Új Dunántúli Napló, 1992. május (3. évfolyam, 120-149. szám)
1992-05-09 / 127. szám
1992. május 9., szombat üj Dunántúlt napló 9 Pályázat A művészet és tudomány párhuzamosan futnak Beszélgetés Szentágothai János professzorral A SOMOGY című kulturális folyóirat szerkesztősége pályázatot hirdet fiatal költők számára: alkossanak korunk változását tükröző verseket, ciklusokat. Pályázati feltételek: 1. Új, még nem publikált művekkel pályázhat minden 30. életévét be nem töltött, Somogy megyében élő vagy Somogyból elszármazott alkotó, akinek nem jelent meg még önálló könyve. Számítunk diákok részvételére is. 2. A beküldendő anyag terjedelme ne haladja meg a százötven sort. 3. A pályázat jeligés. Kérjük a szerző nevét, címét és születési évét mellékelni. 4. Az anyagot 1992. augusztus 15-ig kérjük a szerkesztőség címére eljuttatni. 7401 Kaposvár, Pf: 145. 5. A pályaműveket a szerkesztőség három tagjából alakult zsűri bírálja el. 6. Eredményhirdetés: 1992. szeptember 21-én a Városi Művelődési Központban. Díjak: I. 15 000 Ft, II. 10 000 Ft, III. 8000 Ft. Jutalmak: 14 000 Ft. A zsűri további pénzjutalmakat állapíthat meg. A díjakat összevonhatja vagy megoszthatja. A szerkesztőség Szentágothai János profesz- szor, világhírű anatómus a Pécsi Orvostudományi Egyetemen oktatott 1946-tól 1963-ig. Előadásai mindig is arról tanúskodtak, hogy tudósként is rendkívül nagy figyelmet szentelt a történelemnek, a művészeteknek. Mikor az idei pécsi medikus napok alkalmával ismét előadást tartott az egyetemen, erről az oldaláról kérdeztem: mit jelent életében a művészet, a zene, az irodalom?- Az én számomra majdhogynem elsődleges szerepe volt a művészetnek. Egy kicsit pályát tévesztett művésznek is érzem magamat, annak ellenére - s ezt annak idején persze, felmértem -, hogy képességeim nem elegendőek ahhoz, hogy alkotóművészként érvényesüljek. Én legszívesebben színész vagy pláne, operaénekes lettem volna, csakhát ronda a hangom, és a hallásom sem elég jő. Az összes tudományos érdememet odaadnám azért, ha egyszer kiállhatnék a Metropolitan-ben az Aidá-val, vagy a Rigolettót elénekelni. De nem ment. Talán, ha nagyon komolyan foglalkoztam volna festészettel, egy gyenge közepes szintre elérhettem volna - talán: de ezzel nem lettem volna elégedett.-Abban, hogy én az anatómus szakmát választottam, és az idegrendszerrel foglalkoztam, erősen közrejátszott egy művészi látásmód. Ahogy egy őszi fát sem tudok úgy nézni, hogy a legmélyebb elragadtatás el ne fogjon, ugyanúgy éreztem ezt az idegsejtek gyönyörű el- ágazódásait látva. Vallom, hogy a legsematikusabb ábrázolásokba is kell, hogy szoruljon valamiféle művészi vonás, mint ahogy maga az oktatás is egy művészet; ezért is vagyok szomorú, hogy a professzori előadásokat annyira »leértékelték. Visszatérve: a jó anatómiai ábrázolás titka, hogy részben hasonlítson a valódihoz, ugyanakkor az elvet is kellő egyszerűsítéssel adja vissza - nos, kérem- szépen, mindezt elérni valóságos művészet.- Tudomásom szerint Ön nagyon elmélyülten foglalkozott Leonardo művészetével.-Igen, írtam „Az anatómiai illusztráció története” című könyvbe egy fejezetet. Érdekes, hogy a görögöktől nem maradt fenn semmi, az első ábrázolás a perzsáktól származik. A Leo- nardo-féle rajzokban az a csodálatos, hogy az emberi test szerkezeti lényegére figyelt. Egy fejnél, például a koponyának a homlokirányú átmetszeténél csodálatosan tudta ábrázolni, milyen nagyszerűen van beépítve a felső állcsont az arcba - Leonardo mindebben mérnöki műremeket látott. Amikor ő egy koponyát belülről ábrázol, akkor voltaképpen egy boltozatos szerkezetet gondol el, ami esetleg egy templomboltozatban, épületboltozatban is megjelenhet. Vagy például a híres szív-illusztrációiban a szív nagy ereit túlzott szimmetriával rajzolta meg: egyszerűen tökéletesnek szerette volna látni, any- nyira vonzotta a tökéletesség. Leonardo a természetben nem is létező isteni szépséget akarta ábrázolni, és egyúttal a szerkezetnek és működésnek az egységét.-Mindezekkel tán kissé ellentétben miként vélekedik az anatómus a nonfiguratívról, az absztraktról?- Ez egy nagyon érdekes probléma: az emberi test ábrázolása a történelem folyamán. Már az első emberi ábrázolásokban jelen van a természetesnek a megjelenítése és valami szimbolikusnak az érzékeltetése. A legkorábbi barlangrajzoknál az, ami emberre vonatkozik, jórészt szimbolikus - szexuális, mágikus vonatkozásokban -, az állatokat azonban elképesztő természetességgel ábrázolták. Tehát a képzőművészet legkezdetibb fokán megtalálható ez a két elem: az eredeti dolgokat bemutató volta és mögötte rejlő jelentőség.- Nekem valahogy mindig az az érzésem: a művészek képesek voltak előrejelezni a történéseket. Most hirtelen Radnóti költészete jut eszembe. Épp ezért szomorú vagyok, hogy a mai világban erre oly kevéssé figyelünk oda. Ugyanakkor azt is hiszem, hogy a művészet és a tudomány az emberi elme két teljesen párhuzamosan futó vágánya, és ezek a párhuzamosságok sokkal mélyebbek és eredetibbek, mint azt a felszínről látjuk. Bárhol megbolygatjuk a világot, a legcsodálatosabb harmóniát találjuk. M. K. Szép magyar vers Kassák Lajos A szőke angyalokról Két csibész lődörög az úton kísérik őket szőke angyalok ha rámpillantana az egyik neki adnám pénzem dicsőségem. Mindkettő igazi bal lator csuklójukon (xamis aranyperec lopnak s ha kell megölnek bárkit hazárdul játszanak a szívekkel. Miért hagytál el ifjúságom ó ég ha én lehetnék az egyik hová rejtsem titkom szerelmem gondok foglya vagyok már örökre. EGY. Valamikor én kocsmajáró ember voltam: szerettem a rumot, pálinkából a nyomjelzős fajtát, fröccsből a savanyút, sörből a Kőbányait; szerettem az embereket, külön-külön és együttvéve, és úgy gondoltam, hogy jó embereket csak kocsmában találhatok. A Nagy Beszélgetések kora volt ez, tizenévesen, huszonévesen; aztán átgyalogolt rajtam egy tüdőbaj, egy félresikerült házasság két ártatlan gyerekkel, s alighogy föltámadtam rövid időre, megsejthettem az örökkévalóságot - kopjafát ültettem elhalt kedvesemnek, s éppen csak fölsíró, de rögtön az angyalokhoz szálló gyermekemnek. Mostanság megint itt totyog két gyermek a lábam körül; néha azon kapom magam, hogy borzasztó kicsi az a fészek, melyben megbúvik még egy kis melegség, meghittség, türelem; aprócska hit egy boldogabb jövőben, amit ez a két gyermek tán megteremthet magának. S néha azon kapom őket, hogy néznek rám, és az én szemeimmel néznek rám; kifosztott fecskefészkek a meszelt tűzfalon. így néz rám az anyám is, az apám is; hát mire teremtettek engem az istenek, - ez a negyvenéves gyermeket megtagadó anya, és ez a világ zaja elleni védekezésül hallókészülékét istálló-zugba elrejtő apa?! Nem azt akartam, hogy így legyen. De akárhogy veszem életem kanyarait: nyomomban pusztulás, árvaság, halál; ki sze- retetből hozzámcsapódik, csakhamar sütni kezd belőle is a nyomor, a kétségbeesés, a kilá- tástalanságból fakadó mérhetetlen gyűlölet az emberi nem iránt. Pedig ezt a mutációt én egyszer szeretni akartam, szerettem is nagyon. Egyenként minden embert, és a hordákba verődött emberiséget. S ma már, ha kocsmába tévedek, nem kell a Kőbányai, nem kellenek a beszélgetések. Valami csalárd hit nemesebb, s ma már meg- számlálhatóbb italokat kéret velem. És hallgatni akarok, és nem akarok hallani, nem akarok odafigyelni senkire, és ha kiszúr magának valaki, és megkérdezi: mégis, ki vagy te: - ma már megmondom neki az igazat: villanyszerelő vagyok. S élek - ahogy lehet. * KETTŐ. írok. Megint írok, Most táncolni mennek részegen s a kialudt lámpák árnyai közt senki nem látja az angyalok törött szárnyát keserű könnyeit. G. Nagy Lilián V irágtilalomban Csoóri Sándornak Mikor az éjszaka havasan fényes, Hold-lámpással az Isten keres valakit. A hangot keresi, mit a lélekbe rejtett: visszhangját az IGÉ-nek, mit a lélekbe rejtett. Itt, ezen a tájon, a könnycseppnyi hazában keres mindig valakit. Talán Sinka Istvánt virágtilalomban kereste akkor is, virágtilalomban. Megható örök staféta: az ifjúság kezében megint a Lefejezett Rózsa! Most, milyen Tavaszunk lesz? Szabadon színes? Milyen tavaszunk lesz? A színek szabadsága rátör-e végre a sunyi februárra: a korszakká vadított hónapra? Lesz-e miénk: mindenkié a színek hatalma?! és megint újságot írok. Pénzt kapok érte, valamennyit. Ez egy periférikus lap, egy etnikum lapja, olvasótábora gyér, s mindent azért nem kíván nagydobra verni abból, amiképpen él. Árnyaknak kell lennem. Értek hozzá - az ántivilág ebben nagyon kiművelt engem. Más lapoknál dolgozó kollégáim pedig nem értik, mért nem megyek dolgozni a „más lapokhoz”, ahol csak felét-harmadát kéne strapálnom magam, a fizetség meg két-háromszor eny- nyi. Mert vannak ilyen lapok. És mindenki odafelé igyekszik, így aztán nagy a tülekedés. De, úgy látszik, én nem vagyok eléggé életképes. Nem szeretek irodalom az én konyhámra százhuszonháromezer forintot hozott. Tanulatlan szakmáim ez idő alatt kisegítettek úgy kétszázezerrel. Változó munkahelyeimen húsz év alatt hét-nyolcszázezret akasztottam le. Az államilag rámkényszerí- tett lakásakción egymilliót nyertem egy év alatt. Az építmény, mi most családomnak kedves otthona: emberi élethez méltatlan teremtmény. * HÁROM. Amikor én Buda- pest-Nagyfaluba vándoroltam, a dzsungelbe, azt gondoltam, hogy itt aztán csak az írás számít. De túl sokat kellett volna dörgölőzni aktuális szerkeszHerceg Árpád Számla tülekedni. Nem tudok. Dolgozni tudok. Úgy nem, hogy felében-harmadában. De élnem - s élnünk kell, ezért aztán mégiscsak körül kell néznem néha egyéb munkák után. Villanyt szerelek tehát, vízcsapot javítok, radiátorokat cipelek emeletekre, vakolok, festek, mázolok, tapétázok, ablakot pucolok, neves emberek lakását takarítom, szakdolgozatok gépelését vállalom, kiválóan értek vécék dugulásának megszüntetéséhez. Bevételem mindig nettó, mert akinek már nagyon sürgős a vécé, az nem árul be Apeh Úrnak. Túlzásba, persze, nem viszem, mindig csak ahogy a szükség megkívánja. Ha főállásban csinálnám, nagy pénzeket akaszthatnék le, megszűnnének filléres gondjaim, egy idő után még ösztöndíjra is meghívhatnám magam. Természetes állapotom a fáradtság; úgy élek együtt ezzel a görccsel, mint öregember és öregasszony, kik készülődnek a halálra; ma még bevetik az ágyat, kisöprögetik a konyhát, vizet melegítenek a teához, emlékeikről motyognak önmaguknak. Csinálják, mert izma- ikban-vérükben ott van a mozdulat; ott van, hogy másként nem lehet. Az elmúlt húsz évben a széptőkhöz, én meg mindig csak borítékba tettem a verset, tárcát, novellát; az beszéljen, s mellékelt levélben sem róttam tiszteletköröket - publikációs kegyekhez alig jutottam a nagy kavargásban. De be kell vallanom: a magam ízlésén, értékítéletén kívül nem is nagyon akartam megfelelni senkinek. S úgy láttam, mert volt idő, mikor még kezembe vettem könyvet, folyóiratot, úgy láttam, hogy esztétikai érték, mint olyan, nem létezik - az embert, ha felkészült szerkesztő is, a maga szubjektív ízlése és értékítéletei motiválják. Leginkább stenci- lezett levelek tudatták általam nagyrabecsült lapok cégjeles papírján: T. elvtárs/úr, írásai nem érnek fel lapunk színvonalához; néhanap, ismeretlenek s ismeretlenül, két három év várakozás után tiszteletpéldány- nyal jelezték: itt a Mű. Néhanap, bizony, zúgtak a harangok a világ összes kated- rálisában. Ma hetes postámat átböngészve, két lapban találkoztam önmagámmal. És sört bontottam, és kutatni kezdtem valami után az emlékek forgatagában; kell lenni valahol egy katedrá- lisnak, egyetlen lélekharang csendülésének legalább jeleznie kéne. De csak autótülkölés, féksikoly, szirénajaj sorjázott elő a szürkeállományból, s egy irodalmi nagyság rosszmájú kérdése a hetvenes évekből - csak nem a Herczeg Ferenc unokája vagy? -; aztán megint ugyanaz a kérdés ugyanonnét, de már reformosan csillogó szemekkel... Sem rokona, sem boldog őse. NÉGY. Jó Balassa Bálint mondotta volt, Esztergom alatt, mikoron elszállni készülődött benne a lélek: „Azt akartuk, hogy így legyen.” Eszmélésem az időben nagyon lassú volt, s mert straté- giás bástyákat sosem emeltem, taktikás lépésekkel nem gondoltam, be kell vallanon: jórészt nélkülem történtek a dolgok. Bevallom azt is, hogy közben azért megbámultam, megcsodáltam pár magabiztos embert, kiknek hittem, ha meg- bizsergett bennem valami, hogy nézd csak, fiú! ezek itten észrevették egy lebegő porszemet Isten ege s földje között. S most, ölelésnyire a negyvenedik évtől, már nem csak látom, de ki is tudom mondani, hogy nem vagyok kész ember - és nem leszek kész sohasem. Mert már nem lehetek azzá, amivé egykor lenni szerettem volna, amivé meg lehetnék, lenni nem akarok. Elbujdostam hát: félrevonultam a világ zajától, felégetve magam mögött a régi kapcsolatokat, új kapcsolatokat nem kívánva. Lelkem egy szűk családi magányba emigrált, elviharzott fölöttem történelminek jelzett események sora, miközben azért figyeltem: tömegek kaparnak ki gesztenyét megint, s nekik megint nem jut belőle, s a népek, mert a népeknek lelke van, elmenekülnek belső emigrációba, őrizni egy borzasztóan kicsike fészket, hol megbúvik tán egy kis melegség, a menekvés lehetősége, apátia, depresz- szió. így van ez: ki csak legyint, ki több pálinkát iszik, más egy- gyel több gyereket csinál, mint amennyi szűkösen eltartható; vagy öngyilkosságra szánja el magát, mert ha gyámoltalanul szétnéz a társak között, látnia kell, hogy mindannyian nagyon magunk maradtunk. Fizetek, főúr! Volt egy feketém.
