jeleinek hal­lás-utáni vételét. Mi lett a kö­vetkezmény? A 41 éves postai szolgálati időmből 15 évet a morse-gép mellett töltöttem el. A tornatanárunk, Mester Gábor pedig nem szerette, ha sápadtak és soványak voltunk. Minden tornaórán megizzasztott ben­nünket. Gyenge és sovány férfi egy sem lett belőlünk! Egyik kedves osztálytársunk, Horváth József még fél lábbal és két mankóval is eljött (a háborúban rokkant meg). Egy perces néma felállással adóztunk a 29 el- húnyt osztálytársunk emléké­nek. A 48 volt diák közül csak 16-an lehettünk jelen a felejthe­tetlen 50 éves érettségi találko­zón. Az 1940-es évek eleje idő volt a gimnázium történetében is. Pár tanárunk és több diáktár­sunk is külföldre ment. A ma­gyartanárunkat Szegedre hívták meg egyetemi tanárnak. Túl a 80. éven, de kedves jelenlétével mégis megtisztelte a „gyere­keit”. A fizikatanárunknak Brazí­liában magán rádióállomása lett. Pozsonyi Rudolf osztály­társunknak Venezuelában nagy állattenyészete van. Előre üzent onnan, hogy a számlát ő fogja állni. Este a Korona szállóban becsülettel betartotta a szavát. Pécsről hárman voltunk a dupla ünnepségen: Dr. Bohenszky György, Bohuss Sándor és jó­magam. Végh Attila- abban a hiszemben, hogy ott segítséget kaphat - dr.Surján László népjóléti miniszterhez fordult támogatásáért. Onnan viszont dr. Novák Péter osz­tályvezető-helyettes aláírásával érkezett válasz: „Atérzem nehéz helyzetét, kiszolgáltatott állapo­tát, azonban a sorrend megál­lapítása a megyei tisztifőorvos kizárólagos hatásköre.” A kör tehát bezárult! Egyébként még azt is közölték, hogy 1991-ben ezer rokkantkocsit kapott az or­szág, ebből 41 fölött dönthettek Baranyában. * Baranyában 700 körüli azon mozgáskorlátozottaknak a száma, akik rokkantgépkocsira tarthatnak igényt, de jóval ke­vesebben vannak, akik számára valóban létkérdés az ilyen gép­kocsi, s még kevesebben - is­merve a kiutalható gépkocsik alacsony számát - akik meg is kapják. Vajon mivel magyarázható, hogy Simon István nem kerül­hetett bele ebbe a körbe? Hársfai István Mint a mesében... Úgy kezdődött az eset, mint egy szép mese. Elindult Pilisről 45 idős nyugdíjas ember, hogy megismerje Pécset és környé­két. Pünkösd szombatján meg­tekintették a város nevezetessé­geit és a Misinára is felmentek, láthatták a csodálatos panorá­mát. A délutáni programjuk pe­dig, Sikonda lett volna. Visszafelé jövet azonban az autóbusz üzemanyagelosztója meghibásodott. Mindez a Hotel Kikelettől lefelé, az első ka­nyarban történt. A társaság még mindig jó­kedvű volt, a pilóta pedig sze­relt és szerelt. De sajnos sikerte­lenül. A kis öregek kiálltak két­oldalt az úttestre és irányították a forgalmat a beláthatatlan ka­nyarban, hogy nagyobb baj ne történjen. A csoportvezető elindult se­gítséget kérni a Hotel Kike­letbe. (Köszönet a telefonálási lehetőségért.) A közel húsz telefonhívásból az első a Pannon Volánhoz szólt, ahol közölték: szombaton nincs szerelőjük, nem tartanak ügyeletet. A többi telefonálás sem vezetett eredményre. Három és fél óra alatt jóné- hányszor megfordultak a me­netrendszerinti buszok, de csak egy 34-es vezetője - kérésünkre - vállalta, hogy megpróbál sze­relőt küldeni. De neki sem sike­rült. A többi közömbösen haj­tott el a lerobbant busz és cso­portja mellett. A hosszú várakozás és tétlen topogás után, amikor már az idős emberek a naptól is eltik­kadtak, a csoportvezető a rend­őrséget hívta segítségül. Meg is jelent egy rendőr, aki azt mondta, ő kicsi ennek a prob­lémának a megoldásához. Végül a buszmentőért telefo­náltak. Ott közölték, hogy csak készpénzfizetés ellenében haj­landók a buszt levontatni. A ki­rándulók összedobták a pénzt. Na, de mi legyen a csomagok­kal felszerelt 45 emberrel? A rendőrt kérték, hogy állítsa le a legközelebbi menetrendszerinti járatot, hogy az lehozza őket az Aradi Vértanúk útja sarkáig. Ez meg is történt. Köszönet illeti a Kodály kol­légium alkalmazottait, mert le­hetővé tették a csoport még egy éjszakát ott töltsön, valamint a Xavér étterem vezetőjét, hogy a fél egyre megrendelt ebédet fél ötkor felszolgálták. Másnapra megérkezett a mentő-busz Pilisről és némileg kipihenve a sok izgalmat és fá­radságot indulhattak haza. Dr. Antalicz Károlyné pécsi lakos, aki a csoporttal volt

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom