Új Dunántúli Napló, 1991. december (2. évfolyam, 329-357. szám)
1991-12-31 / 357. szám
1991. december 31., kedd aj Dunántúli rtopiö 9 „Nem szabad feladni!” Beszélgetés Szegedi Molnár Gézával Szegedi Molnár Géza színművész neve — különösen a paródia műfajában - általánosan ismert. 1988-ban megjelent Nekem már lőttek című könyvéből egy idézet jól jellemzi ars poeticáját: „Szórakoztattam az embereket. Nevettettem őket, hogy legyen erejük elviselni az egyáltalán nem könnyű életüket. Nekem emberek százezrei a barátaim, úgy nevezik őket: Közönség!” Egy tragikus és iszonyatos véletlen 1985 óta egy életre tolószékhez köti. 1987-ben látott ismét munkához szép sikerrel, melynek eredménye: a Hívtak, jöttem Vidám Színpadi önálló est, Vendégségben Szegedi Molnár Gézánál című önálló egy órás TV életrajzi show, Nekem már lőttek című könyv, egy paródia nagylemez és kazetta, valamint Nívó-díj és Erzsé- bet-íj;- Élete megváltozott. Mégis felteszem a kérdést - a budafoki kis házban, ahol beszélgetünk - a tragikus valóság után maradt-e valami változatlan az életében?- Igen, kapcsolatom a közönséggel! Ennek sokféle formája van. Tény, hogy száz százalékos rokkantságom és a napi kínzó fájdalmak behatárolják mozgási és színészi működési teremet. Teljes színészi munkakört így betölteni nem tudok. Fellépéseket vállalok, rádió és televízió szereplésnek szívesen teszek eleget a sanzon, dal, próza műfajban.- Ön két évtizeden át járta az országot, szinte naponta fellépett vidéki színpadokon. Most mi a helyzet?- Ha nincs túl messze, és jó az út, akkor szívesen utazom. Például legutóbb Nagykőrösön léptem fel. Napjainkra nem jellemzően teltházas előadásom volt. Ez egyrészt - úgy gondolom - személyemnek szólt, másrészt a velem történt dolgoknak. Önálló estemen új sanzonokat és paródiáimból egy válogatást hallott a közönség életem történetével fűszerezve. A publikum szereti a változatosságot. A visszhangokból tudom, hogy már az első öt percben elfelejtik állapotomat, és produkcióm hatására ugyanúgy sírnak vagy nevetnek velem, mintha a régi Szegedi Molnár Géza állna előttük. Kedvenc néző-korosztályom a 30 év fölöttiek, akiknek megvan az is- , méretük a produkciók befogadására, tudnak asszociálni.- De mi a helyzet a fiatalab- bakkal?- Az elmúlt évtizedek alatt az igazán nagy művészegyéniségek szinte eltűntek, a paródia-alanyok megfogyatkoztak. A közönség egy része elvesztette látás-műveltségét, irányított fejek születtek. Számukra olyan műsort írok, ahol beszélek az eredeti nagy egyéniségekről, majd utána mutatom be őket. így nagyszerűen bejönnek a poénok. A művészi színvonal megtartása mellett mindig alkalmazkodom a közönség minden rétegéhez.- A közönségkapcsolatnak azonban más formája is van. Tudom, hogy rengeteg levelet kap!- Valóban. Nagyon jól esik a sok gratuláció, együttérzés, de a testileg egészséges emberek ki- sebb-nagyobb problémáival foglalkozó levelek panaszözöne is megtalál. Ezek mindegyikére, sajnos, nem tudok válaszolni, mert egészségi állapotom nem engedi meg, hogy erőmet meghaladó levelezésekbe bonyolódjam. Egy tanácsot azonban adhatok: nézzenek meg engem, és utána örüljenek az életnek, a fényeknek és árnyaknak, mindennek a világon, ahová én és a hozzám hasonló mozgássérültek már nem tudnak eljutni, csak képzeletben.- Mostanában jónevű művészek és egészséges emberek is szakmai megélhetési és lelki problémákkal küszködnek. Önnek mint művésznek és „beteg” embernek minderről mi a véleménye? Hogyan telnek napjai?- A pályán tudtam maradni. Az általam írt magánszámokban, paródiákban vagy a szép dalokban a fellépéseim során, kazettán, lemezen, könyvben egyaránt a „nevetve tanítást” valósítom meg. Anyagi problémáimról inkbáb ne beszéljünk, ami nem azt jelenti, hogy nincsenek. Mégis sokkal jobban lekötnek a rokkantságomból adódó „napi küzdelmek”. Ezt nem részletezem. Nagyon fontos: nem hagyom el magam, például akkor is borotválkozom vagy felöltözködöm, ha nem várok vendéget. Mivel sok helyről kizárattam, televízión, rádión és könyveken keresztül tekintek ki a világba. A zene, gyönyörű operafelvételeim és lemezeim hallgatása pedig ópium számomra. Kertemben szívom a jó levegőt, és időnként kocsimmal egy kicsit „beautózom” Budapestet.- És lelkileg?-„Az ép testben ép lélek” közmondásból tudatosan törekszem a lélek épségének megvalósítására. A barátok szeretete, az otthon melege, szerető közönségem együttérzése, és öreg napjait értem feláldozó édesanyám segítsége, ez az én lelki rehabilitációm! Az időnként rámtörő magány érzetét, fizikai tehetetlenségemet a bennem erőteljesen lábrakapott életerő fokozatosan legyűri. Sorstársaimnak, akik - úgy, mint én - tolószékbe kényszerültek, csak azt tudom üzenni, hogy: nem szabad feladni! M. É. Bán Zsuzsa: Piacnapon Iszlai Zoltán: Borközjáték- Tollaaat veszeeek, használt dunyhát, párnát, hááázhoz me- gyeek . .. A kántálás idegesítően hasít a piac általános zsongásába, legfeljebb úgy lehet kibírni, ha távolabb kerül tőle az ember. A tető alatti padok a piac sűrűje, hétről hétre ugyanazok az arcok, ugyanazok a szájak, hangok hagymát, tojást, paprikát, paradicsomot, virágot kínálnak. Nem hagyják, hogy az áru önmagáért beszéljen, hívogatják, marasztalják a padjuk előtt sodródó tömeget.- Újhagymát vegyen.Nézze ezt a cseresznyét, vigyen egy kis borsót, babot, zöldséget!!! Egy sem mondja, hogy: Csak ennyi, vagy annyi az ára, az mindig a legvégén kerül ki, amikor már megfogták a vevőt. Valahogy egyik sem azzal dicsekszik, hogy mibe kerül. Pedig az igazi vonzerő az volna, még ha a végén kiderül, hogy nem is járt olyan jól a vevő. Ha megtetszik valami, és megáll itt valaki, aztán sor kerül a termék árára is, azt mondják: Ja kérem, ezért meg kell ám dolgozni! Úgy mondják, annak a városinak, mint akiről fel lehet tételezni, hogy az nem dolgozik. Mit tudja az, mi a munka? De enni bezzeg szeretne ... Ez az egy szerencséjük egyébként, mert ha nem szeretne enni, eladhatnák egymásnak az árujukat. Sült kolbász és lacipecsenye illata a friss zöldségek illatával keveredik, szinte részegítően hat a friss nyári reggelben. A műsoros kazettaárus felől meg „zeng az ének”, jó kis lakodalmasok magyartalan szövegekkel, de körülállják, mert olyan mulatós hangulatuk van. Legalább így mulasson az ember, hogy ingyen meghallgatja. Öreg néni ledobált zöldségleveleket gyűjt egy koszlott szatyorba, ügyet sem vetnek rá. Biztosan nyugdíjas. Egy másik csak úgy táskából árul néhány tojást, kis csokor margarétákat szégyenlősen. Nincs még gyakorlata, keveset szól, inkább a szemével kérlel: vegye meg már valaki! Lehet vagy két tyúkja szegénynek otthon a hátsóudvarban, kapirgálnak egy régi mosódézsába ültetett, rózsaszín virágú leánderbokor alatt. Egy ágyás margaréta a konyhaablak előtt, ezekből árul itt szegény. A tojást megenné ő is, de kenyérre is kell a pénz, villanyszámlára, orvosságra. Színes kendős assonyok tyúkokra, libára alkudnak, nem kell sietniük, ráérnek. Messziről is idehallatszik a tollasasszony bosszantó kántá- lása:- Házhoz megyeeek! Mit csinál a régi, redves toliakkal? Azt ő tudja a legjobban, mindenesetre nem szorul rá, hogy kenyeret kérjen. Mindenki úgy él, ahogy tud. Üres szatyorral végül is senki sem hagyja ott a piacot, előbb-utóbb elcsábul valahol, és hazafelé cipekedve azt bizonygatja magának, hogy jól vásárolt... Amíg az első zöldségbolt kirakata elé nem ér a városban, és meg nem látja, hogy ugyanaz a cseresznye, amit a táskájában cipel negyvenért, itt harmincöt forint. Nagy kár volt, hogy meglátta, mert lelohad a kedve, de nemsokára megint csak felderül. Mert azért a piac, az más. A piacnak utánozhatatlan hangulata van. Akkor is, ha váratlanul elered az eső, mint most is. A vásárlók megfogyatkoznak hirtelen, az árusok kapkodva mentik az árut. Egy hóri- horgas férfi, viharkabátban, kicsi sátor alatt árul leleményes háztartási eszközöket. Az eső rácsorog, és azt mondja maga elé zsörtölődve: - Most már azt sem tudom, az orrom folyik, vagy ez az eső .... Csanády János: Kezem a tél kezében Vállamon a diófalevél a lábamon klumpa, fejemre könyököl a tél hajamba túrva. Volt, hiszen volt tavasz mikor a nimfa szél borzolta hajam, könnyű hímporral kezén. Illat száll, méh dönög dől a napsugár, mezei, örök pacsirtanóta száll. És ökörnyál libeg a késő őszi fényben, szántásban bíbic biceg s barázdabillegető serényen. Arcukon már a bélyeg: aki úgy néz a tél elé - mégegy telet nem ér meg; a vállán diólevél, és a tűzgömb: a Nap is hideg már nekik, fejük avítt kalap alatt melengetik. A vállam hóesésben, kezem a tél kezében, fejem örök tavaszban s a lábam fában-vasban. Arról, hogy utcánk két német juhásza kórusban megugatta a borkimérés (csak utcán át) külön főnöki engedéllyel bejáratos, két deciket lesuhintó női részegét (aki minden pultkörüli rendetlenséget el-eligazít, mielőtt alázatoskodva kióvakodik) fölmerült a kutyatéma, Halvai úr és közöttem. Neki terriere van, nekem csak kis fonott demizsonom, de a kutya a következőket művelte a Szondy utca környékén, ahol Halvai úr, mint a homoki szak- szövetkezet főelőadója (vérnyomás. 210-140, stabil) elbeszélése szerint lakik. A terrier ugyebár sétált H. úrral, s legott meglátott két józan öregasszonyt. Ami nem lett volna baj, de volt velük, a nyanyákkal egy palotapincsi is. Halvai urat ennek említésekor csak a jó ízlés tartja vissza attól, hogy - utcán át - kiköpjön, és eltalálja a visszaóvakodott, mert utántöltésre szorult állampolgárasszonyt. A terrier neve Bukfenc, a palotapincsit midőn meglátta (neve: Cseppi) nekik rontott. Az egyik öregasszony azonnal süvölteni kezdett: Halvai úr! Mire H. úr nem azt mondotta, amit nekünk, borvásárlóknak szokott, hogy igenis, mi tetszik, kérem, könyörgöm; nem. Halvai úr ott, a Szondy utcában, oda se bagózott.- Ne engedje el az utcán, ha annyira félti, nem igaz? - kérdi most tőlem, miközben beleütö- geti demizsonomba a jófajta pezsgősdugót a homoki zöld- szilváni elpárolgása ellen. - De, igaz - bólogat közben az alko- holistano (né is stimmelne, a férj most elvonón) számolgatva a sajnos, nagyon aprót.- És képzelje - legyint Halvai úr -, az öregasszony rájuk hasalt. Az nem igaz. Rájuk, ahogy ott húzták egymás belét. Közben a másik azt ordította: gyilkos, gyilkos, és namost kérem, hátjöttél nekem a kalapjával. Mire én mondtam, asszonyom! nekünk egymással semmi bajunk. A kísérők csupán figyeljenek és passz, nemigaz? A kísérők némán figyeljenek, kérem. Az alkoholisztina fölnyerített, ahogy előbbieket kimondá Halvai úr, de én egyelőre nem tudtam meg, mi lett a palotapincsivel (pfuj, loknis patkány, göndör görény, elfajzott bor- zontorz). De már nem is lehet reményem a teljes tudásra, mert H. úrnak mellesleg s ráadásul sebe is van ám a jobb lábán. Elbeszélése eme pontján fölfedi, megmutatja azt.- Atvérzett a kötés - mutatok aggódva, bár alig palástolt undorral a koszos, pirosas géz fölé húzott kötözőneccre - nem fáj?- De, a rohadék - mondja Halvai úr, elhárítva a kötést igazítani óhajtó női részeget. - Ez a rohadék, képzelni tessék, könyörgöm, hát aztán nem megharapott?- Kicsoda? Csak nem az öregasszony? - tételezem föl kapásból a legrosszabbat. Meg- hát tréfára is szeretném venni a dolgot, de úgy látszik, nem lehet, mert H. úr így szól mindhármunkhoz, hullakomolyan.- Az? Azt próbálta volna meg. Akkor nem itt lennénk. De nem próbálta, mert mire ketten kiszedtük a Cseppit a Bukfenc kezéből, a néni nem volt se élő, se holt.- Szóval a Csöpi az viszont még ezekután képes volt?- Nem Csöpi, Cseppi - emeli föl kezét a borfőelőadó -, azt ugyan vihették tódozni-fódozni a vénasszonyok együtt.- Dehát akkor, ki a csuda harapta meg magát végül, Halvai uram? - kérdeztem rá erre már én is egyenesen s némileg ingerült kiváncsisággal. A szalmaözvegy alkoholistanő (táné) riadtan kiódalgott.- Hát a kutyám, a kis bestia - bólogat utána a borász az ingatag asszonynak -, ez a totális őrült. Belémvágta a fogát. Tettek is utána belém egy kapcsot. Aztán kivették. Az állatok. Kivártam, amíg zárszóként elmondta, hogy a harapást tulajdonképpen ő egy harmadik, eddig még nem szerepelt kutya miatt kapta. - Dzserrinek hívják, természetesen. Mert, tudja, ugye labrador. És ennek a labradornak szándékozott nekimenni újfent Bukfenc a Szondy utca másik sarkán. Mert - úgy tetszik - meglehetősen ugrós kedvében volt. Halvai úr azonban előbb féken tartotta, a labrador elhaladt, a saját terriere pedig azt harapott, amit a legközelebb bírva bírt: a gazdája lábát.- Én nem is tudom - kezdtem volna a részvétnyilvánítást, de Halvai úr toppantva közbevágott. .-Én rögtön tudtam. Terrier volt, terrier nincs. Elajándékoztam. Jó helyre, nem mondom, mert szerettem én őtet, de elajándékoztam. Engem senki se harapdosson.- És be volt oltva? - kérdeztem még óvatosan, mert azért az ember sosem tudhatja. Persze Halvai úr megnyugtatott, hisz ugyan ki a fene hajlandó csak úgy megveszni egy sima kutyaharapás miatt?- Megnyugtatom Magát - hajolt hozzám közelebb búcsúzásunkkor Halvai úr. - Megvan a következő. A labrador, a Dzserri kölykezni fog. Azt próbálják lerohanni a törpe ebek! így gyógyította kutyaharapását kutyával Halvai úr. Minél nagyobb kutyával. Fogalma sincs különben - én ugye demi- zsonos vagyok, könyörgöm - mekkorát harap alkalma adtán egy labrador.
