Új Dunántúli Napló, 1992. március (3. évfolyam, 60-90. szám)

1992-03-14 / 73. szám

10 ti j Dunántúli napló 1992. március 14., szombat A történetírás / # ✓ j • • uj utjai Egy jubiláló tanulmánykötet olvasása közben s É rdekes, és a történelem­mel foglalkozók számára izgalmas tartalmú tanul­mánykötet jelent meg a MTA Történelemtudományi Intézeté­nek Társadalom- és Művelődés- történeti Tanulmányok soroza­tában Polgárosodás Közép-Eu- rópában címen. A kötet hazánk egy kiváló - az elmúlt évtize­dekben nem mindig pozitiven értékelt, de munkáival mindig feltűnést keltő tudós: Hanák Pé­ter professzor 70. születésnap­jára készült tanulmányokat fog­lalja magába. A harminc ma­gyar, német, angol nyelven kü­lönböző nemzetekhez tartozó történészek által írt tanulmány a társadalom, politika, politikai eszmék, diplomácia és művelő­dés történetének vonatkozó té­máit dolgozza fel. A történetírásnak - ahogy a bevezető tanulmányban Litván György is megállapítja - „örök­től fogva” bizonyos - sokszor nem is csekély mellékes - funk­ciója is van. A politika részéről - tudjuk jól és tapasztaltuk ele­get - állandó az igény, hogy a történettudományt saját szolgá­latába hajtsa. Ezzel szemben a valódi történész, ha szakmun­kán dolgozik, köteles maximá­lis teljességre és tárgyilagos­ságra törekedni. Természetesen a szakmailag kifogástalan esz­közök mellett is szolgálhat a történész politikai célokat is. A tudomány azonban az ilyen jel­legű politikai állsáfoglalást csak akkor értékelheti, ha az semmi körülmények között sem ellen­kezik a történeti igazsággal. Sokszor elegendő a témaválasz­tás is ahhoz, hogy a történész „politizáljon”, különösen akkor, ha a téma egy jelentős „üze­netre” hívja fel a figyelmet, amely üzenet valóban a történe­lemnek azt a feladatát valósítja meg, amely szerint: a történe­lem az élet tanítómestere. Az elmúlt évtizedek embertpróbáló szelleme különösen a humán tudományokkal foglalkozókat tette próbára. így sok történész, illetve történelemmel foglal­kozó kutató került megmére­tésre. Izgalmas és érdekes olyan kutató pályájának vizsgálata, aki tudományos munkásságát csak 1945 után kezdhette meg, és akinek egész tudományos életpálya azokra az évtizedekre esett, amelyekben minden tu­dományt - még a természettu- dományoakt is - alávetettek egy kötelező ideológiának. A kutató vagy bizonyította az előre meg­határozott eszméket, vagy hall­gatásra ítéltetett. Különösen ve­szélyes volt ez a munka a törté­nésznek. Glatz Ferenc Nyilvá­nosság és történelemtudomány (Tézisek az új történetíráshoz) című tanulmányában megálla­pítja, hogy „A huszadik század végi nyilvánosság új történet- írás, új szemléletű kutatás és új szemléletű történelmetíró em­bereket kíván.” Hanák Péternek a kutató pá­lyája 1948 után bonatkozott ki, és hamarosan bizonyította, hogy munkája, szemléletmódja nem mindenben felel meg kor hivatalos „történészei” által elő­írtaknak, amely teljesen az ál­lamilag illetve a párt által előírt ideológiának vetette alá az észt és az értelmet. Hanák Péter amerikai, angol, német egyete­meken vendégtanár, de magyar egyetemen ugyancsak nagy megszakításokkal dolgozhat. A tudós hazája széles e világ - szoktuk mondani. De ne feled­jük soha, hogy Magyarország is ehhez a világhoz tartozik. Nem­zeti hagyományaink ismerete, számontartása éppúgy erkölcsi kötelessége a tudósnak, mint új eredményeink, felismeréseink állandó megmérése a nagyvilág tudományának érvényes mércé­jével. Az első magyar vallás- és közoktatásügyi miniszter, Eöt­vös József 1867-ben így oktatja fiát, Eötvös Lórándot: „.. .de ha valaha miniszter lennél - mi­től egyébiránt Isten őrizzen meg, főképp Magyarországon - , át fogod látni, hogy e helyzet­ben éppen azt nem tehetjük soha, mit legszívesebben ten­nénk ...” Eötvös Lóránd majd rövid időre miniszter lesz, de ta­lán éppen ezért hamarosan in­kább visszamegy az egyetemre professzornak. Pedig tudja ép­pen apjától, hogy vannak hely­zetek, amikor a siker reménye nélkül is kötelességünk fára­dozni. De leszögezi egyik em­lékiratában: Az egyetemeken kétségbeejtő a helyzet. Önál­lóan gondolkodó, alkotó mun­kát végző, a világ tudományos eredményeit és a nemzeti ha­gyományokat egyként ismerő tudósokra lenne szükség az egyetemi katedrákon, mert: tu­dományos az iskola, tudomá­nyos a tanítás ott, de csakis ott, ahol tudósok tanítanak. Hozzá- tehetem, hogy tudósnak nem a sokat tudót, hanem a tudomány kutatóját nevezem. Hanák Péter olyan professzor volt - és ezért gyakran nem volt grata persona - és ilyen ma is. Es ezt a tudós professzort kö­szöntötték most barátai ilyen tanulmányokkal, amelyek mél­tóak a 70 éves professzorhoz. M agam tulajdonképpen recenziót kívántam írni erről a tanulmánykötet­ről. De annak áttanulmányozása során sokszor gondoltam azokra a tanulmányokra, amelyeket Hanák professzor írt azokban az években, amikor a vulgáris hi­vatalos tankönyvek telítve vol­tak tudománytalan sablonokkal. És ilyenkor szinte felüdülés volt egy-egy komoly tanulmányt ol­vasni, illetve a magyar törté­nelmet valóban történészi szem­lélettel kutató tudós művében elmélyedni. így a recenzió he­lyett inkább ezeket a gondola­tokat írom le. Talán a professzor is megbo­csátja ezt a kéretlen laudátiot, és talán neki is eszébe jut az a pé­csi egyetem, amelynek kiváló, és 1945 után hamarosan mellő­zött és felejtésre ítélt professzo­rának - Holub Józsefnek - óráin ült kissé késői pályakezdéssel, és amely professzor tanítását - érzésem szerint - soha nem ta­gadta meg. Dr. Rajczi Péter Falikárpit Buda visszafoglalásáról Falikárpit Buda visszafogla­lásáról címmel nyílt kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban. Buda várát 1686-ban nemzet­közi sereg szabadította fel a csaknem másfél százados török megszállás alól. A katonák ve­zére Lotharingiai Károly herceg volt; a vár visszafoglalásáról fia, Lipót herceg két falikárpit sorozatot készíttetett. A korábbi sorozat 1703 és 1710 között ke­letkezett, három darabját Bécs- ben őrzik, a negyedik Nancyban látható. Az ötödik, amely most Budapestre került, Lotharingiai Károly herceg fiktív budai dia­dalmenetét ábrázolja. Hortobágyon a híd melletti nagykereszt érettük áll Mire jók a kárpótlás forintjai? Sokan csak hosszas unszolásra merték aláírni a kérvényt A megsárgult irkalap ridegen közli a tényeket. Meghaltak: özv. Csók Istvánná, özv. Farkas Istvánné, Geiger, özv. Koláro- vics Jánosné, id. Márkovics Márk, Novák Erna, Prerádovics Poznan, Schaller József, özv. Schremm Józsefné, Vajda Éva... Harmincegy fő. Sorolni is szégyen. Zichy Aladárt összetör- ten-összeverten hozták a sze­gedi AVH-ról Borzasra. Nem élt soká. S hogy ebben az inter­náló táborban hány karonűlő csöppség hótiszta lelke szállt az égbe, azt nem jegyezte senki. Misét se mondtak értük. Legföl­jebb utóbb. Ha anyja észrevette, hogy kihűlt, a gyermeket kiad­ták az öröknek, temessék. Mást nem tehetett. Nerti te­hettek. Sose gondoltam rá, de ha Hortobágyra megy az ember, gondolja végig a délibábkere­sésben: vajon hány jeltelen sír lehet az egykori halmok-pusz- ták-tanyák környékén, ahol az ötvenes évek deportáltjai nyög­tek embertpróbáló éveket? Hány későbbi tragédiát hozott a ma sem megmagyarázható tör­vényes kitaszítottság? A kilenclyuku híd melletti nagykereszt érettük áll. Linding Ferencnével erről a múltról is szót kellett váltani, hogy megértsem, megértessem misszióját. Pécsi otthonában paksaméták sorakoznak, lajst­romokon nevek, hosszabb-rövi- debb visszaemlékezések, gyöt­relemmel írt történelmi életraj­zok. Egyik címe: Élettörés. A másiké: Kisjézus a birkaho- dályban. A harmadiké: Maut­hausen után Hortobágy. E sorsok vitelét vállalta föl házigazdám, aki maga is meg­járta sorstársai útját. Földes Annaként, 16 évesen. Mohácsi gimnáziumi évei törtek dara­bokra, s ma is belényílal a fájda­lommal átitatott keserűség, ha 1950 június 23-ra gondol.- Vagy két órányit lehetett apám a községházán, ávós kísé­rettel, amikor hazahozták. Térdreesett előttünk, nem nézett se anyámra, se rám, úgy mondta szegény: „Bocsássatok meg nekem, ma aláírtam a halá­los ítéleteteket... „ Én persze nem értettem az egészet, s csak később döbbentem rá, hogy mi is történt velünk, sokunkkal, mi­után ránkcsapták a vagonajtó­kat. Babarc nevében is dallamo­san csengő, szép baranyai köz­ség. Földeséket innen hurcolták el. Vigaszt, ha lehet ilyenről egyáltalán beszélni, az jelenthe­tett, hogy akadt nem egy isme­rős a Borzas-puszta felé vezető gyalogmenetben. Falubéli is. Forrón tűzött a nap, Anna fia­tal volt és szép. De ma, itt a nappaliban, kö- rénkterített emlékhalmazok kö­zött nem önmagáról beszél. Nem is azért hívott. Kérte, tola­kodásnak ne vegyem, de nekro­lógot kéne írni. Meleghangút, szépet, a búcsúhoz illőt. Bizto­san hallottam, hogy egykor saj­tóban dolgozó kollégám, Már­kovics Markó a napokban meg­halt. Hát róla. S adalékként el­mondaná, hogy életerős, horvát népviseletben járó menyecske volt Markó édesanyja, ki külö­nös erővel bírt, hogy megmen­tette akkor egyesztendős fiát. Enni nem tudott mit adni egye­bet neki, hát hároméves koráig szoptatta. Hidegben testével melengette, hőségben testével árnyékolta. S Markó nem volt egyedül, nem egy társa akadt, aki szögesdrót védelmében, az internálótáborok valamelyiké­ben eszmélt az életre, tanulta az első szavakat, játszotta gyer­meki játékait. Ma a kárpótlás forintjairól vi­táznak az ország teherbíróké­pességét féltve. Nekik nincse­nek a kitaszítottságról ilyetén emlékképeik. Lindingné egy furcsa ellent­mondásról beszél. Annakidején, amikor a táborokat felszámol­ták, azt hitte - és sokan hitték -, az otthon maradottak szégyen­keznek majd azért, hogy tűrték ezt az embertelenséget. Nem szóltak érte, nem tettek ellene. Ez sose következett be. Nekik, internáltaknak kellett évekig megbélyegezettként, meghu­nyászkodva élniük. Kitiltva szü­lőfalujukból, házukból, nehezen találva munkát és megélhetést. Önéletrajzát ha megírta, ha ar­ról a három évről szólt, sajnál­koztak többnyire, s elnézést kér­tek mondván, az állást már be­töltötték. Féltek tőlük rokonok, ismerősök, s ők féltettek rokont és ismerőst. Kerülték az embe­reket. Leprásként. Tud családról, ahol fiú, lány öngyilkos lett. Félj és feleség vett önkezével életének véget, a társadalomba való visszaillesz­kedés küzdelmében alulma­radva. Más nevet cserélt. Alko­holba menekült. Akadt, kinek a furcsa véletlen folytán az inter­nálástól megmenekült gyerme­kével a kiszabadulás után újra ismerkedie kellett, s a barát ne­velte gyermek ma sem tudja igazán, kit szeressen anyja- ként-apjaként. Budimác Istvánt Siklósról előbb a Gestapo vitte Mauthausenbe, honnan felesége nem tért haza. Második család­jával Hortobágy következett. Egy hatvani vasutas - állomás­főnök ? - látva a marhavagonok emberszállítmányát, botor mó­dón a távírdán átkopogtatott a hírrel szolnoki kollégájának. Őt másnap Recskre vitte a kocsi, családját pedig a marhavagonok után. Magyarok, horvátok, szer- bek, németajkuak, zsidók. Tel­jes etnikai megbékéléssel. Ott voltak Gálszécsyék. A Zeller család. Babarci Márton, aki mindig tudott jó hírt hozni a táborlakóknak. Bizakodásra, reménykedésre csábítót. Hogy honnan? Mikor ő is úgy élt ott, mint a többiek, elzárva szótól, külvilág információitól. És a többi, nagyszerű, csodálatos emberek. Szőnyi Alajos, egykor Mohács utolsó polgármestere. Petz Gáspár Villányból. Dr. Vörös István. És a Linding család. (Beszélgetőpartnerem ott ismerte meg későbbi férjét, Ferit.) Vukovics Sztanoja. Vá­sárhelyi Jánosné. Idős Amigya Lukács. Egy gyilkosnak is több joga volt, mint nekik. Linding Ferencné nyugdíjas­ként ma is dolgozik, széles a ro­konság, van kire. Neki nem le­hetett gyermeke. Borzaspuszta okán.- Tudja, mi az érdekes? - kérdi tőlem. - Amikor a kárpót­lási lapokkal ismerőseimhez, sorstársaimhoz bekopogtam, csak hosszas unszolásra merték aláírni a kérvényt. Félnek még ma is. Vagy ha nem, szégyellik. A történeteket évekig titkok övezték. Senki sem mert szólani. Ma­gyarázatra sem szorul, miért. Most formálódik a törvény, a Parlamentben a honatyák dolga, hogy rátegyék a pecsétet, s megmondják: e börtönévekért kinek, mi jár? Lindingné ki­számolta már, a tervezet szerint az első hortobágyi évért 500 fo­rintot kap, a másik kettőért 250-250 forintot, havonta a nyugdíjhoz csapva, jócskán megemelve azt. Ezek a kárpótlás forintjai. Irigye nem lehet. Kozma Ferenc Melyik alapítvány közérdekű? Kétezerkétszáz alapítvány kérelmezte eddig az APEH-tól, a fővárosban, hogy minősítse közérdekű­nek. Közülük ezerötszázat el­fogadtak, hétszázat - alapí­tóokirat, bírói végzés hiánya miatt - visszaküldték, negy­venet pedig részlegesen fo­gadtak el, ami azt jelenti, hogy az alapító okiratban rögzített célok közül csak néhányra ítélték meg az adó­alap-csökkentő kedvez­ményt - mondotta a sajtó ér­deklődésére Ácsné Molnár Judit, az APEH képviselője. Az alapítványoknak feb­ruár 15-ig kellett a kérelme­ket benyújtaniuk, hogy 1992. március 15-e után to­vábbra is élvezhessék az adományozók azt a kedvez­ményt, mely szerint a befize­téseket az adóalapjukból le­írhatják. Az előírt határidőben bea­dott kérelmekre az APEH-nak 30 napon belül, tehát legkésőbb március 15-ig válaszolnia kell. Az elbírálás alapját az alapító okiratban rögzített célok képezik, de a kedvez­ményt csak akkor adják meg, ha az adományozónak nincs közvetett vagy közvetlen kapcsolata az alapítvánnyal. Vagyis az adományozó csak akkor írhatja le a befizetést az adóalapjából, ha nem ér­dekelt az alapítvány felhasz­nálásában. Ennek magyará­zata, hogy korábban sok visszaélést tapasztaltak e té­ren. Azok az alapítványok - például az ezután alakulók -, amelyek február 15-ig nem adták be kérelmüket, nem esnek el végleg a kedvez­ménytől, hiszen a határidő nem jogvesztő. Akik már­cius 15-e után kérik a ked­vezményt, azok a minősített adóhatósági határozat jog­erőre emelkedésétől számí­tottan adhatják ki a magán- személyeknek az 1992-es adóalap-csökkentésre jogo­sító igazolást. Az APEH képviselője el­mondotta még, hogy nagyon sok kérelmet máshová, pél­dául a Pénzügyminisztéri­umba, és nem az alapítvány székhelye szerint illetékes elsőfokú adóhatósághoz küldtek. Ezekre az elbírálást pár napos csúszással kapják meg az érintettek, azzal, hogy azt az adóhatósóg ha­táridőben benyújtott kére­lemnek tekinti. (MTI) Jog és igazság Megint egyszer megerősített a tapasztalat: a jog nem föltét- len bástyája az igazságnak. Pontosabban: nem az annak az igazságvágynak, amely az em­berek lelkében él, s nem nélkü­lözheti az érzelmek, nem egy­szer izzó hevületét. Kiváltképp, ha történelmi, ám belátható táv­latok sérelmei követelik: tör­vényt ülni felettük! Törvényt. Nem bosszút! Az előbbi szükséges: így vagy úgy, de ítélni kell! Az utóbbi: értelmetlen. Meg­történnie nem szabad! Mi légyen hát? Mi légyen most, hogy egy mindenek felett álló tudós tes­tület kimondta: a bűnök, ha bű­nök is, rég követtettek el. Elé­vültek - jogi értelemben nem büntethetők... A jognak minden bizonnyal igaza van. S mert igaza van, szembe kell néznie egy tragi­kus kettősség minden követ­kezményével. Mindenek előtt: áldozatok­kal. A túlélőkkel, akik lelkét mindhalálig gyötri meggyilkolt szeretteik elvesztése, az ő fáj­dalmaik a legigazságtalanabb kínok itt a földön; halottaik kínhalála csak az egekre tarto­zik és az emlékezetre. Velük a törvénynek dolga nem lehet. Szembe kell néznie azokkal a túlélőkkel is, akiket „csak” meghurcoltak, megaláz­tak, megfosztottak szabadsá­guktól és egy emberszabású élet jogi, anyagi lehetőségétől, s akiknek ennek minden követ­kezményét életük fogytáig, mintegy büntetésül, viselniük kell... És szembe kell néznie a bűnösökkel is. Nem a bűne­ikkel. Azok, meglehet, elvesz­tek már a paragrafusok útvesz­tőiben és az időben. A jutalmaikkal kell szembe- sünie a jognak! A júdáspénzen, a vérdíjon vásárolt kiváltságaikkal, hiva­tali előmenetelükkel, harácsolt vagyonukkal, érdemtelen jólé­tükkel ... S azzal a föloldhatatlan el­lentmondással is, hogy mind­azokat, akik a legelemibb jog­rend hiányában véthettek tíz- és százezrek, végső fokon a nemzet ellenében, most a jog­rend védelmében és érdekében kell a felelősségrevonás alól kimenekíteni. A tisztelt Alkot­mánybíróság mindezek elle­nére, bizonnyal jogszerűen döntött. Aligha tehetett más­ként. Ám nem bizonyos, hogy jól döntött. Mert ítélete csak a bű­nökről szól és az időről. S nem szól az áldozatokról. S mert nem szól róluk: az igazság a jog csapdájába esett. Mindaz tehát, ami ezek után következhet, túl van a bírói pulpitus határán. Túl, mert a nemzetnek joga van megismerni a bűnösöket vétkeikkel egyetemben. S joga van ítélkezni felettük, ha jelképesen is, hogy polgárai nyugalmat lelhessenek. Aztán tovább kell lapoznia történelme lapjait. Ezt kívánja az ország érdeke, és az elevenek s holtak minden áldozata. Búsbarna László

Next

/
Oldalképek
Tartalom