Új Dunántúli Napló, 1991. november (2. évfolyam, 299-328. szám)
1991-11-02 / 300. szám
8 qj Dunántúli napló 1991. november 2., szombat Pécsi akvarellek festője A pécsi közéletnek sokáig volt ismert és népszerű alakja a most 80 éves Gádor Emil festőművész. Gádor Pécsett született, iskoláit itt végezte, majd a Képzőművészeti Főiskolára került növendéknek. Már kisgyermekkora óta rajzolt, mindent igyekezett megörökíteni az őt körülvevő világból. A Képzőművészeti Akadémián Glatz Oszkár választotta ki magának növendékül. Nagyon nehéz körülmények között tanult, a pécsi polgármester e szavakkal hárította el ösztöndíjkérését: „Édes Ham, nehéz pálya ez a lestőmesterség, nem vehetjük a lelkünkre, hogy ephez segítsük." Főiskolás korában szerepelt először kiállításon. Egyik képét angol magángyűjtő vette meg, a kép címe „Leányka fekete prém- gallérral". Ez ma a londoni Casalet gyűjteményben található meg. 1936-44. között Budapesten maradt mint kiállítástervező. Dolgozott a környező országokban, ott volt a párizsi világ- kiállításon is. Képeivel kiállított az Ernst Múzeumban, a Vigadóban, a Fényes Adolf Teremben, mindannyiszor sikert aratva. A világháború után, 1945- ben hazajött Pécsre, rabul ejtette szülővárosa varázsa, itt telepedett le. Megragadta őt a Mecsek szépsége, a Zidina Tabánra emlékeztető keskeny görbe utcái, az ott élő egyszerű emberek. Rajztanár volt az Ágoston Téri Általános Iskolában. Boldog korszaka volt, a gyerekeket megtanította látni és rajzolni. Kivitte őket a szabadba, és a gyerekek csodálva nézték, amint villámgyorsan bontakozik ki vásznán a régi Pécs tündéri képe a hegyről nézve. Hosszú ideig grafikus is volt a Dunántúli Naplónál. A háború után egyedi vállalkozásba fogott. Pécs város szabadművelődési felügyelője — jelen sorok írója — ún. „Képzőművészeti Szabadlíceumot" szervezett meg 1946-ban. Az igazgató ő volt, a tanárok a város kiváló rajztanárai, 33 hallgató iratkozott be. Az akkori növendékek közül országosan elismert festőművészek lettek: Keserű Ilona és Lantos Ferenc. Tizenhárom évig élt Gádor Emil Pécsett. Említésre méltó a Nádor kávéházban a falakra köröskörül felfüggesztett híres akvarellsorozata Pécs intim tájairól, melyek oly bájosak és elragadóak. 1958-ban a budapesti Műcsarnok kinevezte őt művészeti osztályvezetőnek, onnan is ment nyugdíjba. Tagja a Képzőművészeti Alapnak, és képeit nemcsak magángyűjtők vásárolták, hanem európai országok, az Egyesült Államok nagy gyűjteményei is. Igen termékeny festő, bevallása szerint évente átlagosan mintegy 150 képet festett, s ha ezt vesszük alapul, akkor a 70 év alatt mintegy 7500 festményt alkotott. így vall magáról: „Szeretem az életet, a valóságot, a tájat, a benne munkálkodó embereket. Szép képeket akarok festeni, amelyek tetszenek nekik. Nem vagyok szélsőséges, én csak azt csinálom, amiben hiszek. Olyan eget festek, ami ragyog. Én úgy érzem, hogy szeretnek engem, s nekem ez elég!" Dr. Szántó Károly Gádor Emil: Öreg fa. Olaj. Kerék Imre Télelő Csillaga kialszik tündér örömnek. Köddel megtölti október a völgyet. Néhány sugaras emlék a nyárból száll a szélben, kerengő madártoll. Nyírerdő vedli pikkelyét, itt-ott óriás hüllő, csontváza kivillog, villog szikáron elébe a télnek, míg beborítja fehér enyészet. Albert Camus: A félreértés (Tér István felvételei) Vincze Gábor Péter Semutató a PNSz Kamaraszínházában Az 1957-ben Nobel-díjat kapott Albert Camus ritka vendég a magyar színpadokon. Pécsett 15 év alatt három bemutatónak örülhettünk. A sort Paál István emlékezetes Caligula-rendezése nyitotta meg, országos visszhangot keltve. A most színre vitt A félreértés előbbivel azonos időszakban született, és az író Közöny c. regényével mindkét dráma szoros eszmei rokonságot mutat. A dráma magvát adó történet konkrétan meg is jelenik a regényben. Ennek főhőse, a véletlenül gyilkosságba keveredett Meursault cellájában olvassa a hírt a csehszlovákiai különös gyilkosságsorozatról: egy kisvárosi foga- dósné és lánya — miiként a többi vendéget — 25 év után visszatért fiúkat is elteszi láb alól, hogy a rablott pénzen utazhassanak vágyaik „meleg tengerpartjára". Ä tévedés kiderül, s mindketten Öngyilkosok lesznek. Camus a történetet a lelesz- szikus francia drámaszerkesztés hármas egységét szigorúan betartva, végzetdrámaként fogalmazza meg. A mű ugyanakkor szinte az egzisztencialista filozófia alaptételeinek vitadrámája is. A II. világháború alatti fasiszta megszállás és Kafka városával való találkozás élményanyaga szolgált az író érzelmi hátteréül. A reménytelen kiúttalanságot sugárró kisvárosi hétköznapokból való szabadulás, az önmegvalósítás „természetes" részévé válik a gyilkosság is. A Csehov/' cselekvés nélküli, tehetetlen elvágyódás itt aktív agresszivitássá válik, mely csak a célt ismeri; a konvencionális erkölcsi kategóriák megszűnnek. Anya és leánya önmaguk számára azonnali és teljes felmentést ad. A mindent determináló véletlenen múlik csupán, hogy rá kell döbbenniük a kudarcra. Az Anya fia meggyilkolásával szembesülve — kiégve és könnytelenül — adja fel a harcot, míg lánya, Márta utolsó emberi kötődése, anyja iránti furcsa „szeretete" kudarca láttán döbben rá, hogy az élet számára már semmit sem jelent. Az utolsó tézis, az emberi sorsók iránt már közömbös Isten tragikumának felismerése a meggyilkolt fiú magára maradt feleségét sújtja A rendezés erénye, hogy a csábító, aktuális asszociációkat a nézőre hagyja, így azonban néha az a kellemetlen érzésünk támad, hogy az olykor didaktikus eszmeiség néhány évtizeddel korábban izgalmasabb élményt jelentett volna számunkra. Mindazonáltal Bodolay Géza és az előadás egésze igazi színházi élménnyel ajándékozott meg bennünket. A Kamaraszínház a Nemzeti Színház rekonstrukciójának befejeztével végre újra igazi funkcióját töltheti be. A kialakított egyedi játéktér (Mira János) tökéletesen fun- gál, az inas elhelyezése egyben dramaturgiai lelemény is. A játék egészét a megkom- ponáltság, a feszes, céltudatos színészvezetés jellemzi. Sólyom Katalin az anya szerepében újból bizonyságot tett arról, hogy játékkultúrája az abszurd határán mozgó szerepekben különleges színekben tud felragyogni. Igenis, nem képzavar: az anya megtört, fáradt szürkesége ragyogottl Lánya, Márta-ként Füsti Molnár Éva új arcát mutatta meg. Szinte minden porcikája sugározta a kemény visszafogottságot, a megkeseredett vénlány „csakazértis" boldogságkeresését. A bőrünkön éreztük: igen, valószínűleg megöli a testvérét akkor is, ha felismeri. Hitelessé tudta tenni a filozofikus monológokat is, és félelmes tükröt tartott elénk az anyaszeretet elvesztése miatti önsajnálata. Művészetének újabb csúcsát érte el. Vincze Gábor Péter Jan-ként méltó partnere volt az előbbi párosnak. A „fel nem vállalás" - még ha jó szándék vezérli is - szükségszerűen tragédiához vezet, szól a Camus-i verdikt. Felesége, Mária szerepében Jónás Judit számára nem volt igazán hálás a szokatlan, itt még filozófiai ellenpontozással is nehezített rezonőrség. Fülöp Mihály nagy játékkultúrával adott hangsúlyt az öreg szolgáló kulcsfigurájának. Weber Kristóf nyugtalan, vibráló zenéje jó atmoszférateremtő hatása mellett dramaturgíai- lag is „élt". Szilárd István Sólyom Katalin és Füsti Molnár Éva it tolvaj Deák Mór Világított a hó, nem húzták be a függönyt. — Fölkapcsoljam a lámpát?- nyújtózkodott a kicsi. — Mondta valaki? — förmedt rá Kiss János. A félhomály kijött a sarokból, leült a konyha közepén, nézte őket. Néha még barátságos volt, családias, de már egyre ritkábban. — Kérek még — mondta a kicsi. Tányérján egyetlen morzsa sem maradt. — Nincs több — Kiss Jánosné magához ölelte, fejét mellei közé rejtette, bárcsak még mindig szoptathatnám, elbújtatta, el az éhség, el az apja haragja elöl, el a minden esti két zsíros kenyér elöl, ami minden este kevés. — Neked semmi sem elég?- Kiss János felemelkedett, aztán leült, zavarodottan, szégyenkezve, mint akit rajtakaptak. Mint aki rajtakapta magát. — Gyere ide hozzám is — mondta. — Nem — a kicsi kikémlelt Kiss Jánosné karjai közül. — Nem. — Majd én odamegyek — ajánlkozott a nagylány. Kiss János végighúzta kezét az arcán. Bőre sercegett. — Szúrsz — mondta a lánya, nevettek mindketten. Kiss Jánosné nézte őket, a kicsi fészkelödött, s hirtelen nagyokat kellett nyelnie, kettő nagyot és mélyet, így nyeli az ember a keserűségét, ne tudja senki, ne lássa senki. Kiss János tudta, Kiss János látta, de inkább elfordult, ha már segíteni nem lehetett. — Mi volt az iskolában? — kérdezte a nagylányt. A gyerek szeme elsötétedett, fel kellett kapcsolni a villanyt. — Megint csúfoltak a ruhám miatt - mondta. Hangja elcsuklott. Kiss János összeszorította a száját. Kiss Jánosné látta, de inkább elfordult, ha már segíteni nem tudott. — Ki? - kérdezte Kiss János. Keze beletúrt a gyerek hajába, összeborzolta, simogatta. Mint a szél, gondolta Kiss Jánosné, olyan finomak ezek a nagy, vastag ujjak, mint a szél, amit úgy szerettem lánykoromban. — A Tatai Dóri meg a Takács Pityú — a gyerek már pi- tyergett. — Mikor veszünk nekem új ruhát? — Bemenjek szólni? — ringatta Kiss János térdén a lányát. - Akarod? — Nem, azt nem — ijedt meg a gyerek. — Azt nem szabad. Apu. Nézték egymást, két egyforma szempár, az egyik valamin még innen, a másik valamin már túl.- Na, gyerünk lefeküdni - szólt rájuk Kiss Jánosné.- Ma nem fürdünk? - kérdezte a kicsi.- Tegnap fürödtünk — magyarázta a nagylány. — Holnap fogunk megint.- Kell a villany? - szólt visz- sza Kiss Jánosné a konyhaajtóból.- Nem, kapcsold le nyugodtan — felelte Kiss János. Világított a hó, hideg volt, reggelre még hidegebb lesz, ha kialszik a tűz, Kiss János összerázkódott, brrr, mintha a félhomály mordult volna föl, szerette volna ököllel verni oz asztalt, vagy a fejét, vagy valamit, bármit, föl kellett állnia, lépnie kellett, beleütközött a feleségébe, istenem, istenem, istenem, ahogy ölelgette, nem lehetett tudni, védi-e vagy védelmet kér tőle.- Nézd csak — súgta Kiss Jánosné fülébe, a sötétben kitapogatta a táskáját, kivett belőle valamit, s az asszony kezébe tette.- Tudod, mi ez? — kapcsolta föl a villanyt. Kiss Jánosné nézte a szerszámot, BOSCH, hirdették rajta a betűk, új volt, vadonatúj:- Nem - válaszolta.- Ez egy sarokcsiszoló - mondta Kiss János. - Vagy flex, ha úgy jobban tetszik. Az üzletben tizenkétezer forint. Én odaadom nyolcért. Kiss Jánosné ránézett, nem szólt, óvatosan letette az asztalra a szerszámot, aztán hátai fordított neki. Várnia kellett kicsit, utána összeszedte a tányérokat, s a hideg vizben lelötykölte őket. Az asztal felől előbb szipo- gós, aztán nyüszítés hallatszott, mintha a félhomályba belerúgtak volna. Kiss Jánosné nem fordult meg, mosogatott tovább. Csak akkor hagyta abba, amikor felismerte azt a hangot, amit életében egyszer hallott. Kiss János"edesapjának a temetésén. Akkor aztán átölelte, és magához szorította Kiss János fejét, mint előbb a kicsiét, és Így maradtak, sokáig, nagyon sokáig, istenem, istenem, istenem.
