Új Dunántúli Napló, 1991. november (2. évfolyam, 299-328. szám)
1991-11-09 / 307. szám
8 új Dunántúlt napló 1991. november 9., szombat Ady Endre: Távolról a mostba Úgy ötven évről nézhetni a Mostra. Be boldog lesz, ki majd megmosolyogja Vergődő, zűrős, mai életünket S úgy látja, ahogy látni kellene: Feltörni indult, tébolyos zene, Lelkek nagy csődje, jövők szomjúsága. Be boldog lesz, ki majd messziről látja S szól majd felőlük bölcsen, hidegen. De ma szenvedünk mind-mind idelenn. Magyarul pláne még különösebben, Ki több jóságban, ki több őrületben. De élni semmiképpen sem vidám. Hát eloldalak, béklyós paripám. Szaladj bele a meg nem ért Jövőbe: Úgy fáj a Most és én úgy fájok tőle Be jó volna visszatekinteni, Úgy ötven évről nézhetni a Mostba. Szentmihályi Szabó Péter: Ember a járdán Biccentő Mária főhadnagy Két este - két szereposztás Még június közepén történt, azóta fontolgatom, megírjam-e, kiíijam-e magamból ezt az élményt, s most, úgy látszik, eljött az ideje. Iskolai évzáróról vártam a fiamat, megálltam a kocsival egy árnyas fa alatt, bekapcsoltam a rádiót, rágyújtottam. Ilyenkor különösen nagy a forgalom az iskola környékén, jönnek-mennek szülők és gyerekek. Nem nagy, össznépi évzáró volt, hála Istennek, s elmaradnak a mikrofonpöcögtetések, a rémes versezetek és énekkari produkciók, közhelyes évbúcsúztatók is. A gyerekek megkapják a bizonyítványt, és kész. Részben örülök, részben sajnálkozom, mert négy évtized mesterkélt társadalmi szokásait még nem sikerült új rítusokkal felváltani. Márpedig szükségünk van közösségi élményekre, szívből jövő szavakra - kérdés, mikorra tanuljuk meg őket újra. Most veszem észre az embert, aki a vaskerítés talpazatán ül, imbolyog. Részeg. Meghatározhatatlan korú. Törpe növésű felnőtt, trikóban, rövid nadrágban. Arca torz, szeme kifejezéstelen. Ki tudja, mit keres itt? Talán ezen a helyen érte utói az elfogyasztott szesz zsibbasztó hatása. Ül, imbolyog, aztán leesik a járdára. Elnyújtózik, s bár megüthette magát - arca véres - , már alszik is. A fal mellett, a járdán. Figyelem az embert a járdán, nézem a mellette elhaladó felnőttek és gyerekek arcát, figyelem önmagamat. Aki messziről észreveszi, nagyot kerül. Aki majdnem rálép, meglepődik, de nem túlságosan. A gyerekek visszafordulnak. A kicsik ijedtebben, a nagyobbak vigyorognak, ők már láttak ilyesmit. A felnőttek arca rezzenéstelen, mint az enyém. Ülök a kocsiban, tépelődöm. Egy ember fekszik a járdán. Vérzik a homloka. Én tudom, hogy csak horzsolás. Én tudom, hogy részeg. Akik nem tudják mindezt, azok jönnek-mennek, átlépik, kikerülik. Akárcsak az aluljárókban, a belvárosban. Akár a piacon a kóbor kutyákat. Mentőt kellene hívni? Rendőrt? Nem tudom. Hirtelen ismét ráébredek arra, milyen nyomorúságos világban élek. Semmi sem világos. Sem polgári jogaim, sem kötelességeim, de még erkölcsi alapállásom sem. Megfélemlített, közönyös, gyáva, sunyi állampolgár vagyok, akinek fogalma sincs, van-e joga intézkedni egy ilyen határesetben. Hiszen csak egy részeg ember fekszik a járdán. Voltaképp egy nem közülünk való. Egy garázda, egy közbotrány-okozó. Lehet, hogy egy fél óra múlva feláll, leporolja magát, haza indul, ha van számára „haza”. Csak neki okoznék bajt, ha megpróbálnám értesíteni az amúgyis túlterhelt hatóságokat, akiknek illetékessége ilyen esetekben enyhén szólva is homályos. Valaki szólhatott a dologról odabent az iskolában, kijön két elnyűtt proletárasszony, talán takarítónők. Szánakozva nézik a gnómot, váltanak egymás közt néhány szót, visszaindulnak. Az ember fekszik a járdán. Nem normális állapot. Lehet, hogy nem is volt részeg. Ki tudja, milyen betegségben szenved? Imbolyogni sok mindentől lehet. Gyógyszertől is. És ha részeg, akkor teljesen rátartozik? Csak az ő problémája? Az ő emberi joga, hogy ott feküdjön le, ahol éppen óhajt? Mert így is fel lehet fogni. Ebben a nyomorúságos magyar jogállamiságban mindenki szabadon berúghat, és lefekhet akár a Parlament előtt is, nem igaz? Ez az ember valójában egy provokátor. Valamelyik párt aktivistája. Vagy rejtett kamerával figyelnek, és mindjárt idelép Vágó István a tévéből, és lesz nagy móka, kacagás. Lassan megtanulunk átlépni egymáson. És lélekben felkészülhetünk arra, hogy rajtunk is átlépnek majd. Amerikában mindenki tudja, hogy nem tanácsos utcai balesetnél megállni, kocsiból kiszállni - sok bűnöző kihasználta már a jóindulatú segítségnyújtók védtelenségét. Nálunk is feltehetően egyre több estre kell számítanunk: Amerika már itt van, Magyarországon, de persze, csak a legrosszabb arcát mutatja. Szerencsére megérkezik a fiam, ő is riadtan kikerüli a földön heverő, torz és szánalmas figurát, mutatja a bizonyítványt, gyorsan indítok, és távozom a helyszínről, cserbenhagytam ismét valakit, sok századma- gammal. Biztosan bennem van .a hiba: nem tudom könnyen megszokni a szabadságot. Pedig hát nagy kanyarral ugyan, de visszatértünk a polgári szabadságeszme lényegéhez, melyet Anatole France fogalmazott meg annak idején gúnyorosan: a demokrácia lényege, hogy a milliomosnak éppúgy joga van a híd alatt aludni, mint a szegénynek. A híd alatt, vagy a járdán. Szerencsére úgy tűnik, divatba jön ismét Pécsett a színház. Sokakat csak a kíváncsiság visz el, hogy megnézzék, belülről is olyan szép-e? És látják, hogy talán még szebb, mint kívülről. S ha a kíváncsiskodó épp a Mária főhadnagy című nagyoperettre váltott jegyet, boldogan tapasztalja, hogy a függönyön túl is folytatódik az elegancia, a ragyogás. Mert végre nem szegényházi leosztásban láthatunk operettet. Va- taEmil illuziókeltő díszletei, Húros Annamária elegáns ruhái nosztalgiateremtők. A színpadi látvány már eleve szolgálja az operett funkcióját: belefeledkezni valami másba, gondtalanul gyönyörködni egy estén át. Persze, Huszka nagyoperettje kicsit több volt ennél. Szimbólum volt az elmúlt negyven évben. Még az 1976-os, Sík Ferenc rendezte előadásokon is kitört a vastaps minden alkalommal, amikor a fáklyákkal bevonuló jurátusok élén meglengették a hatalmas magyar zászlót, s az áttételes közlésekhez szokott közönség megrendültén hallgatta a dalt, hogy „Száll a felhő Nyugatra, Nyugatra...” Most, hogy a szélsőséges vadmagyarkodások is divatba jöttek, félő volt, hogy elszabadul itt a hazafiság, de szerencsére a rendező Moravetz Levente jó ízlése az eredeti egyensúly megteremtésére törekedett. Nem szégyellve a hazafias érzelmeket, elsősorban az emberi szituációkra, a félreértések keltette bonyodalmakra, a szerelem megható pillanataira és a humorra ügyelt. A rendezés ott volt igazán jó, amikor a műfaj adta szélsőségeket hangsúlyozta, amig mert karikirözni, Ügyvédhez megy a székely. — Elmondom a dolgot, doktor úr, de csak úgy vállalja el, ha biztos, hogy megnyeri a pert! Az ügyvéd, aki régóta ismerőse a kliensnek, biztatja: — Mondjon el mindent, István bácsi! Az öreg elmond mindent, az ügyvéd arca felragyog: — Tiszta ügy ez, István gazda — szól a végén -, ezt a pert nem lehet elveszíteni. A góbé veszi a kalapját: — Hát akkor Isten áldja!... Már megyek is... Mert amit elmeséltem, az az ellenfelem panasza, nem az enyém! *** Midőn az egyszeri fazekasamikor ügyelt arra, hogy minden meghatódásunkat oldja egy kis humor. Hallottam ellenvéleményt, de nekem nagyon tetszett a színváltások sok ötletes közjátéka, amely a hangulat folyamatosságát biztosította. Tetszettek a leeresztett tükrök, amelyekben megsokszorozódik a táncoló szerelmes pár, s az is csak egy pillanatra hökkentett meg, hogy az első szereposztásban a bonviván rejtett mikrofonba énekel. Nem tetszett, hogy a zene a lehetőségeinél színtelenebbül szólalt meg, klasszikus komolysággal. Hogy nem volt igazán kiséret, néha kifutott az énekes alól. Károly Róbert vezényelt az általam látott előadásokon, elsősorban a partitúrára koncentrálva. A címszerepet Oláh Zsuzsa és Élő Krisztina játsszák felváltva. Oláh Zsuzsa elsősorban a nadrágos részekben tetszett. Női ruhában kevésbé volt hódító. Élő Krisztina gyönyörű, mint egy kamasz álom. Néha még csak földmondja a szerepet, de énekhangja, sugárzó akarása ezt feledteti, ő még női ruhában is csábos. Nádházy Péter finomabb, líraibb, Egri László markánsabb Jancsó Bálintot! alakít. Nádházy behízelgő hangszíne női szíveket andalít. Egri hősiesebb tónust üt meg. Az igazi énekesi feladatot ebben az operettben a másodprimadonna kapja. Bukszár Márta volt a hitelesebb a rátarti szép özvegy és hadifutár szerepében. Zalay Lídia prózai szövege kicsit nyafogó, szóló áriái azonban, a pici hangcsúszások ellenére is, szépek voltak. Dras- kóczy kormánybiztosként elsőnak feldőlt a szekere, és összetört minden edénye, felkiáltott: — Húsz esztendeje, hogy fazekas vagyok, de ennyi cserepet egy halomban még nem láttam! *** Disznóöléskor Csíkban szokás, hogy a falu bírájának kóstolót küldenek. Egy alkalommal beállít egy kislány a bíróhoz, hozza a kóstolót. A bíró maga is csodálkozik a bőkezűségen, meg is kérdi a lánytól, hogy miért hozott ennyi mindent. — Mondta édesapám is anyámnak, hogy miért küld ennyi jó falatot, mire édesanyám azt felelte, hogy hagyja sorban az örökifjú Mester Istvánt élveztem. Matoricz József amorózó arccal játszotta az öreg gavallért, Kossuth kormánybiztosát. Egy kis ősz szakái, markánsabb maszk sokat segíthetett volna. Nem volt véletlen, hogy Péter Gizi színpadra lépését taps köszöntötte, ahogy jó volt ismét pécsi színpdadon látni Hartmann Terézt is. Kovács Dénes magyarfaló Simonicha, Németh János jóságos Kászonyi ezredese a helyén volt. Nagyon kultúráltan, élvezetesen alakította Bánky Gábor az ellenszenves Krantz doktor szerepét. Pogány György kissé dekadens, fölényes Herbertje sikerült jobban. Pilinczes József túl markáns erre a feladatra. Az előadások legnépszerűbb szereplője Stenczer Béla mint Biccentő őrmester. Stenczer buffónak született. Olyan nagy egyéniségek, mint Szabó Samu vagy Faludy László játszották Pécsett Biccentőt. Stenczert is közéjük fogja sorolni az emlékezet. Más, mint elődei, a mackók diszkrét bájával táncol és komédiázik. Ugyancsak új sztárt avat az előadás Dévényi Ildikó személyében. Bár az énekszámok a transzponálás miatt néha erőtlennek hatnak, Dévényi tánctudása, kellemes cserfessége igen sikeressé teszik. Igaz, a rendezés is különös gonddal koncentrált a humor vonal kidolgozására. N. Szabó Sándor a jobb partnere Dévényinek Zwikly szerepében. Harsányi, túloz, hatásvadász, de nagyon operettszerű. Ifj. Fillár István Zwiklyje kicsit olyan, mintha egy kultúrált egyetemista viccelődne. Bükkösdi László kend, szükségünk lehet még arra a vén gazemberre! *** A bíró megkérdi a székely atyafit: — Akarja-e, hogy az ügyében védőt rendeljek ki? — Köszönöm, tekintetes bíró úr, jobban szeretnénk inkább egy jó tanút! *** Lakodalomban mondja a násznagy a köszöntőt: — Éljetek boldogan, fiatalok! Süssön rátok a boldogság napja, éppúgy, mint szüléitekre! Az egyik székely csendesen megjegyzi: — Na, akkor ezek sem fognak napszúrást kapni! Szepesi Attila: Senkiföldje Gyártelep Óbudán. Mögötte kopár földdarab. Szeméthalmokkal elborított mező. Autóroncsok, ládák, székek, rozsdás vasdarabok. Pocsolyák. Ilyennel képzeli az ember a végítélet utáni földgolyót, a Naprendszer elszabadult, elnéptelenedett harmadik bolygóját, ahogy élettelenül pörög az üres térben, lakhatatlan hegyei- i vei és völgyeivel. Az embernek már nyoma sincs e kései tájon, hacsak ezt a sok lomot nem tekintem annak - az önmagát elemésztő civilizáció utolsó kacatjait. Néhány fűszál még itt-ott felüti a fejét, de más növény nemigen telepszik meg itt a gyártelep mögötti senkiföldjén. A pocsolyák közt szétfolyt kátránykupacok. Ha ezek a tűző napon megolvadnak, kegyetlen tréfát űznek bogarakkal és madarakkal, mert ha rájuk röppen egy tollas vagy csápos lény, nem engedik el többé. Az belessűllyed a kátrányba és elpusztul. I Van állítólag a bolygóközi térben néhány olyan ‘ csillag, ami rég kiégett, fel- | perzselődött, atomjai is : szertehullottak, tulajdon- j képpen nem is anyag már, csak annak fájdalmas emléke. Az anyag szó az anyá-ból ered, ahogy mintája, a matéria is a mater-bői, s olyan elemi erőt jelent, melynek megvan az életet termő képessége. De ez a halott csillag a bolygóközi térben már egészen elvesztette életet termő-te- remtő képességét, csak sodródó kozmikus szeméthalom. Ez az óbudai sivatag azonban mégsem egészen kihalt. A rozsdalepett pocsolyákat parányi férgek népesítik be. Nyálkás, nyüzsgő, parányi szörnyek hemzsegnek a vízben. Csak mozgásuk látszik, az egye- deket alig lehet különválasztani: nincs ennek az elszabadult parány farsangnak sem kezdete, sem vége. Valahol olvastam, hogy az idők végén a földgolyót ellepik majd a csótányok, és a burjánzó, illatos, hófehér liliomok. Ok a fauna és a flóra legszívósabbjai, akik minden kataklizmát túlélnek, minden mérget kibírnak, és a kollektív pusztulás felett egyedül képesek diadalmaskodni. Liliomok és csótányok: fekete és fehér. Az álom szent és alvilági jelképei, férgek és szirmok. Meglepő, hogy a liliom ilyen szívós. Hogy képes minden gyomot túlélni, pedig így igaz. Botanikusok állítják, hogy egy elhagyott kertet, parkot, ha ebben liliom is nyílt valaha, egy idő után egészen a hatalmába keríti ez a tisztaságot jelképező, szívós virág. Minden más növényt elpusztít, megfojt, maga alá temet. A romlás húsából, társai elemésztett teteméből nő ki a szára, talán gyökerét sem a földbe, hanem elpusztított társai tetemébe vájja. Ellepi a kertet, a parkot, pontosabban szólva, a kert és a park kései, ember utáni emlékét. Ahogy a csótány is benépesíti az önmagát túlélt civilizáció kései tájait, a városok emlékét. És talán közéjük sorolhatom, a végítéletet túlélő állatok és virágok közé, ezeket a pocsolyában hemzsegő, alaktalan véglényeket, melyek itt nyüzsögnek az olajfoltos pocsolyában. N.Szabó Sándor, Dévényi Ildikó, Nádházy Péter, Oláh Zsuzsa, Bukszár Márta és Mester István az első szereposztásban. (Tér István felvétele) Székely góbéságok
