Új Dunántúli Napló, 1992. január (3. évfolyam, 1-30. szám)

1992-01-14 / 13. szám

1992. január 14., kedd uj Dunántúlt napló 7 Rohanunk a piacgazdaságba! Információ első kézből A tanár önállósága A készülő közoktatási tör­vénytervezet harmadik, javított változata áll ezekben a napok­ban a pedagógus társadalom fi­gyelmének középpontjában. A törvényalkotás folyamatában most meg az érintetteké a szó: elmondhatják észrevételeiket, módosító javaslataikat. Dobos Krisztina helyettes ál­lamtitkár bejelentette: társa­dalmi viták eddigi észrevételeit feldolgozásra már átadták a tör­vény pontosításával megbízott Országos Közoktatási Intézet és az Oktatáskutató Intézet szak­embereinek. Ezzel Párhuzamo­san folytatódik a Nemzeti Alap­tanterv kidolgozása is. Baranyai Károlyt, a miniszté­rium közoktatási szakmai irá­nyítási főosztályának vezetőjét arról kérdeztük: várhatóan mi­kor lép életbe a NAT?- Nem vagyok benne biztos, hogy már ez év szeptemberében életbe léphetne, pedig nagyon szeretnénk. De a vita, nem -akar csitulni, nem lehet egyik napról a másikra lezárni. Ha mondjuk kiderülne tavasszal, hogy az ál­talunk előkészített alaptanterv jó dokumentum, akkor elkép­zelhető lenne az őszi premier.- Kin múlik a sorsa?- Ma még nem tudjuk, hogy parlamenti vitára kerül, vagy valamilyen szakmai testület vé­leménye alapján a miniszter te- szi-e rá a pecsétet.-Ha Ón most gyakorló pe­dagógus volna, hogyan ké­szülne fel a NAT fogadására?- Ma is gyakorló pedagógus vagyok, nem ér váratlanul a kérdése. Szerintem tanára válo­gatja, ki az, aki nekiülhet kidol­gozni a maga sajátos tantervét, ki az, akinek be kell iratkoznia valamelyik könyvtárba, hogy felkészülhessen az önállóságra. Biztosan nagyon sokan lesznek, akik egyszerűen átveszik a-mi­nisztérium által kibocsátott tan­tervi mintát és aszerint taníta­nak majd.- Egyszóval meddig tart majd a tanár szuverenitása?- A felkészült tanárok szinte azt taníthatnak, úgy taníthatnak, ahogyan azt jónak látják.- Kik fogják felülbírálni eze­ket a tanterveket? Vagy ebben is „szabad a gazda”?- Elsőfokon az önkormány­zatok, másodfokon a miniszté­rium által létrehozott szakértői bizottságok. Talán nem is kell tanterv-dömpingre számítani, a többség valószínűleg a készet választja majd. (somfai) Persze botladozva, de azért rohanunk. Némely botlásokról lenne szó a következőkben. Hogy semmi sem változott - eddig, és szemléletben -, azt igazolandó álljon itt egy rövid párbeszéd, melynek színhelye az a pécsi üzlet, ahol éppen az ellenkezőre kellene számítani. A beszélgetőtárs egy fiatal el­adó.-Faátvonóra volna szüksé­gem.- Mennyire?- Mondjuk úgy 5-10 dekára.- Csak kilót tudok adni.- Tehát 90 dekát dobjak ki.- Mást nem tehet.-Dehát miért nincs kisebb kiszerelésben? Biztos szívesen vennék más otthon barkácsolók is.- Azt hiszi, nem lenne drá­gább a kis kiszerelés?- Tehát akkor pocsékoljunk? A helyes „piacgazdálkodási” válasz viszont az lehetett volna:- Uram,megbontok egy kilós dobozt, adok Önnek, és a többit is biztosan eladjuk. * A nagy, még nem egészen esztendős városszéli áruház csakis is kizárólag az autósvá­sárlókra számít. Holott a város­részből nagyon sok vásárló gyalog jár oda, minthogy iga­zából busszal sem közelíthető meg. Ha árkon-bokron át megy a gyalogos (mert ez a legrövi­debb út), bizony nincs elké­nyeztetve. Ugyan néhány hó­nap elteltével kőzuzalékot szór­tak a kitaposott ösvényre, ám az aprókő mára szépen beledolgo- zódott az esőtől időnként fella­zult talajba, s most ismét sarat taposhat a vásárló. Hát nem üz­leti szempont a gyalog jövő vá­sárló teljes kiszolgálása? Vagy nem tudni, kinek a dolga is a rendes járda megépítése? Azt hiszem, ez a legkevésbé sem érdekli a gyalogos vevőt. Aki­nek a hirtelen elmaradása bizo­nyára egyszeriben megmoz­gatná az üzleti fantáziát. Jelen van ismét egy név ha­zánkban. A privatizáció hozta vissza. Valamikor is jelen volt, csak akkor másként. Gyermek­koromban meg voltam győ­ződve arról - olvasmányélmé­nyekhez társítva (Verne Gyula, May Károly) - hogy ez is ma­gyar. Aztán csalódottan kellett tudomásul venni, hogy amint az említettek sem, úgy ez sem ma­gyar. Hát persze, hogy Meinl Gyuláról van szó, aki többévti­zedes távoliét után most Julius Meinl-ként tért vissza. Tudom, így korrekt, hiszen az osztrák céget is ismerik szerte Európá­ban. De biztos vagyok abban, ha a mai szálláscsinálok emlé­keztetik az anyacéget arra, hogy Magyarországon egykor Meinl Gyulaként ismerték és szerették a céget, hozzájárultak volna a magyaros névhasználathoz. T.i. megértették volna, a Meinl-név így lehet népszerű nálunk. % S ha már a Király utca ... A minap megdöbbenve láttam, hogy az utca egytlen papír­boltja, ott a FÉK mellett, meg­szűnt, s helyében az utca ki tudja hányadik butikja nyílt. Tudom, nincs ma, aki beleszól­hatna, hogy ki milyen boltot nyisson. A hajdani tanács „a- tyai” gondoskodása nem sajátja az önkormányzatnak, bár ese­tenként nem ártana, ha atyailag gondoskodna. Akkor ugyanis talán meg lehetett volna értetni, hogy a belváros főutcája - a Fe­rencesek utcájával együtt a ke­let-nyugati tengely - nem ma­radhat papírbolt nélkül. Akár ötletet is lehetett volna adni egy csöppecske profilmódosítás­hoz. Valaki mondta: lehetett volna pl. művészbolt. Dehát itt már ilyesmi nem lesz.... Az újabb benzináremelés bosszantja a kedélyeket. Jog­gal! Azaz hová is beszélek, hi­szen nem a benzin árát emelték, csak 'a rárakódott adót. így máris érvénytelen (lenne), amit mondanék. Bár... Jól emlék­szünk még néhánymilliónyian arra, amikor a taxissztrájk „megoldása” kapcsán elhang­zott, hogy ezután a hazai üzem­anyagárképzésben követni fog­ják - a beszerzésektől függően - világpiaci ármozgásokat. És most kérdem én: emlékszik-e valaki, hogy azóta is olcsóbb lett volna nálunk akár csak 10 fillérrel is a benzin? Amiatt, hogy a világpiacon csökkent az olajár? így voltunk évtizedekig a kávéval is. A magyar fogyasztó egyszerűen képtelen volt fel­fogni: nálunk miért drágul szüntelenül a kávé, amikor a vi­lágpiacon így meg úgy változik az ára, sőt túltermelési válság­gal is küzdenek a kávéterme­lők. Ha jól emlékszem, egyet­len egyszer fordult elő - bizo­nyára tévedésből -, hogy leszál­lították nálunk a kávé árát, de azt sem felejtettem el, hogy egy-kettőre kijavították a hibát. Most meg itt volt a nagy auszt­riai kávédömping. Élelmes ma- gán-kávéimportőrök tonna­számra hozták be a kilóscso­magolású különféle kávékat, amiket aztán úton-útfélen ki­lónként 240 forintért árusítot­tak, bizonyára haszonnal. És megjelent az Eduscho is a maga nagy kávé választékával, ami­ből az olcsóbbak - horribile dictu - nem átallották negyed­kilónként annyiba kerülni, mint a hazai hasonló minőségű 20 dekások. Hát ennek most vége! Az új vámrendelkezések máris előrevetik a nem távoli kávéár­emelés rémét. A vámmal fel­srófolják a magánkávé árát, az előbb-utóbb az Eduschot is a maga árainak az emelésére készteti, s aztán megugrik a többi kávéár is. Mert így működik (még) ez a mi botladozó piacgazdaságunk. (De bár ne lenne igazam ká- véár-ügyben!) Hársfai István Buda, 1944. január „ Vár állott, most kőhalom, Kedv s öröm röpkedtek. ” Kölcsey A gyógyszer- és kötszerért küldött két emberünk nem jött vissza. Megsebesültek, vagy el­szöktek, nem tudni. A felvéte­lező központi raktár valahol a várban lehet. Parancsnokunk segédtisztje egy fiatal páncélos hadnagy a napi jelentést szokta este felvinni a főparancsnok­ságnak, de ő már elment, egye­dül indulok. A Gellért térnél északnyugatra fordulok, mert a Duna- partot lövik. A koromsö­tét éjszakában kevés fény a föl­dön, fenn a hideg csillagok kö­zött a „varró-gép” végzi zaka­tolva rendes éjjeli útját. Lassan kering, mint egy álmos bagoly, míg valahol azután lepottyantja bomba-tojását. Nagy pech volna, ha eltalálna. A belövések ritkák, éppen csak zavaró jelle­gűek. Ilyen hátul mostanában nem jártam. Mintha fal volna a ránkbizott vonal mögött, azon­túl él még a város a földön és a föld alatt. A dermesztő szél hajtja és szaggatja a felhőket, a kísérteties fényben bukkan fel homályosan a rommálőtt Buda. Sok ház felső emelete leomlott, tető nélküli falak meredeznek, szobák nyíltak meg, fürdőkád, vízvezetékcsövek lógnak a ki­belezett otthonokból. Egy ház sarkába zuhant repülőgép kör­vonalait veszem ki. Csak itt-ott látszanak résnyi vagy pislogó fények. Magyar és német útba­igazítással jutok tovább. Ro­mok közt mászok a várhegyre a nyugati oldalon. A királyi vár falai állnak, ez tájékoztat. Nem könnyű egy utcát megtalálni. Lassan botorkálok. Ez volna a haza utolsó darabja, a királyi vár. Talán Mátyás király várá­nak köveit fordította a bomba újra napfényre. A várat mindig kívülről vívtuk, 1686-ban a tö­rökök és 1848-ban az osztrákok ellen. Most a németekkel váll­vetve, mint védők vívjuk az utolsó csatát. Félemeletnyi romok közt ta­lálom meg végre a központot. A beomlott falak által jól vé­dett, mély pincében két idősebb tiszt kártyázik. Egyik orvos-ez­redes, a másik gyógysze­rész-őrnagy. Leültetnek és megtudhatom a felsőbb véle­ményt a hadihelyzetről, hogy az ostromlókat a németek bekerí­tették és rövid idő kérdése a fel­szabadításunk. Térképet is mu­tatnak. Nincs könnyebb, mint kört húzni a másik körön kívül. Érdekes, hogy ilyen hírekkel mindig belülről jönnek, mi elől csak a fe-lénk irányzott lövé­seket tapasztaljuk. Ellenvetés nélkül tudomásul veszem a tá­jékoztatást. Megadják a kiuta­lást és kötszerrel-gyógyszerrel alaposan megpakolva indulok vissza. Későre jár, lehet, hogy már várnak, ezért egyenesen a Duna-partra tartok. Itt a néme­tek a villamossínek előtt lövé­szárkot ástak. Azt mondják, hogy Pest felől félóránként mellmagasságban végiggépus- kázzák az innenső partot. Gyors léptekkel nekivágok, félszem­mel a túlsó partot figyelve, lát- szik-e torkollattűz, hogy leha­salhassak. Szerencsére abban a tíz percben, amíg a Ferenc József hídhoz értem nem lőttek. Két nap előtt távoli, tompa robba­nások jelezték, hogy büszke, szép hídjaink a Dunába roskad- tak. így közelről megdöbbentő a látvány. Elszakadtunk min­dentől, a romok körül beszűkült ostromgyűrű mellünket szo­rítja. Konkoly-Thege Aladár Részlet a szerző „TÉPETT LOBOGÓ” c. készülő könyvé­ből. Van aki, ügyesen adózik, van, aki csal Valóban láthatatlan? De szép is volna, ha idén az államkassza a ma tervezett összegnél mintegy 60-80 mil- liárddal több bevételre te­hetne szert. Ez megfelelne a költségvetés előirányozott hi­ányának, illetve megközelí­tené azt a mintegy 100 milli- árdot, amit - a személyi jöve­delemadó nélkül! - egyéb adófajtákból többletteherként a lakosságnak kell majd meg­fizetnie. Ennek forrása ugyanis „el­vileg" megvan, főleg a ko­rábban gyakran emlegetett, és az utca embere számára több­nyire látható, ám az adóhiva­tal előtt még mindig „láthatat­lan" jövedelemből. Ezt az adózatlan többletjövedelmet néhány éve a szakértők még évi 150-200 milliárdra, po­tenciális adótartalmát 50 mil­liárdra becsülték. Azóta sok víz folyt le a Dunán, és ez a jövedelem feltehetően erőtel­jesen növekedett. Már nem a benzinkutas Pontos elemzések híján legfeljebb becslésekre ha­gyatkozhatnak. Korábban di­vat volt a benzinkutasokat, az orvosokat, a kisiparosokat, a mezőgazdasági kistermelőket ostorozni azért, hogy kibúj­nak adófizetési kötelezettsé­geik alól. Ma már mindenki előtt nyilvánvaló, hogy külö­nösen széles körű az a csupán bizonyos eufémizmussal kis­kereskedelemnek nevezhető illegális, félillegális árusítás, amiből nem folyik be az áfa, és amely kikerül számos más adófajtát is, jelentős össze­gektől fosztva meg a költség- vetést. Napjainkban az utcá­kat, aluljárókat elárasztották azok a „kereskedők", akik bi­zonytalan forrásokból szer­zett élelmiszert, ruházati cik­keket, műszaki árut árulnak. Nem tudni, valójában mennyi lehet az általuk lebo­nyolított forgalom, megbíz­ható vizsgálatok híján legfel­jebb csak megbecsülhető. Nagyságára főleg abból lehet következtetni, hogy a hivata­los kereskedelem forgalma a múlt évhez viszonyítva drasz­tikusan, több mint 25 száza­lékkal csökkent. Ilyen mér­tékű visszaesést pedig nem indokolnak más gazdasági mutatók. Némely szakemberek egyenesen arra a megállapí­tásra jutnak, hogy ennek a fe­ketekereskedelemnek a for­galma többé-kevésbé ellen­súlyozza a legális kereskede­lem értékesítésének vissza­esését. Ez azonban minden bi­zonnyal túlzás! Messzire ve­zetne annak boncolgatása: hogyan lehetne megadóztatni ezt az utcai perzsavásárt, az azonban bizonyos, hogy az aluljáró-kereskedelem követ­keztében rendkívül nagy be­vételtől esik el az állam. A kicsik is keveset adóznak És van itt még valami, ami részben kapcsolódik az elő­zőkhöz. A Privatizációs Kuta­tóintézet vizsgálata szerint a magántőke befektetései a magyar gazdaságban számot­tevők. Ezt bizonyítja a vi­szonylag kis tőkeerejű kisvál­lalkozások elszaporodása, fő­képpen a szolgáltatások, így a kereskedelem területén. E be­fektetések többsége pedig nyereséges, profitrátája jóval magasabb az állami vállala­tokénál. A kutatók szerint ennek egyik oka az, hogy e vállal­kozások jelentős része, lega­lábbis részben, nem adózik, illetve az előírtnál jóval keve­sebb adót fizet be az állam- pénztárba. Persze nem minden kisvál­lalkozó adócsaló, vélhetően azonban sokan élnek az adó­fizetés kijátszásának számos módjával és lehetőségével. Közéjük tartozik - sok más mellett - a kétes eredetű áruk olcsó beszerzése, a be nem je­lentett dolgozók alkalmazása, ügyes könyvelési trükökkel a nyereség eltüntetése vagy csökkentése, és nem utolsó­sorban a kötelező nyugtaadás elmulasztása. Az utóbbi időben lefolyta­tott adóellenőrzések éppen a nyugtaadással kapcsolatban rendkívül nagy mértékű sza­bálytalanságot tártak fel. En­nek az ellenőrzésnek a haté­konysága viszont meglehető­sen kétséges. Mindezzel messze nem merítettük ki az adófizetések elmaradásának okait, a szabá­lyok kijátszásának vala­mennyi lehetőségét. Sovány vigasz, hogy még a fejlett pi­acgazdaságokban sem isme­retlen jelenség az adózatlan jövedelmek képződése és az adócsalás. Nálunk sajnos az általános gazdasági helyzet bizonyta­lansága és a hanyatló élet- színvonal mellett a megfog­ható vállalati és személyi jö­vedelmek szigorú megadózta­tása és a fokozódó lakossági terhek a gazdaság szereplőit arra ösztönzik, hogy ne csak a kiskapukat használják ki, ha­nem „vállalva a veszélyt", sú­lyosabb szabálytalanságokat is elkövessenek. Ennek egyik és nem éppen biztató jele a fekete- és a szürkegazdaság kiszélesedése, a feketemunka elterjedése, ami tudvalevőleg legkevésbé sem erősíti az adómorált. Még emelkedhet Akár tetszik, akár nem, ha a gazdasági feltételek tovább romlanak, és nem sikerül megfékezni az inflációt, a re­álbérek visszaesését, az elkö­vetkező években a „láthatat­lan" jövedelmek arányának és összegének emelkedésére le­het számítani Az adóellenőrzés megszi­gorítása, a kemény bünteté­sek persze nem teljesen hatás­talanok, az alapproblémákat azonban nem tudják megol­dani, így minden erőfeszítés, adminisztratív szabályozás ellenére az állampolgároknál és a kisvállalkozásoknál egy­aránt továbbra is bőségesen keletkeznek olyan jövedel­mek, amelyek elkerülik az adózást. Az igazi megoldás - ha egyáltalán van ilyen - a kel­lőképpen szabályozott piac- gazdaság megteremtése mel­lett csakis a gazdasági vissza­esés megállítása, a konjunk­túra feltételeinek megterem­tése lehet. (MTI-Press)

Next

/
Oldalképek
Tartalom