Új Dunántúli Napló, 1991. november (2. évfolyam, 299-328. szám)

1991-11-02 / 300. szám

1991. november 2., szombat uj Dunántúlt napló A könyvpiac újdonságaiból ROBIN COOK: SZFINX A népszerű, bár eléggé egy kaptafára készült klinikai thril- lereiről ismert szerző ezúttal egyiptomba kalauzolja el olva­sóit. Erica Baron, a fiatal ar­cheológusnő, ahogy megérkezik álmai földjére, rögtön borzal­mas bűntény szemtanúja lesz; meggyilkolnak egy arab keres­kedőt, és elrabolják a Tutan- hamon sírjából származó fel­becsülhetetlen értékű műkin­cset. A meglepően jól megirt, fordulatos, a műfaj átlagából kiemelkedő regényből termé­szetesen nem hiányozhat az egyiptomi királysírok háborgói­ra lesújtó misztikus „fáraó át­ka" sem ... (I. P. C.-könyvek) MICHELE CURTIO: A PARAPSZICHOLÓGIA A-TÓL Z-IG „Ilyen állat nincs" — állapi; tóttá meg a példázat értékű viccben a falusi bácsika, mi­kor meglátta az állatkertben a zsiráfot. Pedig amire nincs magyarázat, az távolról sem „természetfeletti", mindössze ismereteink, világról alkotott képünk új, tágabb határait körvonalazza. Ezért a para­pszichológia tudományos igé­nyű kutatása egyre inkább az érdeklődés középpontjába ke­rül világszerte. A szerző a lai­kus érdeklődők számára írta világos, közérthető szócikkek­ből álló könyvét. Felsorakoztat­ja o fémek mentális erővel történő meghajlítását, a spiri- tizmust, a telepátiát, a hipnó­zist, a grafológiát, az álomfej­tést (Arkánum Kft.). JAMES HERBERT: PATKÁNYOK A termékeny és vitathatatla­nul tehetséges regényíró kol­lektív tudattalanunk legmé­lyebb bugyraiban lappangó ősi félelmünkre, undorunkra építi filmszerűen megírt, itt-ott hatásvadász elemeket sem nél­külöző regényét: leküzdhetet­len ellenszenvünkre a rágcsá­lók, főleg a patkányok iránt. Történetében ezek a gusztus­talan állatok kutya nagyságú­ra nőnek, és ragadozó mód­jára emberekre támadnak. James Herbert sokkírozóan, na- turalisrtikus részletességgel ábrázolja, nemegyszer szinte szadisztikus kéjjel halmozza o lehetséges borzalmakat. Brrr . . . (Fabula Kiadó). PEGGY BRUSSEAU: Életmentő etelek A magas koleszterinszint a szív- és érrendszeri betegségek komoly rizikófaktora. A könyv több mint 150 ételt ismertet, melyeket koleszterin-, kalória- és telített zsírsavtartalom szem­pontjából elemez. Konkrét út­mutatóval is szolgál az egész­séges táplálkozás hívei számá­ra, ugyanis nagyszerűen hasz­nálható országos listát közöl mindazokról a kis- és nagyke­reskedésekről, ahol beszerez­hetők, megvásárolhatók a re­ceptekben szereplő alapanya­gok. Ez a kitűnő könyv ha nem is nyeri meg minden ol­vasóját az egészségesebb táplálkozás számára, egy le­hetséges — és immár nálunk is követhető — alternativát sugall: hagyjunk föl a disznópörkölt mindennapos élvezetével! (Édesvíz Kiadó). DR. MANFRED KOHNLECHNER: TERMÉSZETES CSODASZEREK Egészség szavunk is az „egész"-re, a természetgyógyá­szat holisztikus szemléletére utal. Melynek megőrzésére, helyreállítására legbiztosabb „csodaszer" a természetközeli életmód, a derült világszemlé­let és a helyes életvezetés. Ta­lán nem túlzás, hogy e kultú­ránk évezredes népi tradícióin, tapasztalatain alapuló, köznapi bölcsességektől szinte sugárzó kis könyv elolvasása maga is gyógyszer (Édesvíz Kiadó). Aranyi László — Ló! - nyerített Kacéron Henriett. — Ló! — tapsikolt a húga.— Ló, lovacska, ló! - Hirtelen fél­behagyta a viháncolást, gön­dör, szőke fürtökkel keretezett, okos kis homlokát öregesen ráncolta össze. — De mi a neve? — Ló — vihogott Henriett. - Az a neve. A ló meglapult egy fatörzs mögött. Társai távolabb ricsa- joztak, vadgesztenyével haji- gáltók egymást a parkban. „Menj rá, Csapájev!" „Kerítsd be, Kocsubej!” A két kislány továbbindulta kastélyépület keleti szárnya fe­lé, ahol a nevelők szolgálati odúi húzódtak a nyirkos, máló vakolotú, sárga falak között. Henriett kihívóan szökdécselt, karját széttárta, mint egy so­vány, bicebóca madár, vörös varkocsa kacéran fickándozott a tarkója mögött. — Na jó, de kit szeret? - torpant meg a kisebb. — Ló! — kiáltott vissza Hen­riett. — Gyere ide! A ló remegő inakkal enge­delmeskedett. — Halljuk! — fordult hozzá Henriett. - Kit szeretsz? — A ló nem felelt. Állt soványan, kissé lehajtott fejjel, idegesen.- A pálcát szereted? — Nem ér! — ugrándozott a kisebb. — Az igazi lónak nincs szem üvege! — Ló! - affektált Henriett.- Hallod, te ló! Vedd le a szemüvegedet! - A ló nem mozdult. - Nem. veszi le. Pe­dig az igazi lovak engedelme­sek! Hagyjuk a csudába. Dö­göljön meg! A ló kihajlította füle mögül a rugós szárakat, remegve ösz- szecsukta, majd félénken előre­nyújtotta a szemüveget. — Látod?! — pillantott a hú­gára Henriett. — Ilyenek ezek.- Marikába szorította a szem­üveget, futásnak eredt. A ki­sebb kalimpáló lábakkal kö­vette. A ló hunyorogva pillan­tott utána. Két színes, széldo­bálta bogáncs, két lebbenő szoknya szárnya. Szeretett vol­na utánuk kiáltani, de nem mert. Megfenyítik, ha az igaz­gató megtudja, hogy a lányai szóba álltak vele. A kastély­kapuból a lányok visszanéztek, Henriett orrára ügyetlenkedte a szemüveget. — Pfúj! — prüsz­költ. - Semmit se látok vele! * Horváth Pitor irata I. díjat nyárt ai MTI-Pran tárcapályóiatán, a molyát a Magyar Hitelbank Művé- izoti Kuratóriuma támogatott. Halleluja Jelenet Kornis Mihály Halle­luja című darabjából Fotó: Tóth László A pécsi Harmadik Színház nemrég mutatta be Kornii Mihály „Halleluja" c. komé­diáját a szeretetről, Vincze János rendezésében. Ebből az alkalomból készült az alábbi beszélgetés a darab írójával. I — Ennek a darabnak mára már valóságos története van, nem a legjobb értelemben . . . A húgo pipiskedve kapko­dott. — Én is akarom! Hallod? Nekem is add ide! A ló botladozva közeledett. — Visszaadom — villantott feléje a lencsével Henriett -, ha nyerítesz. - A ló megtor­pant. Hallgatott. - Na, jó! — Henriett megnyújtotta vékony nyökát. — Akkor vágtass egyet a húgommal. — Nem bír el! — tapsikolt a kisebb. — Úgyse bír el! — Dehogynem! — Henriett közelebb lépett a lóhoz. -Erő­sek ezek. Térdelj le, hallod?- A ló homályos szemmel en­gedelmeskedett. - Mássz fel neki! — utasította a húgát Hen­riett. A ló horpasza remegett. Ned­ves orra súrolta a száraz fű­szálakat. A két lány suttogva tárgyalt a feje felett. — Nem fog ledobni? - ag­godalmaskodott a kisebb. — Kapaszkodj a hajába! — Hiszen kopasz! — Mind kopaszok, ezek — bó­lintott Henriett. - Akkor a fü­lét fogd! - A ló sovány, verí- tékes háta beroggyant. Tejsza- gú, puha kezek martak a fü­lébe. Hasa alatt összekulcso- lódtak a lakkcipős lábak. Ge­rincén fésrkelődött az aprócs­ka ülep. - Fel! - vezényelt Henriett. - A ló imbolyogva kétlábra emelkedett. — Mozog! — sikkantott rajta Tilda boldogan. — Ne félj! — szólt a nővére.- Ha megpróbál ledobni, volt, nincs szemüveg! A vak ló pe­dig nem jó, csak virslinek. Tilda a ló pofájához hajolt. — Nem fogsz ledobni, ugye? Jó kis lovam nekem­— Gyerünk! Irány a zászló! ügess! A kastélyépület udvarán vas­oszlop tört a magasba, tetején zászló lengedezett. Minden reg­gel felvonták. Az ügyeletes ne­velőnő húzta a zsineget, köz­ben katonás rendbe sorakozva, mozgalmi dalokat harsogtak az intézetiek. Az igazgató lá­nyai ilyenkor kakaót ittak, homlokukat az ablaknak szo­rítva figyelték bentről a kin­tieket. A zászló el-elakadva kú­szott a magasba, akár fújt, akár esett. „Kibírják - mondta az igazgató. — Erősek ezek." — Mi van, gyenge vagy?!- kiáltott a távolodók után Hen­riett. Néhány bizonytalan, Im­bolygó lépés után a ló vág­tatni kezdett. — Hova mész? Nem arra! Azt mondtam... — Ne törődj vele! Gyia! Gyia! - Tilda szorosan a ló testéhez tapadt, előbb a bal,- Való igaz, hogy eléggé viharos tíz évet tudhat mago mögött. Kezdődött azzal, hogy '81-ben Zsámbéki János meg­rendezte a Nemzetiben. Aztán hol engedélyezték, hol nem, volt, hogy csak este 10-kor kezdődhettek az előadások és havonta csak kétszer; volt, hogy egyesek pártvizsgálatot követeltek legfelsőbb szintről, hogy egyáltalán kinek a fejé­ben született meg az a kép­telen ötlet, hogy ezt a művet beengedje a Nemzetibe. Mint utóbb kiderült, az egész egy Pozsgay—Aczél huzakodásnak volt a vetülete. Pozsgay en­gedte volna, Aczél fel volt háborodva, személyesen érezte magát sértve. Ami még eb­ben érdekes, hogy kettejük „összjátéka" nekem és a darabnak valahogy jót tett, három évig ment ilyen zug- színjátszáz farmájában, de vé­gül is megkapta az oz évi legjobb magyar dráma díját azután a jobb fülét engedte el, vékony kis karját összefon­ta a torka előtt, arcát a nya­kához szorította. - Szökjünk meg! - suttogta. - Szökjünk meg velem! — A ló elvágtatott a kastélyépület kerítését sze­gélyező kiégett málnabokrok között, a folyópart felé. Hörög­ve szedte a levegőt. Még nem látta, de már érezte a vizet. — Vissza ! Azonnal gyertek ide! - Az igazgató nagyobbik lányának sivalkodósa messze elmaradt mögötte. Henriett be­legabalyodott a málnabokor­ba. Elhajította a szemüveget, toporzékolt és sikoltozott. - A folyóhoz viszi! Fogjátok meg! - A gesztenyésben randalírozó mackóruhások abbahagyták a hajigálást. „Kerítsd be, Csa­pájev!" „Vágj elé, Kocsubej!" üvöltésüktől visszhangzott a liget. Előbb egy szürke kosz­tümös nevelőnő tűnt fel a kas­télyudvaron, majd előkerült az igazgató is. - A Tildát! - zi­hálta Henriett. — A folyóhoz! Az egyik ilyen! Rohanvást indultak a part felé. Tilda behúnyt szemmel ka­paszkodott a lóba, reszkető or­rocskája beszivta az átizzadt tréningfelsőből áradó savanyú, erős szagot. A ló inaszakadtá- ból vágtatott. Messziről hají­tott, csupasz vadgesztenyesze­mek sípoltak el a füle mellett, táncoltak körötte a vedlett, ár­téri bokrok, a folyó zúgva kö­zeledett. Még egy perc, és nem érik utói, sose. — Eltaláltam! Felbukott! Menj rá, Csapájev! Ponyvát a lábára! Kösd meg a nyakát! Add a szíjad, Kocsubej! — A ló felemelte iszapos pofáját, véknya reszketett. Arcok hajol­tak fölé, bakancsok rúgták, ök­lök püfölték. — Reszketsz, nya­valyás? Úgy kell neked! — Ki­vonszolták az iszapból, talpra rángatták. - Elfogtuk az áru­lót! Mi legyen vele? Az igazgató magához ölelte a kisebbik lányát. — Vérzik a homlokod, kicsi­nyem? — Miatta van! — felelt a húga helyett Henriett. — A sötétben bujkáló miatt! Olyan, 'mint az apja, aki nincs! öljé­tek meg! Az igazgató a fogolyhoz fordult. — Mi a neved? — Ló — felelte az meg­történ, engedelmesen. A málnabokorban azóta is ott lapul a széttaposott szem­üveg. — az már más kérdés, hogy nem vehettem át.- A darab lényege - véglökig leegysierűsitve - az, hogy fel­nőttségünk puszta látszat, volta­képp csecsemőkorban lelediiink, döntésképtelenül várunk, várunk valamire, azaz a társadalom megszűnt érett személyiségeket, autonom embereket kifejleszteni. 1901 óta azonban eltelt ti z év. Mennyit változott a helyzet?- Annyit változott, hogy romlott. Mi, akik akkor érez­tük rosszul magunkat, legalább tudtuk, hogy mi a bajunk, miért fuldaklunk a hétközna­pokban; úgy látom — és tény­leg nem az ujjamból szopom, mert pl. tanítok huszonévese­ket a Filmművészeti Főisko­lán —, hogy a imái fiatalok emiatt nem is érzik rosszul magukat, effektive, ami nem azt jelenti, hogy jól éreznék magukat. Az a gyanúm, hogy sehogyse érzik magukat, mert ők már végképp egy olyan korban nőttek fel, ahol még csak alapszinten se tudták megsejteni a különböző lehet­séges életformák közötti kü­lönbségeket. Nem véletlen, hogy ennyi neurózisos, para­noiás, alkoholista, öngyilkos van. Magyarország olyan, mint egy nagy kárház, amely­re ki lehetne írni, hogy „Meg­telt". I- Eléggé sötét képet festett. De vajon mennyire befolyásolhat­ják mindezt a most folyó politi­kai-társadalmi változások? — Azt hiszem, nem külső inspirációkon múlik a dolog, sokkal inkább mindennék egy belső szerves fejlődésen kel­lene átmenmie. A forradal­maknak a lélekben kell 'lét­rejönniük, hogy valami szépet mondjak; vagy Goethét idéz­ve - ami a darab mottója is —: csak alkkor szólalhatunk meg hitelesen a világ dolgai­ban, ha képesek vagyunk ön­magunkon uralkodni, a ma­gunk életét irányítani.- Igen ám, de — erről is ön beszélt korábban — az utca, a környezet olyannyira betör a la­kásunkba, személyes életünkbe, hogy nagyon nehéz itt szétvá­lasztani bizonyos dolgokat. — Sajnos, sajnos. És ez is egyre romlik. Vegyük csak a „legbanálisabbat", a környe­zetszennyezést: én már sok­szor szabályszerűen nem ka­pok levegőt, a szemem be­gyullad. De ez egy átvitt szinten is igaz. Azt hittük, hogy megszabadulunk az át­politizáltságtól, erre még a csapból is pártmuzsika folyik. Egy idő után aztán nem jö­het más, mint a csömör, és a demokráciának ez is egy nagy próbája lehet: le kel! rázni a politikát. Persze, mindez lehet rossz beidegző­dés is, és ne feledjük, még nem dőlt el végérvényesen, hogy valóban teherbíró-e ez a demokrácia. Akárhogy is vesszük, ajándékba kaptuk a nagyhatalmaktól, és mint az olajcsapot, ezt is el lehet zár­ni. Azt hiszem, minderről együttvéve is beszél a „Halle­luja", és ezért örülök, hogy Pécsett végre nyugodt körül­mények között kerülhet a kö­zönség elé. M. K. Halottak napján „Körütvevének engem" - szól a halotti búcsúztató. Mint mikor valaki hazaérkezik. Egy világba, mely olyannyira „más". Hatalmas. Semmit se tudni róla. Amelyről többet gondolkozunk, mint bármi egyébről. Valamiképp a NINCS is VAN. Persze, a szavak fogságá­ban még sejteni is nehéz. Mert nem koporsó, nem Szent Mihály lova, nem krizantémok. Még csak nem is gyertyák, november, halottak napja. Emlékezni annyiukra? Még Te­remtőjük sem lenne képes mindnek fölidézni az arcát. Ott van... nem: nincs itt Szókratész, Szent István, Beethoven, a Challenger űrhajósai, s az a néhány milliárd, akit karóba húztak, torkát metszették, vízbe lúlt, vadállat tépte szét, infarktust kapott, vonat alá ugrott, hősi halált halt. . . Mind halált haltak. Halált halunk mind. Maradnak a temetők. Mintha díszszemlére sorakoztak volna lel, a katonasirok; egymásra dőlő, girbe gurba sír­kövek,: gránitoszlopok, síró angyalok. És nevek, nevek, isme­retlenek, nevek, anya, nevek, kisleányom, ismeretlenek, köz- és váltóügyvéd, megleketedett aranyozás, nevek és ismeretlenek. Már hideg van. A temetők Iái, mik mind belőlük nőttek, vetkeznek, adják vissza kölcsönvett leveleiket, gesztenyéiket, dióikat. Korán sötétedik, fekete fátylak lebbennek, fekete kalapemelés. Mély csönd, mint sóhajtás előtt. Aztán . . . kis gyertyafény. Bocsássatok meg. ezünk van csak. Hogy bederengje kicsit a sötétséget. Talán nem szabadna. Hát persze, hogy lélünk kicsit. Hogy lehet csak úgy eltűnni, s többé nem lenni már? Ez a csöpp gyertya is túl hamar eltűnik, ez a nap is túl hamar eltelik. Most jön a sóhaj. Béke veletek, halottak. Egy kicsit még hazamegyünk, va­csorázunk, rácsavarjuk a konvektort, mert - mondom - hideg van, túl hideg. Aztán majd, majd. . . Addig is kíván­játok azt: béke velünk. Méhes Károly Magyarország egy nagy kórház Beszélgetés Kornis Mihállyal Aló* Dragovácz Márk felvétele Horváth Péter

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom