Új Dunántúli Napló, 1992. július (3. évfolyam, 180-210. szám)

1992-07-08 / 187. szám

6 aj Dunántúli napló 1992. július 8., szere Közoktatott törvény A készülő új közoktatási törvény a jelek szerint,.közok­tatott” törvényként fog bevo­nulni a törvények történetének írott-íratlan krónikájába. Akár egy búvópatak, időnként tör csak a felszínre, s noha vajú­dásában valóban szerepet ját­szik a tartalmát, egyes pontjait támadó kritika, azért a valódi, vitákban születő konszenzust mintha mégis elegánsan el­odázná. Amikor egy-egy újabb vál­tozat a plénum elé kerül, egy­szeriben „közoktatott” tör­vénnyé válik, olyan törvény- nyé, amelyet csak meg kell ér­tetni mindenkivel, hogy ér­telme megvilágosodjék, és már csak arra vár, hogy a par­lament elé kerüljön. Sürgős­ségét, és azt, hogy a szemben­álló érvekre kevéssé figyel, csak az az idejétmúlt hatalmi logika menthetné, amely a sa­ját felelősség súlyát éppen eb­ben a „gyengéden” magabiz­tos erőszakosságban méri. Gödöllőn A Gödöllői Agrártudomá­nyi Egyetemen július elején a Magyar Önkormányzatok és Önkormányzati Képviselők Szövetsége - szép nevén: MOSZ - valamint a bajor Hanns Seidel Alapítvány or­szágos konferenciát szervezett kifejezetten polgármesterek számára, hogy a Közoktatási Törvényről cseréljenek esz­mét. Pontosabban: „a tanács­kozás célja, a törvényalkotás jelenlegi fázisában, a Közok­tatási Törvénytervezet ismer­tetése, az önkormányzatoknak közvetlen véleménynyilvání­tási lehetőség biztosítása. A Fórumra minden magyar ön- kormányzat és a Parlament Önkormányzati és Kulturális Bizottsága meghívást kapott, a visszajelzések szerint több mint 700 résztvevő várható.” Hogy az eseménnyel párhu­zamosan, az épület előtt, dip­lomaosztó ünnepség zajlott, s hogy ezt a találkozót az iskolai tanév után hívták össze - ír­hatjuk a hely- és időhiány mindenkori számlájára is. Ám hogy a törvényterve­zetből sokkalta kevesebb má­solat készült, mint ahány ven­déget vártak - az már kissé megkérdőjelezi a meghívón megfogalmazott cél komoly­ságát is. Mindjárt a második előadás végefelé, az előadó szíves javaslatára, sokadma- gammál rontottam ki a szűk előtérbe, hogy egy példányt magam is megkaparintsak. A szó szoros értelmében egymás kezéből kapkodtuk, de így sem juthatott mindenkinek. Ami a vita kánikulai hevét il­leti, nem kellett félteni az ön- kormányzatokat sem; az egyébként zsúfolt aulában jobbomon nem polgármeste­rek, hanem logopédusok ültek, ismerőseim közt is jobbára pedagógusokra bukkantam. Utólag is meggyőződhettem arról, hogy a helyi polgármes­terek általában iskoláik igaz­gatóinak javasolták, hogy utazzanak el a főként csak a celsiusok miatt izzasztó ta­nácskozásra. Tették ezt inkább bizalomból, mint nemtörő­dömségből - gondolhatom jó­hiszeműen. Válságban? Mindezzel együtt a kezde­ményezés amit nevezzünk szerényen tájékoztatónak, ahogyan azt dr. Gémes György, Gödöllő polgármes­tere tette -, szándékát tekintve akár dicséretesnek is nevez­hető: felülről vezérelt társada­lomirányítás, felülről hozott törvények helyett egy demok­ratikus párbeszéd kísérlete. És ha már kísérlet- ne minősít­sük. Hiszen könnyen rásüthető lenne a bélyeg, hogy a demok­ráciának csak a látszatát sike-- rült nyújtania, sőt, a hatalom csak egy újabb törvényt sze­retne megmérettetni minél hamarabb, még a saját koalí­ciója előtt. Inkább higgyünk annak, amit dr. Andrásfalvi Bertalan művelődési és közoktatási mi­niszter is hangsúlyozott; „nem akarunk törvényt a szülők, az iskolák ellenére”, a meglévőt pedig az Európa Tanács jóvá­hagyásával teijesztik a parla­ment elé. Persze igencsak fo­gós kérdés, miben-mennyiben hivatottabb e saját döntési ké­pességünket is vizsgáztató, sa­ját ügyünket egy mesterséges s mégoly európai szervezet jóváhagyására bízni. Hogy a falvak s velük a kis­iskolák miként erősödnek majd meg, amikor - ismétlem - a polgármesterek többsége hiányzott erről a találkozóról? Ebben legfeljebb a jó remény lehet a segítségünkre, amit egyre türelmetlenebbül sür­getnek, sőt követelnek tőlünk a minisztériumok képviselői: „a magyar oktatásügy nincs válságban” - mondta a közok­tatási miniszter ezen a tanács­kozáson már-már ingerülten - és a kisiskolák, a bruttóban 16-17 000 forint átlagkeresetű általános iskolák pedagógusai csendesen, kissé szégyen­kezve lehajtják fejüket. Milyen lesz? Milyen lesz hát az új közok­tatási törvény? Az egybegyűltek nem is vi­tatkoznak a részleteken: a sza­bad iskolaválasztás lehetőség és kihívás. A 16 évre fölemelt tankötelezettség föltehetően nemcsak törvényi, de pénz­ügyi garanciát is kap. Valóban szükség van a kisiskolákra: Baranyában többek közt Sze- bény, Kátoly, Matty próbálko­zott a visszaállításukkal, és minden optimista prognózis és kellés ellenére Mattyon az is­kolateremtő „bolsevik” pol­gármester helyébe új került, az iskola igazgatónőjének rövid egy év után felmondtak, hiába írt példaadó kezdeményezé­sükről szépet és optimistát az újság ... Tisztelvén a másik hitét a világnézeti semlegességről sem lángolt fel okkult ideoló­giai vita, most a huszonegye­dik század küszöbén, fonto­sabb volt a résztvevők szá­mára, hogy az iskola működni, netán fejlődni tudjon, s ahol erre égetően szükség van, ott meg tudjon magának nyerni jó pedagógusokat is. A szűkös anyagiak, a szerény élet­forma-lehetőségek ellenére is. Dr. Dobos Krisztina közokta­tási államtitkár-helyettes pe­dig megkérdőjelezhetetlen empátiával kérte: segítsenek megvilágítani a kistelepülések iskola-gondjait. Dehát amit el lehetne mondani, az osztott és osztatlan iskola előnyeiről, a „bejárás” hátrányairól, az is­kolák felszereltségéről, az nemcsak tapintható valóság, de könyvtárnyi szakirodalma van, ahol a már-már okkultan szószaporító elméleteknek egycsapásra vethetne véget egy járható, az ország végke­ringésébe bekapcsoló út, egy kényelmes iskolabusz, egy helyben megteremtett munka­hely. Tudom, az érvek primití­vek, de csak erre a nyers vi­lágra, ezekre a munkanélküli­séggel taglózott jövőképekre épülhetnek az immáron a saj­tóból is hiányolt hitek és aka­rások - különösen ha az oly­annyira sajnált vidékről, az aprófalvakról beszélünk. Próbaköve Kérdések alig is hangzottak el másról, mint a finanszíro­zásról: ez az egyedüli, egyéni akarásokkal sem helyettesít­hető sarokpontja, próbaköve annak, hogy a szép elméletek, a jövő szépre álmodott iskola­ügye valójában mennyire fon­tos a kormányzatnak. Már a tanácskozás elején elhangzott; az iskolák nem mindig élnek lehetőségeikkel, hiszen ha egy iskola bajban van, ha valamire elhatározta magát, még min­dig pályázhat alapítványi pén­zekre, elsők között a Bel- ügymninisztérium (!) e célra elkülönített pénzére vagy a Pro Revonanda Alapítványra. Hozzáteszem: az önkor­mányzatok is némiképp ha­sonlóan járhatnak el; egyrészt gazdálkodniuk kell, és ehhez elsőként hívjanak magukhoz és fizessék meg tanácsadó jo­gászaikat, akik majd elmond­ják, mi a tulajdonuk és azt mi­lyen módon hasznosíthatják, és úgyanígy - legyenek ban­kügyletekben jártas, dörzsölt vállalkozóik, s így meggazda­godván talán lesz jó iskolájuk is. Mert hogy mi az alapellá­tás, az továbbra is csak fanto­melv, és kérdés , hogy a nor­matív támogatás - az egyen- lősdi - demokratizmusán túl mennyire lesz rugalmas a pénzügyi rendszer, hogy a ha­zai iskolarendszert sokszínű­ségében,,,pluralizmusában” reménykedhessünk. Egyelőre a falvak pluraliz­musa főként csak lehetőssé­gük sokszínűségében, gazdag- ságuk-szegénységük végletei­ben jelentkezik. ROK A TOK pedig az új törvény- tervezetben ROK-ká szelídül; a regionalitás fogalma szelí- debb és mélyrehatóbb a „terü­letinél”. Ha a hatalom ele­gendő pénzt ad az oktatásra - mondta az egyik baranyai is­kolaigazgató - természetesen követel is valamit érte. Legyen hát Regionális Oktatási Köz­pont. Német vagy francia min­tára? Mindegy: a hatalomnak joga van az ellenőrzésre. De azért ő úgy látja, azokra a szolgáltatásokra is égetően szükség lenne továbbra is, amelyekre az iskoláknak ala­nyi jogon van szükségük. Mert igazán elsősorban ezek­nek a szolgáltatásoknak van­nak szűkében. Bóka Róbert Kilencszer kérték vissza a kultúrházat Málom polgárai reménykednek Hosszú történet új és új feje­zeteit írják az érintettek és az il­letékesek a málomi kultúrház ügyében. A valaha önálló falu lakói mindig is adtak a művelő­désre, oktatásra. Ennek ékes bi­zonyítéka, hogy annak idején, 1910-ben a málomiak gyűjtöt­ték össze a pénzt az elemi iskola építésére, s - bár akkor még is­meretlen volt a fogalom - „tár­sadalmi munkában” ők maguk, saját munkájukkal húzták fel az épületet. Később, az ötvenes években a községet közigazga­tásilag Pécshez csatolták, de ez nem jelentette azt, hogy hasonló önerős építkezések ne valósul­hattak. volna meg. így történt, hogy az iskola telkén, szintén saját pénzből és munkaerőből 1963-64-ben egy kultúrházat is emeltek, amely fontos szerepet töltött be Málom társadalmi éle­tében. Aztán történt egy kis „in­cidens”, ami után minden rosszra fordult. 1978 januárjában egy diszkó-est alkalmával tűz ütött ki, és leégett a kultúrház tető­zete. Pénz már akkor sem állt korlátlanul egy ilyen kis falu rendelkezésére; háromszor is kérték, hogy a tetőt helyre hoz­hassák, de - mint mondták, a rendőrségi nyomozás elhúzó­dása miatt - erre engedélyt nem kaptak. Végülis olyan „megol­dás” született, hogy 1979 őszé­től az Apáczai Nevelési Köz­pont felügyelete alá helyezték a kultúrházat, párhuzamosan az­zal az intézkedéssel, hogy a má­lomi iskolát - szép szóval: - bekörzetesítették, magyarán megszüntették. A falu lakos­sága sohasem lelkesedett az öt­letért, hiszen úgy érezték, elve­szik tőlük, ami az övék, saját eredményüket; főleg, hogy úgy tűnt, a Nevelési Központ nem tudja, mit kezdjen a megszerzett épülettel, bár - ezt senki sem vi­tatja - a házat helyreállította. Volt itt napközi, tervezték, hogy iroda lesz (csak éppen az irodis­ták jelentették ki, hogy nem haj­landók kijárni Málomba), átala­kították TMK-műhellyé, ahol famegmunkálás történt, illetve technika órákat tartottak még a volt kultúrházban - igaz, sok szülő nem nézte jó szemmel, hogy hóban-sárban ide kellett kijárni a gyerekeknek a ritka buszjáratokkal. Közben, persze, nem nyugod­tak a kedélyek. Fehér Imréné, pedagógus a málomiak képvise­letében minden követ megmoz­gatott, hogy a kultúrházat a falu saját használatba visszakap­hassa. Jelenleg a Nevelési Köz­pont művészeti oktatásra hasz­nálja az épületet, rajzosok, tán­cosok gyakorolnak itt. A hely­beliek szerint a ház nincs ki­használva, 6-10 fős csoportok járnak ki gyakorolni, míg a falu lakói a lábukat sem tehetik be saját építményükbe. Eddig, az eltelt 12 év során nem kevesebbszer, mint kilenc­szer kérték a kultúrház vissza­adását, eredménytelenül. Fehér Imréné nem sajnálta a fáradsá­got, Andrásfalvy Bertalan kul­tuszminiszter felé is panasszal fordult (aki tett is lépéseket, bár ezért az önkormányzat nem re­pesett), majd Krippl Zoltán pol gármesterhez adtak be egy visz szaadási kérelmet 256 aláírássá 1990. decemberében. Miutál erre a kérvényre másfél évig re agálás nem érkezett, követke zett a köztársasági megbízót felkeresése. Bőgner Mikló: címzetes államtitkár már ér demben foglalkozott az üggyel s intézkedése során több komp romisszumos javaslat is felme rült. A Nevelési Központ veze tése hajlandónak mutatkozol rendezvények céljára odaadni í házat - mint kiderült, csak papí­ron, mert egy falugyűlésen az­tán bejelentették, hogy még­sem: féltik a táncosoknak fel­szerelt tükörfalat és a parkettát is. De - mint mondták - az ANK termei nyitva állnak a má­lomiak előtt; dehát akkor minek építettek maguknak kultúrházat, ha messze, idegenek közé kell járniuk szórakozni? Ezért nem bizonyult jó ötletnek az Illyés Gyula úti iskola helyiségeinek szóbahozatala sem, s az alterna­tív sajnálat, miszerint az elha­gyott orvosi rendelőt felújítják, már ott elbukott, hogy a rendelő nagyon pici, kulturrendezvé- nyekre nem használható. Most az elszánt málomiak azon gondolkodnak, hogy va­lamilyen alapítványi formában - ha kell, akár visszaalakulva rész-önkormányzattá - szerzik vissza a kultúrházat, amiből ki­tették a szűrüket. De vajon sikerül-e pontot tenni hamarosan az évtizedes ügy végére? M. K. Hétköznapi dolgok Tudom, unalmassá válhat a kereskedelem állandó szapu- lása, sőt egy idő után már le­gyintenek is rá, de azért volna még néhány apróság, amire ér­demes lenne odafigyelni. Észre kell vennünk a korsze­rűsítéseket, az áruválaszték nö­vekedését, színesedését, de az alapvető élelmiszerekre már kevésbé figyelünk oda, pedig legtöbbünket ez érinti. Csábító illatok között válo­gattam ki a megfelelőnek ítélt kenyeret. Igen, fogdostam, megnyomogattam, merthogy valamilyen módon meg kellett győződnöm a frissességéről. Jött is a kioktatás.- Minek fogdossa? Legyen nyugodt, hogy friss! Megnyugodtam, csak az nem hagyott békén, vajon a másnapi kenyeret miért nem lehet késsel szelni. Miért esik szét ki- sebb-nagyobb darabokra mor­zsával terítve be az asztalt? Va­lami talán változott a sütőipari technológiában? Mindenesetre képtelen vagyok reggel vajas vagy lekváros kenyeret készí­teni, mert egyszerűen a kenyér nem,hagyja magát szeletekre vágni. Ha már a sütőipart emleget­tem, hadd szóljak néhány szó erejéig a zsemlyéről, meg a kif­liről. Annál is inkább, mert ala­posan felmegy az ára, immár sokadszor. Hál’istennek, a zsemlye kezdi kielégíteni a szabvány által előírt méreteket, - csak ne kerüljön véletlenül sem előzőnapi a kínálatba. A kiflivel változatlanul nem va­gyok kibékülve. Valószínű, hogy a gyártógép képtelen kifli­alakot produkálni, s a mérete sajnos csökkent. Legtöbbször meg olyan rágós, mintha gumi­ból lenne. A tej - külön kategória. Szól­tam a kedves eladónak: „Szí­veskedjék már letörölni a zacs­kót, nem tehetem így vizesen a táskámba!” Úgy nézett rám, mint egy földöntúlira. Úgy gondolom, a fogyasztói árak az igazi kereskedői maga­tartást is tartalmazzák. Sőt, azt is, ha valaki csomagjaival meg­rakodtan próbálkozik kijutni az ajtón, akkor segítenek neki. Na és esetleg megköszönik a vásár­lást. És kellőszámú tiszta bevá­sárló kosarat is biztosítanak, ahelyett, hogy rámförmednek az időhiánnyal küszködő embe­rekre. Záróra előtt 10-15 perccel már arra figyelmeztetnek, hogy fejezzük be ténykedésünket, mert zárni akarnak. Jó, hogy ki nem dobnak! Általában előbb kezdik a pénztárzárást és legfeljebb egy szükség-kasszát működtetnek, még akkor is, ha előtte hosszú sor várakozik. Engem még az is irritál, ha ebben az időszakban útban kell éreznem magamat a felmosásnál, takarításnál. Hogy a meglepetésem teljes legyen, arról a közelben lévő újságárus gondoskodott. Ter­mészetesnek vette, hogy a 10 Ft-ból ne adjon vissza, mert az újság csak 9,60. Válasza csak ennyi volt: - Úgy sem ér sem­mit az a 40 fillér. Rozvány György

Next

/
Oldalképek
Tartalom