Új Dunántúli Napló, 1992. március (3. évfolyam, 60-90. szám)
1992-03-14 / 73. szám
8 aj Dunontait napiö 1992. március 14., szombat Mi, magyarok Feltételezem, nem sokan látták Jordán Tamás 1988-as filmjét: a Szózat egy-egy sorát mondta - vagy próbálta elmondani - egy-egy magyar állampolgár. Ifjak és vének, műveltek és tudatlanok. Ki többször is nekigyűrkőzve, lámpalázasan, ki flottul, de a szöveg iránt értetlenül. Nem volt lélekemelő élmény, inkább szívszorító, elgondolkodtató. Közös sorsunk érzelmi látlelete volt ez a néhány perc, akárcsak Kardos Sándor filmje, a Himnusz, melynek minden csodálatos szavát más-más személy mondta ki, összevágva régi filmhíradókból, archív anyagokból, s mint a kissé tiszteletien felirat tudatta, „Komis Mihály nyomán írta Kölcsey Ferenc". Hát igen, ilyenek vagyunk. Úgy hozták a századok, hogy mostanra ezek a meggyötört arcok vallják magukat magyarnak, vagy inkább dehogy is vallják magukat magyarnak, vagy inkább dehogy is vallják: beleszülettek magyarságukba, miként a nyúl sem születhet farkasnak. A történelemben mindig volt egy felső tíz- avagy százezer, mely - arisztokraták, kalmárok, céhlegények, tudósok, bankárok - szabadon választhatott hazát, nemzetiséget, vallást, de a többségnek nem volt választása. Az ételnek is fölül van a hígja, alul a sűrűje: a forradalmak néha fel-felkavarják a nagy közös bográcsot, melyben a nemzet kiforrja magát, de mindig a hígja marad fölül, az szaval földről, hazáról, az csinálja a politikát és a törvényt, az lajstromozza a bakákat, és menekül külföldre, ha túl magasra csapnak a lángok a közös bogrács alatt. Eljött az idő, hogy idegen katonák nincsenek magyar földön, harangzúgás hirdeti helyreállt függetlenségünket. Szép, felemelő dolog ez, de ne áltassuk magunkat. Miként a tatárok maguktól mentek haza, mert a Nagy Kán halálával trónviszály tört ki, s miként a török birodalom sem a keresztény seregek fegyvereitől roppant össze, most sem a mi érdemünk, hogy a romok közt szabadok lehetünk. A mi érdemünk legfeljebb 1956, a mi érdemünk, hogy túléltük, életben maradtunk, át- ügyeskedtük magunkat az új ezredév küszöbéig egy harmadolt országban, idegen eszmék, szokások, jelképek árnyékában. Most itt vagyunk, Nyugat és Kelet között, a senkiföldjén, mert így, kifosztva senkinek sem kellünk igazán. De lehet-e független a szegényember? Ahhoz, hogy éljen, munkát kell találnia, pénzt kell keresnie. A szegényem- ber-Magyarország most működő tőkét keres, kunyerál, mint tizenöt-húsz éve már teszi ezt. És jönnek a jóságos bankárok, tankok nélkül, katonák nélkül, kérlelhetetlenül. Jönnek a középkori Fuggerek utódai - családnevükből származik fukar szavunk -, és megtanítják nekünk, mi a tőzsde, a kamat, a piacgazdaság. Tudom, hogy mindez elkerülhetetlen. Száz év múlva talán a mostani Fuggerek is tudják a Himnuszt és a Szózatot. Legalább valamely világnyelven. Mi, magyarok talán túléljük ezt a korszakot is. Csak ne feledjük: a nemzeti függetlenség nem csupán harangkonga- tásból áll. Legalább a harangok szavát ne adjuk. Szentmihályi Szabó Péter Nemzeti ünnepünkről Korabeli nyomdagép a Magyar Nemzeti Múzeumnak az 1848-as szabadságharcot bemutató állandó kiállításán Ma már hihetetlennek tűnik, hogy Magyarországnak nem volt mindig Himnusza, állami zászlója, nemzeti dala és nemzeti ünnepe, holott napjainkban mindezek szerves részei magyarságtudatunknak. Pedig mindezek a 19. század közepének gyümölcsei. Mégpedig - a Himnusz kivételével - az 1848. esztendőhöz kapcsolódnak, s annak is egy bizonyos napjához: március 15-éhez. Annak ellenére, hogy tudjuk, a rendiséget megszüntető liberalizmus eszmevilágában alkotott és az ország újjászületését ezzel garantáló törvényeket április 11-én szentesítette az uralkodó. De március 15-e volt az a nap, amikor - még a törvényjavaslat szentesítése, tehát kötelező erejűvé válása előtt, következésképpen a fennálló rend ellenében - a nemzeti követelések közül az egyik vérontás nélküli forradalomban valósult meg: a gyűlölt cenzúra mellőzésével nyomtatták ki a 12 pontot és Petőfi Sándor Nemzeti dalát. S ezt a közóhajt megvalósító dicső küzdelmet az ifjúság vitte győzelemre nemzeti színű kokárdákkal ékesített, nemzeti zászlókat lobogtató (és esemyős) tömeg segítségével. A nemzet minden rendű és rangú tagja ezen a napon egymásra talált. E napon tette meg az ország ténylegesen a korszerű államberendezkedéshez és függetlenséghez vezető úton az első konkrét - de facto - lépéseket. Cselekedett. És hogy pontosan ezt érezte és érzi ma is mindenki, vagyis, hogy valóban ez volt a magyar újjászületés és szabadság első napja, azt az elmúlt időszak március 15-éhez kapcsolódó érzelmi töltése bizonyítja, amely ezt a napot avatta nemzeti ünneppé és fogadta el a másfélszáz esztendőn át folyamatosan a magyar nemzeti szabadság kezdetét jelentő dátumnak. Köztudott, hogy ezt az első lépést kik tették: írók, költők, újságírók, köztük Petőfi Sándor, Jókai Mór, Degré Alajos, Vas- váry Pál, Irinyi József -, amikor az egyetemi fiatalokkal és a hozzájuk csatlakozott néptömeggel - aznap országos vásárt tartottak Pesten - a Länderer és Heckenast-nyomdában lefoglalták a nyomdát, és immáron előzetes cenzúra nélkül kiszedették ’ és kinyomtatták Mit kíván a magyar nemzet? kezdetű, 12 pontból álló követeléseiket (amely lényegében megegyezett az országgyűlési törvényjavaslatban foglaltakkal, amelyet ugyanezen a napon vitt Pozsonyból Bécsbe Kossuth Lajos népes küldöttség élén), valamint Petőfi Sándor Nemzeti dalát A déli órákban Irinyi József a 12 pont első kinyomott példányát lobogtatva jelent meg az összesereglettek előtt, és így szólt: „Március 15. nagy nap a magyarok történetében. Itt van a sajtószabadság első példánya, a nép hatalmának első műve. Akármi szabadsága fog is lenni egykor a magyarnak, az a dicsősége mindig megmarad, hogy a legnevezetesebbet, a sajtószabadságot, magunk vívtuk ki!” A Nemzeti dal egyik első kinyomott példányára pedig Petőfi tintával a következőket írta: „Az 1848-iki márczius 15-kén kivívott sajtószabadság után le- geslegelőször nyomatott példány, s így a magyar szabadság első lélekzete. Petőfi Sándor.” Március 15. nyilvános megemlékezésére azonban még hosszú ideig várni kellett, hiszen Haynau bitqfái, Bach huszárai és Schmerling provizóriuma voltak mérföldkövei a szabadságharc utáni közel két évtizednek. De a szívekben és lelkekben élt, lángolt ennek a napnak az emléke, s a Nemzeti dal strófái kitörölhetetlenül beleivódtak a nemzet minden tagjába. Hivatalos, állami ünneppé azonban még az 1867. évi kiegyezés után sem vált március idusa. Már az is nagy eredménynek számított, hogy az 1898. V. törvénycikk nemzeti ünneppé nyilvánította április 11-ét, az 1848. évi rendiséget megszüntető törvénycikkek szentesítésének s egyúttal a polgári átalakulás hivatalos, törvényes kezdetének napját. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy az ifjúság nem ünnepelhette meg a „magyar szabadság első lélekzetét”, kokárdákkal, hazafias előadásokkal, iskolai szünettel és a Talpra magyar! elszavalásával. Ez csupán azt jelentette, hogy az állam nem tudott mit kezdeni Petőfiék forradalmi napjával, végül is az a Habsburg ült a trónon, aki leverette a szabadságharcot, és Magyarországot a birodalom egyik tartományává akarta tenni. Talán úgy is fogalmazhatunk, hogy a szabadelvű eszmék mellett a nemzeti jelleg háttérbe szorult. Mindez megváltozott akkor, amikor Trianonban szétzúzták a Monarchiát, és Magyarország valóban független, önálló állammá vált. Az 1927. XXXI. törvénycikk a nemzeti ünnepek sorából törölte április 11-ét, és helyébe március 15-ét helyezte. Ekkor, 1927-ben vált ez a nap hivatalos, piros betűs Nemzeti Ünnepünkké. Aztán jöttek az ötvenes évek, velük új állami ünnepek, s március 15. ismét csak a diákság ünnepnapjává vált hivatalos ellenőrzés alatti szavalatokkal, és szigorúan korlátozott felvonulásokkal. Rendszerváltozásnak kellett bekövetkeznie, hogy a márciusi ifjak által kivívott sajtószabadság és a magyar szabadság napja ismét Nemzeti Ünneppé váljon. Dr. Csonkaréti Károly Babits Mihály: Petőfi koszorúi „Avagy virág vagy te, hazám ifjúsága?” Hol a szem, szemével farkasszemet nézni? Ki meri meglátni, ki meri idézni az igazi arcát? Ünnepe vak ünnep, s e mái napoknak szűk folyosóin a szavak úgy lobognak, mint az olcsó gyertyák. Szabadság csillaga volt hajdan a magyar, de ma már maga sem tudja, hogy mit akar: talány zaja, csöndje és úgy támolyog az idők sikátorán, mint átvezetett rab a fogház udvarán börtönből börtönbe. Ki ünnepli ŐT ma, mikor a vágy, a gond messze az Övétől, mint sastól a vakond avagy gyáván bújik, s a bilincses ajak rab szavakat hadar? Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal hozza koszorúit. Óh, vannak koszorúk, keményebbek, mint a deszkák, súlyosabbak, mint hantjai kint a hideg temetőnek! . . . Kelj, magyar ifjúság, tépd le a virágot, melyet eszméinek ellensége rádob emlékére - kőnek! Kelj, magyar ifjúság, légy te virág magad! Nem drótos füzérbe görbítve - légy szabad virág szabad földön: hogy árván maradva megrablott birtokán mondhassa a magyar: „Kicsi az én szobám, kicsi, de nem börtön!” Avagy virág vagy te? ... légy virág, légy vigasz! Legyen lelked szabad, legyen hangod igaz az Ő ünnepségén: Koporsó tömlöcét aki elkerülte, most hazug koszorúk láncait ne tűrje eleven emlékén! (1923) Könyvespolcomon A Haza mint társaság A múlt század elejének kiváló, bár még felfedezésre váró költője, Ungvámémeti Tóth László ezt írta egyik levelében: „A Haza, mint társaság, mint olyan test, melynek minden tagja élő egész, velünk, bennünk s általunk él, hal, szaporodik s fogyatkozik.” Szavaiban valósággal összesűrűsödik mindaz, ami a felvilágosodás hajnalától érlelődött a magyar szellemi életben, s ami azután egészen a XIX. század végéig vezérelni tudta az elméket. A fiatal szerző a kor két nagy eszméjét, a nyelvében élő nemzet s a polgári személyiség - sokszor bizony egymásnak ütköző - elvét békíti itt össze, talán mindmáig érvényesen. Úgy véli, hogy a nemzet nem más, mint szabad egyének társulása. Az ember tehát azzal szolgálja leginkább hazáját, ha megóvja gondolkodásának függetlenségét, így teljesítve ki önmagát. Mert a haza bennünk él. Ezt üzeni nekünk ez a régi kor, kivált irodalma által, azokban a könyvekben, melyeket okulással forgathatunk ma is. Lépjünk be hát ismét egy könyvesboltba, s pillantsunk körül, vajon megtaláljuk-e a polcokon ezeket a fontos műveket? Lám csak, itt ez a két vaskos kötet: Faludi Ferenc Prózai művei-t tartalmazza. Utoljára még Toldy adta ki a teljességnek ezzel az igényével Faludit, mint most az Akadémiai Kiadónál Vörös Imre, aki pontos és hiteles szövegeket ad kezünkbe. Sőt, ez a kiadás eddig ismeretlen művekkel is meglep bennünket, ezek közül talán a Történetek a Szűz Máriárul című munka a legérdekesebb, mert kedves, naivul bájos históriáival a kor lelkületét idézi. A kortársak által „magyar Ciceró”-ként emlegetett szerző sorait olvasva igazat kell adnunk Rónay Györgynek, aki szerint Faludi korszerű keresztény humanizmust képvisel, s ennek alapján érdeklődéssel szemléli a korabeli élet sokszínű jelenségeit. Ne vonuljunk magányba, mondja, ne úgy éljünk, mint „a theátru- mok némái”, ne legyünk a földi lét statisztái, hanem tanuljuk meg a „világban forgás” boldogító művészetét. Mintha már Faludi is sejtené, hogy a nemzet ereje a kiművelt emberfők sokaságában rejlik. Ezt a minduntalan emlegetett, ám mégis számtalanszor elfelejtett gondolatot Széchenyi Istvántól szoktuk citálni, akinek az életműve végre korszerű kiadásban vehető kézbe, szakszerűen gondozott szövegekkel s az olvasást segítő világos, pontos jegyzetekkel. A háromkötetes, összesen több mint háromezer lapos mű a Magyar Remekírók sorozat alighanem egyik legfontosabb darabja. Összeállítói, Gergely András, Spira György és Sashegyi Oszkár igen helyesen úgy döntöttek, hogy az egyes munkákat nem tematikus vagy műfaji csoportosításban közlik, hanem időrendi sorrendben, beleértve a leveleket, naplójegyzeteket s a teljes egészében most először publikált Önismeret-e t is. A legnagyobb magyar így nem csupán örökérvényű igazságok hirdetőjeként jelenik meg számunkra, hanem saját kora problémáival küzdő történelmi személyiségként is, akinek legfontosabb műve maga az élete. Alakjában ugyanis, Spira Györgyöt idézve, „a maga jelenének visszásságaival megbékélni nem tudó, s ezért egész tudatos életében a maga jelenével perlő ember kimagasló és követendő példáját” tisztelhetjük leginkább. A Szépirodalmi Kiadó terméke feletti örömünket csak az a körülmény rontja el kissé, hogy e három kötet ezerötszáz forintba kerül! Én egy gyors összevetéssel vigasztalódtam: ennyi pénzért manapság mindössze huszonöt liter benzint vásárolhatunk. Ezekkel a könyvekkel mégiscsak többre megyünk! Megjegyzem, hogy a kötetek megjelenését a Széchenyi Emlékbizottság, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium és a Szerencsejáték Rt.(!) támogatta. Vajon miért csak ők vállalták az áldozatot? Bizony, nem elég csak emlegetni a hazát... A század második feléből kevesebb meglepetést nyújtanak át nekünk a kiadók. Az rendben lenne, hogy újból megjelent Az arany ember (Szépirodalmi) és A kőszívű emberfiái (Budapesti Könyvkereskedelmi Kft.), sőt: újra napvilágot látott népszerű kiadásban Az új földesúr (Edi- torg). Ezeket a diákok állandóan keresik, jó, ha mindig megvásárolhatók. De bármennyire helyeseljük is, hogy az ismert Jókai most is ott található a könyvesboltok polcain, egyre türelmetlenebbül várjuk az ismeretlen Jókait. Főként azokat a kései remekműveket hiányoljuk, melyekben az öreg, de úgy látszik, valójában nem vén szerző a modern prózát készíti elő. Mikor jelenik meg újra az Akik kétszer halnak meg, a századvégi dezillúzió egyik csúcsteljesítménye, vagy A tengerszemű hölgy, mely Bori Imre szerint csak egy lépésnyire van a Színek és évektől? S csupán másfél lépésnyire Füst Milántól, A feleségem történeté-tői, tehetném hozzá. Persze, azt is megkérdezhetném, hogy az iskolában miért nem ezt a korszerű, izgalmas Jókait tanítják — a kötelező olvasmányokat kibocsátó kiadókat is ebbe az irányba igazítva? Hozzáférhetővé vált viszont újból Asbóth János 1876-ban írt regénye, az Álmok álmodója (ez is a Szép- irodalmi jóvoltából), a kiábrándult lelkiállapot látlelete, e látomásszövő, telt hangulatú könyv, mely szintén a huszadik századi próza előfutára. „Élj! Élj! Tűz lövellje át lankadt szemedet, ruganyosság öngyötrésben fáradt testedet - mielőtt megőszülnél egészen, légy valahára ifjú, nehogy vénülve mondjad majdan: életem nem volt semmi, semmi” - vívódik a történet hőse, Darvady Zoltán, önmagához intézett szavaival mai otthonkeresőket, eszmélkedőket és felocsúdókat idézve. Egyszóval e régi könyvek által végül is a mába érkeztünk. Legalábbis reméljük. Nagy Imre