Új Dunántúli Napló, 1992. március (3. évfolyam, 60-90. szám)

1992-03-21 / 80. szám

1992. március 21., szombat üj Dunántúli napló 9 Mert kell néha nevetni is! „A florentin kalap” a PNSZ-ben Egy tragédia akkor is lehet kiváló, ha az arisztotelészi „fél­elmet és részvétet” nem érezzük minden porcikánkban szét­áradni, s nem sírunk tele több zsebkendőt a jóságos hős pusz­tulásán. Egy komédia viszont csapnivaló, ha nem nevet (ka­cag, röhög, nyerít - ki-ki vér- mérséklete szerint) a közönség. Egy komédia a közönség neve­tése nélkül olyan, mint a víz nélküli folyó: száraz, iszapos, rohadó. Azt sajnos ugyabár már nem tudjuk meg, mint vélekedett maga Arisztotelész a komédiá­ról, mivel a Poétika ezen része elveszett (még Umberto Econak sem sikerült megtalálnia); ami mindig is sejthető volt, hogy a tévedések, az álöltözetek, a rá- szedés, kijátszás, nemek cseréje mind-mind alkalmasak a fő cél elérése: a nevettetésre. Sok színházi szakember vallja, és a közönség maga is érzi, hogy ez az egyik legnehe­zebb feladat egy rendező, egy színész számára, nevezetesen elérni, előcsalogatni az oly egy­szerűnek, hétköznapi dolognak tűnő nevetést. Mert ráadásul másképp neve­tünk a színházban, mint az ut­cán. Egyrészt felszabadultabban az emberi gyarlóságok, fafejű- ség és fizikai kellemetlenségek (pl. hatalmas esések) láttán-hal- latán, másrészt bonyolultabban is, mert mindezen hatásos ele­meket, „toposzokat” úgy kell elhelyezni, elsütni, hogy ne le- gyintsünk rá: ezt már ismerem! Szikora János, a Pécsi Nem­zeti Színházban bemutatott „A florentin kalap” c. Emile Labi- che-darab rendezője szigorúan erre a nevetésre, a szórakozta­tásra tette a hangsúlyt, nem akart „nagy trükköket” bevetni, hanem megcsinálni azt. ami már magában eléggé nehéz: rendezni egy „tökéletes” komé­diát. Labiche múlt századi műve erre a célra kiválóan megfelel. Ami a két felvonás során törté­nik, nem más, mint hogy egy, a maga medrében folyó cselek­mény (egy készülődő esküvő, vőlegénnyel, menyasszonnyal, apóssal, násznéppel) egy egé­szen apró, nem is ember, hanem ló elkövette (megette a florentin kalapot) dolgon kibicsaklik, s szögesen más irányba kezd el vágtatni, magával sodorva min­denkit. A már-már pórul járó vőle­génynek egy új florentin kala­pot kell szereznie, a lehető leggyorsabban, s ennek okán keresztül-kasul rohangál Pá­rizsban, sarkában a mit sem sejtő, de mind inkább gyanakvó apósos násznéppel. Ez a kalap utáni hajsza meg­adja az egész előadás sodrását. Voltaképp nincs egy szabad pil­lanat, s az egymást követő jele­netekben föl-föltűnő arcok - az anyakönyvvezetővé avanzsált küldönc, a kalaposnő, az opera- rajongó báróék - mind gyorsan úsznak el előttünk, hisz mi ma­gunk vagyunk észvesztő roha­násban, alig van idő megje­gyezni őket, de nem csoda, hisz fontosságuk pusztán abban rej­lik, mi újat tudnak mondani a florentin kalapról. Hála istennek azt azonban nem lehet mondani, hogy ez a „rohanás” az említett jelenete­ket is elmosódóvá, elnagyolttá tenné. Végül a kis részletek is megtalálják a helyüket az egészben, nem erőltettek, nem lógnak ki. Kőszegi Ákost, aki vőlegényt játssza, új oldaláról ismerhetjük meg. A Wojtyla-darab aszké- zisre hajló szent öngyötrő figu­rájából most egy kissé naiv, he­behurgya, kétségbeesés szélén álló kedves fiatalember válik belőle. Partnerei - az após Mes­ter István, a báróék, Vári Éva és N. Szabó Sándor, továbbá Só­lyom Kati, Stenczer Béla, Be- senczi Árpád - űzik, illetve ma­rasztalni próbálják, de neki mindkettő terhes, szeretne mi­nél előbb kínjából megszaba­dulni. A „minden jó, ha vége jó” persze az ilyen műveknél elmaradhatatlan, s mivel rend­szerint ez a darab legbanálisabb része is egyben, nehéz okosan elintézni. Szerencsés megol­dásnak érzem ez esetben, hogy ha már a florentin kalapról szól darab, bármennyire is emberek játszák, a kalap kerül a finálé refleketorfényébe, nem az egy­más karjaiba omló szerelmesek. Méhes K. Az előadás bó'velkedik a látványos jelenetekben Breitner Tamás-emlékhangverseny A Pécsi Szimfonikus Zenekar szép és helyénvaló gesztusként volt vezető karnagya, Breitner Tamás emlékének szentelte a Bazilikában március 16-án ren­dezett hangversenyét. A koncert létrejöttéhez az NSZK pécsi fő­konzulátusa is hozzájámlt; nyilván összefügg ezzel, hogy a zenekar német karmester irányí­tásával, német szólisták és na­gyobbrészt német kórus közre­működésével lépett fel, és hogy e tény logikus folyományaként jelenleg ugyanezt a produkciót a nürnbergi közönség hall- hatja-láthatja. Az est német szellemisége azonban mindenek fölött a megszólaltatott zenére épült: a romantika legnemesebb, leg­tisztább vonulatát képviselő - de azon belül is kiemelkedő magaslatot jelentő - remekmű­vét, Brahms Német requiemjét hallgathatta meg a pécsi közön­ség. A Bazilika minden alka­lommal igencsak próbára teszi a koncertek közreműködőit: az it­teni klíma rendszerint maguk­nak a muzsikusoknak sem ked­vez, de a hangszereknek vég­képp nem, így bizonyos hango­lási problémákkal eleve szá­molni kell; a mindenkori kórus csak nehezen tud a masszívabb, „vastagabb” zenekari anyagon áttömi, az áttetszőén hangzó ba­rokk vagy klasszikus zene vo­nalrajza viszont óhatatlanul az óriási visszhang áldozatául esik. Mégis, mindezek ellenére is az itteni légkörben könnyebben ta­lál utat a zene a hallgatóhoz, könnyebben válik ünneppé egy-egy hiteles előadás, mint a város más koncerthelyszínein, Hogy a múlt hétfőn is ez tör­tént, abban nagy része volt ma­gának a műnek: ha valami, hát Brahms szóbanforgó alkotása otthon van ezek között az akusztikai viszonyok között. Az eredendően lassú, nyugodt mél­tósággal haladó folyamatok, a döntően akkordikus szerkesztés nagyszerűen érvényesültek eb­ben a térben. A vendégkarmes­ter, Eckart Grosser nem kirob- banóan temperamentumos, in­kább meditativ, megfontoltan építkező egyéniség. Hibátlanul mérte fel az egyes mozzanatok helyi adottságokból következő időigényét, és meggyőzően gazdálkodott a zenészek energi­ájával, miközben hagyta őket muzsikálni, képletesen szólva a háttérből befolyásolta őket. Sa­ját kórusa, a Mögeldorfer Kan­torei nem a nyugati — professzi­onista élvonal képviselője: belső szólamai, kiváltképpen altja kissé sápadt hangzással szolgált, mindamellett ebben a formában, a Pécsi Each Sin­gers-szel kiegészülve (művé­szeti vezetője Dobos László” kétségkívül alkalmas volt e nagy mű szellemi és fizikai ter­heinek viselésére. A szoprán­énekes Jutta Bucelis Dehn meggyőző muzikalitását és kul- túráltságát csak kevéssé árnyé­kolta be a magas regiszterben olykor tapasztalható - talán hangfáradásból származó - ke­ménysége, éles tónusa. A bari­tonista Peter Herwigről csak jót írhatok: formálásmódja, kie­gyenlítetten meleg tónusa min­den tekintetben beleillett abba a puha, lágy, gömbölyded hang­zásképbe, amely az előadást alapvetően jellemezte, és amelynek létrejöttében a zene­karnak meghatározó szerepe volt. Az emelkedett bölcsesség, a minden fájdalmon túli meg­békélés és derű áradt ebből a zenéből, hosszú időre útravalót adva az erre fogékony jelenlé­vőknek. Gönczy László Szép magyar vers Oláh Gábor: Egy magyar város Itt szaporák a törpe hájfejűek Királyi rangban híznak emse-disznók, Itt angyalok is csárdást hegedülnek S a princek mellén is kostöke-dísz lóg. Jaj, itt születtem. Itt borult folém A legsivárabb ég fakult azúrja. Itt kezdtem dalban vén buckák tövén, S itt némítanak el némák, százszor újra, Ha meghalok majd, bölcsen összevesznek Urak s parasztok hagyatékomon. Síromra nyomtató követ köveznek, S ott is hízó kocákról álmodom. Thiery Árpád: Ahogy az élet... A tornatanár volt ügyeleti szolgálatban, amikor Bálint visszaérkezett az újabb kórházi kivizsgálásból. Ezúttal arra pa­naszkodott, hogy fáj a feje, ho­mályosan lát, s nem tud aludni. A tanár - akit az intézeti fiúk maguk között Kacomak-becéz­tek, s tudták róla, hogy egykor maga is állami gondozott volt - vacsora után végigjárta a háló­termeket, az étkezdét, a mellék- helyiségeket. A klubszobában egyedül találta a fiút. Miután összeszedte a szertehagyott új­ságokat, eltette a sakk-készle­tet, kikapcsolta a televíziót, széket húzott, és leült Bálint mellé. Nem árulta el, hogy ke­reste.- Mit rajzolsz? - kérdezte.- Ezeket. A papíron tankok, zuhanó re­pülőgépek füstölögtek, mégis e szörnyűségek mintegy ellenté­teként valahogy oda lehetett képzelni a friss májusi szelet, s az alant zöldellő tájat is.- Jó a kézügyességed.- Mások is mondták - pillan­tott fel a fiú, egy pillanatig elbi­zonytalanodva: beavassa-e Ka- cort abba a titokba, hogy vala­mennyi zuhanó gépben az ő apja ül. A tanár égő fekete tekinteté­vel szelíden, mondhatni nyája­san fürkészte Bálint arcát.-Nincs neked semmi bajod, fiam - szólalt meg végül - Egy ilyen jó csontú, hórihorgas ka­masznak a futópályán van a he­lye. nem pedig a betegszobá­ban. Bálint zavartan hallgatott. Szidalmakra készült, nem lelep­lezésre. A karácsony előtti tü­dőgyulladás nyitotta föl a sze­mét. Az ,t két kórházi hét olyan volt, mint egy hosszú, fehér álom. - Lehet, hogy itt kellene élnem? - gondolta, s az utolsó éjszaka kiosont a mosdóba, és lefeküdt a hideg kőre.- Miért csinálod ezt a sok hü­lyeséget? - korholta a tanár. - Kavicsot eszel, vödörszámra öntöd magadra a hideg vizet, miegymás... A fiú sokára szólalt meg. Nem mondott egészen igazat, de nem is hazudott.- Az apám miatt van az egész.- Mert nem jön hozzád láto­gatóba?- Nem tud. A tanár szótlanul ingatta a fe­jét. Zavarták a tankok és a repü­lőgépek, de nem kérdezőskö­dött.- A címe megvan - mondta később a fiú. A levelet tulajdonképpen kö­zösen írták, mivel Kacor a fiú minden kívánságát belefoglalta. Aztán hetek múltak el, válasz nem jött. Bálint kezdett beletö­rődni a kudarcba, elég nagy fiú volt már ahhoz, hogy arra is gondoljon, ami volt s lehetett volna, de valami oknál fogva eddig kimaradt az életéből. A tanár följelentéssel fenyegető­zött: - Kötelesek harminc na­pon belül válaszolni! Majd én megmutatom nekik! ... Az eré­lyes sürgetésre postafordultával érkezett a válasz: volt ilyen nevű ápoltjuk, jelenleg egy má­sik város ideggyógyintézetében van. Bálint a térképen megkereste a várost. Mereven bámult a kis fekete pontra, s egyre nyilván­valóbb lett: senki sem akadá­lyozhatja meg, hogy odamen­jen. Másnap reggel az igazgatói irodába rendelték. Kacor az aj­tóban várta. Bátorítóan vezette az igazgató elé, aki épp a mellé­nyét gombolta, befejezvén a reggeli öltözködést.- Az igazgató úr elenged, hogy meglátogasd az apádat - újságolta a tornatanár. - De negyvennyolc órán belül vissza kell jönnöd! Ez a feltétel! Oda­mész, beszélsz vele, és máris indulsz vissza. Két napot kaptál rá az igazgató úrtól. Világos?- Igen - rebegte a fiú megle­pődve s hálásan.- A gondnok úrtól kapsz úti­költséget és egy kis zsebpénzt. Az igazgató - úgy tűnt - még nem barátkozott meg igazán a tornatanár ötletével. Öblös hangjában volt bizonyos fenye­getés.- Aztán el ne tévedj!- Egy ilyen kis országban nem lehet eltévedni - vette vé­delmébe Kacor a fiút. A folyo­són kezébe nyomott egy gondo­san becsomagolt dobozt. - A fe­leségem készítette neked.- Minek ez?- Holnap nyaralni megyünk, és úgy gondoltuk, hogy az idő alatt majd szépen elfogyasztod, ami a dobozban van.- Hova mennek? . - Olaszországba. A fiú egyik lábáról a másikra állt, úgy érezte: nem tud mit kezdeni a csomaggal.- Mikor jönnek haza?- Amikor elfogy a pénzünk - mosolygott Kacor. Bálint ki se bontotta a cso­magot, eltette a szekrénybe. Az ideggyógyintézet portása először elzavarta a kaputól. Ké­sőbb, könyörgésre telefonált a főnővémek, de mielőtt been­gedte volna Bálintot az árnyas vadgesztenye-fasorba, alaposan megmotozta. Bevezették egy irodába, magára hagyták. Fázott a fehér bútorok között. A sa­rokba kuporodott. A főnővér emelte föl, s ültette asztalhoz. Kikérdezte, aztán a fürdőszo­bába küldték, megetették. - Az apám? - kérdezte. - Majd reg­gel, ha itt lesz a főorvos úr ... Az apja csíkos kórházi ruhá­ban, a kezét összekulcsolva ült az ablaknál. Az ápoló megszólí­totta, mire engedelmesen felállt. Hosszú, nagyon hosszú öreg­ember volt. A fiú torka, az ablak rácsaira pillantva, elszorult.-Rajzolsz még? - nézett rá szomorúan az apja.- Igen.- Miket?- Angyalokat - hazudta Bá­lint. A főnővér az ebédnél azt mondta: maradhat másnap is. Délután is bemehetett az apjá­hoz. Az ötödik nap megfordult a fejében: - Lehet, hogy örökre itt akarnak tartani? .., Gyűj­tötte a bátorságot, hogy meg­szólítsa a főorvost: nem bánná, ha a háta mögött megegyezné­nek. A hatodik nap megjelent a nevelőotthon gondnoka.- Elköszönnék tőle - nézett csalódottan Bálint a főnővérre.- Most nem lehet. Becsukta a szemét, hogy könnyebben föl­idézhesse az apja arcát, de se­hogyan se rajzolódott ki, csupán egy ismerős, ám bizonytalan folt gomolygott előtte. Mintha időtlen idők óta nem látta volna. Az utcán kínos lassúsággal telt az idő. Úgy tűnt: egyhelyben topognak. A gondnok maga elé engedte, kézmozdulatokkal és rövid vezényszavakkal irányí­totta. Meg se fordult a fejében, hogy máshova is mehetnek, mint a vasútállomásra, csak ak­kor rémült meg, amikor a gond­nok erősen megmarkolta a kar­ját, s a kapu fölött megpillan­totta a táblát: megyei fiúnevelő intézet. A földre vetette magát: - Nem akarok visszamenni! Nem akarok visszamenni! Gyű­lölöm magukat!... - kiáltozott kétségbeesetten, majd fölugrott, és rohanni kezdett. Pillanatok alatt behozhatatlan előnyre tett szert, a gondnoknak ugyanis esze ágában sem volt, hogy ül­dözőbe vegye. Bálint teljes erő­bedobással futott, míg kimerül­tén le nem roskadt. - Mit csi­nálsz itt, fiam? - nyúlt érte egy kéz olyan mozdulattal, mint aki sebesültet emelne föl. Bálint megdermedt a rémülettől. Azt gondolta: rajtaütött a gondnok. Óvatosan fölemelte a fejét. Elő­ször azt fogta föl, hogy lépcsőn fekszik. Aztán egy fekete ruhás pap alakját pillantotta meg. A háttérben magasodott egy vörös kőből épült templom, afölött pedig a mindennél magasabb magasság.- Az apámhoz szeretnék menni - nyöszörögte.- Hol van az apád? A fiú gyönge kézmozdulattal válaszolt, fölfelé mutatva, talán a végtelenbe, mely bár elérhe­tetlen, de ott föltehetően min­den a helyén van.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom