Új Dunántúli Napló, 1991. november (2. évfolyam, 299-328. szám)

1991-11-09 / 307. szám

1991. november 9., szombat aj Dunántúlt napló 9 „Nem a szakmától távolodtam el!” Bóbita, Bóbita-tánc... Látogatóban Kós Lajosnál A meditáció kertje A villányi szoborpark a bara­nyai alkotótelepek gyöngy­szeme, több mint húszéves nemzetközi alkotótáborozás eredménye. Az őszi napsütés­ben bármennyire is gyönyörkö­döm a monumentális térplaszti­kákban, e határvidéki zóna han­gulata most számomra nem te­szi lehetővé, hogy úgy érezhes- sem: a szívemről hulltak le ezek a nagy kövek, amelyeket alko­tási lázban faragtak ki, lényegi- tettek át a szobrászok. A válto­zatos formák, amelyek kü- lön-külön is, de főleg park-egy­ségben hatnak, meditációra késztetik a látogatót, akinek megemészteni való élmények­kel tele a tarsolya. Egy szobor talapzatán elül­dögélve innen túl látni a hatá­ron, ahonnan szomorú hírek ér­keznek, ahonnan már több- ezernyi menekült érkezett Vil­lány, Nagyharsány, Mohács vi­dékére. Palkonya faluban is vannak menekültek, sok eset­ben rokoni szálak jelzik a me­nekülők útirányát, akik az eny­hülés után igyekeznének is haza, szülőföldjükre. Szeptem­ber 27-én itt járt Tőkés László püspök úr is, felkereste az öku­menikus szeretetszolgálat nagyharsányi menekülttáborát, és nem tévedett, amikor kijelen­tette: „Mi itt Kelet-Európábán mindannyian potenciális mene­kültek vagyunk.,, Mert tele va­gyunk szorongásokkal. Hírek érkeznek, miszerint szentnevű falvak - Szentlászló - kereszt­tűzben vannak. Szerbek és horvátok csatározásai között véreznek a magyar nemzetiségű falvak is, és ez kelet-európai sors nemcsak magyar, de a színhelyek változásaival tucat­nyi nemzethez tartozó ember sorsa. Irodalmi példáért Rebre- anut idézném, novelláit, az Akasztottak erdéjét. Itt, ahol vagyok, a vidék többnemzeti­ségű, és megszenvedte a törté­nelmet. Palkonyán, ahol Palkán felirat is szerepel a faluvégi táb­lán és a helyi önkormányzat épületén, mintha a múltat már békévé oldotta volna az emlé­kezés, csak a szelíd és szorgal­mas munka fogadna mindenütt. Folyik a szüret. Évszázados présházak csoportja a falu szé­lén, néprajzi, múzeális értékek, amelyek karbantartására, meg­őrzésére évente kétezer forintot fizet az állam a gazdáknak. Jel­képes összeg, de mégis értéke­lendő. Hajdani sváb települések örökségét, gazdálkodást, kultú­rát teremtő hagyományokat őriz a környék, és azt az örökös re­ményt, amelyet az idei must hirdet: végül kiforr, és a letisz­tult borral már lehet koccintani. Ami korántsem kocolódás, ha­nem a békés, barátságos együt­télés gesztusa. így koccintu­nk tavalyi borral a faluszéli présházak vendéglátó gazdái­nál, akiknek magyar, sváb, hor- vát, szerb vér csörgedez talán az ereikben. Végül is olyan he­lyekre lenne szükség ezen a föl­dön, ahol az ember békében, háborítatlanul élhet, ahol a tole­rancia kölcsönös. Pécsen mon­dotta egy értelmiségi: hát ké­rem, micsoda őrültség ez a vé­rontás, szomszédok, falvak vál­tak egymás ellenségeivé, nem gondolva arra, hogy holnap és holnapután is együtt kell élni. Hát ez az, itt is valami olyasmi történik, mint Marquez Egy előre bejelentett gyilkosság tör­ténetében, egy befejezetlen múlt éli a jelent, s a számlákon marad a sok áldozat, mely újabb bosszúkért kiált. Andrei Plesu, a volt román kultúrminiszter be­szélt hónapokkal ezelőtt a tele­vízióban arról a román filozó­fusról, aki letartóztatásakor így hagyatkozott a lányainak: ne álljatok bosszút értem! Nézegetem a villányi szobor­parkban Colin Foster kompozí­cióját, s tűnődöm, miért is adta vajon címül: A meditáció kertje. Hogy öt-hat évvel ezelőtt min lehetett itt meditálni és ma milyen gondolatokkal töpreng itt az embr? Előttem Colin Fos­ter, ez a Roger Moore termetű férfi, nyugalmat árasztó szobrai szerte a világban Londontól Tokióig, de itt Palkonyán, a csűr hátánál is az egyetemes emberit sugallják... Kell-e cso­dálkoznom, hogy Colin Foster immár hat éve angolosan meg­telepedett ebben faluban, frigyre lépve a szépséges Leo­nórával, aki a villányi alkotótá­bor fotósa és egyben faluja pol­gármesternője, és a megvásárolt parasztházból az ifjú házaspár otthont varázsolt, szülőházat a kislányuknak, akit Hannának vagy Pannának becéznek. Ülök Colin Foster és Becker Leonóra asztalánál Palkonyán, és azon tűnődöm, micsoda vi­dék ez, ahol egy angolt lehor- gonyzásra késztet a táj, vagy egy nő, vagy egy kő, de hát ki tudná ezt eldöntetni, elmagya­rázni hirtelenjében? Tűnődöm a villányi szoborparkban, a medi­táció kertjében, ahonnan mesz- szire ellátni térben és időben, s ahol már annyi a töprengésre késztető élmény, hogy haza­vinni is jut belőle... Ferencz Imre . Kényelmes dolgom van. Kós Lajost, a pécsi Bóbita Bábszínház nemcsak szűkebb régiónkban ismert művészeti vezetőjét, az iskolateremtő rendezőt nem kell bemutatni. Legfeljebb a mozdulatot le­hetne valahogy titokban, visz- szamenőlegesen kifürkészni, ahogy 1989-ben megfogal­mazta a felmondólevelét, majd otthon papucsba bujt... Papucsba, még ha gyomor­fekély is? A főzet minden­esetre ott gőzölög figyelmezte­tően az asztalon. Egy jókora bögre kamilla- és egy jókora bögre csipketea. A lakótelepi szoba faláról né­hány afrikai maszk is lesi a szeánszot, a házigazdának most a kamilla tesz jót, a ven­dég a csipkét kortyolgatja. Azért az infarktus se volt kutya. — Gondold el, negyven­négy és fél év után lettem nyugdíjas! Én is azt gondol­tam, hogy ha majd ideérek, ve­szek egy pecabotot és .. De- hát tudhatok én nyugodtan az ülepemen ülni!? Remélem te sem azért láto­gattál meg, hogy majd sajnál- tassam magam!? í — Csak azt hallottam, hogy Kós Lajosnak, a világot járt bábművésznek annyi a nyug­díja, hogy kénytelen elado- ' gatni a könyveit. .. —... Most valamivel több, mint tízezret kapok, és az is igaz, hogy az újságok közül csak a Magyar Nemzet és a Színházi Élet maradt meg. A Dunántúli Naplót is lemond­tam és sajnos az „És”-t is. Nem is a pénz... Hanem, , hogy ebből a pénzből képte­lenség egy bizonyos színvona­lon élni. De leállni? Eszembe nem jut! Három dologra is készülök, de csak annyit árulok el, hogy áz egyik a Bóbita történetének : megírása. Pályázok a Martyn-ösztöndíj pénzére, í hogy nyugodtan írhassak és a ; Pro Pannóniára, hogy a könyv í a Pannónia Könyvek költsé- ; gén megjelenhessen. Megír­hatnák az egészet 20-30 év múlva dokumentumok alapján I mások is, de ezt nekem kell j megcsinálnom, aki benne él- I tem. Ezért is fordulok Pécs- j hez, és azért is, mert bár a i Színházi Intézet külön is fel­Peter Ulbricht: Tájkép. A pécsi Művészetek Háza kiállításáról. kért erre, de azt mondták, ha van rávalóm, adassam is ki magam. A lengyel mese alap­ján írt musical-emet is szeret­ném újra színpadon látni, amit még 1988-ban Eszéken is be­mutattak. Azt a színházat, ahol már akkor katonák álltak, azóta szétlőtték ... Ezekhez a darabokhoz, például az Eger­ben bemutatott Mici Mackó­hoz, mindig hozzá lehet tenni valamit, alakítani lehet. Rendkívül izgat az a szám­talan lehetőség, ami a bábjáték és az élőszínház összekapcso­lásában rejlik, az amivel a színházi nyelvünk ma sem él igazán. Mindig bábos voltam. A báb - a tárgy - önmagában is képzőművészeti metafora, összetett jel. A bábjáték nem beszél, a textus helyét pedig a zene veszi át... Shakespeare szentivánéji álmai közt, Naszreddin Ho- dzsa meséiben, Bruck és Brecht birodalmában járunk, s szomorú a káprázat, ha néha úgy tűnik, hogy ma a színház az élet háromgarasos operája. Az ámyjáték-színház felidé­zése Karlovy Variban, Chagall Menyegzője, a két kis bors ök- röcske Ránki zenéjére von­szolt világszép és világsikerű fájdalma, a formai redukció Németh Antaltól is ellesett törvényei csak a múlt nosztal­gikus ébresztésére szolgálnak? Körben a könyvespolcokon is tiltakoznak a szellemi tár­sak, köztük az emlegetett taní­tómester, Barcsay csakazértis megszülető, gyönyörű Ember és drapériája. —Lajos, bekopogtatnak hozzád? — Nem könnyű átalakulni, nyugdíjasnak lenni. Eljön az idő, amikor taka­réklángra kell tenni az energi­ákat. De amikor én felmond- tam, nem a szakmától távolod­tam el! 1981-ben, az önálló színház kialakításakor is mindent élői­ről kezdtem, mert a régi, saját nevelésű csapat már nem tu­dott megújulni! — Utóbb pedig Kós Lajos vette a kalapját... A maiak profik, bérmunká­sai a szakmának, semmi közük az eszményemhez, ahhoz az újat kereső szellemhez, amely egy önmagát nevelő, erre elkö­telezett csapatot feltételezne. Most, .kétszáz évesen’ költöz­zek egy másik városba? Má­sutt ugyanez várna. — Hivatásod kicsit a peda­gógusé is. Nemhiányoznak az unokáid, akiktől távol élsz? — Hiányoznak, igen. Magam is úgy érzem, most kellene átadnom mindazt, amit eddig tanultam. De a sors így hozta, hogy alig van velük kapcsolatom. Pedig jómagam is úgy va­gyok, ma sem szégyelleném kitenni a hátamra a T betűt, el­árulni, hogy ma is tanuló va­gyok. Amellett most írok is, ezért az ágyam mellett egy madzagon ott lóg a toliam: ha néha éjszaka is eszembe jutna valami.. . Bóka Róbert Matúz Gábor a LÁTOGATÁS 'fc. 'rém mindig örültem, jXI amikor nagyapámékat Jl ^1 kellett meglátogatnom. Féltem a puritánságtól, az egy­szerű parasztemberek tréfát nem ismerő nyíltságától, szere- tetük kifejeződésének sal­langmentességétől. Most vi­szont határozottan kellemes érzés tölt el, amint áthajtva az ETES feliratú tábla vonalán, lefelé gördülök a faluba. Igen, itt a buszmegálló, balra kell fordulnom, az út má­sik oldalán a mozi, kocsma, presszó, élelmiszerbolt, ott van az emlékmű, a felszabadulási. Keskeny út, egysávos, néhány éve ezen a részen, úgy tudom, a kanyar után, borult az árokba keresztapám alig féléves, piros Ladájával. Az autó összetört, neki nem lett semmi baja. A futballpálya, holtszezon, libák legelésznek, kölyökcsa­patok harcolnak ádázul a lab­dáért. Elfelejtettem az irányjelzőt kitenni. Lassítok, az évszázados föl­dút, teherautók nyomával szabdalva ugráltatja a kocsit; vigyázok, nem az enyém, egy ismerősömtől kértem kölcsön. Hallani vélem a kutyauga­tást, persze képzelődöm, még több mint száz méter, a motor zaja elnyomja a külvilágot. Megérkeztem. Vitéz, loboncos szőrű, ha­talmasra nőtt kutya, legalább húszéves, veszettül veri magát a kerítéshez, Buksi, bár ő a fia­talabb, csöndes szemlélődéssel figyel társa mögött, mozdulat­lanul. Jön mama, nyitja a kaput, kiszállok, odalépek hozzá, kö­szönök, isten hozott!-tál üdvö­zöl, átöleli a nyakam, megcsó­koljuk egymást; az autóval be­állók az udvarra, nagyapa ak­kor ér oda, az erdő alól indul­hatott, a föld végéből. Kemé­nyen, férfiasán kezet szorí­tunk, végigmustrál, tekintete számonkérő, mindent rendben találhatott, arcvonásai meg­enyhülnek, ez a természetes, nyolcvanhárom éves. Némán állunk, talán fia ju­tott eszébe; apám, aki tizenhét évesen szökött meg otthonról, és szegődött katonának, bátyja hamisított aláírást a szülői be­leegyezésre. Otthon a fénykép, az egyenruhás múlt egy pilla­nata a nagy állótükrön; unoka­öcsém többször megjegyezte, én vagyok a képen, nem, javí­tottam ki mindig, ez Lajos bá­csi. November huszonnyolcadi- kától vagyok katona, ma tet­tem esküt, a haza védelmére, ma van rajtam először a kime­nőruha, tányérsapka, egy fényképész készíthetne emlé­ket az utókor számára, amit össze lehetne keverni apám fényképével. Esetleg.- Ember lettél - mondja nagyapám, rácsap a vállamra.- Nem neked való ez - foly­tatja.- Hát, nem. '- Gyere, menjünk be! Meleg, kukoricacsutka pat­tog a kályhában, az ablak fölött Krisztus a feszületen, minden a megszokott. Nehezen oldó­dunk, az egyenruha, úgy lát­szik, ilyesmire is ,jó”; hideg­ség, kis távolságtartás.- Neked kólát töltök.- Hogyne, hogyne - mon­dom, s kifelé intek.- Na, akkor egészségedre! Utána „megbeszéljük” a dolgokat, nem sokat mondok, nem vagyok egészen tisztában vele, mit szabad, inkább csak általánosságokat, jó a koszt, nincs semmi baj, kicsit szokat­lan, de a polgári élet viszony­lagos szabadsága, kötetlensége után ez, azt hiszem, természe­tes is.- No, azért nem teljesen ha­szontalan - kapcsolódik kint elkezdett mondókájához, el­merengve egy pillanatra nagy­apám. Bólintok. Nagymama halkan közbe­szól: T- Az ember mindenütt ta­nulhat.- Igen - mondom illedelme­sen. Kaparászás az ajtón, been­gedik a kutyákat, hozzám sé­tálnak, mind a kettőhöz szólok, a macskák is besurrantak. Az asztalon disznóságok, tisztelettel veszek mindenből, jól esik enni, nyugodtan.- Megfontoltabb lettél, már ez a három hét sokat jelentett Komolyan, a megélt évek­ből fakadó alapossággal elemzi helyzetemet, és oda lyukad ki, nem biztos, hogy a sereg végeredményben jót fog tenni nekem.- Egyáltalán nem veszem biztosra, hogy jót tesz majd - ismétli meg.- Nono, János, tán nem kéne elkeseríteni, ugye? - mondja mama, és beletúr a hajamba. Nagyapa mindenképpen ér­vényt szerez véleménye igaz­ságának. Mama csak bólogat, amiben benne van, igazat adok neked és a beismerés lehető­sége is. Bármire jó ez a bólogatás. Lassan indulnom kell, elbú­csúzom, sietek; irány a „nagy falu”, bent vagyok a laktanyá­ban. A kapuügyeletes megkér­dezi, hoztam-e piát, mondom, nem, kár, legyint, felmegyek a körletbe, eszünk, hülyéske­dünk, aztán alvás. Mielőtt leereszteném pillá­imat, megelégedettséggel gon­dolok a délutáni beszélgetésre. Igaz ... nagyapa tizenöt, mama négy éve halott.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom