Új Dunántúli Napló, 1992. március (3. évfolyam, 60-90. szám)

1992-03-14 / 73. szám

1992. március 14., szombat ajDunöntüH napiö 9 Megjelent a Jelenkor A Pécsett szerkesztett Jelen­kor márciusi számának élén Csorba Győző, Takács Zsuzsa és Károlyi Amy verseivel, Kántor Lajos Bajor Andorról írt esszéjével. Márton László januárban kezdett regényének harmadik részével találkozik az olvasó. A márciusi szám szépiro­dalmi anyagában kaptak helyet Kaszás Máté regényrészlete, Solymosi Bálint, Géczi János és Petőcz András versei, Ga- raczi László kisprózája, Szőnyi György Endre Szerencsés má­gus című elbeszélése. Itt olvas­ható az a bevezető, melyet Ba­lassa Péter mondott el Forgács Éva a Jelenkor Kiadónál megje­lent Bauhaus-monográfiájának budapesti bemutatóján. Kovács Sándor Iván Rákóczi Erzsébet­ről írt tanulmányt. A márciusi számban kapott helyet az az esszé, melyet Miodrag Pavlo­vié Shakespeare Szentivánéji álomjárói írt, s ehhez az íráshoz is kapcsolódik P. Müller Péter színházi szemléje, mely rend­hagyó módon, naplóformában íródott. A márciusi szám kriti­karovatában Thomka Beáta so­rozata utolsó részéhez ért: befe­jezésül Ungváry Rudolf A gép­fegyver szálkeresztje című köte­tét méltatja. Három bírálat fog­lalkozik Esterházy Péter leg­utóbbi könyveivel: Sze­gedy-Maszák Mihály és Va- sadi Péter a Jelenkorban megje­lent Hahn-hahn grófnő pillan­tása című regényről. Mohai V. Lajos pedig az író két publicisz­IRÉNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT CSORBA CYÖZÓrarsd 193 MARTON LÁSZLÓ M(módik Ilon (dbtttélh. III.) 196 TAKÁCS ZSUZSA vend 211 KÁNTOR LAJOS MtgVodetl besieg«*» EUJoi Andorral Ilmmír u utökornaU 214 KAROLYI AMY vo* 220 * KASZÁS MÁTÉ: Uzragíny Irtaiét! 221 SOLYMOSI BÁLINT rar* 231 BALASSA PÉTER BekduOntd Forgícs Éra Bauhau»-könyvéhez 233 KOVÁCS SÁNDOR IVÁN: .Veri a hab a tóuiklár- lEgy elfelejtett UlUmi RÁUcn Znj&ct) 235 CARACZI LÁSZLÓ: Abu íbrpnka) 241 GÉCZI JÁNOS rar« 243 SZÓNY1 GYÖRGY ENDRE; Szerénát» mágus ttttrlM i Mmúlt Ml 24« PETÓCZ ANDRÁS ver»e 259 MIODRAG PAVLOV ló A SzenOvántp ttom (miül 260 P. MÜLLER PÉTER; Sztnrät színre léién unt lúmtncum) 264 THOMKA BEÁTA: A befogad!» kiMvisaL 11. ÍUn|ldry Ruíotp A yfoérgyser néltereatje! 273 SZECEDY-M ASZÁK MIHÁLY: Sok. de nem minden 277 VASADI PÉTER. Elmélkedés egy (embei izabtru) haJA remegésérdi (Kit kritíkt Esterhtzy Piter HeAn-HeXn grtfnt pitim Um ami rrjényéríl) 281 MOHAI V. LAJOS: Esíerhizv-cédulák (Eeterkizy Piter tét esnAttetírtll 284 1992 MJKRCKJS tika-gyűjteményéről osztja meg véleményét az olvasókkal. Kaszás Máté Lázregény 1. Maga Erhardt Lőrinc sem tudta az okát. A különös az, hogy nem is érdekelte, van-e ok. A felesége akármit tett, neki semmi sem tetszett. Neki, ha el kellett mennie mellette, hát úgy ment el, hogy nem nézett rá. Szándékosan és kirívóan nem. Elment. Némelykor kezébe vett egy könyvet, és fel-felnyitotta, amikor a felesége bejött a szo­bába. Ugyanakkor nagyon is érezte, hogy szenved tőle az asszony, de nem mer szólni, nem meri megkérdezni, hogy mi baja van. Erhardt kiment a házból. Az utcára. A térre. De az arcok is idegesítették. Vala­hol gyerekek sikonyáltak, az is bosszantotta. A fény is, minden. Ekkor arra kellett gondolnia, hogy talán nem is a feleségével van baja. Erre viszont nem na­gyon akart gondolni, mert érezte, hogy a felesége iránti ha­ragja fokról fokra alábbhagy. Gyorsan hazasietett, és újra el­ment a felesége mellett, úgy, hogy az asszony érezze, vala­miért még mindig nem néz rá. A munkahelyén a vendégek­hez eleinte megpróbált rendes, udvarias lenni. De aztán mind gyakrabban jutott eszébe a fele­sége, hogy őhozzá igazságtala­nul mennyire rossz, és hogy itt vannak ezek az emberek, akiket nem is ismer, és ő épp ezekhez akar jó lenni, mikor a felesége otthon bizonyára most sír. Sír, ő meg jópofáskodik vadidegenek között. Munka után fölkereste Elzát. A pátemoszterrel ment föl a ne­gyedikig. Nem tudta, miért megy hozzá, Elzát igazából so­sem kedvelte. „Jó, hogy jössz, aranyom - fogadta lelkendezve a nő. - Most úsztam ki a kádból, két perce. Az egész heti retket levakartam magamról. Most tök száraz a bőröm és viszket. Itt ez a tejbalzsam, kend be vele a há­tam, meghálálom.” Vékony, színes kis pálcika füstölgött egy virágcserépben a fokfoldi ibolya mellé szúrva, fönt a szekrény tetején. Lőrinc megkérdezte Elzát, hogy mi az, mert, mondta, ő még ilyet nem látott. „Meghiszem azt, aranyom - válaszolt titokzatos- kodva a nő, és nevetett. - Látod, erre mondják azt, hogy megér­zés. Megéreztem, hogy jössz. A japánok akkor gyújtanak meg ilyet, ha vendéget várnak.” Ahogy tarka selyempongy­oláját a derekáig leengedte Elza, s annak ujjait a melle alatt összecsomózva hasra feküdt a heverőn, Lőrincnek eszébe ju­tott első találkozásuk egy régi bálon. „Picur vagyok” - mutat­kozott be a nő. „Jól van - gon­dolta -, én meg a Világirodalom Gyöngyszeme.” ‘ Akkoriban még csodálta Elzában, hogy olyan nagy, már akkor is min­dene nagy volt, a hasa, a lába, a feneke. Ha lehajolt, és ő ott állt mögötte, ha messzebb is kicsit, akkor is időbe telt, míg széles­ségében végigjárt rajta a tekin­tete. Mindjárt az volt az első gondolata, hogy ez a nő lega­lább 110-es bugyit hord. Ő biz­tosan elveszne benne. Még évek múlva is úgy érezte; hogy Elzá­hoz őt az átlagost jóval megha­ladó súly, valamiféleképpen a dromedárság ténye kötötte, s ta­lán a tunyaságé is, ami az előb­bieknek egyenes következmé­nye. A szépség olyasvalami, így mondják, gondolta Lőrinc, ami­kor valakinek mindene arányos, amikor nincs kirívó rajta semmi sem. Ilyen szempontból Elza tökéletesen ronda volt. És enni is annyit evett egy nap, mint amennyit ő jó egészségben há­rom ebédre. Aztán az arca se stimmelt. Volt rajta valami rej­télyes, aszimmetrikus, de hiába nézte, nem találta meg, hogy hol. Kissé szétterült az orr­nyerge, de hát az középen volt. Amikor mesélt, az volt az ér­zése Lőrincnek, hogy közben szép nyugisán mindenét leveti. Privát ügyeiről (régi szerelmek) úgy beszélt, mint más rendes nő valamilyen receptről vagy, hogy mennyi ma a bab kilója. Holott akkor még csak készülő­dőben sem volt közöttük semmi komoly. Igaz, később sem volt olyan, hogy most van egy pont vagy egy pillanat, összenézés, érintés, valami határeset, s hogy ami addig volt, az olyan, ami meg az utáni, az amolyan. Nem, ilyen sem volt. Szeretett hanyatt feküdni összezárt combokkal, félhomályban, például az olaj­kályha fedelének likján kivetí­tődé sárgás derengésben. A ru­haneműit mindig maga vette le, olyan természetességgel, mintha vizet engedne a po­hárba, mert most éppen meg­szomjazott. De mintha kezdet­től fogva megérezte volna, hogy Lőrinc szereti nézni teste orde- náréságát, hát csak nézze, s ha akarja, meg is foghatja, amijét csak akatja; ilyenem is van, meg ilyen is, és ez itten, ez is az enyém, teneked persze, másmi­lyen, tudom, mintha mondta volna a szemével, mialatt Lő­rinc nézte. „Akkor nyár volt, de most tél van, hideg tél, mondja a költő” - gondolta Lőrinc. Szinte elvesz­hetett volna benne, amiről per­sze, nem szép beszélnie, s főleg nem előnyös, de hát nem is volt igaz. Pedig arra számított. Nagy volt Elza mellbimbójának az udvara, és hát sötétebb tónusú, mint rendesen. Azonkívül éle­sen cikcakkos, nem olyan, mint általában, bár Lőrinc csak a sa­ját tapasztalataiból következtet­hetett. Ám amikor mondta El­zának, hogy ez itt szerinte, elüt az átlagostól, a nő mosolyogva azt felelte: ő, Erhardt Lőrinc, csak képzeli azt. Festi-e Lőrinc a haját, kérdezte, mert hogy igen sprőd a vége. Mondta, hogy nem, soha. Megmondta Elza, mivel kenje be, hogy lá- gyabb legyen, ha azt akarná Lő­rinc, hogy lágy legyen. Mondta: neki így is jó. Most meg, ahogy masszírozta a hátát, váratlanul azzal állt elő: néha úgy érzi, hogy ő több nő, hogy egymaga egyszerre több nő, legalább há­rom. Lőrinc azt felelte rá, hogy elhiszi, és fölállt, odament az ablakhoz, kissé félrehúzta a füstszagú függönyt, és kinézett. Már sötétedett, messzebb, a bokrok mögött, egy meztelen férfit látott, akit négy meztelen asszony ütlegelt. Megkérdezte Elzát, hogy mit tanácsol, mit te­gyen, maradjon pár napig nála, vagy induljon máris haza; „mert - mondta - döbbenetes, hogy nem vagyok képes eldönteni, döbbenetes.” „Maradj csak itt, husi - mondta Elza. - Pihend ki a betegségedet. Rád fér a pihe­nés. Maradj.” „Nem bánom - felelte Lőrinc. - Nekem mind­egy” Puhára főtt, vastag ilyen-olyan formájú zsíros tész­tákat ettek naponta Elzával, forró, sűrű szószöntettel, piros­sal és sárgával, édessel, sóssal, savanykással. Az asztalra Elza sarkosan helyezte föl a térítőt, amit még az édesanyja szőtt lánykorában. Talpas poharakat tett a terítő két, szemben lévő sarkára. A poharakba tölcsérré formált szalvétát dugott. Vagy vörösbort ittak tisztán vagy fe­héret, szódával. Ahogy Lőrinc szopogatta a tésztát, gyakran eszébe jutott a felesége. Látta maga előtt, amint fásultan kaviszolja a rizs­levesét otthon. Olykor annyira ellágyította a honvágy, hogy megállt az evéssel, a tészta meg csak lógott a szájából, a szósz rácsöpögött a nadrágjára. Egy­szer váratlanul elsírta magát, és mindjárt csuklani kezdett, úgy­hogy Elzának többször hátba kellett vágnia, de ez sem hasz­nált, továbbra is sírt és csuklott. Annyit mégis ért a dolog, hogy a lógó tészta egy szempillantás alatt lefutott a torkán. Esténként Lőrinc bekapcsolta a rádiót, odaült elé és hallgatta a híreket. Biztosra vette, hogy egyszer bemondják - netán megszakítják az adást és úgy mondják be: „Erhardt Lőrincné keresteti a férjét, aki már több napja nem érkezett haza a mun­kából. Nincs kizárva, hogy el­rabolták. * Részlet a szerzőnek a Jelen­kor Kiadónál a közeljövőben megjelenő regényéből. Teherautóra rakták és elvitték Egy hadizsákmány története A történet a napóleoni időkig nyúlik vissza. Amikor a csá­szárt száműzték Franciaország­ból, feleségét, Mária Lujzát a Habsburgok elválasztották tőle, s gondoskodtak arról, hogy ne tudjanak még levélben sem érintkezni egymással. Mária Lujza Párma, Piacenza és Goustalla hercegségeket kapta meg az örökösödés joga nélkül. Itt volt szinte hermeti­kusan elzárva Napóleon elől. Metternich, az egésznek a kia­gyalója megfelelő lovagot is biztosított az ex császárné mellé, természetesen egyik bi­zalmasát. Ez volt Neipperg Ádám Albert, kitűnő katona és még jobb diplomata és első­rangú gavallér. Amikor Mária Lujza az egy­kori Farnese palotába bevonult, azt teljesen kifosztva találta. Kénytelen volt lakosztályát a párizsi császári palota bútorai­ból berendezni, így hát továbbra is a régi, megszokott környeze­tében élt. Közben birtokának rendbetevőjét, egyben őrét, Ne- ipperget bizalmába fogadta. Énnek eremdényeként 1817-ben egy leány-, 1821-ben, éppen Napóleon halálhírének megérkezte után 9 nappal egy fiúgyermekük született. Napó­leon halála után Neipperg mor- ganatikus házasságot kötött a pármai hercegnővel. Az így utó­lag törvénesített fiúgyermek a Vilmos Albert nevét kapta. Ké­sőbb I.Ferenc József, hogy Ne­ipperg korábbi házasságából született gyermekeit meg lehes­sen különböztetni a törvényte­lenül született Vilmos Alberttól, annak nevét Montenuovora Vál­toztatta, ami korábbi nevének egyszerű fordítása volt. Végül 1864-ben megkapta a hercegi rangot is. Montenuovo Vilmos herceg 1850-ben feleségül vette Bat­thyány Júlianna grófnőt, kinek a Bólyi Uradalom volt a hozomá­nya. Vilmos herceg édesanyja ha­lála után (1847) magához vette anyja hagyatékaként annak bú­torait és a szintén Párizsból származó könyvtárát, és amikor a család Németbólyban telepe­dett le, a kastély földszinti ter­meit ezzel rendezte be. így ke­rültek Napóleon bútorai Né- metbólyba. E szobákat Németh Béla történész az 1900-ban megjelent Geschichte der Grossgemeinde Németbóly című, német nyelven megjelent munkájában részletesen le is írta. Ebből idézünk: „... Látszólag a kastély majdnem teljesen dísztelen, épí­tészeti stílusjegyek nélkül, de belsejében a berendezés, a már­ványkandallóval felszerelt ter­mek a történelmi emlékekhez és a hagyományokhoz való ra­gaszkodás előkelő ízlését mutat­ják. A berendezés érdekes tör­ténelmi nevezetességről tanús­kodik. A jelenlegi uraság nagy kegyelettel őrizte meg, mint drága ereklyéket, azokat, ami­ket hercegi vérből származó nagymamáé voltak, és ezek a kastélyban nagy számban talál­hatók. A legfontosabb közöttük az a feketén ünnepélyes bútor, ami a francia iparművészet leg­szebb termékeként az első fran­cia császárság idején keletke­zett, ezeket a pompás darabokat I. Napóleon idejében a párizsi művész ipar alkotta és ezek az „empir” ízlés karakterisztikus reprezentánsai. Napóleon egyiptomi hadjá­rata óta a titokzatos fáraókul­tusz mély benyomásként hatott a szellemre és azóta ez a kor­szak minden francia terméken visszatükröződik. Az Íbisz, a ló­tusz és a szfinx játszik itt az or­namentikában nagy szerepet és ugyanakkor a kidolgozás legna­gyobb változatossága jellemzi a különböző bútorokat, és a többi berendezésekre is ez érvényes. A pompás csillárok, a hatalmas kandeláberek és kredencek, ágyak találhatók itt, továbbá a kis és titkos fiókokkal ellátott, általánosan kedvelt szekreterek. A bútoroknak ezen pompás pél­dányai kb. 100 éve a nagy diktá­tor szobáit ékesítették és ezek a világtörténelem sok eseményé­nek voltakba néma tanúi, ezen pompa és ragyogás jelenlétében dönttöték el egész Európa sor­sát. A mai nézőt az egykori pompás emlékeket szemlélve sajátságos érzés keríti hatal­mába és a csodától nem talál szavakat... A hölgyszalonban több, szé­pen kivitelezett Mária Lujza portré található, élete külön­böző szakaszaiból, többek köz­töt 40-45-ös éveiből is, egy­szerű bibor-bársony ruhába öl­tözve, kevés dísszel. Ábrándos szemeiből jóság sugárzik ... Egy másik, távolabbi szobában I. Napóleon portréja található, ezen Napóleon ábrázolsáa any- nyiban egyedi, hogy e képen mosolyog... A kastély falait ezen kivül más, különböző kép és metszet díszíti, ezeknek leg­nagyobb része művészi értékű.” Példátlan értékek halmozód­tak tehát fel a bólyi kastélyban, történelmi bútorok, vagyont érő szőnyegek s használati tárgyak, páratlanul értékes könyvtár. Ez a hallatlan érték 1944-45-ben szinte teljesen megsemmisült. Jórészt a lakos­ság hordta azokat el a környező falvakba, másokat a bolgár ka­tonák tüzeltek el. A magyar karhatalom az ékszerek, ezüst­tárgyak után kutatott, és a me­gye vezetői közül többen is bú­torokat vittek el. A kastély pusztulását az ura­dalom egyik magasrangú tiszt­viselője a herceg feleségének, Solymossy Ilona bárónőnek részletesen leírta. Megrendítő sorok ezek, melyek jellemző példái a magyarországi műkin­csek 1944/45 utáni pusztulásá­nak. Ez írásnak van egy igen fi- gyelemrméltó pár sora. Ez a következő: „... közben megint jöttek oroszok júniusban és a kastélyban és irodában akarták törzsüket elhelyezni. Bútorokat kértek és a rendőrség a kastély­beli bútorokat adta ki nekik ... Egy hét múlva elmentek az oro­szok, de a bútorokatt teherau­tóra rakták és elvitték ...” Ez az elszállítás - ezt ma már tudjuk - nem a hadsereg részére történő egyszerű és megszokott rekvirálás, ez tudatos tevékeny­ség volt. A szovjet megszállók tudták azt, hogy milyen búto­rokról van szó. Ezeket hadi­zsákmányként kezelték és a Szovjetunióba szállították. Napjainkban, amikor nyilvá­nosságra került a hadizsák­mányként elszállított magyar műkincsek hozzávetőleges lis­tája, ezen külön tételként szere­pelnek a Montenuovo kastély­ból elszállított szőnyegek és bú­torok, Bonaparte Napóleon haj­dani belső lakosztályának jelen­tős darabjai. Bezerédy Győző Osztrákok a Pécsi Galériában Posztamens viharkabátban Mintha Breton örökégő pipá­jából füstölögnének elő azóta is valamennyien, akik műveikkel a modem művészet e századi történetét írják. A pipafüst szel­leme persze, csak Duchamp, Emst, Picabia, Kandinszkij és mások művészetével együtt tel­jes - mondhatni, hogy Pollock majd Andy Warhol, Beuys már csak a századvégbe hanyatló rá­adás. Már csak a látványos és drámaian letisztult végpont, mi­előtt a függöny leszaladna a századvég illúzióktól megfosz­tott színpadán. A Seb panasza, mint Brandl piros fájdalommal lángoló ké­pén? vagy valamiféle lemon­dásnak, az „Új Igénytelenség­nek” aszkétikus-írónikus játé­kai, mint Manfred Erjautz lá­bakra állított paravánján? A fia­tal osztrák képzőművészek tár­lata, amely a közbenső, szom­bathelyi állomás után érkezett a Pécsi Galériába a grazi Neue Galerie am Landesmuseum Jo- anneumból, alig-alig külön­bözne egy kortársi magyartól, csehtől, némettől. A fellelhető árnyalatos eltérések csak erősí­tenék bennünk a felismerést, hogy mennyivel több - tulaj­donképpen mérhetetlenül több - mindaz a tényező, amely a még nemzetinek vélt művészeteket összekapcsolja, törvényeiben egymás rokonaivá teszi, mint ami eltávolíthatná egymástól. Ahogyan egy kiteljesedő életmű az egyéni életút végére jutva közeledhet a fehérhez - originális példa erre Tóth Menyhért festészete -, úgy kö­zeledik Eva Schlegel vagy Wal­ter Vopava egyelőre a feketé­hez, rajzol elő egyikük kísérte­ties erdőrészleteket, mos bele másikuk olvatag fehér fény­pászmákat az éj végtelen, tár- gyiasíthatatlan sötétjébe. Mások, például Priesch Hannes, a fiatal generáció egyik legtemperamentumosabb egyé­nisége, a festékrétegek nagy gesztusokkal felrakott kifejező­erejében hisz, ahogy ezt az itt kiálított „Fiatalon megyünk a vörösréz völgyébe” című fest­ménye példázza. Míg Molacek florális absztrakciója csupa zene, anyagtalanná álmodott hullámzás. A „G.R.A.M.”-cso- port rovar-fragmentumok lé­zermásolatait építi egymásra, a tárgyias-elidegenült vizsgáló­dás és a váratlanul felbukkanó líraiság - élet és a halál - külö­nös feszültségpontjait hozva létre. Ez az osztrák - jobb híján nevezzük úgy - „új hullám” erőteljes, markáns egyéniségek gyülekezete, ahol Erwin Wurm megnyilvánuló konceptuális iróniája - egy posztamenst eső­kabátba öltöztet állig - és Alfred Klinkan mitikus festői toposzai egymás hatását csak fölerősíthe­tik. S akkor nem szóltunk még olyan neves művészekről, mint Hubert Schmalix, Siegfreid An- zinger vagy Alois Mosbacher. Mosbacher „Egy különös hely" című festményének különös va­rázsán tűnődve mintha a pro- ust-i érzékenységekbe zuhan­nánk, ahol a természeti és a művi táj atmoszférikus találko­zója múltba-révedéssel teljes. A kiállítást ezúttal nem nyi­tották meg, hanem ünnepélyes zárására kerül majd sor a Stájer Hét alkalmából március 31-én délután 6 órakor, amelyen dr. Wilfried Skreiner, a grazi Neue Galerie igazgatója búcsúzik a pécsi közönségtől. Bóka R.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom