Új Dunántúli Napló, 1992. május (3. évfolyam, 120-149. szám)
1992-05-30 / 148. szám
8 üj Dunántúli napló 1992. május 30., szombat Szép magyar vers Illyés Gyula: A magánszorgalmu kutyák- Nyaralási emlék Legtöbbet mégis ők gyötörtek. A magánszorgalmu kutyák! Ámuldozva utáltuk őket. Ez volt mégis a legcsunyább. Sem a házat és sem urát nem védték. Miért is dühöngtek? Úgy hörögtek, fölhömpölyödtek, hangjukba fúltak, a buták. Aki csak utcájukba ért, szaggatták volna cafatokra, csontját mindet megropogatva, külön-külön leszopogatva egy köhejért, egy zörejért. A magánszorgalmu ebek. Ahogy végigfutva a láncot, két lábra állva azt a táncot járták: vért, vért, vagy megveszek. Ahogy az éji falun át morse-inód híreket csaholtak: messze jelentve élőt-holtat s mert nem téphették le a holdat, zokogtak, szörny kanik s szukák! Ez volt mégis a legcsunyább. A magánszorgalmu dögök, a nyívók-sívók, hogy a gazda rúgta végül is őket hasba: coki pokolba, ördögök! Makay Ida Átsüt Szikrázik, vakít szüntelen, ékkő a múlt süppedt sötétjén az a májusok májusa, az el nem boruló verőfény, szerelem pünkösd reggelek őrtűz fagyos hegycsúcsmagányon, Nap, soha nem fogyatkozó. Átsüt földmélyi éjszakámon. Méhes Károly Barátkozás (Gyuri bácsinak) Barátkozom a földdel. Kezdő kertészként inkább dagonyázó malac módjára túrkálok, idétlenül forgatom az ásót, kapát, lábamra ejtem, sérüléseket szenvedek. Már nagy öröm, ha locsolni kell csak vagy levelet szedni. Leginkább a föld bosszant. Olyan makacs fajta. Súlyos, mint a dög, nem úgy puffan, ahogy esik. Ránézek: te fekete rusnyaság! Hangtalanul visszakacag, elmorzsolódik, mikor nem kellene, máskor ásócsapásokkal alig tudom szétverni rögeit. Ó, te életet adó, te táplálónk! Hallgat, váija, mi lesz? Enni adsz, hogy aztán megegyél minket! Összeszúrkállak, kifordítom a beleidet! De te csak némán lesel nagy fekete szemeiddel. Előre csámcsogsz, nyalogatod a szád szélét. Ó, én bolond! Művellek, mintha te én lennél - s te már tudod, hogy én te vagyok; időd van, kivárod. Izzadtan, piszkosan állok, te lábaimnál fekszel; hízelegsz. Szerszámaimat bedobálom a sufniba, iszkolok tekinteted elől. Nem mondom többé; földem, kertem. Más a birtok- viszony. Megjelent Morvay Gyula új kötete Visszatérés Több évtizedes hallgatás, illetve néhány szórványmegjelenés után figyelemre méltó elbeszélés-kötettel lépett olvasói elé Morvay Gyula. A húszas évek közepétől a nyolcvanas évek végéig ívelő, közel hét évtized terméséből merítő válogatás azt mutatja, hogy szerzőjük a magyar elbeszélés műfajának méltatlanul mellőzött és némiképp elfeledett képviselője. Morvay ugyanis sokoldalú, eredeti hangvételű és stilusú, sajátos nyelvezetű író, akinek humoros vénája semmivel sem erőtlenebb, mint a falusi szegénység, a napszámosok, a béresek, a cselédek vagy éppen a nehézsorsú tanítók életét emberközelbe hozó ábrázoló képessége. A húszas évek prágai katonaélményeiről szóló írásai például erről tanúskodnak. Igaz, a szerző a legotthonosabban a falusi környezetben mozog, ez az ő igazi világa, mindenekelőtt a szlovákiai vagy a visszacsatolt felvidéki területek háborús magyar falvainak élete. Jellemző, hogy az 1945 után - Morvay hazatérését követően - születeti elbeszéléseinek jelentős részében is ezekhez a korábbi élményekhez nyúl vissza. A novellák gyakran keserves, ám emberséggel mégis (elviselhető sorsukat, a humánum, a szolidaritás nagyszerű példázatait is felmutató cselekményén át- meg átsüt a történelem: a világot kétszer is megrengető háborúk, ezek embert-alázó, -nyomorító és gyakran negatív hatásaival a jelent is át- meg átszövő következményei. A történelmi múlt Morvaynál a frontbarátkozások emlékeitől, a szibériai hadifogságtól a Mongólián át történt hazatérésen, a Tiso korszak Szlovákiáján át a magyar kitelepítések tragikusan nehéz és súlyos következményű eseményein keresztül ível át a jelenbe. Nem hiányzik persze, a legutóbbi évtizedek, a falvak és a parasztemberek életét meghatározó társadalmi-politikai folyamatok ábrázolása sem. És nem csupán- azon falvak valósághű rajzát adja Morvay, amelyeket „az isten háta mögé hajítottak, ahová nem cammogott be az élet teljes erővel, csak úgy hébe-hóba bal- lagdált”, hanem azon emberek sorsának megrendítő ábrázolását is, akik „nem szaggathatták ki gyökereiket a földből”, akik, - ha a hazai „falurombolásnak” engedelmeskedve elmentek volna - „akkor olyanok lettek A címlapot tervezte: Molnár Tamás volna, mint a katonaszökevények”. íratlan erkölcsi parancsuk meg föld- és szülőföld sze- retetük ugyanis ezt nem engedhette ... A könyvben emlékezetes alakok sorával találkozhatunk. Közéjük tartozik például Zsiradék János, ez a negyven éven át az utakat koptató vándor-koldus, aki az emberi nyomor mélységei és egyéni sorsának tragédiája ellenére is valami különös tiszteletet ébresztve őrzi emberi tartását és öntudatát; ide sorolható Juhákim .is, a szegény térés, kinek krónikája a benne feszülő goncjolatok ellenére is * ^játosan melengető hatású az olvasóra; végezetül közéjük tartozóként ....említhetjük. Cserjés Ahdfast, .ki-egy életen keresztül őrzi az érlsj5 világháborúba vo- núlókniszteletére rendezett falusi ünnepség nemzetiszinű szalagját. Ä hiteles lélekábrázolás emeli ki az elbeszélések sorából és teszi emlékezetessé az emberi kapcsolatok intim szférájában játszódó novellát, amely a szép Édua finom eszközökkel megírt megrendítő története. Ez utóbbi számos motívumával már-már a népmesék világába viszi olvasóját. Morvay Gyulának, a húszas évek szlovákiai Sarlós-mozgalma ismert képviselőjének alkotói útja a korabeli tényirodalomtól a falusi világ bonyolultabb összefüggéseinek feltárásáig, az egyszerű emberek gondolat- és érzelemvilágának sokoldalú, árnyalt ábrázolásáig vezetett. Az egyén ma is élő dilemmái régiónk ellentmondásos múltjával, bonyolult történéseivel kapcsolatban, meg a nehéz helyzetekben született válaszai a történelmi kihívásokra figyelmeztető tanulságok hordozói. Például a térség népeinek történelmi gyökerű sorsközösségéről: a magyarok, németek, szlovákok, ukránok, románok és lengyelek természetes egymásra utaltságáról; a korábbi „ellenséggel” történő elkerülhetetlen összefogás gondolatáról. Vagy a legnehezebb helyzetekben és időkben is a kultúra (Morvaynál az ezt szimbolizáló abc-s köynv) mindent meghaladó erejéről, az iskola kultúra-formáló, embert nemesítő és emberi közösségeket összefogó erejéről. Az egykori szlovákiai sarlósnak, a ma Pécsett élő idős írónak Az öreg kőfejtő című új kötetével fontos üzenete van tehát a mához is. Megérdemli, hogy odafigyeljünk rá. Dr. Szirtes Gábor Megjelent a Baranya Megyei Könyvtár kiadásában, a Pannónia könyvek sorozatban. Kovács József: Halászi Véletlen nyaralunk Majthényiéknál a Szigetközben: Cikola-Sérfenyősziget előtt, mellett, majdnem Ausztriában, uborkát, ribizkétszedünk a kertben, Faludy verseit mormoljuk a melegben meg Illyés hatalmas történelmi-eső versét a Bemutató-t, nehogy kiégjen a kukorica, napraforgó, répa, s tudjuk mindent le kell fényképezni még ma: buldózerek rombolják titokban a vidéket, unokáink a fakó kópiákat böngészve majd felleltározzák, hogy múltunkból lényegünk jelentős része kiégett - mi jöhet még erre a maradék földre, mammut csorda zúdul az ősrégi vidékre! Bán Zsuzsa Hejehuja kürugla ... Szalay Tímea Versek (IV.) 1. Elfelejtettem a Paradicsomot. Göcögő vén lidércfény- ingoványba szökött emlék csalogat Parancs nélkül maradt ló cuppog nyomában . .. ő sem kap már többet lelket. 2. Fullasztó harang - himbálódzik az ég. Csöndben himbálózik az ég. Pohár alá szorított madártól tanultam a rémületet. Együtt verdesünk És én irigykedek. Rózsika olyan asszony volt, aki szeretett mindenben az élen járni. Ha kicsit korábban születik, biztosan kitüntetett traktoroslány lett volna belőle, nagy sajnálatára azonban elmúltak már azok az idők. így csak alapszervezeti párttitkár lett, a szülői munkaközösség elnöke, MHSZ pártoló tag, dolgozó nő, jó feleség, áldozatos anyja három gyerekének. Többre már nem futotta. Igazság szerint ennyire sem, néha maga is önkritikusan hangoztatta, hogy a sok bába közt elveszik a gyerek. Ilyenkor nem válaszolt neki senki, mert nem tudták, mire értette. Ha netán valami politikai kiszólás volt, akkor meg pláne jobb, ha nem mennek bele a dolgok taglalásába. Ámbár . . . sok igazság van ebben a mondásban. Ha az ember tudja, miről van szó. Rózsika pedig biztosan tudja, mert ő mindig mindent tud. Olyan asszony. Na, mit tesz isten, változtak az idők. Ezt se hitte volna Rózsika, aki már olyna jól beleélte magát az előbb felsorolt szerepekbe. Ráadásul olyan orvul és hirtelen jöttek a változások, hogy eleinte csak kóválygott, azt sem tudta, hova kapkodja a fejét. De aztán az elsők között lovagolta meg az új hullámokat. Alapító tagja lett az egyik helyi MDF-szervezetnek, a gyerekeket szélsebesen megkereszteltette, és tüntetőén elöl ült a templomban vasárnaponként, családostól. Férje, akit eddig sem érdekelt semmi igazán, és nagyon jól el lehetett kormányozni, ha meg- ihatta a napi fejadagját, kivörösödve énekelte a zsoltárokat. Igaz, néha meg kellett bökni az oldalát, mert mindig későn hagyta abba, mint a többiek. Hát hiába, nem volt még ideje beletanulni. Rózsika olyan nagy hívő lett, hogy már nem is lehetett neki olyat mondani, amiben ne hitt volna. Mint mondogatta, neki eddig is nagyon fájt, hogy csak úgy lesöpörték az ufókat az asztalról, pedig ő naponta látja őket, ahogyan szálldosnak esténként a villanypózna körül.-Talán rá is ültek a drótokra? - kérdezték tőle.- Már miért ne ültek volna? - vágott vissza Rózsika harciasán. Látszott, hogy nágyon a szívébe zárta az ufókat valamiért. Másik vesszőparipája a természetgyógyászat volt, meg a babonák. Igen, babonás lett az
