Új Dunántúli Napló, 1991. december (2. évfolyam, 329-357. szám)

1991-12-31 / 357. szám

1991. december 31., kedd aj Dunántúli rtopiö 9 „Nem szabad feladni!” Beszélgetés Szegedi Molnár Gézával Szegedi Molnár Géza szín­művész neve — különösen a paródia műfajában - általáno­san ismert. 1988-ban megjelent Nekem már lőttek című könyvé­ből egy idézet jól jellemzi ars poeticáját: „Szórakoztattam az embereket. Nevettettem őket, hogy legyen erejük elviselni az egyáltalán nem könnyű életü­ket. Nekem emberek százezrei a barátaim, úgy nevezik őket: Közönség!” Egy tragikus és iszonyatos véletlen 1985 óta egy életre to­lószékhez köti. 1987-ben látott ismét munkához szép sikerrel, melynek eredménye: a Hívtak, jöttem Vidám Színpadi önálló est, Vendégségben Szegedi Molnár Gézánál című önálló egy órás TV életrajzi show, Ne­kem már lőttek című könyv, egy paródia nagylemez és kazetta, valamint Nívó-díj és Erzsé- bet-íj;- Élete megváltozott. Mégis felteszem a kérdést - a budafoki kis házban, ahol beszélgetünk - a tragikus valóság után ma­radt-e valami változatlan az éle­tében?- Igen, kapcsolatom a közön­séggel! Ennek sokféle formája van. Tény, hogy száz százalé­kos rokkantságom és a napi kínzó fájdalmak behatárolják mozgási és színészi működési teremet. Teljes színészi munka­kört így betölteni nem tudok. Fellépéseket vállalok, rádió és televízió szereplésnek szívesen teszek eleget a sanzon, dal, próza műfajban.- Ön két évtizeden át járta az országot, szinte naponta fellé­pett vidéki színpadokon. Most mi a helyzet?- Ha nincs túl messze, és jó az út, akkor szívesen utazom. Például legutóbb Nagykőrösön léptem fel. Napjainkra nem jel­lemzően teltházas előadásom volt. Ez egyrészt - úgy gondo­lom - személyemnek szólt, másrészt a velem történt dol­goknak. Önálló estemen új san­zonokat és paródiáimból egy válogatást hallott a közönség életem történetével fűszerezve. A publikum szereti a változa­tosságot. A visszhangokból tu­dom, hogy már az első öt perc­ben elfelejtik állapotomat, és produkcióm hatására ugyanúgy sírnak vagy nevetnek velem, mintha a régi Szegedi Molnár Géza állna előttük. Kedvenc néző-korosztályom a 30 év fö­löttiek, akiknek megvan az is- , méretük a produkciók befoga­dására, tudnak asszociálni.- De mi a helyzet a fiatalab- bakkal?- Az elmúlt évtizedek alatt az igazán nagy művészegyénisé­gek szinte eltűntek, a paró­dia-alanyok megfogyatkoztak. A közönség egy része elvesz­tette látás-műveltségét, irányí­tott fejek születtek. Számukra olyan műsort írok, ahol beszé­lek az eredeti nagy egyénisé­gekről, majd utána mutatom be őket. így nagyszerűen bejönnek a poénok. A művészi színvonal megtartása mellett mindig al­kalmazkodom a közönség min­den rétegéhez.- A közönségkapcsolatnak azonban más formája is van. Tudom, hogy rengeteg levelet kap!- Valóban. Nagyon jól esik a sok gratuláció, együttérzés, de a testileg egészséges emberek ki- sebb-nagyobb problémáival foglalkozó levelek panaszözöne is megtalál. Ezek mindegyikére, sajnos, nem tudok válaszolni, mert egészségi állapotom nem engedi meg, hogy erőmet meg­haladó levelezésekbe bonyolód­jam. Egy tanácsot azonban ad­hatok: nézzenek meg engem, és utána örüljenek az életnek, a fé­nyeknek és árnyaknak, minden­nek a világon, ahová én és a hozzám hasonló mozgássérül­tek már nem tudnak eljutni, csak képzeletben.- Mostanában jónevű művé­szek és egészséges emberek is szakmai megélhetési és lelki problémákkal küszködnek. Ön­nek mint művésznek és „beteg” embernek minderről mi a véle­ménye? Hogyan telnek napjai?- A pályán tudtam maradni. Az általam írt magánszámok­ban, paródiákban vagy a szép dalokban a fellépéseim során, kazettán, lemezen, könyvben egyaránt a „nevetve tanítást” valósítom meg. Anyagi prob­lémáimról inkbáb ne beszél­jünk, ami nem azt jelenti, hogy nincsenek. Mégis sokkal jobban lekötnek a rokkantságomból adódó „napi küzdelmek”. Ezt nem részletezem. Nagyon fon­tos: nem hagyom el magam, például akkor is borotválkozom vagy felöltözködöm, ha nem várok vendéget. Mivel sok helyről kizárattam, televízión, rádión és könyveken keresztül tekintek ki a világba. A zene, gyönyörű operafelvételeim és lemezeim hallgatása pedig ópium számomra. Kertemben szívom a jó levegőt, és időnként kocsimmal egy kicsit „beautó­zom” Budapestet.- És lelkileg?-„Az ép testben ép lélek” közmondásból tudatosan törek­szem a lélek épségének megva­lósítására. A barátok szeretete, az otthon melege, szerető kö­zönségem együttérzése, és öreg napjait értem feláldozó édes­anyám segítsége, ez az én lelki rehabilitációm! Az időnként rámtörő magány érzetét, fizikai tehetetlenségemet a bennem erőteljesen lábrakapott életerő fokozatosan legyűri. Sorstársa­imnak, akik - úgy, mint én - to­lószékbe kényszerültek, csak azt tudom üzenni, hogy: nem szabad feladni! M. É. Bán Zsuzsa: Piacnapon Iszlai Zoltán: Borközjáték- Tollaaat veszeeek, használt dunyhát, párnát, hááázhoz me- gyeek . .. A kántálás idegesítően hasít a piac általános zsongásába, leg­feljebb úgy lehet kibírni, ha tá­volabb kerül tőle az ember. A tető alatti padok a piac sűrűje, hétről hétre ugyanazok az ar­cok, ugyanazok a szájak, han­gok hagymát, tojást, paprikát, paradicsomot, virágot kínálnak. Nem hagyják, hogy az áru ön­magáért beszéljen, hívogatják, marasztalják a padjuk előtt sod­ródó tömeget.- Újhagymát vegyen.Nézze ezt a cseresznyét, vigyen egy kis borsót, babot, zöldséget!!! Egy sem mondja, hogy: Csak ennyi, vagy annyi az ára, az mindig a legvégén kerül ki, amikor már megfogták a vevőt. Valahogy egyik sem azzal di­csekszik, hogy mibe kerül. Pe­dig az igazi vonzerő az volna, még ha a végén kiderül, hogy nem is járt olyan jól a vevő. Ha megtetszik valami, és megáll itt valaki, aztán sor kerül a termék árára is, azt mondják: Ja kérem, ezért meg kell ám dolgozni! Úgy mondják, annak a váro­sinak, mint akiről fel lehet téte­lezni, hogy az nem dolgozik. Mit tudja az, mi a munka? De enni bezzeg szeretne ... Ez az egy szerencséjük egyébként, mert ha nem sze­retne enni, eladhatnák egymás­nak az árujukat. Sült kolbász és lacipecsenye illata a friss zöldségek illatával keveredik, szinte részegítően hat a friss nyári reggelben. A műsoros kazettaárus felől meg „zeng az ének”, jó kis lakodal­masok magyartalan szövegek­kel, de körülállják, mert olyan mulatós hangulatuk van. Lega­lább így mulasson az ember, hogy ingyen meghallgatja. Öreg néni ledobált zöldség­leveleket gyűjt egy koszlott sza­tyorba, ügyet sem vetnek rá. Biztosan nyugdíjas. Egy másik csak úgy táskából árul néhány tojást, kis csokor margarétákat szégyenlősen. Nincs még gya­korlata, keveset szól, inkább a szemével kérlel: vegye meg már valaki! Lehet vagy két tyúkja szegénynek otthon a hátsóud­varban, kapirgálnak egy régi mosódézsába ültetett, rózsaszín virágú leánderbokor alatt. Egy ágyás margaréta a konyhaablak előtt, ezekből árul itt szegény. A tojást megenné ő is, de kenyérre is kell a pénz, villanyszámlára, orvosságra. Színes kendős assonyok tyú­kokra, libára alkudnak, nem kell sietniük, ráérnek. Messziről is idehallatszik a tollasasszony bosszantó kántá- lása:- Házhoz megyeeek! Mit csinál a régi, redves tol­iakkal? Azt ő tudja a legjobban, mindenesetre nem szorul rá, hogy kenyeret kérjen. Mindenki úgy él, ahogy tud. Üres szatyor­ral végül is senki sem hagyja ott a piacot, előbb-utóbb elcsábul valahol, és hazafelé cipekedve azt bizonygatja magának, hogy jól vásárolt... Amíg az első zöldségbolt kirakata elé nem ér a városban, és meg nem látja, hogy ugyanaz a cseresznye, amit a táskájában cipel negyve­nért, itt harmincöt forint. Nagy kár volt, hogy meglátta, mert lelohad a kedve, de nem­sokára megint csak felderül. Mert azért a piac, az más. A piacnak utánozhatatlan hangulata van. Akkor is, ha vá­ratlanul elered az eső, mint most is. A vásárlók megfogyat­koznak hirtelen, az árusok kap­kodva mentik az árut. Egy hóri- horgas férfi, viharkabátban, ki­csi sátor alatt árul leleményes háztartási eszközöket. Az eső rácsorog, és azt mondja maga elé zsörtölődve: - Most már azt sem tudom, az orrom folyik, vagy ez az eső .... Csanády János: Kezem a tél kezében Vállamon a diófalevél a lábamon klumpa, fejemre könyököl a tél hajamba túrva. Volt, hiszen volt tavasz mikor a nimfa szél borzolta hajam, könnyű hímporral kezén. Illat száll, méh dönög dől a napsugár, mezei, örök pacsirtanóta száll. És ökörnyál libeg a késő őszi fényben, szántásban bíbic biceg s barázdabillegető serényen. Arcukon már a bélyeg: aki úgy néz a tél elé - mégegy telet nem ér meg; a vállán diólevél, és a tűzgömb: a Nap is hideg már nekik, fejük avítt kalap alatt melengetik. A vállam hóesésben, kezem a tél kezében, fejem örök tavaszban s a lábam fában-vasban. Arról, hogy utcánk két német juhásza kórusban megugatta a borkimérés (csak utcán át) kü­lön főnöki engedéllyel bejára­tos, két deciket lesuhintó női ré­szegét (aki minden pultkörüli rendetlenséget el-eligazít, mi­előtt alázatoskodva kióvakodik) fölmerült a kutyatéma, Halvai úr és közöttem. Neki terriere van, nekem csak kis fonott demizsonom, de a kutya a következőket művelte a Szondy utca környékén, ahol Halvai úr, mint a homoki szak- szövetkezet főelőadója (vér­nyomás. 210-140, stabil) elbe­szélése szerint lakik. A terrier ugyebár sétált H. úr­ral, s legott meglátott két józan öregasszonyt. Ami nem lett volna baj, de volt velük, a nya­nyákkal egy palotapincsi is. Halvai urat ennek említése­kor csak a jó ízlés tartja vissza attól, hogy - utcán át - kiköp­jön, és eltalálja a visszaóvako­dott, mert utántöltésre szorult állampolgárasszonyt. A terrier neve Bukfenc, a palotapincsit midőn meglátta (neve: Cseppi) nekik rontott. Az egyik öregasszony azon­nal süvölteni kezdett: Halvai úr! Mire H. úr nem azt mondotta, amit nekünk, borvásárlóknak szokott, hogy igenis, mi tetszik, kérem, könyörgöm; nem. Hal­vai úr ott, a Szondy utcában, oda se bagózott.- Ne engedje el az utcán, ha annyira félti, nem igaz? - kérdi most tőlem, miközben beleütö- geti demizsonomba a jófajta pezsgősdugót a homoki zöld- szilváni elpárolgása ellen. - De, igaz - bólogat közben az alko- holistano (né is stimmelne, a férj most elvonón) számolgatva a sajnos, nagyon aprót.- És képzelje - legyint Hal­vai úr -, az öregasszony rájuk hasalt. Az nem igaz. Rájuk, ahogy ott húzták egymás belét. Közben a másik azt ordította: gyilkos, gyilkos, és namost ké­rem, hátjöttél nekem a kalapjá­val. Mire én mondtam, asszo­nyom! nekünk egymással semmi bajunk. A kísérők csu­pán figyeljenek és passz, nem­igaz? A kísérők némán figyel­jenek, kérem. Az alkoholisztina fölnyerí­tett, ahogy előbbieket kimondá Halvai úr, de én egyelőre nem tudtam meg, mi lett a palotapin­csivel (pfuj, loknis patkány, göndör görény, elfajzott bor- zontorz). De már nem is lehet remé­nyem a teljes tudásra, mert H. úrnak mellesleg s ráadásul sebe is van ám a jobb lábán. Elbeszé­lése eme pontján fölfedi, meg­mutatja azt.- Atvérzett a kötés - mutatok aggódva, bár alig palástolt un­dorral a koszos, pirosas géz fölé húzott kötözőneccre - nem fáj?- De, a rohadék - mondja Halvai úr, elhárítva a kötést igazítani óhajtó női részeget. - Ez a rohadék, képzelni tessék, könyörgöm, hát aztán nem megharapott?- Kicsoda? Csak nem az öregasszony? - tételezem föl kapásból a legrosszabbat. Meg- hát tréfára is szeretném venni a dolgot, de úgy látszik, nem le­het, mert H. úr így szól mind­hármunkhoz, hullakomolyan.- Az? Azt próbálta volna meg. Akkor nem itt lennénk. De nem próbálta, mert mire ketten kiszedtük a Cseppit a Bukfenc kezéből, a néni nem volt se élő, se holt.- Szóval a Csöpi az viszont még ezekután képes volt?- Nem Csöpi, Cseppi - emeli föl kezét a borfőelőadó -, azt ugyan vihették tódozni-fódozni a vénasszonyok együtt.- Dehát akkor, ki a csuda ha­rapta meg magát végül, Halvai uram? - kérdeztem rá erre már én is egyenesen s némileg inge­rült kiváncsisággal. A szalmaözvegy alkoholis­tanő (táné) riadtan kiódalgott.- Hát a kutyám, a kis bestia - bólogat utána a borász az inga­tag asszonynak -, ez a totális őrült. Belémvágta a fogát. Tet­tek is utána belém egy kapcsot. Aztán kivették. Az állatok. Kivártam, amíg zárszóként elmondta, hogy a harapást tu­lajdonképpen ő egy harmadik, eddig még nem szerepelt kutya miatt kapta. - Dzserrinek hív­ják, természetesen. Mert, tudja, ugye labrador. És ennek a labradornak szán­dékozott nekimenni újfent Buk­fenc a Szondy utca másik sar­kán. Mert - úgy tetszik - meg­lehetősen ugrós kedvében volt. Halvai úr azonban előbb féken tartotta, a labrador elhaladt, a saját terriere pedig azt harapott, amit a legközelebb bírva bírt: a gazdája lábát.- Én nem is tudom - kezdtem volna a részvétnyilvánítást, de Halvai úr toppantva közbevá­gott. .-Én rögtön tudtam. Terrier volt, terrier nincs. Elajándékoz­tam. Jó helyre, nem mondom, mert szerettem én őtet, de el­ajándékoztam. Engem senki se harapdosson.- És be volt oltva? - kérdez­tem még óvatosan, mert azért az ember sosem tudhatja. Persze Halvai úr megnyugta­tott, hisz ugyan ki a fene haj­landó csak úgy megveszni egy sima kutyaharapás miatt?- Megnyugtatom Magát - ha­jolt hozzám közelebb búcsúzá­sunkkor Halvai úr. - Megvan a következő. A labrador, a Dzserri kölykezni fog. Azt pró­bálják lerohanni a törpe ebek! így gyógyította kutyaharapá­sát kutyával Halvai úr. Minél nagyobb kutyával. Fogalma sincs különben - én ugye demi- zsonos vagyok, könyörgöm - mekkorát harap alkalma adtán egy labrador.

Next

/
Oldalképek
Tartalom