Új Dunántúli Napló, 1992. június (3. évfolyam, 150-179. szám)
1992-06-06 / 155. szám
1992. június 6., szombat üj Dunántúli napló 9 Szép magyar vers Balassi Bálint: Borivóknak való Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje, Mindent egészséggel látogató ege, Hosszú úton járókat könnyebbítő szele! Te nyitod rózsákat meg illatozásra, Néma fülemile torkát kiáltásra, Fákot is te öltöztetsz sokszínű ruhákba. Neked virágoznak bokrok, szép violák, Folyó vizek, kutak csak neked tisztulnak, Az jó hamar lovak is csak benned vígadnak. Mert fáradtság után fűremedt tagjokot Szép harmatos fűvel hizlalod azokat, Új erővel építvén űzéshez inokot. Sőt még az végbeli jó vitéz katonák, Az szépszagú mezőt kik széjjel béjárják Most azok is vígadnak, az időt múlatják. Ki szép füvön lévén bánik lovával, Ki vígan lakozik vitéz barátjával S ki penig véres fegyvert tisztíttat csiszárral. Újul még az föld is mindenütt tetőled, Tisztul homályábul az ég is tevéled, Minden teremtett állat megindul tebenned. Ily jó időt élvén isten kegyelméből, Dicsérjük szent nevét fejenkínt jó szívbűi, Igyunk, lakjunk egymással vígan szeretetbűl. Oláh Zoltán: Titokban A madárhangokba bújt alkonyaiból körénk száll a lassú fényű virradat s fellármázza a pihenő partokat. S amíg a Föld felénk fordítja arcát a tenger felolvassa az éjszakát, mi hullámonként nyelte el az álmunk. Meg kell halnom mégis ezen az estén. az Időt nálam felejtette Isten, mit ma titokban vissza kéne adnom. Tanul, tanít, játszik A klarinétos köszöni, jól van Arnoth Zoltán Fotó: Kóródi Meglepődöm. Ül velem szemben, és mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, mondja, hogy jól érzi magát. Hogy elégedett. Aztán lassan kiderül, nincsen csoda. Viszont van munka (gyönyörű), család (ideális) és kollégák (barátnak valók). Ja, és nemsokára lesz diploma is (a második).- Igazán szerencsés ember vagyok - tartja magáról Arnoth Zoltán, a Pécsi Szimfonikus Zenekar klarinétosa.- Már főiskolás koromban eltökélt szándékom volt, hogy később zenekarban helyezkedjem el. A debreceni zeneművészeti elvégzése után viszont egy alföldi kisváros zeneiskolájában jutottam álláshoz. A munkakezdésem előtti nyáron még kaptam egy ösztöndíjat Pécsre, a nemzetközi zenei táborba. Akkor már másodszor jártam itt, úgyhogy ismertek a tanárok. Ennek köszönhető, hogy amikor a zárókoncertre kiírt fúvósötös produkció túl nagy falatnak bizonyult a kijelölt klarinétosnak, a koncert előtti napon engem kértek meg, hogy ugorjak be helyette. Miután a főiskolán már játszottam a darabot, elvállaltam - nagyon nagy sikerünk lett.-Szintén szerencse, hogy a város szimfonikus zenekarában éppen akkor megüresedett két hely a klarinét szólamban, s hogy a jól sikerült koncert után az egyiket felajánlották nekem. Természetesen nem utasítottam vissza! így mindössze egy hónapig tanítottam, s az októberi évkezdés már Pécsett ért.- Akkor is szerencsém volt, amikor egy-két év múlva a Zeneművészeti Főiskoláról elment valaki, s lehetőséget kaptam, hogy a helyére lépjek. Zenél és zenét tanít. Hogy melyik a fontosabb számára? Azt mondja, egészen különleges élmény zenekarral játszani, együtt 80-100 emberrel egy karmester irányítása alatt. Ä munkának különösen a színházi része nehéz, amikor énekeseket kell kísérni mindig változó tempó, hangerő mellett. És bizony, izgul. Izgul minden alkalommal, amikor a zenekarral muzsikál. Ez az érzés pedig ahelyett, hogy csökkenne a rutin megszerzésével, fittyet hányva a kívülálló naiv elképzelésének - csak fokozódik. Mert a gyarapodó tudással együtt növekszik a felelősségérzet is— tartja Zoltán. A tanítás is naponta új kihívást jelent, hiszen, ha kitűnő muzsikus is valaki, nem biztos, hogy tudását úgy képes továbbadni, mint az a debreceni főiskoláról hozott tanár-példakép. aki amellett, hogy rengeteget koncertezett, diákjaival csodát tudott tenni. Aki másfél hónapos távolléte után - mely alatt tanítványai természetesen csak az utolsó egy-két hétben kezdtek el gyakorolni - a koncert napján olyan zseniálisan összeszedte a romokban heverő társaságot, hogy este fantasztikus hangversenyt adtak.- Bizonyos szempontból a tanári életforma könnyebb - állítja. - Az ember lefekhet mindennap este nyolckor, nem kell turnézni, sokáig távol lenni a családtól. Ennek ellenére, ha csak a fiatalokkal foglalkoznék, nagyon hiányoznának a hangversenyek. A koncertek hallgatóiról szomorúan állapítja meg, hogy fogynak, s bár Pécsett még megtelik a hangversenyterem, vidéken egyre kevesebben érdeklődnek a muzsika iránt. Az embereknek nincs idejük, pénzük, türelmük - megélhetési gondjaikkal vannak elfoglalva. („A nagy baj az, hogy meg fogják szokni: kultúra nélkül is lehet élni - ha lesz pénzük, akkor is.”) S hogy él meg az Amoth-csa- lád?-Hát, átlagosan. . Legnagyobb problémánk a 46 négyzetméteres lakás. Feleségemmel - aki zeneiskolai tanár - és a két kicsivel lakunk másfél szobában. Ha itt még gyakorolni is kezdenék, kitörne a háború. Inkább bejárok a főiskolára.- Különben szeretek otthon lenni, szeretem a nyugalmat, békét. Igaz, ezekben mostanában nem sok részem volt, ugyanis most fejezem be a Zeneakadémiát, és rengeteget kell készülnöm. Most már csak egy németvizsga választ el az oklevéltől. És a nyártól meg a szabadságtól, amikor végre kipihenhetem magam: horgászni fogok! Ez utóbbi természetesen családostul értendő. A program számukra „kötelező”, nem úgy, mint a zenetanulás. Hét éves fiúkból biztosan nem lesz muzsikus, inkább a számokhoz vonzódik. Kisebb korában ugyan énekelgetett, erről azonban az óvodában gyorsan leszokott, megtanulta, hogy „az csak a lányoknak való”.-Talán a kislányomból. Ő még csak 11 hónapos, de a szemében látok valamit. Ez persze, nem több megérzésnél, s ha netán csal, az sem baj. Profi zenésznek úgyis csak akkor engedjük, ha nagyon tehetséges. Különben egy életre boldogtalan lenne. Kőhalmi Andrea Színe és visszája „Le kell szokni az úgynevezett elvtársi tegeződésről, ami a régi párttagok között szinte kötelező volt, még a főnök és beosztottja között is”, olvasom tudományos lapunk Egy kis illemtan című rovatában. Az idősebbek tudják, miről van szó. Arról a tegzésről, amely az ötvenes évek elején kezdett terjedni. Mégpedig nem az érintkezési-formák általános lazulása, természetesebbé válása miatt, hanem felülről érkező felszólításra, politikai okokból, mintegy bizonyítandó az egyenlőséget és a demokráciát. Ekkoriban tegeződött az igazgató a portással, az ötvenéves kolléganő a huszonéves pályakezdő fiúval, és nemcsak a mozgalomban, hanem a munkahelyen is - gyakran kényszeredetten. Sok személyes sérelmet, rossz hangulatot okozott a hirtelen, természetellenes változtatni akarás. A magyar társadalom addig más hagyományokon nevelkedett. Az 1945 előtti Magyarországon egyformán élt a régi falusi patriárchális megszólítási mód: az öregek lefelé való tegezése és a fiatalok felfelé magázódása, és az inkább polgári, értelmiségi szokás: az azonos foglalkozásúak, társadalmi rangúak, hasonló korúak tegeződése. (Mindezt azonban sok írott-íratlan szokás szabályozta keresztül-kasul.) Egycsapásra és szinte parancsra megváltozni nem lehetett: a nagyon szem előtt lévők A grófnő és az elvtársi tegeződés rossz érzésekkel ugyan, de tűrték és művelték a tegeződést, ha nem akarták, hogy politikailag gyanússá váljanak (hiszen politikai kérdéssé vált akkor minden), s csak kevesen voltak, akik felemelték szavukat: nekik nem a tanár elvtárs jár, hanem a tanár úr, és nem a doktor elvtárs, hanem a doktor úr. S nem tegeződve. Változtak az idők aztán: az elvtárs visszavonult a pártba, a mozgalomba és a hivatalos életbe, az úr pedig visszahódította a civil élet számos posztját. Közben a társadalom egésze általában a lazább, oldottabb megszólítás, a tegeződés felé haladt, de a hagyományosan szigorúbb fegyelmű szakmákban megmaradt a beosztástól, kortól, rangtól függő merevebb megszólítás, a konvencionális hangvétel. De persze, nőtt á zűrzavar is: az ifjúság egyébként természetes és érthető szabadosságát - néhány tétova iskolai és illemtankönyvi kísérletet leszámítva - senki sem próbálta következetesen határok közé szorítani, jó irányba terelni, hiszen maguk a szülők és tanárok is elég tájékozatlanok voltak - már ők sem kaptak erre elég eligazítást fiatalabb korukban. így aztán ma nem kell csodálkozni azon, ha egy pályakezdő ifjú a munkahelyén nem mutatkozik be, nem köszön, és a munkatársai sem figyelmeztetik - ők sem tudják, mi a teendő, kit hogyan kell megszólítani, s kell-e köszönni, mikor, hogyan. Illetve: valami ismeretek azért vannak. Például, ha az illető nő, azt feltétlenül tudja, hogy a nőknek a köszönés előre jár. A megszorító részletek azonban már nem ismeretesek: mi a teendő például a főnöknél, ha sokkal idősebb; ha én lépek be a kolléga szobájába stb. így aztán lehet dolgozgatni egymás mellett évekig esetleg némi zavart makogással. így tegezi le a 17 éves laboráns lány a 70 éves nyugdíjas tanárt „elvégre kollégák vagyunk” felkiáltással. S sokan már csak irigységgal gondolnak azokra a munkahelyi közösségekre, ahol az általános tétovaság közepette is volt bizonyos értékrend: valamit nyújtani kellett - jó munkát, jó modort vagy legalább békében eltöltött éveket - ahhoz, hogy a főnök vagy az idősebb kolléga szervuszt mondjon. De persze, neveletlenség és mÚveletlenség mindig is volt. Az ifjúsági szervezet megyei bizottságán dolgozó funkcionárius megszűnt előre üdvözölni ismerőseit, ha átkerült a párt megfelelő bizottságára, az igazgató, ha a gyártól a tröszthöz, a tanácsi osztályvezető, ha a minisztériumba. Ne higyjük azonban, hogy ez valamiféle rendszerspecifikus jelenség! A rendszerváltás számtalan személyi változást produkált barátaink, ismerőseink körében, s szép gyűjteménye lehet mindenkinek az új relációkból és viselkedési mintákból. Mesélik, hogy a rendszerváltás előtti, egykori pártközi egyeztető gyűlés résztvevői között ma az dönti el, ki köszön előre s hogy tegeződik-e vagy sem egykori asztaltársaival, hogy győztes párt tagjaként be- került-e valamilyen tisztségbe, s milyenbe. Mesélik, hogy a fiatal polgármester sem ismeri a változatokat a köszönésnél, csak az alaptételt: „én vagyok a főnök”. S mesélik, hogy a korábban széles körben közéletet élő hivatalnok magas állami tisztségbe kerülvén nemcsak megbízatásairól mondott le, hanem ismeretségeit, barátságait is újraértékelte: a régieket megszüntette. Magyarán: kimutatkozott. Tényleg, van-e illemszabály arra, hogyan kell viselkedni, ha bemutatnak valakinek, akit valaha ismertünk, de az utóbbi időben mintha idegenek lettünk volna egymás számára? Nevettünk és bosszankodtunk persze, azelőtt is, ha a politikai, társadalmi indíttatású butaság, a személyes hiúság és nagyképűség olyan helyzeteket teremtett, amelyek ellentmond- tak a természetességnek, a józan észnek, és azoknak a kötöttségeknek, amelyek politikai rendszereken átívelő értékeket védenek hagyományosan: figyelmet a gyengébb nem iránt, az életkor, a nagyobb tudás, a tapasztalat, a nagyobb felelősség és magasabb beosztás tiszteletét, méltánylását. Ezek a konfliktusok idővel anekdotákká nemesedtek, vidám vagy elrettentő történetek főszereplőivé váltak, vagy - lásd „elvtársi tegeződés” - illemkódexek tiltó paragrafusaiba vádoroltak át. Jó lenne, ha ennek helyét nem foglalná el - a példánál maradva - az úri tegeződés, s mindaz, ami ezzel járhat: a sznobság, félműveltség, a gőg, a neveletlenség. Vajon várhatjuk-e a jó példát most az új uraktól? Akik egy polgári társadalom megteremtésének igényével léptek fel, ahol bár jogilag minden polgár egyenlő korra, nemre, fajra, felekezetre való tekintet nélkül, de ahol a társadalom intézményesen is és személyesen is ismer, önként vállal és következetesen érvényesít olyan értékeket, amelyek megkülönböztetett figyelmet és tiszteletet követelnek embertársaink ilyen vagy olyan csoportjának. Nem felejtem el az interjút a nyolcvanadik éve körül járó grófnővel, aki hazalátogatván külföldről a tv-riporter kérdéseire válaszolt. A grófnő arról mesélt, hogy gyermekkorában tehenet fejni is meg kellett tanulnia. "Gondolom, a személyzet tartotta az illő távolságot", mondta az ifjú riporter. "Na, hiszen, adott volna az anyám, ha nem köszönök előre a személyzetnek, ha közülük valaki idősebb nálam", válaszolta a grófnő. Gárdonyi Tamás Berták László: Valaki ráz egy lepedőt Butikoslány a divatot követem a pontos időt szemre a többiek előtt a valóságban ugyanott egyetlen biztos pont vagyok nem is érzem hogy szédülök csak körbeér bennem a föld és minden létező nagyobb én úgy élek hogy meghalok de a pillanat az örök 'valaki ráz egy lepedőt és villognak az ablakok engem az mozgat ami fog az tart vissza, hogy röpülök. Salamon Erzsébet: Akár Akár még szerethetünk is. Hosszú éjszakába nyúlik arcom, akár a mesék melege. Lépéseim akadoznak. Kisebzett évek, • akár a tájak és féltő lélegzetek. Szeretet- szakadék. Ha lehetne, a tenyeredből innék. •4 I
