Új Dunántúli Napló, 1992. január (3. évfolyam, 1-30. szám)
1992-01-11 / 10. szám
8 üj Dunántúli napló 1992. január 11., szombat Szép magyar vers Nadányi Zoltán: A két szemed szeretett legtovább A két szemed szeretett legtovább. Be furcsa szerelem. A szád már néma volt, de a szemed, az még beszélt velem. A kezed már hideg volt, jéghideg, nem is adtál kezet, de a szemed még megsímogatott, nálam feledkezett. És lándzsákat tűztél magad köré hideg testőrökül, de a szemed még rámleselkedett a zord lándzsák mögül És ellebegtél és csak a hegyes lándzsák maradtak ott, de a szemed mégegyszer visszanézett és mindent megadott. A két szemed szeretett legtovább, még mostan is szeret. Még éjszakánkint zöldes csillaga kigyúl ágyam felett. Ösztöndíj-lehetőségek Képzőművészek és művészettörténészek számára hirdetett bel-, illetve külföldi művészeti és kutatói ösztöndíjlehetőségekről tájékoztatták a Soros Alapítvány Képzőművészeti Dokumentációs Központjának munkatársai az érdekelteket. Elsőként a Soros Alapítvány által támogatott ösztöndíjakról szóltak. Elhangzott: bár az alapítvány 1992-ben elsősorban az oktatásügyet és a tudományos kutatást kívánja nagyobb ösz- szeggel támogatni, az idén is részt kíván venni a hazai kultúra fejlesztésének ösztönzésében. Ennek érdekében írt ki pályázatokat a Soros Alapítvány ezúttal is képzőművészek és művészet- történészek számára. A képzőművészeknek kiállításaik katalógusainak elkészítésében, illetve a tárlatok költségeinek átvállalásában segítenek. A Soros Alapítvány tavaly egymillió forintot fordított kulturális célú támogatásra. A pályamunkákat 1992. március 31-ig kell megküldeni: Soros Alapítvány Képzőművészeti Dokumentációs Központ (Budapest, Városliget, Olof Palme sétány 1.). A művészettörténészek számára ösztöndíjra csak angolul beszélő szakemberek jelentkezhetnek. Ez négy hónapos amerikai tartózkodást, illetve szakmai tájékozódást tesz lehetővé. A pályázók ez év szeptember 1-től jövő év február 28-ig, illetve 1993. március 1. és augusztus 31. között kaphatnak lehetőséget külföldi tanulmányútra. A pályázat első fordulója március 21-én, a második forduló szeptember 21-én zárul. Figyelemét érdemelnek a Pollock-Krasner Alapítvány 1000-től 25.000 dollárig terjedő pályázatai. Újhelyi János: ____________ A Mama b A Mama háromhetes reumatológiai gyógykezelés után este félhét- zett meg a Déli-pályaudvarra a dunántúli városból. Kipihent volt, fiatal, a maga hatvannyolc évével. Pesten élő negyvenhatéves „nagyfia” már várta. Elszorult a szíve, amikor meglátta a sínek végén téblá- boló anyját. Egy emlékkép tolakodott elő benne. 1959-ben, tizennyolc éves volt ekkor, elsőéves pesti egyetemista, elmentek a Vígszínházba. A pazar kivilágítású előcsarnokban a Mama megtorpant. - Bánt ez a nagy fény. Minek hoztál ide, menjünk el!- Dehogy megyünk - nevetett rá a fiú. - S a jegyekkel mi lesz? - Kézenfogva vezette fel az anyját a második emeletre. A fiú a taximegálló felé terelte az anyját.- Sok pénzed van? A metró már nem is jó? A közel három évtizedben sokat taxiztak. A Mamának korábban szokatlan volt ez az úri passzió, de aztán megszokta. - Sokat keres a fiam, biztosan futja rá - nyugtatta magát egy-egy pesti kirándulása alkalmából. De azért egy kicsit mindig tiltakozott a luxus miatt. Másnap vidáman ébredtek. A fiú kávét főzött, reggelig készített. Együtt reggeliztek, mint hajdanán az alföldi kis falu konyhájában. Komor, koraőszi szürkeség volt, a fiú messzire nézett, fakó hangon kérdezte: - Meddig maradsz? Remélem nem rohansz? Az anya ráemelte a szemét.- Holnap délután akarok hazamenni. Tudod, várnak otthon ... Három hét, az három hét. ..- Az üres ház, az vár téged!- Akkor is haza kell mennem. Már csak a szomszédok miatt is ...- A szomszédok . ..- Miért nem nősülsz meg újra? Egyedül nem lehet élni, kisfiam. Adjál még egy kis kávét. Valahogy jólesik most. Második ösztöndíjából vette az első kávéfőzőt az anyjának. Boldogan vitte haza karácsonykor. Négyszemélyes kotyogó volt. Kipróbálták, és elégedetten szürcsölték a barna lét. A Mama ekkor szokott rá a kávézásra.- Nekem most el kell mennem. A szerkesztőségben le kell diktálnom egy cikket. A fiú sietett. Amikor visszaért, az anyját a konyhában találta. Főzött, takarított. A fiú rátámadt: - Miért csinálod ezt?! Az anya szelíden mosolygott: - Kisfiam, lehet, hogy a takarítónőd pedáns asszony, de volt mit tennem, idenézz! Látod ezt a frizsidert? Mintha vadonatúj volna. És a poharak meg a többi edények, hát hogy mosogatsz te?- Sehogyan. Arra mindig akad valaki - válaszolt a fiú.-Gondoltam - sóhajtotta az anya. - Aggódom érted! A fiú nyelt egyet.- Ebédeljünk. Mit főztél?- Gulyáslevest csináltam, csipetkével. Bár egy kis zöldséget hozhattál volna. Frisset.-Nemjó a mirelit?- De jó. Ne légy már ingerült. Holnap délután úgyis elutazom. Addig bírd már ki.- Kibírom.- Mitől vagy ilyen ideges? Baj van a munkáddal? D élutánra kisütött a nap. Idilli csönd volt a kétszobás erkélyes papban. A Mama átnézte a fia holmijait, gombokat varrt az ingekre,, s az agyoncentrifugá- zott gatyákba új gumit húzott. Csóválta a fejét.- Karácsonyra újakat veszek neked. A KGST-piac még mindig működik otthon. És engem ismernek is. Alkudni is tudok .. . Bízd csak rám. A fiú elbóbiskolt. Leeresztett szempillái alól figyelte szorgoskodó anyját. Aztán elszuny- nyadt. Azt álmodta, hogy az édesapja ostorral várja a közeli városba elcsalinkázó kamaszfiút, őt, mert kipányvázta és magukra hagyta a teheneket, s azokra rácsavarodott a lánc, és éhesen meredtek rá a kilenchol- das' birtokukon. Az apa gúnyosan vigyorgott az anyára: - Mondtam, hogy nem lesz paraszt belőle. Felfújhatod a fiadat. Az anya szelíden mondta: - De ember lesz! Majd én bebizonyítom. A fiú lucskosan ébredt. A színes tévé már ment, az anya a rekamién pihent.- Rosszakat álmodtál?- Miért?- Mert, hogy kiáltoztál álmodban.- Nem álmodtam semmit.-Istenem, olyan gyengeség fogott el.- Mi a baj?-Fáj a lábam. Megmasszíroznád? A jobb térdemet.- Hát persze, feküdj le. A Mama elnyújtózott a rekamién.- Nem fáj?- Most nagyon jó!- A fia ujjai alatt ropogtak az ízületek, feszültek az inak, pedig óvatosan csinálta a masz- százst. A Mama kis idő után megnyugodott.- Ha nem haragszol, én most lefeküdnék.- És a tévé?- Az most nem érdekel. Holnap haza kell mennem. Az első tévét is közösen vették. A Mama kezdetbe idegenkedett tőle, aztán az évtizedek múlásával megbarátkoztot vele. Csak a fia színes tévéjével nem tudott megbarátkozni. - Jobb az enyém - hajtogatta. A Mama másnap nem tudott lábraállni. A fiú pólyáért és fájdalomcsillapítókért rohant a közeli gyógyszertárba. Eredmény semmi. Délben kihívta a körzeti orvost. Újabb gyógyszereket, s egyheti pihenést rendelt el a szigorú arcú doktor. A Mama hősiesen tűrte a fájdalmakat. Azt mondta, hogy már nem fáj annyira, miután beszedte a méregerős fájdalomcsillapítókat. Az aznapi utazásról szó sem lehetett. Az éjszakát félálomban töltötte mind a fiú, mind a Mama. Reggel hétkor ébredt a fiú. A Mama már a konyhában ült.- Akkor mehetünk? Mikor is indul a vonat?- Kibírod?- Haza szeretnék menni!- Veled megyek.- Hívhatod a taxit, míg ideér, készen leszek. De te is iparkodj. Egy kocsit azért vehetnél, mindenkinek van már a családban. Csak neked nem.- Majd legközelebb - válaszolta a fiú. A Mama félóra alatt tapogatózott le a panel lház második emeletéről a földszintre. Szigorúan megkérte a fiát, hogy ne segítsen. A Nyugati-pályaudvaron a Mama a fia karjai között felkászálódott a vonatra. A vonaton a fájdalmak még jobban előtörtek. Debrecenhez közeledtek, amikor a Mama megszólalt: - Nem hiszem, hogy le tudok szállni.- Megpróbáljuk. Otthon vagyunk! Még néhány perc és otthon vagyunki. Na! Ha nehezen is, sikerült a leszállás. De a Mama már nem tudott járni. Mentőt kell hívni! A vonat elment, egymásba kapaszkodva álltak, a Mama már lépni sem tudott. Egy pogy- gyászszállító targonca közeledett feléjük. A Mama felélénkült: - Mi lenne, ha leinteném. - A targoncás megállt mellettük. - Vigyen ki a taxiig, megfizetnénk - kérte a Mama. A Mamát a férfi kivitte a taximegállóig. A taxis az otthoni parasztházig vitte őket, aztán „gólya viszi a fiát” módon a Mama végre a szokásos helyére került, a kétszemélyes rekamiéra a nagyszobában.A Mama megpihent. Két perc múlva ott volt a szomszédasszony, egy lábosban levest hozott. Mikor meglátta a Mamát, elsírta magát.-Atyaisten! Hát veled mi történt?- Most már jól vagyok. Itthon vagyok. Hamarosan talpra- állok, ne félj. A fiára nézett: Nem kell visszamenned, biztos? Nehogy bajod legyen miattam. —Pár napig maradhatok. Megyek orvosért. , Mama talpraállása fél /\ évig tartott. A debre- * ^ ceni kórházban kiderült, hogy téves injekciót kapott a térdébe az utolsó napon a szanatóriumban. Innen eredt a gyulladás. Aztán eljött a tavasz ... A Mama újra járni kezdett, dolgozott a kertjében. Elvetette a korai borsót... Sárosi István: _ _ Levelezéseim a Szerkesztő Úrral I. Igen Mélyen Tisztelt Szerkesztő Úr! Mindenekelőtt szeretném megköszönni válaszlevelét s azt a kedves segítőkészséget, amellyel „A tavasz ereje” című novellám felé fordult, megköszönöm ötleteit, javaslatait, észrevételeit. Természetesen valamennyit megfogadtam, s ezek szellemében dolgoztam át művem, amelyet ezennel visz- sza is küldök. Valóban értelmetlen, hogy hősöm ilyen bonyolult névvel járkáljon a világban, ezért egyszerűsítve a Szvetlankovicsot Szvetlkovicscsá változtattam, Szvetlkovics Bélára. Eredeti elképzelésem szerint a fiatalok világát szerettem volna ábrázolni, de kétségtelenül az is igaz, hogy ha Bélának korát 25-ről 35-re módosítjuk, az egész történet sokkal jobban lenne általánosítható. Tényleg, kissé ordenáré, hogy Szvetlkovics Béla gyári munkás miután hazamegy, megiszik egy teljes üveg rumot, eszméletlenül részeg lesz, megveri a feleségét, aki szinte gyerek még, 8 évvel fiatalabb nála, kidobja a macskáját az ablakon, aztán eltántorog valamerre az éjszaka sötétjébe, s keserű vigaszt várva a kupleráj-negyed felé dülöngél. A szerkesztő úr bölcs intelmei alapján elkészült új változat tehát a következő: Sz. Béla nem gyári munkás, hanem részleg- vezető egy kisebb könnyűipari üzemben, nem rumot iszik, ez valóban giccses matróz-mellé- kízt ad poszt-kapitalista bűzfelhővel, hanem pálinkát, ez jobban is illik hozzá, s nem egy üveggel, mindössze egy-két pohárkával; fegyelmezettebb, mint elődje, nem veri meg a feleségét, pusztán egyszer pofonvágja. Igaza van, nálunk nincs „olyan” negyed, bánatában, elkeseredésében nekivág az éjszakának, hogy leszólítson és felcsipjen egy rosszlányt vigasztalódni. Igen, a macska elleni merényletet sem lehet megírni az állatbarátok miatt, ezért nem dobja ki a macskát az ablakon, csupán kizavarja a konyhába. Amikor én Sz. Bélát a fiatalok képviselőjeként lefestettem, akkor képzeltem el ilyennek: hosszú, vörös hajú, marcona megjelenésű. Nyilvánvaló, hogy megváltozott kora, státusa miatt ez a továbbiakban nem maradhat így, s új fizimiskáját a következőkkel jellemeztem: rövid, bamahajú, keménynézésű férfi. Mindenben az Ön kedves instrukcióinak megfelelően jártam el, s remélem, járhatok el majd a jövőben is. Még egyszer nagyon köszönöm ezeket az árnyalatnyi, de rendkívül fontos észrevételeket, melyek úgy a történet értékére, mint az én további fejlődésemre oly nagy hatással voltak. Őszinte köszönettel és tisztelettel: ... II. Mélyen Tisztelt Szerkesztő Úr! Megkaptam kedves válaszlevelét, amelyben további észrevételeit foglalta össze. Kétségtelen tény, hogy Sz. Béla neve még mindig túl bonyolult, s a kiejtése is nehézkes. Úgy döntöttem, Szegovics Bélának hívják. S jó, legyen 45 éves osztályvezető, külleme pedig szikár, ritkuló ezüstös hajjal. Tulajdonképpen a feleségének sem kell ekkora korkülönbségűnek lenni, lehet akár teljesen egykorú vele. Ezeket mind elfogadtam, s mint látni fogja, meg is változtattam. Sokkal nagyobb problémát jelentettek azonban számomra az Ön által megintcsak jelentéktelennek minősített apróságok. Ezek közül is főleg az, amikort Sz. Béla végülis nekivág az éjszakának. De szerintem nem tehet mást, hisz önmarcangoló kín gyötri, azért csak-csak italozott, csak-csak megütötte a feleségét. Nehezen ment az átdolgozás, meg kell, hogy mondjam, de megpróbáltam. Mint látni fogja, keményhangú veszekedés után jut el odáig, hogy nem bírja elviselni az otthoni légkört, s úgy érzi, menekülnie kell a házból. Tehát nem üti meg az asszonyt, nem dobja és nem zavarja ki a macskát, hanem egész egyszerűen csak kissé arrébb tolja a széken, hogy ő is le tudjon ülni. Ezzel párhuzamosan módosítottam a kóborlás célját is, mindössze sétálni megy, azért, hogy kiszellőztesse a fejét és levezesse a benne feszülő szörnyű indulatokat. Az megintcsak mellékkérdés, hogy akkor már ne pálinkát igyon, az valóban nem megy egy osztályvezetőhöz, igyon inkább konyakot s csupán egy-két kortyot. Válaszát megköszönve tiszteli: .. . III. Tisztelt Szerkesztő Úr! Igaza van! Magyar történet, legyenek a szereplők is magyarok, Sz. Béla-Szegő Béla. A többivel, mármint a többi észrevételével azonban nem értek egyet, s majd személyes találkozásunkkor ezt indokolni, illetve részeltezni is fogom. Ennek ellenére, s hangsúlyozva ismétlem, meggyőződésem, eredeti szándékaimmal ellentétben megváltoztattam, átírtam a jelzett részeket. Eszerint Szegő Béla 65 éves, kopasz, megtört vállú nyugdíjas gyárigazgató, miután hazament, rámosolygott a nála mintegy 10 évvel idősebb feleségére, megsimogatta annak kedvenc, még álmában is doromboló macskáját, fáradt pillantást vetett a teli vermutos üvegre, leült az asztal mellé és nem ment sehová. Tisztelettel:... IV. Szerkesztő Úr! Ennyi idő elteltével ismételten szomorúan konstatálom, hogy a „Temetői csendélet” című novellámat még mindig nem láttam feltűnni folyóiratuk oldalain. Türelmem, s az irodalmi értékekbe való hitem azonban változatlan! V. Bizonyára, akárcsak jómagam, Ön is szívből utálja a névtelen leveleket. Tekintettel azonban mondanivalóm súlyára és jellegére, szívből remélem, megérti inkognitómat, s derűs belenyugvással, őszinte belátással fogadja véleményemet: Ön egy ostoba, beképzelt, üresfejű, semmihez-sem-értő hólyag ! ! !
