Új Dunántúli Napló, 1992. március (3. évfolyam, 60-90. szám)
1992-03-07 / 66. szám
8 aj Dunántúlt napló _ 1992. március 7., szombat Szép magyar vers s Tóth Árpád A Álarcosán Hát rossz vagyok? szótlan? borús? hideg? Bocsáss meg érte. Hisz ha tudnám, A világ minden fényét s melegét Szórva adnám. Kastélyokat. Pálmákat. Táncokat. Ibolyákkal a téli Riviérát. Vagy legalább egy-egy dús, összebújt, Boldog órát. De most oly nehéz. Most egy sugarat Se tudok hazudni, se lopni. Vergődő és fénytelen harcokon El kell kopni. Az Antikrisztus napjai ezek. Csillog a világ szörnyű arany-szennye. Röhögő senkik, balkörmű gazok Szállnak mennybe. S én lent vergődöm, és nem tudja más, Hogy csöndem éjén milyen jajok égnek. De légy türelmes. Jön még ideje Szebb zenéknek. Csak légy türelmes. Maradj, míg (ehet, Váró révem, virágos menedékem. Most álarc van rajtam, zord és hideg, De letépem, Vagy szelíden, míg elfutja a könny, Öledbe hajló arcomról lemállik, S te ringatsz, ringatsz jó térdeiden Mindhalálig. Jegyzetek Nietzschéhez A nagy lemondásban az a leghasznosabb, hogy megadja nekünk a büszke erényt, amelynek birtokában roppant köny- nyen sok apró lemondással ajándékozhatjuk meg önmagunkat. Nietzsche e gondolatát megfordítva az is igaz, hogy a nagy erényben az a leghasznosabb, hogy megadja nekünk a lemondás képességét, amelynek birtokában roppant könnyen sok apró erénnyel ajándékozhatjuk meg önmagunkat. Itt állunk a szabadság és a demokrácia küszöbén, a súlyos gazdasági válság leküzdéséhez a belépőt nagy és kicsi, mindenféle lemondás árán szerezhetjük csak meg. Igenám, de a pártállam, az elmúlt évtizedek erkölcsi rombolása az állampolgári, egyéni erényt legalább akkora csődhelyzetbe sodorta, mint a nagyvállalatok jó részét. Mit tegyünk? Az idő sürget, a helyzet, a kényszer itt van; ha nem tudunk lemondani szépen, majd csúfos, szétesésbe, anarchiába fulladva tetetik meg velünk. Jobban járunk, ha az európai, következetes, kritikus gondolkodás iskolájába járva elutasítjuk a zűrzavaros önsajnálatot, és hősiesen, ha nincs még, erények után nézünk, ha van, fejlesztjük, egészen addig, amíg a nagy lemondásokra is könnyedén képesek leszünk. Mert akkor a kicsik, a hétköznapiak, az ezerfélék - már nem bosszantanak annyira. Milyen hosszú a nap? - Száz zsebe is van egy napnak, ha van mit beletenni. Jelentjük, filozófus kolléga, hogy az ezredvégi zsebnek sok számla, részletfizetés, infláció követelése van, és nincs mit beletenni, a napok viszont egyre rövidebbek megoldani krízist és átmenetet. Egy magasabb kultúra azért ad szükségképpen az embernek kétagyi féltekét, hogy egyikkel a tudományt, másikkal a nem tudományos dolgokat fogja föl: e két agy egymás mellett van, nagyon határozottan elválik egymástól: így kívánja az egészség. Az egyik részben van az erőforrás, a másikban a szabályozó. Hogy mit kíván az egészség, régóta tudjuk, hogy nem a honi átlagpolgár életvitelét. Az is biztos, hogy agyi képességekkel érhető el nemcsak a magasabb kultúra, hanem a magasabb életszínvonal is. Nietzschét a tudomány iránti szenvedélyes elkötelezettsége ragadta el oly eretnek kijelentésre, hogy a két félteke működését is a tudomány funkcionálisan befolyásolja. De tetszetős az erőforrás és szabályozó egymást feltételező teóriája! Ha illúziókkal, egyoldalú nézetekkel fűtjük az agyat, az értelem túlfűtötté válik, és ez veszélyes következményekkel járhat. Ha nincs hit, szenvedély, akarat - e fűtőanyagok nélkül viszont a racionális megismerés marad kalóriák híján; lehet az agyban sok, ha az erőforrás absztrakciókban kimerül, a cselekvés üteméig nem jut el. így sajátos energia-racionalizálási programot kell megvalósítani, kisemberek nagy beruházási kísérletét önmagukba, önmaguk ereje által. Hisz helyesen élni egyet jelent azzal, hogy helyesen gondolkodni. Jk Hányfajta betegségben szenvedünk ma? Felsorolni sem lehet. De ha magasabb rendű képzetekkel gyógyítjuk a tüneteket, a beteg megnemesedhet kóros effektusai leküzdése árán. A görögök harmonikus, testileg, lelkileg kiváló emberpéldányok voltak, társadalmuk, a polisz, úgyszintén. Nietzsche arról ír, hogy nem volt kezdetben ez így; a görögök kultúrájuk kezdetén jár- ványszeríí idegbajokban szenvedtek, egyfajta epilepsziában és vitustáncban, és ezekből alakították ki például a bakkháns- nők típusát. Mi az idén járványszerű idegbajokban és politikai vitus- táncokban szenvedünk. Meddig? Pardi Anna Az évad nagy szakmai sikere Ligeti, Jandó, Pécsi Szimfonikusok Az idei koncertévad támogatói közül hétfőn az IBUSZ Rt. lépett előtérbe - a szó szoros értelmében is - a POTE aulájában, a Pécsi Szimfonikus Zenekar hangversenye kapcsán. A program ezúttal a késő-romantika zenei világába engedett betekintést: Brahms B-dúr zongoraversenye és Dvorak VIII. szimfóniája hangzott el. A múlt század versenyű-iro- dalmában a Brahms-koncert különleges helyet foglal el: míves- ségét, zenei anyagának nemességét, érzelmi skálájának szélességét tekintve a vele való összehasonlítást aligha állja bármi, amit ebben a műfajban a romantika létrehozott. Ez a mű a szólistától rendkívüli szellemi és fizikai energiákat, fokozott állóképességet követel - az ugyanitt néhány éve elhangzott interpretációban az akkori zongorista megméretett s igencsak könnyűnek találtatott -, most viszont Jandó Jenő személyében kellően fajsúlyos és minden tekintetben felkészült művész nyúlt a műhöz. Az első két tétel ebben az előadásban eleven cáfolata volt a Brahms-zene állítólagos melankóliájának és pasz- szivitásának, híjával mindennemű „klasszikus egyensúlynak”, annál több fenyegető drámaiság, komorság, nyers férfierő áradt belőle. Jandó rengeteget kockáztat - olykor hibázik is -, és gyakran elmerészkedik a szakadék széléig, ami által fellépései mindig telítve vannak feszültséggel, izgalommal. A versenymű lassú tétele ilyen előkészítés után fokozottan A koncert dirigense Ligeti András Fotó: Benedek Tímea bensőségesnek, melegnek, ihletednek tetszett - okkal említem név szerint a cselló-szólót játszó Jandzsó Ildikót. A finálé mindezek feloldásaként valódik megkönnyebbülést hozott. Jandó ráadásként Brahms Esz-dúr intermezzóját szólaltatta meg gazdagon, szuggesz- tíven. Egész fellépése során éles fény vetült a zongora bántó fogyatékosságaira, leromlott állapotára: utólag eltűnődtem azon, hogy ha történetesen valamely küldöldi zongoraművész-világ- nagyság Pécsett szándékozna játszani, hogyan biztosítana a város minimálisan elfogadható v hangszert? Talán egyszerűbb lenne elhárítani az ajánlatot... A koncert dirigense, Ligeti András mindvégig igen magas színvonalon irányította a zenekart. A versenyműben a kamarazenei érzékenység és alkalmazkodóképesség, míg a Dvo- rak-szimfóniában a nagy távlatokban gondolkodás és nagyszabású építkezés erényeit csillogtatta meg. Precizitása, gondossága és technikai eszköztára révén folyamatosan hathatós segítséget nyújt, támaszt jelent a zenekari muzsikusoknak. Ami magát a zenekart illeti, a Brahms-műben sok elfogódottságra utaló, bizonytalankodó mozzanatot lehetett hallani, azonban a szimfóniát érzésem szerint az egész évad egyik legnagyobb szakmai sikereként könyvelhetik el a zenészek. Meggyőző, hatásos interpretációt hallottunk, a szokásosnál felszabadultabban formáló, szebb, tömörebb hangzást produkáló vonós-szólamokkal. Ligeti és a pécsiek együttműködése ezúttal emlékezetesen termékenynek bizonyult. Gönczy László Nekem is szükségem van a nevetésre A Pécsi Nemzeti Színház 1992. március 13-án mutatja be Eugene Labiche A florentin kalap című vígjátékát Szikora János rendezésében. A rendezővel két próba között beszélgettem.- Sokan, akik Szikora János munkáit ismerik, meglepetten értesültek arról, hogy most egy igazi, vérbő francia bohózaton dolgozik. Mit gondol erről?- Az elmúlt két év alatt csupa nehéz, komoly darabot rendeztem. Ennek a sornak az első tagja Az út végén a folyó című rendkívül mély, tragikus hangvételű magyar dráma, ezt követte a pápa darabja, majd ősszel az általam írt (Legenda a Varázsfuvoláról), s végül Materlinck Kék madara. Ha ezeket a darabokat közös nevezőre szeretném hozni, akkor ez a közös nevező az emberi lélek mélységeinek kutatása. Miután pedig ebben az időszakban sok hasonló típusú darabot rendeztem, egyre jobban vágytam arra, hogy a komoly darabok mellett valami olyat is csináljak, ami az élet derűsebb oldalával is kapcsolatos vagy legalábbis annak illúzióját kelti. Mert azért ez a darab az én olvasatomban több mint bohózat, amelynek hol groteszk, hol abszurd helyzetei mögött egy nagyon keserű élettapasztalat rejlik, bár ez a keserűség soha nem tolakszik az előtérbe.- A darabválasztásban mennyire befolyásolt egy esetleges közönségigény?- Fele-fele részben. Színvonalas, értékes vígjátékra azt hiszem, mindig szüksége van a Beszélgetés Szikora Jánossal egy francia bohózat rendezése közben közönségnek és a színháznak is. Ma pedig ez még inkább igaz.-Annak idején nagy siker volt a Figaro rendezésed. Abban az előadásban az erőteljes karikatúra, a groteszk játék képi, esztétikai élménnyel párosult. Most is ezen az úton jársz?-A cél hasonló. A darab azonban más, sokkal lazább szerkezetű. Szemben a Figaro házasságának összefogottságával, árnyalt karaktereivel, ebben a darabban a figurák kevesebb írói mélységgel ábrázo- lódtak, sokkal inkább karikatú- raszerűek. Tehát ez mindenképpen olyan jellegzetessége az írott anyagnak, ami engem egyre inkább egy úgynevezett koreografikus rendezés irányába hajt. Ennek bizonyos elemei már megvoltak a Figaróban is, de ott csak egy-egy pillanatra lehetett alkalmazni, mert abban a darabban komoly emberi sorsok csaptak össze és élték meg saját drámájukat. És van még egy különbség: a Figaro díszletét és jelmezeit egy festőművész, Él Kazovszkij tervezte, az ő teljesen öntörvényű színházi látomása rányomta bélyegét az előadásra. Itt nem erről van szó. Ebben a darabban díszletek és jelmezek vannak, ott egy egységes képző- művészeti alkotás töltötte be ezt a szerepet. Ha azonban a játékstílusra gondolok, azt hiszem, ez a két előadás édestestvére lesz egymásnak.- Labiche darabja, mint mondta, lazább szövetű, mint a Figaro. Ez a rendezésben könnyebbséget jelent vagy ellenkezőleg? Egyáltalán, mi a véleménye, a „köhnyű műfajról”?- Ha az ember becsületesen csinálja, ez semmivel sem könnyebb, mint - most nem akarok nagy szavakat használni - egy Shakespeare- vagy Ibsen-darab rendezése. És azért nem könnyebb, mert ez alapvetően a nevetésre épül. Márpedig a nevetést előkészíteni és kicsiholni a színházművészet legnehezebb feladata színésznek, rendezőnek egyaránt. Az igazi jó komikusok olyan haj szál pontos színészek, mint az artisták. Egy jó, helyzetkomikumra épülő darabban minden helyzetet kihasználni és nevettetni az ugyanolyan mutatvány, mint az artistáknak végigsétálni a kifeszített acélkötélen.- Én nem vagyok ennek a műfajnak az avatott művelője, de amikor ilyen művel dolgozom, azt tapasztalom, hogy sokkal nagyobb fegyelmezettségre és összpontosításra kényszerít, mint adott esetben egy középfajú dráma. És azt tapasztalom ennél a társulatnál is, hogy talán egyetlen dologban nincs vita és különbség sem, ez pedig a lelkiismeretes és fegyelmezett munka. Persze, ez a fegyelem nem jelenthet merevséget, mert ebből a műfajból a játékosság nélkülözhetetlen. Ennek eredményeként tudjuk a könnyedség, a játékosság, a felszabadultság érzetét kelteni a nézőben. A vígjátéknál a próba bizonyos szakaszában már nagyon hiányzik a néző, aki a poénokra reagál. Egy dráma előadásához hozzá tartozik a csend, - persze, nem az üres nézőtér némasága, hanem a nézők figyelő csendje, amelyben iszonyatos erő van. Ez a dráma természetes közege, amely éppoly éltető elem számára, mint a vígjátéknak a nevetés. Fekete Valéria
