Új Dunántúli Napló, 1992. július (3. évfolyam, 180-210. szám)
1992-07-04 / 183. szám
8 üj Dunántúli napló 1992. július 4., szombat Szép magyar vers Kosztolányi Dezső: Egy kézre vágyom Jó olvasó, ki ülsz a lámpa mellett, akárcsak én itt, most rád gondolok, s akármi vagy, versekkel ünnepellek. Látom fejed, figyelmes homlokod. Testvériden és bánatos a költő az életek, a szívek alkuján. És néha ő, a magányos ődöngő kétségbeesve nyúl egy kéz után. Most a kezed kell - nincs kéz a világon mit így szorítanék, egy kézre vágyom, az éjen át nyújtsd, légy akárki bár. Gondolj reám és messze útjainkra, s mondd, ki lehet, aki e verset írta, ki az a testvér és neki mi fáj? ✓ Herczeg Árpád: Távirat - hova s kinek? Könnyed legyek? Szorongások nélkül újam a verset? Ne gyanakodjam, hanem legyek bizalommal, míg engem magamat megint gyanakvás és bizalmatlanság ölel? Mert Jézus király is azt mondta nekem egyszer fiam, eszed legyen, dobd vissza kenyérrel...?! Farsang van; veszélyes játékot játszik a bohóc-világ: megszámlálhatóvá teszi napjainkat. Vajon, könnyebb lesz majd ez az év? Könnyed lesz? Az lesz csak érvényes és igaz rá, hogy - új? Pedig boldogabb évet kívánnék - csupán boldogabbat. Amikor Napóleon Bonapartéval találkoztam, persze, hol másutt, mint egy könyvben, egy történetben, egy legendában, a kinyomozhatatlan emlékezetben - akkor, azon a december végi éjszakán a kart- veli-orosz Bulat Okudzsava imigyen emelte poharát: Jgyünk a mi reménytelen ügyünkre!” Mert Napóleon jönni fog. Mondhatjuk? - igen: Európának szívünkhöz közel álló népei tán még ma is arra várnak, hogy egy Napóleon megérkezzék végre - és aztán elmenjen. Mert a békét, a megtisztulást mindig egy új Napóleontól, egy felszabadítótól, egy kalandortól várjuk, és amikor megérkezik, rádöbbenünk, hogy ez is és már me- gintcsak azt hozta el, mint a többi: kushadást, a nyomor mellé a szellemi éhínséget. Csak tovább taszított bennünket végzetünk felé. Megint kaptunk cirkuszt, kenyér is csurrant-cseppent valamicske, de megint csak a maradék. A kiszolgáltatottság mindig a maradék-elvből akad. S amíg ennek figyelésére kényszerülünk, arra kényszerülünk, hogy lessük: nem kapott-é többet a másik? Nem kaptam-e kevesebbet én? S mért éppen én kaptam a kevesebbet? S ha Napóleon így fog jönni, márpedig így fog jönni, akkor három, legföljebb négy hét múlva eléri házam küszöbét - írta volt a kartveli-orosz ember, Bulat Okudzsava; és imigyen emelte poharát: Jgyünk a mi reménytelen ügyünkre!” Vicsorgó falkák ágálnak: népek népek ellen, országok országok ellen megint. Megint megszámlálhatóvá lettek napjaik. S marad-e valaki végül a csúcsragadozók hordájából, ki majd mindent újrakezd? S kezdi elölről az emberi értelem kudarcát, a mutáció törekvését önnön végzete felé? Marad-e maradékunk? S az ivadék majdan megint csak fegyvert fog önnön fajára? Szépszámú agysejtje, ha lesz, azzal megint egyetlen célkeresztre összpontosít? Amíg világ a világ, most már végképp és megállíthatatlanul tántorog a pengeélen? Embert, ki öltem, mert az ölés benne van génjeimben: taglózzon le végre a tébolyult Isten, ha van; mert vádolom, hogy tébolyult embernek teremtett. Taglózzon le, mert Prométheusz üllőjén vertem szét koponyákat, mert véres csontért bunkóztam Nean- der-völgyben is, mert jobb lét reményében akasztottam társakat, mert sósavat löttyintet- tem testek maradékára, hogy én magam felismerhetetlen legyek. így lettem végképp megismerhető. És most már felismerhető. Ember, kit saját képére formált tán egy isten: gyilkos a neved. Süt belőled a gyűlölet, hajt a gyűlölködés, jól célzott puskagolyók szállnak, röpködnek a tájban, szilánkokra hullik a maradék értelem. Mivé lesz így a világ? Kié lesz? Hamis gyóntatóatyák vallatják a népeket. Neked mi a nemzetiséged? Hova tartozol? Vallásod? Pártállásod? Kik a barátaid? Szeretőidnek száma? Neve? Szemük állása, színe milyen? Gyerekeid melyik iskolába járnak? Ki volt pártfogójuk? Te magad kiket pártfogoltál, rejtegettél? Kenyeret adtál nekik? Vizet titokban? Azt állítod, hogy tavasszal kirügyeznek a fák, és nyáron lombosodnak? Szerinted néha kék az ég? És még ki mondja ezt? Ezen a húron még ki pendül? S mit rejtegetsz a szürkeállományban? Kit rejtegetsz megint? Csak azt ne mondd végül, hogy magad vagy! Magad vagy? Álmodhatsz még Betlehemről? Lesz majd karácsony megint? És nem söpri el a gyertyákat a légnyomás? Ha lesz gyertya, amit meggyújthatunk. Nem a holtakért - az élőkért csupán, kiket számba vesz az emlékezet, most, egy fenyegetően közeledő új népszámlálás küszöbén. Farsang van, játszik a bohóc-világ: megszámolhatóvá teszi napjainkat. Svejk, a derék színdarab A katonavonat búcsúztatása, az előadás egy jelenete Fotó:Tóth Azt hiszem, a „Svejk”-et nem lehet nem szeretni. Ráadásul teljes szívünkből szeretjük, nem úgy, mint a „Hamlet”-et vagy „A varázshegye”-t, amikről tudván tudjuk, hogy remekművek, csak éppen komoly méltóságteljességgel illik róluk beszélni; valamiért belénk plántálták, hogy az olyan könyv, színmű, film, amin hasfájóssá neveti magát az ember, sose lehet annyira „nemes”, mint az, amely homlokráncolva az „élet mélységes kérdéseit” boncolgatja. Pedig mi másról szól Hasek megismételhetetlen „Svejk”-je, ha nem erről? Josef Svejk ku- tyapecér első ránézésre valóban „tökhülye” (papírja is van róla), mégis ő az, aki bárgyú ábrázat- tal, „töméntelen baromsággal” (Lukas főhadnagy) fűszerezve apróról-apróra elmeséli, milyen is az élet, hisz Svejk mindent ismer, mindenkit látott már a világban, csak megfigyeléseit nem szociológiai-filozófiai tanulmányokban összegzi, s ezért tűnhetnek fejtegetései ostobának. Ezek után, vélhetni, aki a „Svejk”-ből színi-előadást kíván rendezni, biztos lehet a totális (színházi) sikerben. Pedig ez Csanádi János: Eső veri a ponyvát A nyár az őszt megelőlegezte egy-egy borongós nappal, hosz- szabb esővel: első dolgunk volt - a félig bontott asztagot odahagyva, azon úgy sem lehet segíteni - ponyvát húzni a cséplőgépre; hatalmas asztagponyvát, mely minden alkatrészét, de főleg az égre tátogó etetőállást, dobot betakarta. Amerre a szem ellátott, szederfák, szilvafák, kerítések, ólak, istállók és pajták, szalma és szénakazlak, csutaboglyák a hatalmas parasztudvarokban, szérűkben - s föléjük egészen alacsonyra ereszkedett az ég, a szürke felhőborúlat; tyúkok, kacsák, galambok, verebek elcsendesedtek, bár a kacsák, megesett, vidáman hápogva szaladgáltak az esővert udvaron, viritykoltak a pocsolyákban. Az édesalmafát megvámolva mi is elhúzódtunk, előbb csak a gép alá, a polyvalyukba; verte az eső a ponyvát, dobolt a fejünk felett, az asztagot a gép mellett még némiképp védték a föléje hajló akácfák, de aztán azok is átvizesedtek. A nedvesség mindent átitatott, fejünk fölött a ponyvát is - odahagytuk hát rejtekünket, ki az istállóba, vagy a fészerbe vagy a pajtába vette be magát - lassan szétszóródott az egész nép, csak a bandagazda állt gondterhelten a ház tornáca alatt, talán pipázott, s a felhőket latolgatva mondott valamit a gazdának. Ami neki gond, nekem öröm volt, de - úgy vettem észre - mind a többieknek is. Tartott a nyár, lángolt erősen már vagy két hete szakadatlanul; s mi pitymalattól előfordult, hogy este nyolcig, kilencig egyfolytában a dohogó, polyvát, szalmát és sűrű port ontó gép mellett, a polyva- és törekluknál, az asztagon kurta vasvellákkal, az emelkedő kazlakon a megpúpozott petrencerudakkal, hogy alig bírtunk felkapaszkodni a járásdeszkákon; a zsákoknál és a mérlegnél, és némelyik zsákba 120 kiló búza is belefért, s nem csupán a mázsára, a mázsáról a szekérre kellett őket rakni, de még bezsákolni a magtárba vagy a padlásra is. Lángolt, lángolt a nyár, s bár ez a hajnal más volt, mint a többi, azért csak beindítottuk a gépet; már a reggeli ideje is elérkezett, amikor esni kezdett az eső. Először csak szemerkélt; reggeli után még bele is fogtunk a munkába, de aztán sűrűn, ko- nokan kopogott; míg el nem verte, por szállt fel az esőcseppek alól, egyszerre mindent elborított az ázó szalma illata, polyvaszőkeséggel játszott ' az alacsony, lila ég alatt, s az esőben mégjobban fénylettek az akácfák zöld levelei. Elnéptelenedett az udvar, a szérű, csak a kacsák, libák szaladoztak vidáman föl s alá; a baromfiak féllábra állva csöpögtették le farkukról a vizet, behúzódtak a bokrok alá, ólak rejtekébe; az eső mindenre ráparancsolt, s különös némaság ülte meg a tájat. Elbűvölve az ellentét erejétől, mely lángoló, porfüstös napjaink s a váratlan esős idő között feszült, zsibbadtan heve- résztünk erre-arra, ponyvák, pajták, kazlak rejtekében; csak a bandagazda ácsorgott gondterhelten a verandán; a monoton esőben arra gondoltam: ez a nap ide vagy oda, egy hét múlva vége a cséplésnek, s én bezsákolhatom első felnőtt-keresetemet az udvarunkba; jöhet az ősz, hetes esők - ezt a váratlan nyári napot senki sem veheti már el tőlem: amikor, mint pihenő állat, szabadon és boldogan heverésztem, s más dolgom sem volt, mint mélyreszívni a szénapajta lányszagú illatát. mennyire nem így van! Először is: a „Svejk” egy eléggé vaskos regény, amit ráadásul szerzője, Hasek halála miatt nem is tudott befejezni. A művet ezerféle anekdota, mese, sztori szövi át, amit lehetetlen színpadon megjeleníteni, mert különben egy hétig tartana az előadás. Tehát annak - esetünkben Bednámak aki a regényt színdarabbá igazítja, rendkívül ügyesen kell mérlegelni, biztos kézzel válogatni a legjellemzőbb történetekből, ügyelve arra is, hogy azért a cselekmény is haladjon előre; s végül valahogy véget kell vetni az előadásnak, úgy, hogy ne legyen teljesen ellentétes az addig látottakkal. Másodszor: az eredeti regényt illusztráló Lada rajzai nyomán mindenkiben él egy Svejk-kép, amihez, azt hiszem, eléggé ragaszkodunk; ugyanez áll az egész regény hangulatára. Mert bár az első világháborúban már kevesen vettünk részt a nézők közül, de Prágában sokan jártak, s akik egyszer ott voltak, nem feledhetik az egyenes falú korsókat, a sörözőket, a köny- nyen beszédbe elegyedő, barátkozó mai Svejkeket. Pavel Hekela rendező munkája ezért is érdemel meg minden dicséretet, mert mindezeket az igényeket kielégítette, s pluszként számos olyan érdekes, ötletes színpadi gégét (pl. az osztrák kétfejű sas rekedt kukorákolása) alkalmazott, amik a regényből átvett eleve jó „nyersanyagot” valóban szenzációssá tették. Ehhez persze, kellett Stenczer Béla, aki olyan ebben a produkcióban, mintha az Isten is Svejknek teremtette volna. Maga a cseh rendező is „telitalálatnak” nevezte Stenczer alakítását, s valóban, nehezen tudok elképzelni alkalmasabb magyar színészt erre a szerepre. Stenczer alkata, gesztusai, arcjátéka - megkockáztatom: - mentalitása annyira Svejké, hogy már csak ezen a hasonlóságon is gurul a néző a nevetéstől. És szerencsére nincs egyedül ezzel a brillírozással, mert a színészi gárda minden tagja - sokan több szerepben is - minden tőle telhetőt megtesz, hogy felejthetetlen maradjon az előadás. Közülük is érdemes kiemelni a Katz tábori lelkészt alakító Juhász Lászlói és a Besenczi Árpádot, aki Lukas főhadnagyot játssza. Sajnos, az Anna utcai Kisz- színház szabadtéri színpada nem alkalmas arra, hogy szemben a még Prágában zajló első felvonás jelenteivel, a második rész front-jeleneteit is ügyesen be lehessen mutatni rajta. Nem is beszélve a vég-ről, mely ugyan minden színházi előadáskor eljön, ám itt - mivelhogy nincs vég - sete-sutára sikeredett, nem is szólva arról, hogy a felgyulladó papír-sas füstje-korma kissé belefojtja a kedves közönségbe az addig oly jól eső kacagást. M. K. Galambosi László / Ercvirág Bárdos király László király, ércvirág a sarkantyúja, ércvirág a koronája, ráfordul a hadiútra. Ráfordul a hadiútra, hadakozik magasodva, magasodó paripáját lángok fénye aranyozza. Lángok fénye aranyozza, csillagok a lobogóját. Ércvirág no ércvirágra, ércvirág lesz Magyarország. Ércvirág lesz Magyarország, az oltalom ércvirága. Bárdos király, László király őrködik a sokaságra. Őrködik a sokaságra, vendégeli kunyhók népe, szárnyat bont a fehér bimbó, fehér bimbó hull elébe. Fehér bimbó hull elébe lángok fénye aranyozza. Szól a síp, a rózsa-lepke puhán ül a sisakokra. Puhán ül a sisakokra esti ég s a dobok hangja. Regét mond a Hold, a Világ sokat-látott öreganyja. Ércvirág lesz Magyarország, az oltalom ércvirága. Bárdos király, László király őrködik a sokaságra. Őrködik a sokaságra, roskadjon a gőg bogáncsa, gőg bogáncsa fölé buján jóság szökjön ragyogásba. Jóság szökjön ragyogásba, a Mindenség befogadja, befogadó bizodalmát időtlenség sokszorozza. Fergeteges előadás a Pécsi Kisszfnházban