Új Dunántúli Napló, 1992. május (3. évfolyam, 120-149. szám)
1992-05-09 / 127. szám
10 üj Dunántúli napló 1992. május 9., szombat Természetesen marad a múzeum-utca Közös felsőoktatási informatikai hálózat Az egyik legjobb lehetőség a világ elérésére „Megmaradhat-e a Csontváry Múzeum?” — vetettük fel a kérdést az Új Dunántúli Napló május 6-i számában megjelent „Utcáról utcára” sorozatunkban a városban terjengő szóbeszéd alapján. A megjelenést követően a pécsi egyházmegye munkatársától kaptuk azt a tájékoztatást, miszerint az egyházmegye nagyon is tisztában van a Csontváry Múzeumot fenyegető ama veszéllyel, hogy a főváros szívesen rátenné a kezét a világhírű gyűjteményre, ha annak pécsi léte kérdésessé válna. Ezért úgy vélik: szó sem lehet a gyűjtemény megbolygatásáról. Megtudtuk egyébként, hogy jelenleg folynak a vagyonjogi tárgyalások - a pécsi múzeum-utca épületei hajdan egyházi tulajdont képeztek melyek során már eddig is tisztázódtak az álláspontok a múzeum-utca jövőjét illetően. Eszerint nem férhet kétség ahhoz, hogy a gyűjteményeket a helyükön kell megtartani, és csak arról lehet szó, hogy a gyűjteményeknek otthont adó épületek tulajdonosa változik meg, vagyis a PIK helyett az egyházmegyének kell a bérleti díjat fizetni. Marad tehát a Martyn-ház, emeletén Pécs Kossuth-díjas festőművészének a hagyatékával, a földszinten azonban egyházművészeti múzeum kapna helyet, aminek a létesítéséről egyébként már hosszú idő óta szó van. A Csontváry Múzeumot illetően: természetesen ez a múzeum is háborítatlanul marad a Janus Pannonius utca 11-13 sz. épület emeleti traktusán, az egyházmegye a földszintet kívánja birtokba venni, ha a MTESZ ki tud költözni új helyére az Irányi Dániel térre, s az önkormányzat el tudja helyezni a TIT-et. A monumentális épület Kirstein Ágoston terve szerint Schlauch Imre kivitelezésében 1895-ben a Pécsi egyház- megyei Alapítványi Hivatal és Takarékpénztár székháza céljára készült, s most is az egyházmegye gazdasági ügyeit irányító szervezet elhelyezését tervezik ide. Szederkény „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” - irta a nagy székely író, a világcsavargó „Áron”, és ez a mondat olvasható a sevillai világkiállítás magyar pavilonja falán is. De úgy látszik, ezt gondolhatják sokan mások is, akik egy kis faluból - a szülőfaluból - kiindulva évtizedek távolából is oda térnek vissza, gondolatban ott vannak otthon. Ez a szinte már honvágyba torkolló szülőföldszeretet szövi át a napokban megjelent szép kiállítású könyvet, amelynek kétnyelvű címe: Szederkény - Surgetin. Honismereti Egyesület Évkönyve, Jahrbuch des Heimatvereins 1991. Összeállította Ravasz János. A Szederkény községből elindult, és életpályáján oda visz- szatért Ravasz János már évtizedek óta foglalkozik szülőföldje történetével. Megírta Szederkény község történetét, megkereste a német földről idetelepültek őseit. Az ő hatalmas szervezőmunkája hozta létre a szederkényi honismereti egyesületet, amely a téli esték rendszeres előadásai mellett időközönként olyan évkönyvvel is jelentkezik, amelyet teljes egészében az innen származók állítottak össze, illetve az ő műveikből készült. Az I. fejezet Honismeret - Heimatkunde címen forrásértékű tanulmányokat közöl. Lóczy László Szederkény és környékének geomorfológiai fejlődéstörténetét, Otto Hoffmann a község földrajzi neveit ismerteti. Ravasz Gyöngyvér Községünk földesura Török Bálint címen a XVI. század híres emberét mutatja be. Ravasz János A hesszeni bevándorlók élete, Katharina Wild pedig Búcsú Szederkényben és Nyomján címen néprajzi ismertetést ad. Az Irodalom és művészet — Literatur und Kunst - című II. fejezet széles körben mutatja be azokat az alkotásokat, amelyek a község szülötteitől származnak. Több, országosan ismert író, művész alkotásait ismerhetjük meg a magyar és német nyelvű költeményekben. Kedves falucsúfoló nyelvjárású elbeszélés mosolyogtat meg, művészi rajzokat, festményeket láthatunk. De itt láthatjuk a már épülőfélben levő protestáns imaház tervrajzát is, amelyet ugyancsak a szülőföld iránti szeretetből készített egy építész. Az egyesületi híreket ismerteti a III. fejezet. A tényleges és tiszteletbeli tagok felsorolása révén tudatosodhat bennünk az, hogy Baranya megye az elmúlt félévszázad viharában is értékeket adott Európának, az emberiségnek. Egy 1272-es Árpád-kori oklevél és egy 1687-es összeírás fénymásolata Szederkény ősi múltját bizonyítja, kiállításában dicsérve a könyv szerkesztőit és kiállítóit. Dr. Rajczi Péter- Nem mondom, hogy senki sem morgolódott, hogy nálunk még a kréta se fog a táblán, ha egyáltalán van kréta, és akkor minek a pécsi Universitast átfogó számítógépparkot létrehozni - mondja dr. Horányi Özséb egyetemi tanár, a JPTE Bölcsészettudományi Kar dékánja. Az a véleménye, ki kell szabadulni abból a régi észjárásból, amely csupán az apró lépéseket tartotta jónak. Vannak helyzetek, amikor csak merész, előretekintő, nem napi spórolós döntésekkel lehet eredményt elérni. Az informatikai hálózat ilyen. A pécsi felsőoktatási intézmények, a klinikák, az Egyetemi Könyvtár számítógépes hálózatának kiépítése és összekapcsolása szinte véget nem érő lehetőségeknek, országos és nemzetközi hálózatokba való bekapcsolódásnak nyit utat. Hat évvel ezelőtt kezdték szervezni az információtechnikai eszközök beszerzését, már akkor azzal az elképzeléssel, hogy a saját egyetemi hálózatok után a rendszert több ütemben összekapcsolják a városban. Azóta mindegyik intézményben haladtak a fejlesztéssel különböző támogatások és pályázatok segítségével. A JPTE-n informatikai bizottságot és informatikai programirodát alakítottak, melynek Horányi Özséb a vezetője és egyelőre Uherkovich Péter villamosmérnök az egyedüli, de mindenes alkalmazottja:-Most dolgozzuk ki a géppark funkcióit. Az egyik legkézenfekvőbb a levelezés az egész világgal, ami olcsóbb és gyorsabb nemcsak a postánál, de a faxnál is. Mindenki kap egy nevet, amely alatt használhatja a levelezőrendszert. A rendszerek felépítése olyan, hogy senki nem tehet bennük kárt, és nem turkálhat mások „postaládájában”. A szövegszerkesztés már a mindennapok gyakorlata. Programok kérdése, hogy milyen könyvtári és egyéb hálózatokhoz kapcsolódunk, a társadalombiztosításban miként lehet hasznosítani vagy hogyan segítheti a tanulmányi osztályok munkáját, milyen szempontok alapján alakítjuk ki a közös hallgatói adatbázist. Ezekről kicsit később kérdezzen, miután az Universitas tagjaival mindent egyeztettünk. A közös számítógéphálózat központja helyileg a JPTE Bölcsészettudományi Kar egyik épületében lesz, a központi számítógép már megérkezett. A további fejlesztésekhez, bővítésekhez még jónéhány pályázatot meg kell nyerniük, de az első, biztató lépéseket már megtették. B. A. Biostimulálás polarizált fénnyel Mi mindenre hatásos a Bioptron gyógycentrumok Már Pécsett is alkalmazzák a Bioptron lámpákat Ha bárki is azt hinné, hogy a címben szereplő B-2 valamilyen bombázógép, netán vitamin nevének rövidítése, téved. A B-2 a Bioptron-2 (korábban Evolite) polarizált fényt kibocsátó, biostimuláló, azaz gyógyító hatása miatt hazánkban és szerte a világban mind elismertebb lámpa rövidítését jelenti. Azét a lámpáét, mely körül igencsak izzik a levegő - egy, a lapunk márciusi számában megjelent cikkem két mondata miatt. Kolta Péter, a pécsi Bioptron Bt. vezetője, az ő sike- res-gyötrelmes kutató-feltaláló tevékenységét bemutató írásomban elmondotta, mint sok egyéb mellett a polarizált fény biológiai hatásmechanizmusát kutató szabadalmak kidolgozóinak egyike: „... de én már nem hiszek az egészben, mivel az állatkísérleteink során semmiféle pozitív biológiai hatást nem tapasztaltunk.” A cikk, e rájuk nézve hátrányos kijelentésével kapcsolatban Fenyő Márta, a polarizált fényt kibocsátó lámpa egyik magyar feltalálója, a lámpát a gyógyászatban sikerrel alkalmazó Bioptron Gyógycentrum Kft. ügyvezető igazgatója helyreigazítást kért. Ő a számomra megküldött dokumentumokkal (hazai és nemzetközi orvosi, klinikai, kutatóintézeti szakvéleményekkel) támasztja alá igazát, miszerint a polarizált fény biostimuláló hatása igenis kedvező, tehát gyógyulást eredményez számos olyan betegség és nyavalya esetében, melyeknél a hagyományos gyógyító eljárások eredménytelennek bizonyultak, mint például a lábszárfekély, a tinédzserek erősen gyulladásos és pattanásos bőre és sok más esetben. E lámpa gyógyító hatását kiaknázva üzemel már hazánkban Bioptron Gyógycentrum Budapesten, Pécsett (a Siklósi úton), Dunaújvárosban, Szekszárdon és Pásztón, az őket felkeresők hittel érkeznek és elégedet- ten-gyógyultan, legalábbis panaszmentesen távoznak a kúrák végeztével. Az egyik fél, nevezetesen Kolta Péter, a korábbi állatkísérletei alapján azt a következtetést vonta le, hogy a polarizált fény, legalábbis az általa kutatónak szerint hatástalan. Ezzel ellentétes a másik fél, Fenyő Márta (Lantos Mihállyal egyeztetett) álláspontja: „Kolta Péter állatkísérletei ugyan nem igazolták a polarizált fény korábban tapasztalt serkentő hatását, de ehhez tudni kell, hogy ezek a kísérletek nem voltak teljeskö- rüek és átfogóak, továbbá kisz- számú esetre terjedtek csak ki, így ezek alapján a polarizált fény hatásosságával kapcsolatban megalapozott következtetéseket nem lehet levonni.” Nincs okom kételkedni megállapításaikban. Annak viszont csak örülni lehet, hogy vannak reménytelennek tűnő esetek, melyekben a Bioptron-lámpás kezelések csodát, azaz gyógyulást, a fájdalom megszűnését és egyáltalán kedvező hatást eredményeznek több ezer hazai és több tízezer külhoni betegnél. Ha csak egyetlen beteg helyzetén javít gyökeresen, akár átmenetileg is, de legfőképp végleg, magam is amondó vagyok, hinni kell a Bioptron-lámpában. Ugyancsak az említett cikkem kapcsán kaptam faxot Lantos Mihálytól, a pécsi Bioptron Bt. társtulajdonosától, aki a B-2 lámpa két magyar szabadalmában is feltalálótársa Kolta Péternek. Ő egyebek között megemlíti: „ ... ez volt az első olyan magyar gyártmány, amely az egész világra érvényes, az orvosi eszközökre vonatkozó nemzetközi minőségi (CB) tanúsítványt megkapta. Ezt a MEEI (Magyar Elektrotechnikai Ellenőrző Intézet) állította ki.” Megemlíti még, hogy a polarizált lámpára vonatkozó, Fenyő Márta és társai alapvető találmányát ő szabadalmaztatta 1981-től. Salamoni döntéssel zárja le a témát Lantos Mihály: a polarizált fény hatásosságáról végső soron a kezelt páciensek és a piac mondjon értékítéletet. Beszéljenek tehát a tények! Murányi László Cári arany a tenger mélyén (MTI-Panoráma) - Öt és fél tonna, a cári birodalom állami kincstárából való aranyat szállított fedélzetén az Edinburgh nevű brit cirkáló, amikor ötven évvel ezelőtt, május másodikán eltalálta egy német torpedó. A kétfejű sasos cári pecséttel ellátott 465 aranyrúddal a Szovjetunió az amerikai fegyverszállítások egy részét akarta kifizetni, a cirkáló és rakománya azonban sohasem érte el útjának célját. A 93 jellegtelen ládába csomagolt kincset 1942. április 25-én az oroszországi Mur- manszk kikötőjében rakodták be a cirkáló fedélzetére. A csomagok tartalmát csupán néhány brit tiszt és pár szovjet kormányhivatalnok ismerte. A tízezer tonnás Edinburgh 850 főnyi legénységével, a „QP 1 l”-es teherhajó-konvojjal az izlandi Reykjavik felé tartott. Öt nappal a hajó kifutása után az Edinburgh-t kilőtte a németek U 456-os tengeralattjárója. A cirkáló ekkor mintegy 11 tengeri mérföldnyire haladt a hajókaraván előtt, az úszó jégtömbök határánál. Az Edinburgh parancsnoka, Hugh Fulk- ner remélte, hogy cikk- cakk-menetben manőverezve sikerül elkerülnie a német tengeralattjárókat, amelyek az utóbbi időben fokozták tevékenységüket a térségben. Hiába: már az első német torpedó eltalálta a cirkáló jobboldalát. A második leszakította farának egy részét és a kormánylapátot, úgyhogy a hajó kormányozha- tatlanná vált. Narvikból három német romboló érkezett a tengeralattjáró segítségére, hogy elsüllyesszék az Edinburgh-t. A brit cirkálónak azonban még sikerült egyik támadóját harcképtelenné tennie, ezt követően azonban sorsa megpecsételődött: a Z 24-es romboló több torpedója is eltalálta. A brit hajókaraván pa- racsnoka, Stuart Bonham-Car- ter ellentengernagy mentőcsónakokba szállítana a 790 túlélőt, végül egy brit romboló adta meg az Edinburghnak a kegyelemlövést és aranyával, valamint hatvan elesettel együtt a tenger mélyére küldte a cirkálót. A brit hadügyminisztérium hivatalosan háborús sírhellyé nyivánította az Edinburgh-ot, amelynek nyugalmát nem szabad háborgatni. Évtizedeken keresztül elveszettnek tűnt az aranykincs. A brit kormány csak 1957-ben oldotta fel részlegesen azt a rendeletet, amely megtiltotta, hogy bárki lemerüljön a cirkáló roncsaihoz. Az Északi-tenger olaj- és földgázkincsének kiaknázásakor bevált új mélytengeri technikák irányították rá újra a figyelmet a 250 méter mélyen fekvő aranyra. De csupán 1981-ben adtak engedélyt a brit és a szovjet hatóságok a Jessop Marine Recoveries nevű angol vállatnak, hogy feltáró munkálatokba kezdjen. Más brit, norvég és szovjet hivatásos kincskeresők korábbi kísérletei rendre már az elején csődöt mondtak: meg sem találták a roncsot. Keith Jessop - maga is búvár - több cég bevonásával látott hozzá a hajó és a kincs megkereséséhez. Az előzetes megállapodások értelmében az arany 36 százaléka - biztosítási arányuknak megfelelően - a szovjeteket illette, a kiemelt arany 18 százalékát Angliának kellett megkapnia, 45 százalékot a kiemelők söpörhettek be. Az amerikaiakat a biztosító már korábban kártalanította. A vállalkozáshoz Jessopék két német hajót béreltek: a Dammtor ellátóhajóként szolgált, a fő feladat a Stephaniturm nevű speciális kialakítású hajónak jutott, amely egyébként a tengeri olajkitermelő állások alapzatának építését és javítását végezte. A Stephaniturmból búvárharangot engedtek le 15 méterrel a roncs fölé. Egy búvár - biztonsági okokból - a harangban maradt. A másik kötélen leereszkedett, majd lángvágóval nyílást vágott az oldalára dőlt hajó törzsén. Igen óvatosan kellett eljárni, mivel a cirkálón elsüllyedésekor jelentős mennyiségű éles lőszer és robbanóanyag maradt. A búvároknak két hétre volt szükségük, míg eljutottak a „kicseskamrához”. Munkájuk során számos videofelvételt készítettek. A tájékozódásban segítette őket, hogy az Edinburgh Belfast nevű ikertestvére múzeumként a Temzén van kiállítva, így minden lépést előre meg lehetett tervezni. 1981. szeptember 17-én sikerült 465 aranyrúd jelentős részét a felszínre hozni, 34 rudat azonban - mivel hozzáférhetetlen szegletben feküdtek - nem sikerült kiemelniük. A bonni brit nagykövetség nemrégiben egy kérdésre válaszolva megerősítette, hogy 34 rúd még mindig az Edinburgh roncsában van, amelyet most már háborús sírrá nyilvánítottak: többé nem zavarhatják kincskeresők az elesett brit matrózok örök nyugalmát. (DPA)
