Új Dunántúli Napló, 1992. január (3. évfolyam, 1-30. szám)
1992-01-14 / 13. szám
6 aj Dunántúlt napló 1992. január 14., kedd Német szóra - magyar szóra Gyorsfénykép a külföldi befektetőkről Előítéletek elleni orvosság Mi vonzza a tőkéseket? Az első két évben nem várnak nyereséget A szellemi tőkét, a szakértelmet keresik Élő nyelvi környezetben lehet legeredményesebben nyelvet tanulni, és ennek nagy múltja van Magyarországon. Mivel a török hódoltság után az ország lakosságának fele, sőt eleinte ennél is kisebb hányada volt magyar anyanyelvű, szükség volt egy közvetítő nyelvre. Ezt a szerepet töltötte be a latin, mint az értelmiség, a műveltek, a tudomány nyelve, mellyel Eu- rópa-szerte is boldogulni lehetett. Az újkorban azonban földrészünkön a nemzeti nyelvek fokozatosan előtérbe kerültek, és a latin egyre inkább veszített fontosságából. Magyarországon különösen sokáig használták, néhány év múlva lesz csak százötven esztendeje, hogy a magyar nyelv hivatalosan is felváltotta. Am a magyar nyelvnek is akadt versenytársa, az időközben tekintélyt szerzett német, amelyet nagyon sok magyarországi polgár beszélt, s amelyet szerte az osztrák birodalomban használtak. Mit tehetett az, aki élő nyelvet, elsősorban magyart vagy németet akart tanulni, de ezeket a nyelveket az iskolákban még nem tanították, tankönyvük, nyelvtanuk sem igen akadt? Ekkor kerítettek sort arra, hogy lehetőleg a fogékony gyermek- és ifjúkori eleven nyelvi közegben sajátítsák el a másik nyelvet. Az első ismert adatunk az 1629. évi római katolikus nagy- szombati zsinat rendelkezéseinek egyike, amely egyházi büntetéssel fenyegeti meg azokat a katolikusokat, akik kézművesség vagy nyelvtanulás céljából protestáns családokhoz adják gyermekeiket. Különben számos régi adat elsősorban a^ evangélikus vallásúakhoz kötődik, akik a 18. századi Magyar- országon elsősorban németek és szlovákok voltak, csak kisebb részben magyarok, de a nemzetiségeknek nem szerveztek külön egyházakat. A lelkészek számíthattak arra, hogy életük során akár három különböző nyelven kell prédikálniuk. A magyar-szlovák házasságból származó neves polihisztor, a pozsonyi lelkész, Bél Mátyás például Losoncon, Veszprémben és Pápán tanult magyarul, Besztercebányán és Pozsonyban németül, ezeknek a városoknak az iskolapadjait koptatva. A gyermek Kazinczy Ferenc mellé az 1760-as években először a szepességi Késmárkról hozat családja németül tanító diákot, majd el is küldik „német szóra” (így nevezték ezt a gyakorlatot) a felsőmagyarországi kisvárosba. Akkor még rendíthetetlen volt a latin nyelv tekintélye, s így nagy föltűnést keltett a kiskamasz Kazinczy, mert egyetlen sárospataki (fikákként tudott németül szót váltani a Sárospatakon átutazó József császárral, Mária Terézia társuralkodójával. A 19. században tömegessé lett a nyelvtanulás. Szinte nincs a korabeli Magyarországnak olyan magyar vagy más nemzetiségű neves embere, aki ne töltött volna néhány esztendőt magyar szón vagy német szón. Tudomásunk van egy újabb formáról is. A 8-12 éves gyerekeket nyelvtanulás céljából egy-két évre „kicserélték” ismerős, baráti vagy akár alkalmi partnerként jelentkező családok között. Híres példa, hogy Jókai Mór tízévesen Pozsonyba utazott német szóra, cserébe az onnan a Jókai családhoz érkező Zsig- mond Vilmos, a későbbi neves geológus helyett. Idősebb korukban aztán egymás mellett ültek a budapesti képviselőház padsoraiban. A késmárki evangélikus gimnázium különösen az alföldi származású magyar diákokat vonzotta. A német polgárok albérleti diákszobáiban meghúzódva, egy vagy két év alatt elfogadhatóan megtanulták a nyelvet. De az akkor még túl- nyomólag németek lakta Sze- pesség más városkáiba is küldtek magyarokat német szóra. Krúdy Gyula a podolini piaristákhoz járt és szerzett közben életre szóló írói élményt. A szepességi német fiúk ugyancsak gyakran jártak alföldi magyar református kollégiumokban néhány esztendőt. Az erdélyi németek előszeretettel keresték föl magyar nyelvtanulás céljából Kolozsvárt, például Meltzl Hugó, aki azután 1872-ben a kolozsvári tudományegyetem első német professzora lett. A Duna-Tisza közéről és a Dunántúlról Pozsony és Sopron volt a német szóra indulók fő állomáshelye. De például a budai német polgár, Toldi (Schedel) Ferenc, akiből irodalomtörténész vált, Cegléden tanult magyarul. Illyés Gyulát a szülőhelyéhez közel eső Varsád tolnai sváb (német) községbe küldték német szóra, Németh László viszont távoli rokonságához került egy alsó-ausztriai faluba. De ez a két utóbbi példa már a 20. század elejéről való. Ekkortájt mondhatjuk, hogy egészen rendszeres a gyermekcserével történő nyelvtanulás. A nyugatmagyarországi és a Pozsony megyei németek a Dunántúllal és a Csallóközzel álltak csereviszonyban, s ehhez gyakran bor- kereskedői vagy más iparosi kapcsolat társult, mert már régen nemcsak az értelmiség küldte gyermekeit nyelvet tanulni, hanem módosabb parasztok és az iparosok is hasznosnak tartották, ha foglalkozásuk mellett több nyelven beszélnek. Sok-sok kedves, halálig tartó barátság született így emberek, családok között, s gyakran több nemzedéken át ismétlődött a csere. A gyerekek nemcsak nyelvet, hanem más gondolkodást, műveltséget, szokásokat is tanultak, s bizonyos, hogy kevésbé voltak fogékonyak előítéletekre, mint ezek nélkül. Az első világháború utáni megszigorított államhatárok, és az ellenségessé vált országközi viszonyok alaposan visszavetették ezt a hasznos szokást. Igaz, sosem teljesen. S ma, amikor a testvérvárosi, testvéri skolai kapcsolatok virágzásának korát éljük, ha más formákban is, újra föléledt ez a szép, tartalmas hagyomány. Kosa László Most búcsúzott ó-esztendő kétségtelenül nehéz gazdasági év volt, de máris megállapíthatjuk, hogy volt néhány bíztató, a jövőre nézve ígéretes eredménye. Ezek között is a leglátványosabb: a külföldi tőke érzékelhetően növekvő szerepe a magyar gazdaságban. Bár ennek ágazatonkénti, tevékenység-faj tánkénti részarányáról, struktúrális és területi elhelyezkedéséről még nincsenek pontos adatok, az mindenképp figyelemre méltó, hogy a volt KGST-országokba irányuló tőke legnagyobb mértékben a magyar gazdaságban talált működőképes piaci lehetőséget. Alaposan tájékozódnak Ugyanakkor gazdaságunk szempontjából egylátalán nem közömbös, hogy mi vonzza ide a külföldi tőkéseket? Milyen jellegű befektetéseket helyeznek előtérbe? A rövid-, a középvagy a hosszabbtávú érdekeltség jellemzi őket? S általában: mit vár a külföldi befektető a magyar partnertől a sikeres és tartós együttműködés érdekében? E kérdésekre - egzakt statisztikai kimutatások hiányában - egy esztendő céginformációs adatainak és tapasztalatainak alapján is közelítően pontos válasz adható. Az egyik általánosítható tapasztalat, hogy a külföldi tőkések nagy többsége alaposan tájékozódik, mielőtt közös vállalat alapításába kezd. S nem csupán a korábbi magyar cég vagyoni helyzete, adósságállománya, banki értékelése érdekli, hanem például a cég első három vezetőjének a személye: kora, szakképzettsége, iskolai végzettsége, korábbi munkahelye, stb. Gyakori az a kérdés is, hogy a magyar állam felelősséget vállal-e a cég működéséért, felgyülemlett adósságaiért? Egy másik tapasztalat: a külföldi befektetők körében markánsan kirajzolódik két csoport. Az egyikbve a viszonylag kisebb tőkét befektető, elsősorban az infrastruktúra létrehozásában közreműködő tőkések tartoznak. A másodikba a nagy tőkével, Európa vagy világszerte ismert márkanévvel rendelkező ipari és kereskedelmi nagy vállalatok, amelyek egymással versengve igyekeznek megvetni lábukat térségünkben. Belépő a piacra Az első csoportba tartozó - s néhány ezer-tízezer schillinget, márkát befektető - tőkések jelentős része marketing, bróker, tanácsadó, adószakértő, oktató-továbbképző közös vállalatot létesít, tehát a hiányzó piaci infrastruktúra kialakításához járul hozzá. Ehhez szerencsésen igazodik a hazai joggyakorlat, bár még vannak jogi fehér foltok, például a későn megszületett csődtörvény, vagy a még érvényes számviteli szabályozás. A zömmel kis- vagy részben középméretű vállalkozások a külföldi tőkés számára a belépőt jelentik a magyar piacra. Többségük azt igényli, hogy a vállalkozás több mint fele az ő birtokába jusson. Általában nem várnak a közös vállalkozástól az első egy-két évben nyereséget. Elvárják viszont, hogy az itt létrejött vállalkozások teljes mértékben vegyék át azt a működési formát, amelyet saját hazájukban megszoktak. Az igény ugyan érthető és jogos, de gyakran ütközik a hazai piac fejletlenségének korlátaiba vagy éppen a hazai partnerek egy részének értetlenségébe. A nagyok óvatosabbak A jelentős tőkével rendelkező befektetők óvatosabbak. Egy részük kivár, más részük kemény feltételeket szab a vételhez vagy a társuláshoz. A tapasztalatok szerint elsősorban a szellemi tőkét, a szakértelmet és ezzel együtt a hazai közeget jól ismerő, jó kapcsolatokkal rendelkező menedzsereket, vezető munkatársakat keresik. Igénylik a gyár vagy üzlethálózat területét, de kevésbé vagy egyáltalán nem igénylik a berendezéseket, a gépeket, a munkaeszközöket. Más szóval: a vállalkozás magját, a korszerű technikát, az ismeretanyagot maguk hozzák, sőt a szakmai képzést, továbbképzést is maguk valósítják meg. Rendszerint nem tartanak igényt vállalat jóléti, szociális, kultúrális intézményeire. A külföldi nagyvállalatok másik értékes „hozadéka” a minőségi munka iránti igény, amelyet a betanított és szakmunkásoktól a vezető beosztású dolgozókig mindenkivel szemben támasztanak. Ez pedig olyan új szemléletet, felfogást követel, amelyre a fejlődő piac építése során múlhatatlanul szüksége van gazdaságunknak. A nagy befektetők zöme hosszú távon érdekelt. Olyan válallkozásba fektet be tehát szívesen, amely nemcsak a szűk magyar piacot képes ellátni, hanem - részben vagy egészen - az egész régiót. Ez magyarázza, hogy a megtermelt nyereséget általában visszaforgatják a vállalkozásba, alaptőkét emelnek, bővítenék ott, ahol perspektívát- látnak - de csak ott. Kimutatható érdekeltség A befektetők között - szerencsére elvétve - vannak csupán rövid távra tekintő szerencselovagok is, akik kihasználják a magyar piac fejletlenségét, a hazai vállalkozók naivitását, tájékozatlanságát. Ellenük csakis megfelelő információval lehet védekezni. Végül még egy általánosítható tapasztalat: a külföldi partnerek hozzászoktak a kiszámítható érdekeltséghez, igénylik - teljes joggal - a viszonylag stabil adózási elvonási feltételeket, a még meglevő joghézagok mielőbbi kiiktatását. Ha ez biztosított, akkor vállalkozásaik számukra és a magyar gazdaság számára egyaránt sikeresek lesznek. Nyitrai Ferencné dr. Az 1992-es költségvetés terhére korrigálnak? Elutasított céltámogatások Az Állami Számvevőszék az országgyűlés felkérésére felülvizsgálta az önkormányzatok 1991.évi elutasított céltámogatási igényeit.S bár a munka már augusztusban befejeződött, a vizsgálat eredményeként született javaslatok mindezideig nem realizálódtak. A vizsgálatot Nagy József osztályvezető főtanácsos vezette.- Miért rendelte el az országgyűlés az utólagos felülbi- rálatot?-A bizottságoknak fenntartásaik voltak a céltámogatási pályázat kiírását előkészítő munkával kapcsolatban. A Magyar Közlönyben megjelent tájékoztató ugyanis nem volt egyértelmű. Ráadásul a feltételeket év közben korrigálták: például iskolaépítésnél kezdetben a költségek 40 százalékát finanszírozta volna az állam, de ez az arány néhány település esetében 20 százalékra szorult vissza.- Milyen más visszásságokat fedeztek fel a munkatársai?- A 2655 pályázatból 1749-et elfogadott a Belügyminisztérium. így mi a fennmaradó 906 település elutasított igényeit vizsgáltuk. A hel- szini szemlék alkalmával kiderült, hogy 76 pályázat megfelel a kiírásoknak, tehát indokolatlanul utasították el. További 144 pályázat elvetését ugyan jogszerűnek találtuk, de csupán formai hiányosságok alapján, vagyis tartalmilag ezek is megalapozottak voltak. Ezért azt javasoltuk, hogy elégítse ki ezeket az igényeket is a kormányzat, lehetőleg még az 1992-es költségvetés terhére.- Miféle formai okok miatt utasították vissza a jogosnak tartott igényeket?- Az elutasítás alapját többnyire a pályázati kiírás félreérthető megfogalmazása szolgáltatta. Például a céltámogatás felhasználási területét túl tágan körvonalazta: a vízgazdálkodási, egészségügyi, szociális és oktatási célokon túl az „egyéb” kategória is szerepelt a kiírásban. Ezért fordulhatott elő, hogy az önkormányzatok ravatalozó építésére, közvilágítás fejlesztésére vagy lakóház felújítására kértek támogatást, ami nem tartozik a központilag preferált tevékenységek közé. Még akkor sem, ha ezek a létesítmények egy-egy település életében igen fontos szerepet játszanak. De furcsának találtuk azt is, hogy mondjuk a ravatalozó építésére Berekböszörmény igenlő választ kapott, Olcsva nemlegesét.Vagy például kaptak a céltámogatásból olyan községek, amelyeknek nem is járt volna: a dömsödiek, a geszterédiek és a pet- neháziak. A Nógrád megyei önkormányzat valótlan adatokat tartalmazó pályázatot nyújtott be, ezért javasoltuk, hogy a kiutalt összegeket - 39 260 000 forintot - a jövő évben vonják vissza tőle. Ä bírálati szempontokat sem alkalmazták egységesen, hiszen az öt milliárd forintból az eredeti szándékok szerint juttatni kellett volna a természeti katasztrófát szenvedő településeknek is. Voltak, akik ezen a címen meg is kapták a „járandóságukat”, mások, mint például a szobiak és a szi- getújfaluiak árvíz utáni segélykérelmét elutasították.- Mekkora többletkiadást jelentene a 144+76 igény kielégítése?-Hozzávetőlegesen 1,7 milliárd forintot. De mivel a költségvetési bizottság a jelentésünk elfogadása után sem javasolt változtatni a pályázati elbírálások eredeti eredményén, így nem lesznek többletkiadások. A javaslatunk szerint a 76 „megfelelt” pályázat is csak 577,7 millió forint többletet jelentett volna az idei költségvetésnek.- Bizonyos javaslatainkat elfogadták és beépítették a jövő évi céltámogatási rendszerbe. Ilyen volt a célok pontosabb meghatározása. A Belügyminisztérium szakemberei azonban - a mi eredményünkkel szemben - csupán négy ön- kormányzat igényét találták utólag jogosnak. Ennek ellenére a Számvevőszék természetesen fenntartja az eredeti megállapításait és javaslatait. Domi
