Új Dunántúli Napló, 1992. február (3. évfolyam, 31-59. szám)
1992-02-15 / 45. szám
8 új Dunántúlt napló 1992. február 15., szombat Színházi esték Pécsett Jelenet a Sárkányló, a hegyek ura c. előadásból. Fotó: Szundi György Szép magyar vers Kaffka Margit: Litánia Te édes-kedves társam, Miféle szerződés ez? Micsoda isten írta, Mikor szívünkbe írta? Én puha, fehér párnám, Min nem nyughattam eddig. Lelkem szép muzsikája, Mit nem hallottam eddig. Bölcsességgel írott könyv, Mostanig nem tanultam. Én friss-jó egészségem: Mily soká beteg voltam! Én reggeli harangszóm, Szép napos délutánom, Szelíd, esteli lámpám, Sűrű csillagos éjem. Ó, éjem, égem, kékem, Te kedves kedvességem! Csobogó, teli korsóm, Friss, hajnali harangszóm, Csendes, nyugalmas álmom, Napfényes délutánom! „Szerelem” - ezt már írtuk, Prózába, versbe sírtuk. Szerelem; - olcsó szó ez! Szerelem; - így ne hívjuk! Apám vagy és fiam vagy, A mátkám és a bátyám,- Kicsiny, fészkes madárkám, Ideál; szent, komoly, nagy, - Pajtásom, kedvesem vagy! Hittel és emberséggel Első te, kit vállallak, Kit szívvel, szóval vallak És álmomba se csallak. Kit bántani nem hagynék, Kiért tán ölni tudnék. Te édes-kedves társam, Miféle szerződés ez? Micsoda isten írta? Csernavölgyi Antal: A katona búcsúj a Sárkányló, a hegyek ura Koreai színjátékot mutattak be a múlt héten a Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínházában - mégpedig egy koreai vendégrendező elképzelései szerint. Leszámítva egy sematikus darabot, amely az ötvenes évek elején érkezett a távol-keleti ország északi feléből egy budapesti színpadra, nem láthatott a magyar közönség koreai drámát. Színháztörténeti esemény tehát ez a pécsi premier. Az átlagnéző persze, nem gondolkodik ilyen történelmi távlatokban: egyszerűen két-há- rom kellemes órát akar eltölteni a színházban. Nos, a Sárkányló, a hegyek ura című színjátékot nem annak a nézőnek ajánljuk, aki a nálunk hagyományos, mondjuk így: európai színjátszás megszokott rendje szerint tud és akar szórakozni, de annak igen, aki kiváncsi egy másik nép kultúrájára, szokásaira, érzelem- és gondolatvilágára. Aki nem az úti- vagy játékfilmek kuriózumként, olykor iró- nikusan felvillantott jeleneteiből akarja megismerni a távol-keleti színjátszást, hanem egy autentikus rendező kezéből. Arra láthat kísérletet, miként lehet összeilleszteni, sőt: vegyíteni a távoli színházi kultúra és a mai nyugat-európai színjátszás elemeit - tudva, hogy az elmúlt évtizedekben a világszínház nagy egyéniségei számos kísérletet tettek erre. Kell ahhoz egy bizonyos plusz érzékenység, még a vájt fülű színházlátogatóban is. hogy "a faágról lehulló hó zaja" jelentőséggel bírjon számára az adott helyzetben, s, hogy a zene, a zörejek, a helyenkint pantomimikus mozgás, a maszkok, bábok segítségét tudatosan felhasználja magában a drámai szituáció felépítéséhez: az eredeti szöveg ugyanis nagyon sokszor csak leír, elbeszél, s nem ábrázol. Hogy mennyire sikeres a rendezői szándék, majd elemzi a szakkritika. A tudósító arról számolhat be, hogy a premier nagyrészt fiatalokból álló közönsége, de az előítélettel jobban megvert idősebb generáció is viszonylag „jól vette” a jelzéseket. Jeong Ok Kim rendező szerencsés kézzel illesztette bele a magyar népi dallamot a koreai népmeséi történetbe. A „Merre van Európa?” kezdetű színészi rögtönzések azonban teljesen feleslegesnek és zavarónak tűntek - nem tudtuk hova tenni ezeket az aktuálpolitikai kiszólásokat. Tudjuk, a fiatalos szellem általában nincs a biológiai életkorhoz kötve, mégis jegyezzük meg, hogy a produkció létrejöttében tevékeny részt vállalt a pécsi egyetemen nemrég végzett Hárs György Péter mint műfordító és Fekete Valéria mint a darab magyar színpadra alkalmazója. A díszleteket és jelmezeket Húros Annamária tervezte, a bábokat Lénárt András. A zenét Weber Kristóf szerezte ill. állította össze. A színészek - Sebők Klára, Pásztor Edina, Takács Margit és Bellus Attila - jól mozogtak a számukra kissé idegen környezetben. A játékban közreműködtek még: Krizsik Alfonz, Trimmel Ákos, Szabó Ildikó, Ágoston Béla, Bogárdi Aliz és a művészeti szakközépiskola növendékei. G. T. A Narancs Fesztivál sok érdekességgel lepte meg Pécs polgárait, de ezek között is kiemelkedő helyet foglaltak el a színházi bemutatók. Nem túlzás, ha azt mondjuk: még a csilláron is csimpaszkodtak, hogy láthassák Eperjest, Cserhalmit, Udvarost. A büntető' kéz Ezt a címet csak G. F. Walker darabja viseli, amit a Labdatér Teátrum előadásában, Balikó Tamás rendezésében mutattak be, de a többi előadásban is megjelent. Az „eredetiben” a büntető kéz Zastrozzi (Cserhalmi György), egész Európa rettegett bűnözőjének sajáthasználatú két keze volt, amikkel már-már legendába illően gyilkolászott és fosztogatott. Most azonban - immár kerek három éve - egy magát Isten küldöttének valló, látnok lelkű, ám egyszersmind kissé együgyű úri festőfiú, Ve- rezzi (Bán János) példás megbüntetésére (lásd: lebökésére) szeretné használni őket, mert megölte Zastrozzi édesanyját. Persze, a dolog korántsem szentimentális alapokon nyugszik, annál is inkább nem, mivel magát Zastrozzit is mindenféle nyavalyák gyötrik. Gyötrik először is rémálmai, melyekben megölt és kirabolt áldozatai térnek vissza, és ez mindig úgy feldúlja a híres haramia lelkét, hogy egészen elalél, gügyögő, reszkető gyermekké válik; gyötri továbbá szeretője, Matilda (Udvaros Dorottya), aki le szeretne feküdni vele, de Zastrozzit bokros teendői nem engedik; gyötri egyszerű, gonosz, jóllehet kutyahűségű szolgája, Bemardo (Szarvas József) primitívsége; és főleg gyötri küldetésének - a megbüntetésnek - terhe, amit tőle szokatlan módon képtelen végrehajtani. A darabban persze, bekövetkezik, ami elkerülhetetlen: Victor (Körtvélyessy Zsolt), Ve- rezzi szolgája képtelen megvédeni a rábízott festőt, a vamp Udvaros elteszi láb alól a hirtelen felbukkant, konkurenciaszámba menő szende szüzet, Júliát (Papp Vera), de maga is halálos sebet kap, Zastrozzi szolgája egy ügyetlen párbaj áldozata lesz - azaz, a nagy mester egyedül marad, mint egy isten, egy elhagyott börtön szürkeségében. „Önök most Zastrozzit nézik - hangzott el az előadás elején -, de ez nem számít. Ami ennél fontosabb, hogy Zastrozzi nézi önöket.” S bár Cserhalmi végül ismét magára zárja a börtönrácsot, igazából nem lehetünk nyugodtak, hogy nem néz-e továbbra is, nem jut-e eszébe megint büntetésre használni egyszer a kezét. Streap Tease Azaz, „Büntető kéz No. 2”. Mrozek darabja igazi kelet-európai félelmekkel, kínokkal, „meglepetésekkel” átszőtt és ezekből táplálkozó mű. ’’Komédia” - szól az alcím, nevetünk is rajta, ugyanakkor a vérünkben van, hogy velünk is, bármikor, bárhol megeshet, hogy „Mentem, mentem, s egyszer csak, hirtelen - puff, ide be!”. Persze, mondhatni, a sztori már nem éppen eredeti, hisz amióta Josef K. Kafka „A per”-ében megszületett, a saját sorsáról mit sem tudó, bármikor kiirtható, eltüntethető ember kulcsfigura lett az irodalomban (sokszor sajnos, az életben is). Két teljesen megegyező ruházatú férfit (Eperjes Károlyt és Gáspár Sándort) belöknek egy helységbe, akik nem tudnak semmit. Egyformának tűnnek, bizonyos értelemben azok is,. mégis a két alaptípust testesítik meg. Nevezetesen: miképp viseltessünk a mindannyiunkat kizsigerelő, megnyomorító hatalommal szemben. A hatalom: a Kéz. A második számú büntető kéz. Amely nem beszél, nem tettleg fényit, csak mutat. Rám. Rád. Éppen arra, akire kedve szottyan. És én és te mindenünket odaadjuk neki, pucérra vetkezünk, mert ő úgy akarja. Persze, van, aki hízeleg neki, és még túl is teljesíti parancsait, „kitalálja a gondolatát”, de ez nem számít. Mindenünktől megfoszt - és erre sincs magya- rázat.A két színészt felvonultató darab igazi remeklést kínál előadóinak, ám nem szerencsés, ha egyikük túlzottan jobb a másiknál. Eperjes Károly annyira zseniális - ismét -, minden egyes szemvillanása, arcrezdülése, hogy Gáspár Sándor ezt képtelen az önmaga eszközeivel adni, ami azért is baj, mert végeredményben (ha érdemes még ilyesmiről beszélni), ő alakítja a „pozitív hőst”. Vedd le a kalapod a honvéd előtt A „Büntető kéz No. 3” az volt, aki kitalálta, hogy a fenti két kiváló produkcióval egy sorba állítsa ezt a háborús szappan-operát. Sokszor morfondírozom, milyen lenne időgép segítségével régi korokba visszatérni, de spéciéi 1942 még sohasem jutott eszembe mint célállomás. A tragikus sorsú II. magyar hadsereget kivitték a Donhoz, és százezer ember el is pusztult. Erről elég sok, egymásnak merőben ellentmondó dolgot összeírtak a történészek az utóbbi fél évszázadban, de a Budapesti Kamaraszínház „Vedd le a kalapod a honvéd előtt” c. előadásán mindebből semmi sem látszik meg. Az egész darab olyan, mintha 1942-ben itthon maradt honvédfeleségeknek adnák elő, merő propaganda célzattal, mellőzve a legcsekélyebb felülnézetet. Sejtem, persze, hogy mindez afféle Svejk-utánzat óhajtott lenni, magyar kiszerelésben, sűrűn emlegetve a „bolsikat” és „muszkaföldet” - mit tegyünk, nem sikerült! Az pedig, hogy mindez ötpercenként dalokban csendült fel, lehet, hogy sokaknak örömet szerzett, énnekem csak az jutott eszembe, hogy ez is méltó a darab és méltatlan a színházi előadás-sorozat színvonalához. M. K. A front-ruhába öltözött apa kezében tartotta alig öthetes kislányát. Csak ők ketten voltak a szobában. Az apa úgy beszélt a szemeit tágra nyitó angyalka-arcú pólyáshoz, mintha az értené szavát:-Mikor először megpillantottalak, mintha valami ragyogás, valami fényesség vett volna körül téged és édesanyádat. Mintha csoda történt volna! Számomra az is volt: igazi csoda. Mert vér lettél a véremből, test a testemből, hogy folytatódjék benned az életem. Rá- éreztem, hogy ez maga a halhatatlanság! ... Te jöttél. Menynyire vártuk, hogy széppé teszed majd az életünket. De tu- dod-e egyáltalán, hogy milyen gonosz világba csöppentél bele? Egyszerre csak itt vagy, mert i »megérkeztél... Ökölbe szorított kezecskéidet úgy emeled a magasba, mintha ütni akarnál velük. Igazad van! Ha élni akarsz, sokat kell majd verekedned a gonosszal, az önzéssel, a gyűlölködéssel. Sokkal kegyetlenebb időkbe születtél bele, mint anyád és én. Én rövid idő után itt hagylak, mert valami nagy dolog történik körülöttünk, melynek részesei kell, hogy legyünk, akár akarjuk, akár nem. Félek, hogy nem lesz jó az nekünk ... Mondd! Mi- végjöttél e világra? Életre vagy halálra rendelve? Látod, kis bogaram! Sokkal hamarább eljött az idő, mint gondoltam volna, mikor megszülettél. Itt kell, hogy hagyjalak édesanyáddal együtt. - Az apának eszébe sem jutott ekkor, hogy a gyermek anyja még maga is félig gyermek, és támogatásra szorulna. - Megérkezett a mindig rosszkor jövő parancs, ami elszakít mellőletek. Ha most elmegyek, lesz-e majd otthonod, ahol lehajthatod kis fejedet? ... Lesz-e egyáltalán iskola, ahol majd szüleid nyelvén tanulhatsz? ... Lesz-e ételed, meleg szobád és ruhád? .. . Vajon mikor találkozhatunk majd újra? ... Vagy talán elkészült mar valahol az a golyó, amit nekem szánt a sors? ... Ha igen, ki fog majd felnevelni? Én legalább éltem már valamicskét. Igaz, nem sok jót, de számodra most kezdődik csak minden . . . Édesanyád vigyáz majd rád, míg távol leszek. De ha úgy hozná a sors, hogy nem jönnék vissza, akkor neked kell majd vigyáznod őreá, miután megnőttél. Addig egyél sokat, fejlődjél, hogy minél hamarább erős nagylány lehess ... Elhallgatott az apa, mert valami igencsak kaparta a torkát. Letette a csillagszemű angyalkát, és elfordulva dörzsölte szemét. Két nap múltán az elébb nyugat felé fordított magyar páncélosokat mégis kelet felé vitte a vonat a Kárpátokon túlra, s a szobából csak romhalmaz, de a gyermek életben maradt. Történt mindez 1944 áprilisában valahol a megszállt Magyarországon. Pécs, 1992. (Részlet Az aranycsillag rabjai c. készülő regényből) Bellus Attila és Pásztor Edina. Fotó: Simara László
