Új Dunántúli Napló, 1992. június (3. évfolyam, 150-179. szám)

1992-06-09 / 158. szám

8 aj Dunántúli napló 1992. június 9., kedd gg|g O - | |§ Ítpí $. - '<f ■■- ,A -g-- - ,| fi - ./'-' •"■> >& -A .& < Mire komfortos lett, elfogytak a gyerekek Ez maga a puszta gyűlölet Az erőszak éve? Alapos oka van a figyelmeztetésnek „Weimarral is így kezdő­dött” - írja az ilyen ügyekben különösképpen visszafogott­ságáról ismert német Die Welt, miközben a történet nem szenzáció. Sokszor, sok­felé ismétlődött. Ami a drá­mai tálalás magyarázatának tűnik, hogy a történetek sok­szor és sokfelé ismétlődhet­nek is. A közeli jövőben - és nem csak Németoszágban. Mi a történet? „Ez maga a puszta gyűlölet. Minden irányból jönnek, két-, három­százan: punkok, álarcosok, magukat autonómoknak ne­vezők, de olyanok is, akik egyébként senkinek sem tűn­nének fel”. S ami ezután kö­vetkezik: vad randalirozás. Különféle szélsőséges cso­portok közötti „rövid, de he­ves összetűzés, olyan, hogy csak az járhat jól, aki kimarad belőle”. A színhely a gyakor­latilag . Bonnhoz tartozó Bad-Godesberg, a dátum pe­dig: jelenidő. A következ­mény: feldúlt utca, 9 sebesült rendőr és az ügybe véletlenül belekeveredett két sérült civil. Kis csata volt. Mi a következtetés? Egy szomorú asszony egy monda­tos megjegyzése: „Weimarral is így kezdődött”: Mármint ilyen jól szervezett botrányok is előkészítették Hitler hata- lomrajutását, hat évtizede. Ezért szerkesztett ebből négy hasábos, feltűnő címet a hamburgi újság. Miért a figyelmeztetés? Mert mintha 1992 egyre in­kább az erőszak, a szélsősé­gek éve lenne. Világtünet, - mi sem maradunk ki belőle, sajnos vannak jelei. Miért? Ez is kell ahhoz, hogy Európához tartozónak számítsunk? Kocsis Tamás Európa: csak homokszemek? Hatszáz mázsa remény (I.) Zselici iskolalatolgató: Somogyhárságy A tanév végén inár különösen csendes az iskola Soniogyhárságyon Fotó: Läufer László Csak homokszemek zavarják az európai integráció startra kész gépezetét? Tény, hogy Eu­rópa biztonsági ügyeiről nyil­vános vitába keveredett a NATO-érdekeket hangoztató Egyesült Államok, s a Nyu­gat-európai Unió nevében un. Eurohadtestet szervező Fran­ciaország és Németország. Tény: éles szópárbajokat is ki­váltott, hogy ki illetékesebb a kontinens legégetőbb bajainak (FÁK, Jugoszlávia) kezelésé­ben, a kevesebbek Európa Kö­zössége, vagy a nagy család, az Európai Biztonsági és Együtt­működési Értekezlet? A leg­újabb tény pedig, hogy Dánia népszavazáson elvetette a csat­lakozást az integrált Európához, s ezzel azt is megkérdőjelezte, hogy 1993 január 1. tényleges születésnapja lehet-e az oly nagy gonddal megtervezett új Európának? Fogaskerekek törnek tehát össze az együttműködésre konstruált gépben? Tény: ha­sonló dolgok mindig történtek az elmúlt évtizedekben, amikor nagyot lépett a Közös Piac. De az is tény, hogy most minden korábbinál nagyobb ellenállás mutatkozik utólag a meghirde­tett elvi egyetértés gyakorlati érvényrejuttatásával szemben. Átmenetileg? Tartósan? S akkor mi lesz velünk? Ezek a bizonytalanságok társult tag­ságunkat az EK-ban biztosan nem érintik. De ami még fonto­sabb: ne térítsenek minket el at­tól, hogy a szó teljes értelmében korszerű Magyarország pró­bálja átlépni a harmadik évez­red küszöbét - egy fejlődő Eu­rópa részeként.- Nagyon is sokminden az, amire vágyakozik ember - mondja kitérően. A mandula­szem nagyra nyílik a csak sejt­hető szeplők között, majd ismét összeszűkül, akárha virág volna. A szeme beszél, de a nyelvét inkább elharapja, sem­hogy a pályával kapcsolatos el­képzeléseiről bármit is elárul­jon. A vágyairól, az álmokról? Még szemrebbenésnyit sem. Pedig Horváth Orsolya osztály­első és a szigetvári gimnázi­umba is felvették vár, de mintha még amiatt is röstellkedne, hogy szülei ebben az iskolában pedagógusok. Túl vagyunk már a csengő­szón, terebélyes fa koronái kö­zül les ki a napfény az udvarra tóduló gyerekekre. Van hát al­kalmam találkozni az édes­anyával, a kicsiket tanító Hor­váth Józsefnéval is, aki aztán nevetve legyint: „Miért nem be­szélsz arról, hogy három éve jársz a zeneiskolába és a zongo­rával is próbálkozol?”- Könyvbolond ... - teszi még hozzá. A szőke, vékony Tapsonyi Márta egykedvűnek tűnik. Ki gondolná a fehér bőrű, törékeny lányról, hogy édesapja mezőőr, édesanyja az erdészetben dol­gozik és a bátyja is erdésznek tanul Barcson? Márta számot vetett azzal, hogy szigetvári 509. számú Szakmunkásképző közismereti osztályába irat­kozva egy év gondolkodási időt nyer. Egy fekete hajú fiú, Albert György meg arról beszél, hogy ő most már mindenképpen gép­lakatos lesz, holottt bútoraszta­losnak készült.- A nyelvtannal szúrtam el! - mondja végül faggatózásomra, de a pelyhedző bajusz alatt megvillanó félmosoly azt jelzi, hogy nem bánkódik különöseb­ben a pályamódosítás miatt.- A konzervgyárral - ahol édesanyám is dolgozik - szer­ződésem is van. Persze ez kétes dolog. Hogy felbontják-e a szerződésemet később vagy nem, azt nem tudhatom előre.- Én meg hentesnek készül­tem - szólal meg a fiúk közül a megjelenésében is tekintélyes, szőke szemöldökű Torbó De­zső. - Jelentkeztem is Kapos­várra, de olyan kevesen vol­tunk, hogy nem indítottak osz­tályt. Én meg így lettem bú- torsztalos-tanuló, ahová 3,7-es bizonyítvánnyal vettek fel. A Somogyhárságyi Általá­nos Iskola épülete még a fiata­labbak közé tartozik. Aki be­nyit ide, arra a folyosó faláról, mindjárt a bejárattól balra, egy szigorú tekintetű, fehérhajú öregember arcmása tekint. A szigorú tekintet mélyéről meleg szemek lobognak elő még a fényképről is. - Id. Kapoli An­tal Kossuth-díjas fafaragónak, a falu híres szülöttének emlékét becsben tartják e falak közt. Amúgy pedig azt mondják, ez a tájék, a zsákutcás Somogyhár­ságy egyébként is Somogy már, ahonnan Kaposvár nemcsak lé­lekben, de légvonalban is köze­lebb van, mint Pécs. Az pedig már csak a kárhozatos öröksé­gek egyike, hogy a Somogyba vezető, járható utak itt is meg­szakadnak a megyehatárnál. Az igazgatót, a tántoríthatat­lan kedélyű Haracsi Miklóst adminisztratív teendőibe temet­kezve találom. Az asztalán fel- tomyozott papírrengeteg fede­zékében. Szabadkozom, hogy hívatlan vendég vagyok, és csak az a kérdésem, karcsúsodott-e az intézményük, mióta az ön- kormányzatok próbálnának a saját lábukra állni.-Kijelentettem a tantestület előtt - kínál azonmód hellyel - hogy amíg én leszek itt az igaz­gató, addig én innen pedagógust el nem küldök! A hangsúlya szerint indulatos kijelentést derűs, pirospozsgás mosoly, majd a további mon­dandó kiséri:- A három falu gondjai ugyan lecsapódnak az iskolában is, mi 72 ezer forintos fejkvótá­val vagyunk kénytelenek gaz­dálkodni, hiszen kis iskola va­gyunk. Az egycsoportos óvo­dánkat, ahol most 30 kisgyerek van, főként a székhelyközség, Hárságy finanszírozza. Na és mire bevezettük a központi fű­tést, mire komfortos lett az is­kola, elfogytak a gyerekek: Vá- sárosbécről 16-an, Magyarluka- fáról 8-an járnak ide, velük együtt is már csak 83 diákunk van. Másfél évtizeddel ezelőtt még 170-en voltunk! Pedig most már van színes tévénk, vi­deónk, a közművelődésivel kö­zös, szép könyvtárunk is. A kormány Ígéretére számítunk: ha a 100-as létszámúnál kisebb iskolák megkapják a fél-félmil­liót, abból télre a 600 mázsa szenet meg tudjuk vásárolni. A lakosság lassan fogyatko­zik, alig lassabban, mint ahogy a munkanélküliek száma nő. Az idén már csak 11 nyolcadikos végez itt, a többség a szigetvári szakmunkásképzőt választotta, de van aki Pécsváradon a húsi­pariban, a Sellyéi Mezőgazda- sági Szakmunkásképzőben vagy Villányban a növényter­mesztő szakon tanul tovább. A diákokban úgy jó, ha még gya­nútlanul növekszik a jövő. El­fogultságok, megyehatárok nél­kül, amíg lehet. Bóka Róbert Valahol Németországban-Há’ micsinyátá’, te, hüle?!- Mikor Árnál ideér, már min­denkit ráz a nevetés. Pedig Árnál minden sztorijának az a vége, hogy a sűrű húsú, sűrű szavú asszony igazának tudatá­ban vasias tájszólásban elkiáltja magát, hogy: há’ micsinyátá’, te, hüle?!” Árnál meséi háromfélék. Leggyakraban az őt körbevevő' férfiakról rántja le a leplet. Apait-anyait beleadva szeretne fétjhez menni. Ám válogatós. S egy Szlovéniából Münchenbe szakadt, átlagos kinézetű, negy­venes, betanított munkásként dolgozó nő, különösebb vagyon nélkül azért nem viheti túlzásba a válogatást. Ezt ő is sejti, de et­től még nem egyezik ki a mara­dékelvvel. Két német férjjel már felsült az elmúlt húsz év­ben, ezért jó lenne találkozni a véglegessel. Árnál másodikszámú történe­tei Szlovéniába vezetnek vissza. A szülőfaluhoz kötődő anekdo­ták fő mondandója, hogy nincs az a kincs, amiért véglegesen hazatérne. Családja, otthoni is­merősei, szerettei, falubelijei elvarázsolt távolságban élnek az ő Európájától. Most épp azt be­széli el, hogy legkedvesebb bátyja kidobta az ablakon a húskonzervet.- Há’ micsinyátá’, te, hüle?!- rikácsolta Árnál, felidézvén ezzel a még télen zajlott esetet.- Az a szerencsétlen asszony most jött haza, csak azért tette eléd azt a konzervet, hogy meg­töltsd azt a beles fejedet lega­lább addig, amíg elkészül az ebéd, te meg kihajítod.Nincs annak a konzervnek semmi baja, jobb országokban akkor is megeszik, ha jót akarnak enni. És ha egyszer te főznél valamit, letörne a kezed? Erre azt kia­bálta a bátyám, hogy ha az őfe­lesége lennék, jó agyon is verne. Nem is mennék haza semmi pénzért, nem én! Nem bírnék én ezek között éni. De Amált mostanság gya­korta kínozzák afféle félelmek, hogy mi van, ha mégiscsak haza kell menni. Ezt ugyan nagyobb társaságban nem mondja ki, de harmadik típusú történetei ezek­ről a félelmekről tanúskodnak. Ezek a mesék is humorosak, mégis inkább csak kínos mo­solygást váltanak ki a többiek- ből, mint vad hahotát. A végük- rők hiányzik a „há micsinyátá” kezdetű szlogen. Ezek a történe­tek arról szólnak, hogy Amál- nak mi a véleménye a keletné­metekről. így említi őket, s néha odabök a tévére, hogy lám, a te­levízió hírei és kommentárjai is keletnémeteknek titulálják az exszocialistákat, minthogy to­vábbra is két Berlin létezik, egy keleti és egy nyugati. Amióta a két német állam egyesült Árnál életszínvonala sokat romlott. A bérek nem nö­vekedtek, az infláció viszont meglódult, de ezt még mindig elviselné, csak munkanélküli­ség ne érje el őt is. Az asszony ezt szörnyű igazságtalanságnak érezné. Szerinte a keletiek ügyetlenek, lusták, bunkók, •vagy hát kultúrálatlanok. Ám akkor is németek. És a többi német majd az ő pártjukat fogja, ha aközött kell választani, hogy ki maradjon munka nélkül, Árnál, vagy egy keletnémet. Edit, Árnál nyugatberlini ba­rátnője ezt képtelenségnek tartja, de minden másban egyet­ért, ami keletnémeteket illeti. Edit győri munkáslány volt, mindaddig amíg bele nem zú­gott egy német egyetemistába, az meg belé. A német fiú elvette és elhozta Nyugat-Berlinbe, az­tán - ahogy ő mondja - „gajra ment” a házassága. Editből nyugatberlini munkáslány lett immár tizenöt éve. Vissza ő sem akar menni, itt jól megvan, nem dúskál ugyan, de filléres gondjai sincsenek. Az egyesü­lés óta az ő relatív jövedelme is csökkent, a fő baj azonban az, hogy válása miatt nem kapta meg a német állampolgárságot. Edit így bíztatja magát és barát­nőit:-A keletnémetek nem végzik el azt a munkát, amit mi. Nem is akarják. Nekik az büdös, meg nehéz. A mi részlegünkben már megfordult vagy száz keletber­lini lány, de tíz se maradt meg. Egyik nap jönnek, a másik nap mennek. Aki megmarad, az is jó ha eléri az ötven százalékot. Ha az ötvenet nem érik el, akkor el­küldik őket. De még a legjobbak is csak időbéresek. Én a jugo- szlávokkal meg a törökökkel ak­kordban dolgozom, megvan a százharminc-száznegyven szá­zalékom, s ezzel összejön két­ezerszáz márka. Ők meg, ha el­érik az ötven százalékot leáll­nak, beszélgetnek, cigiznek. Lá­tom, hogy a főnököm nincs ró­luk nagy véleménnyel, de nem igen szól rájuk. Bólogat a hétvégére össze­gyűlt társaság többi tagja is. Gesztusaikban sajátosan keve­redik a lesajnáló gúny, a mi-már-tudjuk-mert-nem-va- gyunk-akárkik érzetének maga- sabbrendűsége, és a németekkel szembeni kisebbségi érzés, az irigység, no, meg a munkahe­lyet féltő szorongás. Újabb és újabb történeteket hallok a min­denre totálisan alkalmatlan ke­letnémetekről, és elnéző főnö­keikről, akik miközben össze­kacsintanak a jól húzó külföldi­ekkel, valahogy mégis egészen másképp beszélgetnek a kelet­németekkel.-Egyszer csúnyán legorom- bított a főnököm - kezdi Karesz, aki Pécsről jött, és néhány hó­napja hatodmagával egy építke­zésen dolgozik. - A csempe mi­att esett nekünk, mert olyan volt a fúgája, mint az ökörhugyozás. A kitörés végén rákérdezett, hogy melyikünk barmolta el, s akkor már meg kellett monda­nom, hogy Arnold volt. Ő er­furti. Erre a főnök csak annyit dünnyögött, hogy csináljuk újra. Amoldnak egy rossz szót se szólt. Igaz, szépen se nézett rá. Egyszerűen átnézett rajta. Ebédkor viszont mi ettünk, ahol magunk alá rogytunk, Arnold meg bement a nyugatnémet kő­művesek öltözőjébe, és ott evett az ő asztaluknál. Minket oda sosem hívtak. Hallgatom a sorjázó történe­teket, s arra gondolok, hogy kinti magyarjaink mintha na­gyon is úgy tűnhetnék fel: két­fajta német létezik, az egyik a nyugati, a becsületes, tudatos, okos, igyekvő, emberséges, a másik a keleti, a használhatat­lan. Létezett már egy efféle be­sorolás, igaz, ellenkező előjellel- de sokat is ironizáltunk rajta!- s akkor olybá tűnt, hogy kivá­logatták a németeket: keletre mentek a becsületesek, nyu­gatra meg a csúnya kapitalisták, sőt, a fasiszták. A témától egész este nem szabadulhattunk, bár a kép kissé változott. A később megszóla­lók sem vitatták a keletnémet munkaerő viszonylagos hasz­nálhatatlanságát, viszont állítot­ták azt is, hogy a nyugatnémet alkalmazók közel sem ennyire elnézőek. Szívfájdalom nélkül elküldik az alkalmatlanokat, legfeljebb a keletnémetek egy nappal több türelmet kapnak, mint egy magyar vagy török vendégmunkás. S hogy miért maradt a társa­ságban mégis Árnál vélemé­nyének nagyobb holdudvara, s miért tértek makacsul vissza a beszélgetők ehhez a témához?- Ezért! - mutat a képernyőre az ugyancsak építkezésen dol­gozó Gyuri. A tévében éppen keletberlini neonácik követelték - hol mosolyogva, hol pedig üvöltözve -, hogy „ki a külföl­diekkel!”- Ha ebből törvény lesz, me­hetünk vissza a falunkba - foly­tatta Gyuri. - Miért ne lehetne belőle törvény? Az itteni jobb­oldali, idegengyűlölő mozgal­mak nyilván megerősödnek, s akkor előbb-utóbb lesz ennek valamilyen törvényi következ­ménye. A honatyák megúnják a bőrfejűek handabandázását, és hazazsuppolják a külföldiek nagyrészét. Mert marhaság, hogy azt a munkát, amit mi vég­zünk, az itteniek nem csinálnák meg. Dehogynem. Ha majd a keletnémet nem kap már mun­kanélküli segélyt sem, és csak a külföldiek által itthagyott munka marad, akkor választhat az éhhalál és a culágerság kö­zött. És akkor beáll culágemek. Csend szakadt ránk, amin át­tört Árnál rikácsolása:- Há micsinyátá, te, hüle?! Minek kellett elrontani a hangu­latunkat? Újra fölbuggyant a nevetés, emelkedtek és összecsengtek a poharak. Ungár Tamás

Next

/
Oldalképek
Tartalom