Új Dunántúli Napló, 1992. május (3. évfolyam, 120-149. szám)

1992-05-09 / 127. szám

uj Dunántúli rtapiö 1992. május 9., szombat Egy kiváló fagottművész A Pécsi Szimfonikusok koncertje A Pécsi Szimfonikus Zene­kar legutóbbi filharmóniai hangversenye - a Mecsek To­urist támogatásával - május 4-én zajlott le a POTE aulájá­ban. Az elmúlt években kiala­kult munkarendnek megfele­lően a Pécsre visszatért vezető karmester, HoWard Williams e koncerttel nyitotta meg tava­szi-nyári programsorozatát. A műsor középpontjában - a legmaradandóbb értékként - Mozart tizennyolc évesen komponált B-dúr fagottverse­nye állott,a zenekar kiváló fa­gottművészének, Zseni Nán­dornak felléptével. Az, hogy játékban az analitikus megkö­zelítés természetes, egészsé­ges muzikalitással párosul, ezúttal is érezhető volt. A ze­nei anyag különféle karakte­reit meggyőzően érvényesí­tette, a széles tételek könnyed szellemességét jólesően ellen­pontozta a lassú behízelgő lí- raiságával, sóhaj-motivikájá- val. Tónusa mindvégig alap­vetően puha, meleg, hajlékony volt, összhangban a zene 18. századi mivoltával és a Mo- zart-játék stíluskövetelménye­ivel - és természetesen ellen­tétben a rendelkezésre álló já­téktér méreteivel, jellegével. Williams együttese a vonós­kari létszám redukciójában félúton állt meg, azonban a szükséges mértékben vissza­fogott hangvolumen révén mégis jól alkalmazkodó kísé­retet nyújtott. Az első két tétel tempóit minden tekintetben megfelelőeknek éreztem, a fi­náléban a magam részéről előnyösebbnek tartottam volna egy a menüett-karakter­hez illő, kedélyesebb, a részle­tek érvényesüléséhez több időt hagyó megformálást. A Mozart-concerto előtt az e századi angol zene egyik legnépszerűbb művéből, Brit­ten Peter Grimes c. operájából a „Négy tengeri közjáték” csendült fel. Az ellentétes jel­legű zsánerképek elevenségét, hatását nagyban csökkentette a hangszerelés kevert színeit kíméletlenül és élesen össze­tevőire bontó akusztikai tér, akár ha egy impresszionista festményt csak öt centiméteres távolságból lett volna módunk szemlélni. Ugyanez a negatív körül­mény jóval kevésbé érződött amásodik műsorrész egyetlen nagyszabású kompozíciójá­ban, Sibelius századfordulón komponált I. szimfóniájában, melyet a karmester tökéletes szellemi kontrollal, rálátással dirigált, fegyelmezett, kon­centrált, technikailag is elis­merésre méltó játékra kész­tetve muzsikusait. Persze, íz­lés dolga, hogy ki mennyire érzi'„jó befektetésnek” a szá­zadforduló nagyotmondási vágyban fogant szimfoniz- musa eme részletszépségek­ben gazdag, de szerkezetében túlméretezett művének meg­szólaltatását - de ez már leg­kevésbé sem az előadókon múlik. Gönczy László Sárándi József Fortély A csapdához vezető út is jó szándékkal van kikövezve Csakhogy a poklot mint valami nem-emberi dolgot kelletlen bár de megadással fogadjuk Ez a csapda azonban kicsinyes pária-lelemény Rosszabb a hegyezett karókkal tűzdelt veremnél melybe ha belezuhansz kínlódásod ideje alatt megátkozhatod az eszmei szerzőt Ám kisvárosos gyilok ellen nem módszer az átok-----­F ogjál ásót-kapát hozzá s öld meg a halálod! Németh Antal és Pécs 1959 nyarán egy alacsony termetű, boltozatos koponyájú, ritkuló hajú, lassú járású, halk szavú, a hatvanadik életéve felé közeledő, szürke ruhás, sugárzó tekintetű férfi bukkant föl a pé­csi utcákon. Akinek volt némi fogalma, netán személyes em­léke a két háború közti magyar színjátszásról, a Nemzeti Szín­ház esemény számba menő elő­adásairól, Áz ember tragédiája vagy a Csongor és Tünde új­szerű rendezéséről, az tudta, hogy ki Németi Antal, és mit nyert a város, szellemi élete azáltal, hogy rendezőként a Pé­csi Nemzeti Színházhoz szerző­dött. Kecskemétről jött, és ka­nyargós életút állt már mögötte. Huszonhat évesen a színját­szás esztétikájáról írja doktori disszertációját (ezért joggal használta neve előtt „színházi emberként”, rendezőként a szín­lapokon a doktori címet). Hu­szonhét évesen a kétkötetes Színészeti lexikont szerkeszti, nemzetközi színházi tanácsko­záson olasz és német nyelvű előadásokat tart. Harminckét éves korában a Nemzeti Szín­ház élére kerül. Igazgatása ide­jén, kilenc év alatt mintegy nyolcvan darabot állít szín­padra. (Az ember tragédiáját például Hamburgban, Frank­furtban és Bemben.) A háború alatt üldözötteket ment, s 1944 nyarán erőszakkal távolítják el a színház éléről. Ennek ellenére a háború utáni tíz évben nem jut levegőhöz. Személyes intrika, főképpen Major Tamás haragja (melyet halála előtt - mint nem­rég egy rádióműsorban hallhat­tuk - mélyen megbánt) egy év­tizedre még a pálya szélénél is távolabbra űzte. Puszta jelenlé­tét 1948-49-ben a Vigíliában írt néhány színikritikája, 1954-55-bén pedig a bábját­szással kapcsolatos írásai jelzik. Színháznál munkát újból csak 1956 nyarán kap, előbb Kapos­váron, majd Kecskeméten, vé­gül Pécsett, hová Katona Ferenc igazgató hívja meg. Kapcsolata Péccsel nem előzmény nélküli. Már a hu­szonhárom éves fiatalember ta­nulmányát közli 1925-ben a Pé­csett, Nagyfalusi Jenő szerkesz­tésében megjelenő Symposion című szellemtörténeti folyóirat. Továbbá 1942 őszén ő rendezi a pécsi színház évadnyitó előadá­sát, a Csongor és Tündét. Ebből az alkalomból a Janus Panno­nius Társaság felolvasó ülésén előadást tart Hét esztendő a nemzet színházának szolgálatá­ban, két nap múlva pedig a színházban beszél Csongor és Tünde a színpadon címmel. Az ötvenes évek vége, a hat­vanas évek első fele sajátos szint jelent a város szellemi éle­tében. Csaknem másfél évtized visszafojtott erői törnek fel­színre, és új kezdemények, ere­deti értékek bontakoznak ki. A színház nyugati szerzők műveit tűzi műsorra. A társulat önálló opera és balett tagozattal egé­szül ki: a Pécsi Balett újszerű, az egész magyar balettművésze­tet gazdagító, pantomimikus mozgásnyelvet honosít meg. A színház 11 órakor kezdődő éj­szakai előadásokkal kísérlete­zik. Feléled az amatőr mozga­lom: tehetséges fiatalokból iro­dalmi színpad alakul. A „ha­gyományos” Dunántúli Napló mellett új, délutáni napilap in­dul, az Esti Pécsi Napló kitűnő, friss szemű munkatársakkal. A Pécsett szerkesztett irodalmi fo­lyóirat Weöres Sándort, Kassák Lajost, Mészöly Miklóst, Bor­sos Miklósit, Ferenczy Bénit közli, és fiatal tehetségeket indít el. Ebbe a bátor, kezdeményező kedvbe, a valódi értékeket ke­reső pezsgésbe jól illeszkedett dr. Németh Antal jelenléte, munkája. Négy évadot töltött a Pécsi Nemzeti Színháznál. Első munkája Verdi Rigolettójának rendezése, utolsó munkája Molnár Ferenc A hattyújának színpadra állítása volt. A nagy­színházban elsősorban operae­lőadásokat rendezett (Bánk bán, Trubadúr, Bohémélet, Szökte- tés a szerájból stb.). De nevéhez fűződik egy-egy kitűnő Shakes­peare (Macbeth), Lorca (Ber- narda háza) bemutató is. Számomra különösen emlé­kezetes Offenbach Hoffmann meséinek 1962-es előadás. Ez a rendezés az auditív élmény mellé a vizuális hatást, a stili­zált látványvilágot, valamint a pécsi balett bevonásával a mo­bilitást, a mozgás élményét tár­sítja és fogja sajátos, újszerű, eredeti egységbe, megvalósítva valamit abból, amit Gesamt- kunstnak, magyarul összművé- szetnek, metaforikusán a mú­zsák testvériségének szoktak nevezni. Abban az időben elég sok színházi kritikát írtam az Esti Pécsi Naplóban. A kortárs néző friss benyomását őrzi az újság: „Németh Antal elgondo­lásának szuggesztív ereje, az előadásnak egységes vonalve­zetése van ... A váratlan^ új­donság erejével ható előadás bi­zonyára a legszélesebb közön­ség érdeklődését is megmoz­gatja, ugyanakkor a beavatotta­kat, a szakembereket is termé­keny vitára, véleménycserére indítja.” Németh Antal nemcsak a színházhoz kötődött. Hajnal Ernő távozása után átvette a pé­csi irodalmi színpad vezetését, majd a városi művelődési ház Déryné utcai épületében felol­vasó színházat szervezett. Ön­tevékeny és hivatásos színésze­ket csiszolt össze, zökkenő nél­kül léptetett színpadra, hogy oratorikus formában ismertesse meg a pécsi közönséggel a mo­dem drámairodalom számos ki­váló alkotását. A Nagyvilág című folyóirat modem dráma­közléseivel párhuzamosan mu­tatta be Pécsen Dürrenmatt, Gi- raudoux, Lorca, O'Neill, Strindberg, Ibsen, Pirandello műveit. Minden bizonnyal ő volt az, aki először vállalkozott arra, hogy Goethe Faustjának első és második részét oratóri- kus formában színpadra állítsa Pécsen. Németh Antal egész életében szívesen és sokat publikált: tu­dását, tapasztalatát írásban is megosztotta. Tanulmányainak válogatott gyűjteménye 1988-ban jelent meg Uj színhá­zat! címmel. Ha majd színház­zal kapcsolatos írásainak egy teljesebb gyűjteménye is megje­lenhet, minden bizonnyal nem marad ki a kötetből az a két ta­nulmány, amelyet a Jelenkor közölt 1960-ban és 1961-ben. Ezekben pécsi tevékenységének két fő területén szerzett tapasz­talatait osztotta meg az olvasó­val: egyrészt az öntevékeny színjátszóegyüttesek szerepéről, másrészt az operáról, mint szín­padi problémáról értekezett. Dr. Németh Antal az a „szín­házi ember” volt, aki bebizonyí­totta, hogy nincs kárára a szín­háznak, ha valaki - akár rende­zőként, akár igazgatóként, akár színházszervezőként - elméleti felkészültséggel, tudományos alapossággal, rendkívül gondos munkával, irodalmi műveltség­gel, nemzetközi tapasztalatok­kal közeledik a színház világ­ához. Ezt bizonyítja pécsi mű­ködésének egyik anonim do­kumentuma. A pécsi megyei könyvtár egy, a szerző neve nélkül, kézirat gyanánt megje­lent munkát őriz, mely Pécsen, 1960 májusában, a városi tanács kiadásában látott napvilágot. A könyvnyi gépirat címe: Az eu­rópai színjátszás és dráma fej­lődésének vázlata az ókortól napjainkig. Alcíme: Több szerző tanulmánya alapján ösz- szeállított jegyzetanyag a pécsi városi színjátszó akadémia munkásszínjátszóinak elméleti felkészüléséhez. A művön kí­vüli forrás bizonysága szerint a , jegyzetanyag” összeállítója Németh Antal volt. 1963 végén Pécsről Veszp­rémbe, majd Pestre távozott. Amikor 1968-ban meghalt, sír­jára a Farkasréti temetőben Ga­lambos György színművész he­lyezte el a Pécsi Nemzeti Szín­ház koszorúját. A Dunántúli Napló tömör és tartalmas nekro­lógban búcsúztatta. Minden bi­zonnyal élnek még Pécsett em­berek, akikkel együtt dolgozott. Jó volna, ha emlékeit lejegyez­nék, elmondanák, és megőrizhe- tővé, egy majdan megírandó pécsi újkori színháztörténet számára feldolgozhatóvá ten­nék ... Tüskés Tibor A pécsi oktatás és irodalom elfeledett múlt századi alakja Sirisaka Andor 1901. május 19-i számában a Pécsi Figyelő teijedelmes írás­ban méltatta fiatalon elhunyt munkatársának emlékét, aki ko­rábban Ban Dyka néven írt tár­cáival és karcolataival a lap is­mert külső szerzői közé tarto­zott. A Sirisaka Andort búcsúz­tató írás nem csak az újságíró­nak, az ismert publicistának, a Pécsi Közlöny állandó színházi referensének szólt, hanem a Pé­csett ismert és elismert tanító­nak, meg számos könyv tudós szerzőjének is. Sirisaka a tanítóképző elvég­zése után, rövid Tóth-Kesziben történt segédtanítóskodást kö­vetően 1878-ban tett tanképesí­tést és kapta meg tanítói okleve­lét. Még ugyanezen évben he­lyettesítési megbízatást kapott Pécsett, egy évvel később pedig átvehette a pécsbányatelepi is­kolához szóló kinevezését is, ahol két éven át működött. 1881-ben a Vámház utcai isko­lába került, majd 1891-ben a pécsi belvárosi iskola tanítójává választották. 1892-ben iparos tanonciskolái tanítónak is kine­vezték. Végigjárta tehát a kora­beli tanítói pálya egészét: a se­gédtanítóskodástól kezdve egé­szen a város ismert központi is­kolájának katedrájáig. Hírnevet azonban irodalmi tevékenységével és könyveivel vívott ki magának. Számos ta­nügyi és ismeretteijesztő cikket publikált különböző vidéki és fővárosi lapokban. A Vá- rady-féle Baranya megye mo­nográfiában ő a népoktatással foglalkozó fejezet szerzője. Te­hetségét, gyűjtőszorgalmát és szakmai felkészültségét jelzi, hogy az alig több mint négy év­tizedes életpálya és két évtize­des alkotói időszak alatt öt könyve jelent meg, melyeket a korabeli kritika is kedvezően fogadott. A Babonáról címmel 1886-ban jelent meg az akkor alig 27 éves szerző tollából az első önálló kötet, amely felvilá­gosult világlátásról és ennek a racionális világszemléletnek a vallásos hittel történő össze­egyeztetési kísérletéről tanús­kodik. Az 1888-ban megjelent Anyósok könyve című éle- és viccgyűjtemény kitérője után 1891-ben a Magyar közmon­dások gyűjteménye című munka folytatta a korábban megkezdett komoly könyvek sorát. Ennek bevezető tanulmá­nya a téma korabeli szakiro­daimának alapos ismeretéről ta­núskodik, a felhasznált szerzők között pedig ott találjuk például Szenczi Molnár Albertet, Páz­mány Pétert, Mikes Kelement, Szvorényi Józsefet, Erdélyi Já­nost, Dugonics Andrást, hogy csak néhányukat említsük a rangos névsorból. A tanulmány áttekinti a közmondás fogalmát, eredetét, fejlődését, különböző elnevezéseit, kiterjedését, szimbolizmusát, a nyelvvirágo­kat, és foglalkozik a közmondás rokontársaival is. Sirisaka - a mai olvasó számára is figyelmet érdemlően -, részben saját gyűj­tése alapján, mintegy kilenc-tíz ezer (!) közmondást tesz közzé könyvében. Tudjuk, hogy a könnyű műfa­jok sem álltak távol tőle, melyet a már említett Anyósok könyve mellett az Új Junius című paró­dia és travestiaegyveleg is bizo­nyít, ez a bécsi agglegény-egy­let javára Bécsben, 1894 április 1 -én rendezett „ökörfark­kóró-ünnep” emlékére megje­lentetett kiadvány. Ezt Sirisaka „a rendező-bizottság meg nem bízásából” készítette el. Ez egyébként műfajilag kétségkí­vül folytatása volt a korábbi — több kiadást megért - sikernek, az Anyósok könyvének. A téma örökzöldjének, mely „beszély- kék, adomák, ötletek, bölcs mondások, gondolatok, hasznos tudnivalók, jó tanácsok, átkok és szitkozódások, kérdések és feleletek, tövisek, csalánok, bo­lond gombák, csodabogarak, csipkedések, frissítők, kedé­lyeskedések, nyájaskodások, eszmetöredékek, papírszeletek, apró szegek, forgácsok, szilán­kok, sziporkák, röppentyűk, kartácsok, bombák, torpedók, apróságok, vegyesek, egyvele­gek, különfélék... s több efféle csattanós, valódi velős és villa­mos szellemszikrák választékos és változatos vegyüléke”-ként látott - változatos és szép il­lusztrációk kíséretében - napvi­lágot. A tipográfialag is figyelmet érdemlő könyv először 1888-ban, aztán 1891-ben, vé­gezetül harmadik kiadásban 1900-ban jelent meg. A leg­utóbbi kiadás - a Pécsi Figyelő már idézett számának cikke sze­rint - a már beteg író „testének, erejének, szellemi tevékenysé­gének utolsó fellobbanása” volt. Mert 1899-től, az egyébként szenvedélyes dohányos hírében álló Sirisaka, egyre elhatalma­sodó betegsége elől hiába me­nekült fivére, Sirisaka Ignác bogdásai plébános otthonába. A tüdőgümőkorral szembeni küz­delemben végül is alulmaradt. Pécsett, a budai külvárosi teme­tőben helyezték örök nyuga­lomra 1901 május 20-án, hétfőn 16.00 órakor. A népiskolákra erre a napra elhelyezett gyász­lobogók őt búcsúztatták: a pécsi pedagógust, a tudós tanárt, a színikritikust, az ismert publi­cistát és újságírót, az említett könyvek népszerű szerzőjét, a helyi irodalom „emyedetlen szorgalmú munkását” és jó hír­nevet kivívott képviselőjét. Az Anyósok könyvének a Pannónia Könyvek sorozatban most megjelent reprint kiadása alkalmából nem csupán néhány kellemes perc reményében ér­demes megismerkedni újra a nevével, hanem úgy is, mint egy aki elengedhetetlenül hozzátar­tozott a múlt század pécsi szel­lemi életéhez. Dr. Szirtes Gábor Kiállítás Németh Antal munkáiból a Művészetek Házában

Next

/
Oldalképek
Tartalom