Új Dunántúli Napló, 1991. szeptember (2. évfolyam, 239-268. szám)
1991-09-14 / 252. szám
1991. szeptember 14., szombat aj Dunántúlt napló 9 Georg Kari ■»Haler müvei a Pécsi Galériában A horizont végtelenbe vesző vagy éppen késéles vízszintese a merőlegesen ráhelyezett vagy éppen belédöfött vonal függőlegesével - a konstruktív absztrakciók egyik lehetséges kiindulópontja. Ilyen értelemben absztrakt például az alföldi festészet egy jelentős, más szempontokból figuratív- nak tekintett vonulata: a puszta a gémeskúttal, a tanyával. Van másfajta absztrakció is. ami innen indul — a gyulai Kohón Györgyé, ahol a tanyaképpel, a ház falával, a súlyos árnyékokkal a kép egyszer csak megtelik, elkomorul. A házfal, a konyhabelső, a leereszkedő esti homály szólamaikban a mélységet erősítő, sötétlő, drámai felületekké — polifon mélykék-mélybarno hangzássá válnak. Robosztus erő, o szegénység méltóság- teli csendje szólal bennük. Vagy egy bivaly - az erő, az önnön eresztékeibe roppanó erő - látomása Kohánnál, amint ez a feszültség a kép kereteit is széfeszíteni látszik. De hogy jön ez Phalerhez, akit a szakírók a stuttgarti iskola főideológusának neveznek, a színmezőelmélet éllovasának, aki Nádler Istvánnal, Bak Imrével, Jovánovics Györggyel tart szoros kapcsolatot, és művészetének előképei, s rokonai közé az oroszországi konstruktivistákat, Ma- levicset, a cseh Kupkát, az itthoniak közül Kassákot, Bort- nyikot, Breuer Morcéit, Vasa- relyt és persze, a németországi Bauhaust sorolják? Phaleré már „tiszta" absztrakció, ho feltételezhetünk effajta értelemben „tisztaságot", s persze, a szemléletük, a kor és a társadalom is kiáltozón eltér egymástól. Am azt érdemes és tanulságos lenne vizsgálni — s ebben talán közösek —. hogy a torma keresi a saját erejének demostrációját itt is, ott is. És mi lehet az az út, amely a városlakó Karl Georg Pha- lert a konstruktív szemlélet felé tereli? Mi az. ami a művészt, a városlakó művészt arra készteti, hogy az érzelmek zavaros burkától megszabaduljon, s mint a zenében az alaphangokig. úgy a festészetben a színek és konkrét, geometrikus formák mezítelenségéig csupaszítson mindent? Kohán példájával - aki hagyományelvű, de robusztus alkotó volt, a „barbár" zsenik közül való - csak érzékeltetni szeretném a mélységes felfogásbeli távolságukat, s e távolság-kel- tette feszültségben a mégis- lehetséges összecsengést, az oszcillációt, hogy az avantgárd konstruktivizmus e századi lép tékeihez közelebb jussunk. Az „érzelmes" világ konkrét, de már absztrakcióval telt ábrázolásától az út különössét, az ideológiamentes, indulati elemektől megfosztott absztrakciók valóságáig. - A színek és a formák konkrét valóságáig. A szemléletet - a költő Nagy László kifejezésével — a „Bauhaus-banya" tojja és terjeszti, hogy Wright nevezetes vízesés-házai, Mies van Fro-Fir«nie G BBI. (19B*—1990) Régiségek a jöiio szazadból den Rohe függönyfalai éppen- hogy a természetet is visszacsempésszék otthonainkba. Minden műviességük ellenére, és sohasem-volt módon. A képzőművészet valami hasonló utat jár be a lassan leköszönő évszázadunkban, hiszen a tisztán csendülő szín, a sejtek mélyén is pulzárként működő ritmus a természet eredendő sajátja. Georg Kari Phaler tulajdonképpen ide tér vissza; de útja - mint minden jelentős alkotó — az amerikai Colour-Field és Hard-Edge vonzásában is önálló és eredeti marad. A műhelyek inspiráló erőt jelentenek számára (Ulm, Zürich), hogy világa a lehető legegyszerűbb legyen, kétdimenziós, amely lemond a tér- oeliség illúziójáról is - anélkül, hogy az ellentétek feszültségét megőrző, nagyvonalú szín- és formarendjét elvesztené. A szín maga a dráma: határozott átlók kétes, agresszív nyugalma, az élményvágy ismeretlenbe csábító sárgája - csupa vonzás és taszítás. Georg Phaler a hatvanas évektől máig számtalan műtermet, várost „belakott" képeivel, kisebb és tolakodóan nagyméretű alkotásaival, hogy New Yorktól Milánóig, Brüsszeltől Baselig híveket és vitapartnereket szerezzen művészetének. A jeles fellbachi művész - több egyetem meghívott professzora - először mutatkozik be jelentősebb kollekcióval hazánkban, s éppen Pécsett. És ezzel a bemutatkozással, mint képsorozatának a címe, az „Ost-West-Transit" is jelképezi, újabb hidat rakott le azon az úton is, amelyen Kelet és Nyugat művészete találkozik. Bóka Róbert Ost-West Tranzit III. (19706, és Doriolan Nr. II.) Sarkady Sándor Egy tudós könyvtáros halálára- Pröhle Jenő emlékének Sötét zászlóval gyászol a líceum. A méltóságos bibliotéka sir. Vasajtaját nem nyitja többet Ősz hajú őre sok ősi könyvnek. A hajlott hátú Lexikon elköszönt. Szabad szolgálat volt szelíd élete: Görög szegénység, munka, hűség — Tiszta szivü, nemes egyszerűség. Utolszor télen láttam; a Bécsi domb Sikos lejtőin botladozott szegény: Jött még egyszer megnézni Sopront, Látni a völgyet, az ősi Tornyot. Mit szenvedett! Már önmaga roncsa volt; Még tervezett, még tenni akart, de már Csak pislákolt a fényes elme - Szíven ütött dadogó keserve. Most nincs már kin, nincs szégyen, elült a gond. Görög derűvel fénylik az új tavasz; Békét igér a hárs virága Profile Jenőnek a másvilágra. Luca Anna Farsangi február * Egy kicsit megvadultam Semmi új Hat hónap Hét és SEMMI SEMMI- ez az a szó amit nem lehet leírni - Farsangi február szele szemedbe fúj Már megint tegezed magad Te marha Miért talán magázódjunk, kacsint énem kancsalabbik fele a falra honnét Mester Kölcsey is kacsint Egy rím meg egy az egy rím Entitás Nagy szelet rózsaszín marhahús remeg- Ki fogja megsütni és kinek - Az Idő fája kidőlt Semmi más nem történt, csak hogy Sehová megyek Gyulladt szemű egér az Alagút előtt- Kiértem volna? Hol bolyongtam eddig? Hová fussak, mielőtt újra kezdik?- A másik kijáratnál ott a Macska S mozdíthatatlanul keresztbe dőlve fekszik az Idő korhadt, óriás darabja. * A Jelenkor szeptemberi számából együtt faragták múlt héten a kerítéskapunk fölé a házszámot, és együtt javítják a motorjukat. A motort, azt az átkozott dögöt, azt jobban szeretik mindennél és mindenkinél!... Aztán együtt nézik este a tévét, együtt vacsorázunk, a fiaim is velünk; - az öregjei haragszanak is talán, hogy jószerével itt lakik nálunk. Hiszen az is mindig úgy volt, hogy akkor is jött, jön azokon a hétéként is, amikor nem esik egybe a szolgálatuk. Néha ilyenkor is itt éri a férjem, s akkor rendben van minden, csönd, béke, tervezgetés másnapra. Ha viszont olyan későre jár, hogy fekszem már — míg a vacsoráját melegíti —, rögtön a fiúkra kérdez. Hogy jött-e, evett-e, nézte-e a tévét, miért sietett el? Mert néha, nagyritkán, bizony el-elmarad a szívtelen, vagy szép, ravasz szemével éppen csak beköszön, és űzi a motorját máris tovább. Belátom, mindig is beláttam, hogy... mit? — Mindenesetre okosabb, ho ugyanúgy válaszolok, mintha valóban itt töltötte volna ez a góli4t gyerek az egész délutánt, vitatkozott volna a fiammal, nekiállt volna, hogy megcsiszolja az ablakzárat, segített volna beállítani a gázpalackot. leadogatta volna a befőzéshez az üvegeket, s itt üldögélt volna velem szépen, sokáig . . . Hát, ha hazudok, én így hazudok az uramnak. Mert különben egész este ideges, türelmetlen, goromba. Talán az bosszantja, hogy szomorú vagyok, vagy csak úgy látja. Nem érti, miért nem jött a fiú, hol járt, mi dolga volt?! Ilyenkor kiállhatatlan, oktalanul mérgelődik minden szamárságon, gyanakszik, beleköt a fiaiba, s végül nyugtalanul alszunk mindannyian . . . — Hát nem mész?!... Ma sem?!... Még mindig nem?!... Nem hallja. Járkál tovább. Kisétál az udvarra; egy óra múlva kerül elő. Kétszer lemosakodtam azóta; tűrhetetlen ez a hirtelen hőség.- Hát én hívjam fel őket?! Azt akarod kivárni, hogy én?! Kényszeríteni fogsz; ez a büntetésem?!... A kórházat hívjam, vagy az öregéket?!. . . Jön, kezében a metszőolló. Mintha valamiféle ereklye letört darabja maradt volna az ujjai között.- Olyan volt már az éle . . . Nem fejezi be. Elfordul. Ez a legfontosabb! Most kell órákig köszörülgetnie?! Hiszen a múlt héten egyszer már neki is fogtak. Ketten. Vagy ő nem is, csak a fiú, egyedül. Most minek vacakol vele?! — ...mint a fa! - fejezi be az előbbit; a hátam mögött toporog. - Mint a bot! Tegnapelőtt. Telefon. Bent, ók, a hivatali vonalon előbb tudták meg, mint az öregék. A szülőknek nem merték, senki se merte nekik azonnal . . . Rendőrség. Baleseti kórház. . . . Ha ő nem megy, ha ma se készülődik, akkor. . . Félelem? Melyik félelem erősebb?! Ki fél jobban? A bizonyosságtól. Hogy ha nem sikerült... ha nem tudtak segíteni rajta . . . Ha végérvényes . . . Hogy ha megtörtént . . . akkor nem bírom tovább, akkor megpattannak az ereim! A csöndet, a nyugalmat, az azelőtti békét nem birom tovább; megbénulok én is, vagy szétvetem a karom, hogy elsöpörjek magam körül mindent, és elpusztuljon a közelemből, ami hajlékony, ami emelkedne, ami vigyázna, ami él még, minden, minden! Akkor nem bírom tovább. Akkor el-á-ru-lom magam — ezt nem akarja?! Hát ettől fél?! Ezért nem merünk egymásra nézni azóta?! ...De hiszen eddig is tudta! . . . Mit tudott? . . Igazán tudta? . Mennyit tudott? . . . Hiszen annak idején, valaha régen, amikor még kamasz volt ez a fiú, ő fedezte föl, ő hívta tanoncavatáskor az első férfias mulatságra mind a hasonlókat - de ezzel az eggyel gyűlt csak meg a baja ott is, a drágg, vendéglőben. Mert rajzottak ugyan körülöttük a lányok éppen elegen, de ennek a gyereknek pontosan csak az az egy kellett volna, aki. addig- addig kötözködött ezzel-azzal, míg egyiküknek végül mindig engedett - csak őt nevette ki, vagy mit tudom én, hogyan történik bolond éjszakákon az ilyesmi, meg mitől olyan büszkék magukra a finom lányok, akikre senki se büszke, s akik miatt fölborul mégis az ünneplő asztal. Odavágta a rátarti és „megközelíthetetlen" leányzó elébe az abroszra a belső zsebéből kötegben az egész fizetését, oda hát: lássa csak, kivel akadékoskodik! Hangos pofont kapott érte, és éles nevetés kacskaringózott. Ettől a nevetéstől bokrosodon meg végérvényesen, nyakán kifeszültek a lila erek, fölmafkolta az imént elhajított egész köte- get, egy marokkal azt a ropogós istentelenséget, és kettétépte, csak úgy harsogott! -, majd a felét a lány tányérjába csapta, másik felét vissza az ünneplős zakója kendős zsebébe. Csak az uram ment utána: akkor hozta ide magával először. S azóta, ha hivta, vagy én hívtam . . . szóval, ha hívtuk vagy sem, de mindenképpen együtt... Ő is akarta hát, hogy így legyen. Vagyis, nemcsak tudta, hanem akarta is. Meggyűlölni, sőt megölni sokkal könnyebb valakit még azt is, akit szeretünk. Esküszöm, ez az igazság. S most ezért nem telefonál... Mert mindenen túl azt is tudja, hogy akkor nem bírnám tovább. Az ő vállán még külön ez a tudat is. Azt meg nem akarja, hogy lássam, hogy látnom kelljen, hogy ő tudja. Mert akkor beszélnünk kell róla. Végre és először. És ebbe bele lehet őrülni. Mert végül is, miért nem teszek valamit én?! Elvégre mindent tudunk — egymásról és mindhármunkról is mindent —, tehát éppen úgy én is mozdulhatnék. Talán. Például én is odaléphetnék a telefonhoz. Sőt. Egyenesen sürgethetném is. Türelmetlenül, igenis, követelhetném, erőszakoskodhatnék, hogy mozduljunk meg; hallod?! Mire vársz?! Az öregéket hívd föl legalább! A rendőrséget! A pesti kórházat! Mit tudom én! Baleseti osztály! Hallod?! ...Hiszen még biztosan él! És, ugye, élni fog . . . Csak a fájdalmai rettenetesek. Szép, sovány arcán beesett a hús, a bőr ráfeszül a csontjaira, és riadtan mereszti a szemét, a csillapítóktól meg a morfiumtól eszelősen, és óriásira tágult a pupillája, igen, és kétségbeesetten bámészkodik a meny- nyezetre, erőlködik, hogy pe csukódjék le a pillája; a mázsákat kitartó súlyemelő rázkódó és kínlódó rémületével kapaszkodik a világosságba, és azt mondaná, ha fölébe hajolnék, hogy — nincs semmi bajom . . . Hajtogatná, amíg lát, amíg fel tudná fogni, amíg értené még, hogy én vagyok az: — nincs énnekem semmi bajom . . . És megmarad a karja. Mert megmarad - ha, mint egy részegen földhöz vágott pohár, szilánkokra pattantak a csontjai, akkor is! - jaj, ki mondta ezt?! Nem, semmi esetre sem az orvos ... ki beszélt az orvossal? ... De biztos . . . Milyen bizonyosság a telefon? . . . — Nem hívod fel őket? Un engem. És minket. Ezt az egészet, együtt... Csak a motor, az az átkozott, az az istene — az istenük! Egyformák, mást mindent unnak, vagy meg fognak unni . . . Mégis: vigyáznia kell rám; félek. És beszélni fogunk róla. Egyszer csak elkezdjük, ugye, s egymásra nézünk megint? Mert akkor életben marad, érzem. Nem igaz, hogy ha eltűnik közülünk valaki, utána köny- nyebb róla beszélnünk. Addig él, amíg beszélünk róla - ez a mi dolgunk. — Telefonálunk? x
