Új Dunántúli Napló, 1992. március (3. évfolyam, 60-90. szám)

1992-03-21 / 80. szám

10 üj Dunántúli napiö 1992. március 21., szombat Széchenyi és a nemzetiségi kérdés Dr. Páva István előadása a Páneurópai Unió ülésén. Széchenyi „magasabb em­beri” szempontból látott. Állás­pontja a nemzetiségi kérdésben fokozatosan alakult ki, párhu­zamosan a liberális eszmék tér­hódításával. Kellő józansággal és megfontoltan Hitelben a nemzetiséget még a haza szeretetének tartja, a kozmopolitizmust ostorozza s bízik a kiművelt emberfő mennyiségében, mert az ész erő és az ész boldogság. A Világ­ban azonban már találkozunk a népi helyzet felismerésével, amikor azt írja, hogy „a sváb ér­telmes munkássága, a tót irtha- tatlan termékenysége, az oláh szokásihoz makacs ragaszko­dása, a rác kereskedői ügyes­sége mind szűkebb határok közé szorítják a törzsökös ma­gyart ... A magyar parasztság csekély számban nemz, mint az oroszlán, míg a tót, német és oláh úgy szaporodik, mint a gomba az erdőn ... A sötét jö­vendő kizárólag azon feltétel alatt mutatkozik biborszínű tá­volban, ha a magyarság közér- telmesség által fejezend ki töké­letesen. Ki kell tehát tisztítani előbb a magyarságot minden szennyeiből, hogy elfogadható és idővel követésre méltó is le­hessen. Inkább sikertelenül kell fáradni a köz és haza javaiért és felemelkedéséért, mint sikerrel önhaszon és személyes ma­gasba állás végett.” Következő társadalomfor­máló, munkája a Stádium a ma­gyar radikalizmus kézikönyvé­nek tartatott, 12 törvénye a Tri- partitumban megalapozott helyzetet kívánta megváltoz­tatni s a jobbágy és nemes kö­zötti viszonyt az emberiesség kívánalmai szerint gyökeresen átalakítani. Ennek megfelelően a nemzetiségi kérdést csak mel­lékesen érinti, amikor a X. tör­vényben előúja, hogy Magyar- országon csak magyar nyelven szóló törvény, parancs, ítélet kötelező. Ennek az elvnek ki­munkálása a később kiadott Hunnia című munkájára ma­radt. A magyar nemzetiség fel- ébresztése nem jelenthet más népeknek elnyomást, a magyar­ság csak ott akarja bevezetni nyelvét, ahol a természetesen, „nem kíván az egyesült magyar nemzeti test természetellenit s nem is akaija másban megtá­madni azt, amit maga szeretne nyugalomban bimi, hanem mindenkinek sajátját tisztelvén s megbecsülvén, minden vágya­inak egybevonatja csak oda já­rul: „Hogy a latin nyelv helyibe iktassák a magyar”. A „magyar nyelv igaz, nem általános szó­zata Magyarország lakosinak. De hát tán a latin az? Kérdem. Még kevésbbé ... Minélfogva honunk nem magyar lakosai, ha saját nyelveiket és szokásaikat háborítatlan látják .. .lassan­ként hivatalra nézve szíveseb­ben is fogják tanulni a magyart, mint a deák nyelvet”. A legkisebb se legyen kizárva Ebből is látszik, hogy Szé­chenyi nézetei ekkor még lelke­sen optimista hangulatúak: ha kellő józansággal és megfontol­tan történik a hivatali egynyel- vűség bevezetése s az elavult la­tin kiiktatása, a lépést a nem magyarok is el fogják fogadni, mint egyetlen lehetséges és természetes dolgot. A naciona­lizmus eme ifjúkorában Euró­pában tökéletes anakronizmus és későbbi korok gondolkodá­sának anticipálása lett volna, ha bárki is arra gondol, hogy ve­gyes nemzetiségű államban a közigazgatás és kormányzás nyelve is vegyes legyen. A Hitellel megindított re­form- munka ezekben az évek­ben kezdett kibontakozni s a 30-as évek végén szép remé­nyekkel is kecsegtetett, különö­sen amikor Bécs is hajlandónak mutatkozott együttműködni a reform érdekében. Ennek egyik jele volt, hogy az 1839/40-es diéta végén az uralkodó szaba­don engedte a politikai foglyo­kat, köztük az 1837-ben elfo­gott Kossuth Lajost, aki csaha- mar engedélyt kapott a Pesti Hírlap mgindítására. Széche­nyinek Kossuthtal szembeni tar­tózkodása ellenérzéssé vált, amikor a Pesti Hírlap szerkesz­tője sorozatosan vezércikkeiben támadni kezdte a kormányt, a hatóságokat, a vármegyéket, a mágnásokat s a magyar nyelv és szellem kizárólagosságának hangsúlyozásával a magyarság és a nemzetiségek viszonyába is belenyúlt. Széchenyi érzelemdús lelkivilágát szinte felháborította az önkény, a vármegyei börtön, a bot és tortúra, ő is felhasználta a színezés sőt túlzás eszközeit is a rábeszélésre, de ez csak arra szolgált nála, hogy nemzetneve­lői és erkölcsi elveit elfogad­tassa általuk. Kossuthnál a té­nyek rajza és csoportosítása egymagában elegendő volt arra, hogy az olvasója öklét az asz­talra csapva kimondassa vele: ez így nem maradhat tovább. Széchenyi szerint a magyar­ság gyengébb volt annál, hogy az átalakulás stádiumában egy­szerre húzzon ujjat a bécsi kor­mánnyal és a nemzetiségekkel s emellett a reformot a birtokos osztályok ellenére hajtsa végre. így ezekben az esztendők­ben, a 40-es évek elején a ko­rábbi optimizmus elenyésztével Széchenyi egyre komorabb hangot ütött meg, s míg egy év­tizeddel korábban a Hitel-Vi- lág-Stádium hatása indította el a reformfolyamatot, addig most a Kelet népével, az akadémiai be­széddel és a Vieuxtemps ügy­ben írt cikksorozatával a kö­zelgő forradalom ellenében állt ki a síkra, hogy megakadá­lyozza „csak most lábadozó, nemzetté virulni csak most akaró népünket az anarchia mindent elsüllyesztő örvényé­től”, azon modor ellen „mely sírba dönti a magyart”. Ezekben fejtette ki nézeteit a nemzetiségi kérdésről is. A ka­tona, a hadvezér szemével te­kintve a helyzetre a ’’kitűzött csatarendben a magyarságnak egyedül védlő, az alkotmány­nak viszont haladó szellemben kellene működnie” állapítja meg a Kelet népében; mert,jó­zan taktika-e ha egy font ma­gyarsággal nagy hetykén kiál­lunk s abban el akarunk olvasz­tani 3/4 font tótot, 60 font szlávval összefüggő tótot, 1/2 font oláhot, szinte 1/2 fonttal egybefüggő oláhot és végkép 40 font németet, velünk lehető leg­nagyobb összefüggésben levő németet... Üssük csak lágy ve- lejü, fenyítéket érdemlő gyer­mekekként gyenge fazekunkat minden fazék, sőt a szláv és német kőedény ellen ... rövid idő alatt törött cserép lesz a ma­gyar” tűnik fel Széchenyinél is a nemzethalál gondolata. „Nyelvünk törvényesítése által a magyarságot illetőleg megle­hetős állásba jutottunk - írja to­vább - ne kényszeresük azt tüz- zel-vassal... várjunk valamit az időtül is. A nemzetiségeket vegyük be alkotmányunkba, hogy ők ismét bevehessenek minket, t.i. a magyarságot ma­gukba. Beszéljen kiki tótul, né­metül, oláhul, görögül, latinul, francziául sőt sanscritnyelven bár házi körében . .. folyjon visszont mind az kirekesztőleg magyar nyelven, mi a nyilvános élet körébe vág .. .hogy pedig legyen is ok magyarul beszélni, és azt nem erőltetve, de szíve­sen cselekdhesse is sok .. .ter­jesztessék Hunnia határai között a magyar alkotmánynak áldása mindenkire, úgy hogy a legki­sebb se legyen abbul kizárva, de arra is, bármely csekély részben s milly lépcsőkön, mégis elhas­son végre jótevő melege . . .Ha illy módon édesgetjük a tótot, németet sat.ügyünkhöz és ahe­lyett, hogy a magyarságot min­dig mint valami haszontalan terhet akarnók hátára csatolni, neki azt végre inkább, mint va­lami felette becsüs árut ajánl­juk: nemde egy kissé jobban ért­jük a dolgot, mint.. .akik a magyarságot az erőszak legré- mitőbb lángözönében törtetik elő . .. Mind ez csak az időnek lehet munkája, de kornátsem a magára hagyott időnek, hanem azon jövendőnek, melly köz al­kotmányi kifejtés által, a csino- sodásnak magasabb fokára is emeli a magyart... Most min­denek előtt alkotmányunk minél előbb s minél tökéletesebb ki­fejtésére . . .kell törekednünk, mert semmi egyéb által nem kedveltethetjük meg mind a magyarságot, mind önmagun­kat.. . A magyarság az alkot­mányi szárnynak diadalmas elő- revitele által kibontakozhassék azon nyomás alul, mellyet a tótnak száma, a görögnek kin­cse és a németnek értelmi súlya olly aggasztólag gyakorol rá” fejezi be a nemzetiségi kérdés­ről szóló gondolatait eme köny­vében, melyen vörös fonalként húzódik végig a modor és tak­tika helyes és helytelen haszná­latáról szóló - számos példával tarkított - fejtegetések sorozata. Kevesen vagyunk Széchenyi nagy nyugtalan­sággal észlelte a Kossuth köré tömörült liberális toliforgatók, így Pulszky Ferenc irodalmi vi­táit tot, cseh és horvát publicis­tákkal, mely ebben az időben a német sajtóban is jelentős feltű­nést keltett. Ezeknek hatására írta meg híres beszédét, melyet 1842 november 27-én az aka­démiai közgyűlésen olvasott fel. A több mint kétórás beszéd ke­mény vádirat volt a külsőleges és türelmetlen magyarosítás el­len a valóságos botrányt szült a liberalista körökben, a beszédet úgy értékelték, hogy a pánszlá­vizmus mellett szól és Széche­nyit „muszka czimborának” minősítették. A szónok felvetette a kérdést, hogy „ha valaki magyarul tud, magyarul beszél, innen követ­kezik-e, mikép neki ezért már magyarra is kellett volna átala­kulnia. Mert ha így, ám akkor fordítsuk legutolsó fillérünket minden tétova nélkül nyelvmes­terekre, sőt legyünk magunk is mind azokká, hadd tudjon cse­vegni magyarul az egész világ s meg lesz mentve s feldicsőitve fajunk ... A szólás még koránt­sem érzés, a nyelvnek pergése korántsem dobogása még a szívnek, és ekkép a magyarul beszélő, sőt legékesebben szóló is korántsem magyar még . . . Tapasztalni vagyok kénytelen, hogy hazánknak még leghűbb fiai s legkitűnőbb tehetségei kö­zül is többen ... éppen ellen­kező utakon járnak azon cél felé, mellynek eléréséhez szin­túgy s olly őszintén kötöm én is fajtánk megmentését. . . Ha nyelvünk s nemzetiségünk ügye kerül a szőnyegre - folytatja - annyira megy az elfogul tig, hogy bosszúdon egy hcjszált sem enged fején csak érim eni is, és ez helyes, ám de mást ü stöké- nél ragadni hajlandó s ez a ... nemzetnek békés ujjászületési működésében . . . felette nagy bűn, mellynek ... ha a mélyeb­ben gondolkozók tapintata fé­ket, zablát nem vet... bizony mondom, a magyar nem lesz, mint azt többen olly gyönyörte- lien álmodánk, de rövid idő múlva egyedül e négy betű: volt, fogja illusztrálni valahai létét... A legkisebb erőszak is ellenhatást és egyetlen egy igazságtalanság ezer megbosz- szulót szül, semmi nem győz, mint egyedül leki felsőbbség és az örök való. ” „Jaj milyen kevesen vagyunk - így sopánkodnak ... terjesz­teni kell tehát a nyelvet s nem­zetiséget mindenek előtt” és ez felette helyes, csakhogy a „mi­kép” körül forog a siker, mint­hogy nem minden modor vezet célhoz - tér vissza a Kelet Népe gondolatmenetéhez. „Engem soha nem ijesztett csekély szá­munk, de fennmaradásunkért annál erősebben rettegtem . . . mert fajtánk anyagi, mint szel­lemi léte olly felette könnyű ... nem azért forog veszélyben lé­tünk, mert kevesen vagyunk, hanem, mert súlyúnk olly pará­nyi ... Ugyan azt hisszük: nemzetiséget csak úgy ráken­hetni bárkire is, ki éppen keze­ink közé jut, mind például me- szet a falra, vagy mázat a fa­zékra? Olvasztói felelősségei kell bimi. Igen. Ámde bir-e illyensel az, ki szeretette méltóság és ro- konszenv gerjesztése helyett kuruzslóként csak külsőleg hat, s mert grammatikát tanít, min­denüvé zsinórt varr s mindent veres, zöld, fejérrel eltarkit... Vagy bir-e olvasztói felsőbb- séggel, ki másban nem tudja becsülni, miért maga követel megbecsülést? .. .A magyar szó még nem magyar érzés, az ember, mert magyar, még nem erényes ember és a hazafiság köntösében járó még korántsem hazafi... De forduljunk el most az undok képtül ... ne csüggedjünk, sőt bizzunk ma­gunkban s fordítsuk reményein­ket egy vigasztalóbb kép felé ... Bizzunk magunkban, bizzunk erőnkben, készületlen azonban soha ne lépjünk síkra s erőnkkel jobban gazdálkodjunk, mint eddigelé... s legyünk meggyőződve, minél közelebb emelkedhetünk, minél többen azon nép ideálhoz, mellyet fel- hozék, annál biztosabban s sza­porábban éri el vérünk földi üd­vét .. .s ha buknunk kell.. .mu­tassuk meg, hogy volt fajtánk közt nem egy, ki nemzeti fenn­állásért, nemzeti felnemesitésért utolsó leheteletig lankadatlan küzdve, szebb sorsra lett vala méltó.” A vezér egyedül maradt Széchenyi rámutatott e be­szédében, melyet joggal tartha­tunk a XIX. század első felében a magyar politikai élet egyik legfontosabb jelenségének, hogy e mérsékletet, felelős­ségérzetet igénylő kérdés megoldásánál az értelmi elitnek kell vezetnie s a politikai tevé­kenységből ki kell kapcsolni a túlfűtött agyú, demagóg polui- kus mindennapi típusát. E meg­állapítás szorosan összefügg Széchenyi gondolkodásának sa­játosságai, hogy a magyar közé­letben mind nagyobb szerepet akart biztosítani az értelemnek. A nemzet, az átalakulás lázálla­potában van, erősebb értelmi befolyásra van szükség. Nem elegendők a régi eszközök, a nemzetiségek ellen nem lehet úgy harcolni, mintha jelenleg is „törökkel vagy francziával kel­lene vivni”. Meg kell ugyanak­kor azt is állapítanunk, hogy éppen a szellem embereihez in­tézett felhívása maradt ered­ménytelen. A szellem végzete­sen összekeveredett a politiká­val, a kossuthi rektorika elra­gadta a fiatalokat. A szellem nem állt csatasorba, a vezér magára maradt. Az események éppen ellenkezően fejlődtek, mint ahogy Széchenyi óhajtotta. Az osztrák-magyar és nemzeti­ségi kérdések nem a nemzeti in­tellektus, hanem a nemzeti szenvedély jegyében kerültek az előtérbe. Széchenyi ezzel a beszédével a fiatalság és re­formnemzedék még meglévő szimpátiáit is elvesztette, a tót és illír röpiratok pedig dicsőítet­ték anélkül, hogy tanait saját magukra alkalmaztak volna.” Mi fiatalok nevettük és eljárását rögeszmének tartottuk” emlé­kezik vissza a beszédet dühtől elsápadtan hallgató Pulszky. Ennek a magatartásnak nyil­vánvaló előtérbe nyomulását je­lentette, amikor néhány héttel később a jurátusoktól vezetett fiatalság „kravallt” rendezett a német színházban fellépő Vie­uxtemps Henrik hegedűművész ellen. Széchenyi a Jelenkor három cikkében is hangoztatta, hogy „lehettlen e felhozott esemé­nyen tökéletesen el nem szomo­rodni ... s csak még egy kicsit, s nyílt háborúban lesz vérünk minden hatalmakkal, minden nemzetiségekkel. Majd rámuta­tott arra, hogy ha „ki nem volna huzva azon tövis, mely meg nem szünőleg sérti... a nemzetisé­gek sebeit, elnyomás és halasz­tás által annyira fog növekedni az elfojtott baj, mikép az, mi ma még gyógyítható volna, elvégre orvosolhatatlan lesz.s adott al­kalommal, mint minden forron­gásban lévő, de magába szorí­tott nyavalya, zabolázhatatlan s ekkép megsemmisítést szülő dühhel tör ki”. Mindazok, ki ismerik 1848-49 eseményeit, a nemzetiségek közötti irtóhá­ború rémségeit, joggal látnak prófétai jóslatot Széchenyi fenti szavaiban. Széchenyi posztulátuma Széchenyi István korának volt gyermeke, így a nemzeti­ségi kérdésben elfoglalt állás­pontjától nem szabad elvár­nunk, hogy tartalmazta volna a nemzetiségek kollektiv jogait, a területi autonómiát vagy éppen­séggel az elszakadásig menő önrendelkezést, amikor ezek az elvek még a XXI. század hajna­lán is alig érvényesülhetnek. Abban a korszakban Nagy-Bri- tanniából évenként százezer­számra kényszerültek a politi­kai, gazdasági és vallási elnyo­más elől az írek a tengerentúlra, az emberi jogok nyilatkozatát kiadó franciák könyörtelenül elnyomták az elszászi német, a breton és provencal nyelvet, a porosz kormány egyszerűen rendeletileg tiltotta be a kasu- bok nyelvhasználatát s pozeni lengyelekkel szemben meg­kezdték a német közigazgatási nyelvet bevezetni, sőt a lengyel birtokokat összevásárolván azokat a németek kezére jut­tatni. (A cári Oroszország nem­zetiségi politkájára terjedelmi okokból nem lehet kitérni). Látható, hogy az államnemzet pörölyként sújtott le a gyen­gébbre, de az emberiség nevé­ben élénken tiltakozott, hogy ő is üllő legyen saját állam terüle­tén kívül. A türelmetlenségnek ebben a korszakában Széchenyi a legfőbb posztulátumként hir­dette a türelmet, a keresztény humanizmus elveinek megfele­lően szinte szószerinti egye­zésbe < a bibliával, tanította, hogy másnak soha olyat ne tégy, mit tőle nem fogadnál szí­vesen. Szükségesnek tartotta, hogy a nemzetiségek részére is biztosítva legyen a rendi korlá­tok lebontásával a törvény előtti egyenlőség és az egyéni sza­badságjogok egész sorozata, be­leértve a saját nyelvének hasz­nálatát is a magánéletben. Széchenyi magára maradt ezen nézeteivel a XIX. század derekán. Hisszük azonban an­nak a kornak a beköszöntét, mely a nemzetközi jogban, a nemzetek egymás közötti kap­csolatában is érvényesíteni fogja a keresztény erkölcs sze- retet-parancsát, s akkor fel fog­ják ismerni mindenütt, hogy e boldogabb, jobb korszaknak gyakori pusztában kiáltó prófé­tája a legnagyobb magyar volt.

Next

/
Oldalképek
Tartalom