Új Dunántúli Napló, 1992. február (3. évfolyam, 31-59. szám)
1992-02-15 / 45. szám
1992. február 15., szombat aj Dunántúli napló 9 A témától a formáig Szubjektív jegyzetek a filmszemléről A Teréz körúti Metró mozi, ahol a 23. Magyar Filmszemle legfontosabb eseményei zajlottak, a régi idők elegáns filmszínházait idézi: süppedő padlószőnyeg, kényelmes bársonyülések, félkörívű erkély, stuk- kós mennyezet sok lámpával, mely a vetítések szüneteiben zajtalanul előrecsúszik, s ilyenkor friss levegő árad a nézőtérre. Az előadások többnyire fél-kétharmad házzal futottak, azaz mintegy három-négyszáz érdeklődő jelenlétében. Zsúfolt nézőtér a nyitó és záró díszelőadásokon kívül talán csak Gár- dos Péter filmjének bemutatóján volt. A közönség általában csendben figyelt, a vetítések után szolid taps fogadta a meg- hajló alkotókat. Senkit nem fütyültek ki, senkit nem köszöntöttek vastapssal. Díjakat sem osztottak. Ezek a körülmények arra a tényre utalnak, amit a szakma a magyar mozgókép témaválságának nevez. Korábban filmjeink fontos ellenzéki szerepet töltöttek be. Kimondták igazságokat, melyeket a politika elhallgatott, a fennálló világgal szembeni magatartásokat mutattak be, dokumentumokat tártak fel, melyeket a hivatalok eltussolni igyekeztek. Bírálták a rendszert, bár az fizette őket. A közönség hálás volt ezért, s elég volt egy bátor utalás ötvenhatra vagy Erdélyre, s máris tűzbe jött a kongresszusi központ hatalmas nézőtere. A sötétben összeverődtek a tenyerek. Mára azonban a tilos témákkal együtt elillant a merész gondolatok megfogalmazásának varázsa is. Most Lukáts Andor Cse- hov-átdolgozását, a Három nő- vér-t majdnem üres széksorok előtt pergetik, noha a rendező bátor, bár kissé vitatható megoldással mai környezetbe, a kivonuló szovjet csapatok egyik magyarországi bázisára ültette át a cselekményt. Paulus Alajos Visszatérés című filmjét is talán csak kétszázan néztük végig. Hadd idézzem fel két jelenetét. Egy csángó kislány Petőfi-ver- set szaval valahol a szülőföldjén: „Nem megyek én innen sehova, Noha sorsom itten mostoha ...” Vajon értettük-e a szavak rejtett üzenetét? Varga urat, a zsidó származású kereskedőt, mint kisfiút egykor egy magyar család mentette meg, magukhoz vették, menekült székely rokonnak adván ki őt. Most erdélyi küldöttség jár nála, hogy megköszönjék adományait. Ha annak idején tiszteletbeli székely lehetett, válaszolja szerényen, most már mindvégig annak érzi magát. Vajon láttuk-e elegen ezt a képsort? Valóban témaválság lenne? Hiszen milyen remek tárgya van Az Apokalipszis gyermekednek, Fekete Ibolya munkájának, mely az összeroskadó birodalomból hazánkba menekült három „szovjet” fiatal sorsát mutatja be. Vagy itt van Erdélyi János és Zsigmond Dezső közös műve, Az eltűnt idő nyomában, melynek hőse, aki a forradalom idején Kaposvárott részt vett a munkástanács tevékenységében, a megtorlás elől családi házuk kertjébe, a kacsaól alatt megásott, sírverem nagyságú üregbe rejtőzött. Ott húzott le hat évet a sötétben, férgek kölott, korábban Izraelbe kivándorolt zsidó tudós, az ő neves magyar színésszé érett fia, a még fiatal mostohaanya és ennek német barátja vívódással, feszültséggel teli kapcsolatáról szól. Az érdekes téma több lélektani indoklást kívánt volna, ennek azonban végső soron gátjává vált a nemzetközi forgalmazás igényeihez alkalmazkodó elbeszélő módszer és látványvilág. Sára Sándor Könyörtelen idők című alkotása (öt fiatal katonaszökevény bolyogásáLiv Ullmann és Michael York a Tékozló apa című film két főszereplője, rendező Zsigmond Vilmos. zött. E dokumentumfilmek sorából talán Gyöngyössy Imre és Kabay Barna új filmje, a Szá- műzöttek emelkedik ki. Az alkotók a volgai németek kálváriájáról s szívósan őrzött azonosság- tudatáról szólnak, s a tárgyból fakadó humánum megláttatásán túl szerencsésen egyesítik a tények közvetlen ábrázolását és az áttételesebb fikciót. Persze, akadtak a szemlén elhibázott alkotások is, főként, s ez igen elgondolkodtató, a játékfilmek mezőnyében. Ilyen szerintem Kézdi-Kovács Zsolt, Gothár Péter és András Ferenc filmje vagy Molnár György Vörös vurstli-yd, ennek szemléletbeli csonkasága megakadályozza a kiválasztott városligeti helyszín érvényes művészi általánosítását. Gárdos Péter műve, A Skorpió megeszi az Ikreket reggelire, profi munka, Eszenyi Enikő és Törőcsik Mari nagyszerű alakításával, mégsem hallgathatom el ízlésbeli fenntartásaimat. Zsigmond Vilmos Tékozló apa című filmje egy haCsapd le csacsi - ez a címe Tímár Péter vígjátékának. Képünkön a főszereplő, Eperjes Károly ról a Dunántúlon) emberséges és színvonalas munka, ám érződik benne valami, amit, nagyon óvatosan, a realista ábrázolás megkésettségének neveznék. Ügy vélem tehát, hogy a magyar film jelenlegi kritikus helyzete valójában nem témaválság, hanem stílusprobléma, mint ahogy a művészetben mindig is formai kérdésként jelentkeznek a krízisek. Nem érlelődött még meg, s ez jelenti számomra e szemle legfőbb tanulságát, az a korszerű, nemzeti gyökerű, de egyetemes igényű mozgóképi nyelv, mely alkalmas lenne az aktuális, s részben már meg is talált témák maradéktalan művészi átlényegíté- sére.. Rögtön hozzátenném azonban, hogy ez a holnapi vagy holnaputáni hang, még bátortalanul és nem egészen tisztán csengve, de mintha máris meg-megszólalna. Tisztában vagyok az ízlésbeli elfogultság veszélyével, amúgy sem láthattam minden előadást, mégis megkockáztatom, hogy ezt a születő s a régihez még köldök- zsinórral kötődő újat e szemlén megítélésem szerint négy szerző hozta. Két örökifjú mester, s két fiatal rendező műveiről beszélek. Jancsó Miklós új filmjeiről (Isten hátrafelé megy, Kék Duna), Szabó István alkotásairól (Találkozás Vénusszal, Édes Emma, drága Böbe), Janiséit Attila Árnyék a havon című tragikus látomásáról és Tímár Péter Csapd le csacsi című vígjátékáról, mely ha nem is hibátlan, mostanában mégis a legjobb e nemben. Tudom, hogy e filmek kiemelését indokolnom is kellene, ám írásom szűkre szabott terjedelme ezt most nem teszi lehetővé. Remélem, külön-külön is szólhatok még róluk. Addig arra kérem olvasóimat, éljék be e szubjektív jegyzetekkel. Nagy Imre Tízpercnyi öröklétünk a magyar pavilonban „Pécsi dallamok99 Sevillában Túlzás nélkül állíthatjuk, gigantikus munkát fejezett be az elmúlt napokban Vidovszky László, a Janus Pannonius Tudományegyetem Zenei Tanszékén is tanító pécsi zeneszerző és budapesti művészkollégája, Jeney Zoltán.-Maíkovecz Imrétől, illetve az általa képviselt cégtől megbízást kaptunk a Sevillai Világkiállítás magyar pavilonjának akusztikai „hangszerelésére” - mondja Vidovszky László. - A tavaly júniusban megkezdett munkát mindketten a közelmúltban - most, január végén - fejeztük be. Legkésőbb március 31-ig a pavilonnak már „zeneileg” is készen kell állnia a vendégek fogadására, hiszen a világkiállítás április 20-án nyitja kapuit.- Mi volt a feladatuk?- A tervek szerint a héttor- nyú, a tornyok alatt kiöblö- södő, kis folyosótagokkal ösz- szekötött termeken hozzávetőleg öt perc alatt sétálnak át a látogatók. Akkor érnek egy terebélyes fához, ahol a tér ismét megnő, és ahonnan egy hatalmas terembe fordulhatnak, ahol az országot bemutató filmvetítés lesz. Az én feladatom a céljához érve már tízperces útnak a zenei-akusztikai megtervezése volt Dobszay László forgatókönyve alapján. Eszerint hetven fős csoportok indulnának el az előtérből, ahonnan egy emelkedőn lehet feljutni a folyosón a tornyok alá. Az előtérben Madách művének, Az ember tragédiájának egyetlen percbe sűrített szövege szól. Ez egy fokozatosan erősödő zaj, amit azután az első torony alatt a természet elemi hangjai - a szél, a szívdobogás, vihar, gyereksírás - váltanak fel. A következő állomás - a második torony - az állathangoké - madaraké, háziállatoké. Majd ugyanígy a városok „hangja”, az áruházak, strandok, üzemi zajok megkomponált visszadása következik.-Eddig ez csupa „szabálytalan" zaj, illetve annak valamiféle imitációja.- A negyedik csoportra már a folklorisztikus elemek, a zene első csírái jellemzők: megszólal a kolomp, ha csak egy-két pillanatra is, és más eszközök - ezek már a határesetek az effektusok és a zene között. Végül az ötödik torony alatt a magyar nyelvet, mint Európában is sajátos akusztikai fenomént, próbáltam érzékeltetni Kossuth, Babits, Pilinszky és mások hangjával, Nagy Imre november 4-i beszédével. Végül egy kis szünet után, mikorra a fához jutunk, egy gyímesi hegedűsnek, Vándor Jánosnak a lassú magyarosa szólal meg, majd fordul halottsiratóba - zeneileg elég bonyolult módon. Elképzelhető, hogy ezután megszólalnak a harangok is.- Kérem, Jeney Zoltán munkájáról is szóljon néhány szót!- Társam a magyar zenetörténet „antológiáját” próbálta belesűríteni tíz percbe, egy zenei kollázs felépítésével. Ez is rendkívüli feladat, ahogy a több mint száz hangszóró elhelyezése, digitális „vezénylésük” is az lesz. Azaz a puding próbája csak- ezután következik. B. R. Réti János Az önkény dala Az Önkény a második emeleten lakott. Kisgyermekkorom nagy bérházának emeletén a sarokban, az utca felőli fronton. Az Önkényt Eskának hívta mindenki a házban - persze, szájról olvasandó néma artiku- lálással -, mert állítólag 19-ben, a tanácshatalom idején, amikor, mint mondták, élet-halál ura volt a környéken, nem aláírással, hanem csak s.k.-val hitelesítette rendeletéit. Sajátkezűleg döntve életről és halálról. A kommün bukása után Oroszországba emigrált, ahol Rákosival is puszi-elvtársak lettek. Együtt tértek vissza diadalmasan a Berlin felé dübörgő rohamléptek, paták, kerekek és lánctalpak nyomán. Népünk Nagy Vezére később, hatalma zenitjén sem feledkezett meg régi barátjáról, akihez születésnapján személyesen jött el gratulálni a lakására. Könnyen elképzelhető, hogy ezt a látogatást milyen felhajtás kísérte a házban a kókusz-szőnyegtől a testőrök nyüzsgő sokaságáig.- Ha valaki nem tetszik Eskának, vagy akire csak megneheztel bármiért is, azt úgy elviteti, mint a vöcsök! De még a famíliáját is! - tartották a lakók, mint ahogy gyanították azt is, hogy a Tanácsosékat a harmadikról az ő személyes közbenjárására, s.k. intézkedésére deportálták egy őszi nap proletárszürke derengésű hajnalán. Mi hármasban, anya, apa, meg én ugyancsak a harmadik, a legfelső emeleten laktunk, egy gangra néző kétszoba félkomfortosban, azon a szárnyon, ahol az egyszerűbb lakások voltak, de oda tübbet sütött a Nap. Szüleim felhőjáróan fiatalok és széllelbélelten szegények voltak, mégis valamit menteni próbáltak a halálra ítélt polgári életformából. A zongorát, az ernyős asztali lámpát, a horgolt térítőkét, a faragott csillárt, könyveket, hanglemezeket, pedig a csőbútorok és neonfények kora már a küszöbön állt. Apám azon az emlékezetes vasárnap délutánon is zongorázott. (Akkortájt még igazi cselekvések pótolták a későbbi pótcselekvéseket.) Muzikális hajlamát nagyanyámtól örökölte, aki zenetanárnő volt, de az igazi sikerhez, a hivatásszerű megélhetéshez kitartása vagy szerencséje kevésnek bizonyult. Csak a szombat meg vasárnap délutánok, baráti vendégeskedések öröme kárpótolta valamennyire. Akkor is zongorázott, azon a nyár végi vasárnap délutánon. Az ebédek illatát már felfalta a lépcsőház, és a korlátok árnyéka berácsozta a körfolyósó mozaikját, sőt a falra is egyre több csúszott fel, miközben nagyszobánk ablakán át tangók, foxtrottok és kerin- gők dallama szállt az álmosító meleget sugárzó emeletek között. És akkor egyszercsak ott lenn, majdnem szemben a másodikon ki vágódott a saroklakás ajtaja, és maga Eská csörtetett ki rajta személyesen. Teljes be- hemótságával, megközelíthetetlen rátartisággal, félelmetesen. Döntő, dromedár léptekkel indult a lépcsőház irányába, majd fel, fel, fel - a lift megjavításához neki sem volt hatalma -, fel a harmadik emeletre. Ott jobbra, végig, majd balra az ablakok alatt, az ajtók előtt - a félelem és a kíváncsiság addigra már lábujjhegyen kergetőzött a függönyök mögül leselkedők- ben -, végig egészen mihoz- zánkig. Se szó, se beszéd, be a konyhába, át a lakásön, térdig gázolva a beszűrődű fényben, a nagy belső szoba felé, ahol apám mit sem sejtve fűzte, táncoltatta ujjai alatt a harmóniákat. Pár pillanat, és a zongora odabenn elhallgatott. - Igen, a zeneszó biztosan megzavarta Eská vasárnap délutáni szunyó- kálását, és ez megtorlást kíván! Még néhány óra, legfeljebb nap, aztán este vagy hajnalban jönnek a bőrkabátosok - gondolhatta anyám -, és irány Szibéria! Csak előtte még jól kiordítozza magát apámmal, hogy mit képzel, mit merészel, és hogy jön ahhoz! Mire idáig érhetett, bent az ajtó mögött felhangzott egy akkord, majd egy másik a húrok közül. Aztán a dallam és az énekhang. Mély, ablakrezegtető baritonon öblögetve egy orosz dal oroszul. A „Valahol a Volga mentén”. És az édes szomorú melódia harsogóvá erősödve, dagadva és hömpölyögve győzött le minden akadályt: felébresztette a délutáni álmodókat, meglebbentette a leskelődők függönyét, felidegesítette a pedikűrösnő kutyáját, összekócolta a mozigépész lányának kakastaréjét, bekurjantott a vi- céék ablakán, majd a napozótetőről elrugaszkodott a Duna felé. Összeölelkezve a zongorakísérettel. Tényleg! Mi következett volna akkor, úgy negyven évvel ezelőtt; ha apám történetesen nem tudja a dalt, ha hibázik a kíséretben, vagy netán megtagadja a zenei aláfestést, és kiutasítja Eskát a lakásból? Ki mondja meg nekem immár, hogy az a harminc év körüli fiatalember azon a fülledt, délutáni órán a harmadik emeleti lakásban gyáva volt vagy hős, áldozat, esetleg kollaboráns, amikor együttműködött a hatalommal? Mert az Önkénynek a zene hallatán dalolhatnékja támadt. Volgáról, lányról, szerelemről.
