Új Dunántúli Napló, 1991. szeptember (2. évfolyam, 239-268. szám)
1991-09-14 / 252. szám
8 aj Dunántúli napló 1991. szeptember 14., szombat Kétszáz éve született a legnagyobb magyar (4.) Széchenyi Lánchídja és az Óbudai Hajógyár A Lánchíd a 19. század közepén (Perlasco rézmetszete) A Dunát a középkorban nem ívelték át állandó kő- hidak. Az átkelést egyik oldalról a másikra hajóhida kon, kompokon bonyolították le. Ezért vetette fel gróf Széchenyi István a Pest és Buda között építendő állandó híd gondolatát. Bár gyanította, hogy a híd megépítése körül nehézségei támadhatnak, de hogy csaknem elháríthatatlan akadályokba ütközik, azt nem hitte. Először 1821-ben írt Pest és Buda összekapcsolására létesítendő hirdól. 1826-ban már fogadást kötött, hogy tíz esztendőn belül áll a híd. 1830-ban pedig azt írta báró Wesselényi Miklósnak, hogy a híd dolgában Ang liába akar utazni. 1832-ben a híd építését támogató barátaival és szakemberekkel kihallgatáson volt a nádornál, s másnap — február 14-én — megalakították a Buda-pesti Hídegyesületet. S ekkor támadtak a nehézségek. A két város ragaszkodott a hajóhidhoz, amelyből szép jövedelmet húztak, ezért feltételeikkel az állandó híd létesítését úgyszólván lehetetlenné tették. Azt kívánták, hogy a Hídegyesület nyújtson biztosítékot a hídjövedelmekre, váltaljo magára az állandó híd által okozandó mindennemű kár megtérítését, maradjanak meg a két város jogai, kiváltságai és mentességei, valamint a Hídegyesület szerelje fel minden évben jelenlegi helyén o hajóhidat, még az állandó hid elkészülte után is! Széchenyi erre Pest vármegyéhez fordult pártfogó sért, hiszen az állandó híd végeredményben az ország két részét köti össze. Pest, majd a többi vármegye Széchenyi mellé állt, aki megkezdte angliai útjainak sorát. 1832-ben több változatát bemutató hidtervvel érkezett haza, amelyek közül Pest vármegye o két kőpil- léres, függjől^nchidat választotta, s úgy határozott, hogy a hídon mindenki fizessen vámot, az építési költségeket bankügylettel kell megszerezni, és építését olyan angol mérnökre kell bizni, akinek ebben mór gyakorlata van. Ugyanekkor az Országgyűlés elé terjesztették a híd ügyét, s ezzel, mint Kossuth Lajos az Országgyűlési Tudósításokban megjegyezte, az ügy a ,,magános merészlet köréből or szágos üggyé" emelkedett. Hosszadalmas huzavona és a két táblo közötti öt üzenetváltás után a király 1836. május 2-án szentesítette az „Egy állandó hídnak Buda és Pest közötti építéséről" szóló 1836:XXVI törvénycikket. Most már csak a hidat kellett felépíteni, amelyet William Tierney Clark tervezett. Építését pedig Adom Clark vezette, aki később letelepedvén, jó magyarrá vált. A híd négy oroszlánját Marschalkó János szobrász- művész faragta. A hidat egyébként nem kapta meg a két akadékoskodó város, mert amint azt a törvény leszögezte: „a Buda és Pest közötti állandó híd azonnal a Nemzetnek tulajdono lesz". A hidat hivatalosan 1849. november 21-én nyitották meg 1913-15 között kimerült vasszerkezetét átépítették. 1945. január 18-án a visszavonuló német csapatok felrobbantották, 1948- 49-ben építették újjá Széchenyinek ezt a nagyszerű, a főváros és az ország egyik jelképévé vált alkotását. Széchenyinek köszönheti az ország és a főváros első gőzhajókat építő hajógyárát is. A gőzhajózás jövőjét felismerve, azon volt, hogy o Dunán kiváltságokkal bíró, osztrák alapítású, de a magyar Dunán hajózó Duno- gőzhajózási Társaság magyar területen, jelesül Óbudán építse fel hajógyárát. A gróf első lépésként DGT-részvényeket vásárolt, és főúri társait is ilyesmire buzdította, majd a társaság 1832. évi közgyűlésén feltárta o magyar dunai hajóforgalom megszervezésével várható előnyös üzleti kilátásokat. Sugalmazására merült fel egy DGT-hajógyár alapításának kérdése, amelynek helyét Széchenyi a kereskedelmi hajóforgalom szempontjából legfontosabb folyamszakaszon, a magyar Dunán képzelte el. A hajógyár felépítésére végül is 1835-ben határozott a DGT, s megbízta Széchenyit a létesítendő hajógyár helyének kijelölésével. Miután Széchenyi akkor már jól ismerte a Dunát, s megszülettek az elképzelései az ország közlekedési hálózatának máig érvényes, fővárosközpontú megszervezéséről, az építendő hajógyár helyéül kiválasztotta az óbudai, úgynevezett Budai Nagy Szigetet, amelynek déli, alsó csúcsa mellett a hajóépítő műhelyek és az ipartelep részére legalkalmasabbnak látszó Kis Sziget fekszik. A területet az államkincstárból 100 évre bérbe vették, s kijelölték a területet, amelyből az üzemnek az építésére több mint 20 hektárt vettek igénybe, A Kis Szigetre kerültek a gyár üzemi részei, míg a Nagy Szigetre a gazdasági épületek és raktárak. Széchenyi választása több szempontból szerencsés. Az óbudai lakosok közül sokan dolgozhattak a gyár építkezésén, majd a működő gyárban, s váltak így hajóépítésben jártas szakmunkássá, mely szakma nemzedékeken át szállt apáról fiúra. De szerencsés volt geológiai szempontból is, mert a környéken ez a sziget feküdt a legmagasabban, s ezért ezt veszélyeztette legkevésbé az időnkénti magas vízállás. Az Óbudai Hajógyár jelentőségét növelte, hogy ezekben az évtizedekben az egész világon alig volt folyami hajógyár, Európában is mindössze kettő (Velence és Toulon). Az Óbudán épült első gőzhajó - amelyet 1836. október 18-án bocsátottak vízre - az Árpád volt. Ezen mago Széchenyi is többször utazott. A hajógyár a második világháború végéig ragyogó pályát futott be. Ezután megkezdődött lassú haldoklása, majd — a nemzet szégyenére, óriási anyagi, s erkölcsi kárára, ebek harmin- cadjára jutván - megszüntették. Dr. Csonkaréti Károly Edward Kolasa dokumentumai A hajdani műegyetemi hallgató is elhozta féltve őrzött dokumentumait. Egyiket- másikat több mint ötven évvel ezelőtt adták ki, azután, hogy középiskoláskén Krakkó környékéről megérkezett Budapestre, majd Ba lato n'bogl árra. Az ottani lengyel gimnázium és líceumban megszerzett érettségi bizonyítvány után a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem mérnöki osztályába iratkozott be. Különös gonddal őrzött igazolványa nem csupán bizonyítékul szolgált a hatóságoknál, azt is lehetővé tette, hogy a M. kir. Belügyminisztérium külföldieket ellenőrző részlegétől letelepedési és munkavállalási engedélyt kapjon. Az 1943. október 25-én kelt véghatározat előírta, hogy minden hó tizenötödik napján jelentkezzen a KEOKH-nál, s akkor bizonyítania kellett, hogy létfenntartása megoldott és bejelentett lakása van. Minden megváltozott Edward Kolossá és társai életében 1944. március 19. után. A német hatóságok előli menekülés útjául ő is azt választotta, amit a legtöbb bogiári diák, visszatért a Balaton mellé. Először Megyesy Józsel látrányi esperes plébános urat kereste föl, aki mindjárt fölfogadta bentkosztos napszámosnak. Az így kapott igazolás birtokában kereste föl Balatonboglár község jegyzőjét, hogy eltávozási engedélyt kapjon a lengyel polgári menekülttáborból. Dr. Adomecz Kálmán azonnal kiállította a szükséges okmányt. Feltűnő, hogy az iratokon mindig magyaros írásmóddal szerepelt a neve, azaz Kolasa Edward- ként. Erre nem csupán azért volt szükség, hogy a német rendőri szerveket megtévesszék. Ez volt a döntő, de emellett nem közömbös, hogy szinte „magyar honosaként mozoghatott a települések között. így a Látrányban 1944. május 12-én kelt bejelentést igazoló szelvénye már szinte magyarként kezelte. Igaz, születési és családi adatait nem változtatták meg, de a népmozgalmi nyilvántartó pecsétje azt bizonyította, a műegyetemi hallgató „magyar honos”, aki Budapestről települt át Látrányba. Ennek nyomán a lengyeltóti főszolgabíró már leírhatta három sorban: „Alulírott lengyeltóti járási főszolgabíró megengedem, hogy Kolasa Edward lengyel polgári menekült a lengyeltóti járás területén munkát vállalhasson." A sok egyénre irányuló segítség nem volt különleges azokban a hónapokban. Minden lengyel menekült hasonló elbírálásban és pártfogásban részesült. Nemcsak a Balaton partján érezte mindenki kötelességének, hogy amit megtehet, azt ne mulassza el. Somogy vármegye köZkórházá- nak sebészeti osztályán is a legjobb ellátást kapta Edward Kolasa. Az appendicitis subacuta, azaz vakbélgyulladás betegségéből kigyógyítottók, mint arról az osztályvezető főorvos igazolása tanúskodik. A nyári betegeskedés után a fiatalember Látrányba tért vissza, de pár hónap elteltével már mennie kellett nyugatra. Előbb a zalaszentgróti téglagyárban helyezkedett el. Majd, már 1945 februárjában, a József Nádor Műegyetem soproni kirendeltségénél dolgozott. De amint tehette, azonnal sietett vissza a Balaton mellé, mert Boglár neki és minden menekülttársának „gniazdo” (azaz, fészek) volt, ahol a bajban mindig védelmet találtak. Onnan került át az északi partra, ahol hazautazásáig dolgozott, s aközben életre szóló barátságot kötött Szent- imrey Gábor főiskolai hallgatóval. Nehezen búcsúztak el egymástól, amikor a lengyelek előtt megnyílt az út hazafelé. A címeket ugyan kicserélték, de úgy alakult, hogy két és fél évig nem írtak egymásnak. Előbb (1948. január 11-én) Szentimrey Gábor jelentkezett. Természetesen beszámolt az élet megváltozásáról: „A háború a mi életünket is megbolygatta, szétszórta a családokat, válságos anyagi helyzetbe döntött és bizonytalanná tette az életet. A magunkhoz térés első esztendeje a gond és a kétség jegyében telt el. A családi körülmények úgy adódtak, hogy nem tudtam visszamenni a főiskolára, hanem az egyik erdőgondnokság számadásait vezetem. Az én állásom az anyagi bázis, amelyre családunk biztonsága épül. Szüleim, testvéreim, hála Istennek, egészségben vannak, anyagilag is kezdünk rendbe jönni, így nincsen okunk panaszra.” A levél tartalmazott egy olyan részt is, amelyik nem csupán a két fiatalember érzésvilágát tükrözte akkor. A több mint negyven éve leírt sorok aktualitása ma talán erősebb: „Ügy gondolom, ha mi levelezésünk által jobban megismerjük egymás egyéniségét, gondolkozását, kultúráját, egyúttal, valamivel hűbb képet kapunk a lengyel és a magyar nép egyéniségéről, gondolkozásáról, kultúrájáról, barátságunk elmélyülése parányi erővel a népek szereteté- nek kiteljesedését, tudatossá válását is munkálja. A mi népeinket amúgy is sok közös adottság, sok közös élmény, sok közös jellemvonás köti össze, de ha sokan csinálnánk ezt minden nemzet fiai, bizonyára sok félreértést, bizalmatlanságot, sok előítéletet és gyűlölködést is sikerülne eloszlatni, S még ha magunk lennénk is ezen a téren, egymás számára, azt hiszem, csak gazdagodást, lelki épülést eredményezhet egymás megismerése." Ennek jegyében dolgoztak mindketten. S bár Edward Kolosának kevesebb alkalma volt Magyarországra jönni, de o hajdani „boglarczyk" társaival Krakkóban azon munkálkodott, hogy a kölcsönös jobb megismeréssel gazdagodjon. Ott volt 1989 őszén a bogiári művelődési ház falánál az emléktábla-koszorúzásokon. S most neki is szerepe volt abban, hogy a krakkói Bogiáriak Egyesülete az ottani Szent Borbála templom falán kétnyelvű táblával emlékezik meg mindazokról, akik Magyar- országon, Balatonbogláron segítették őket. A névsor gazdag: dr. Antall Józseftől Vajkai Rózsiig. A „boglarczy- kok" főhajtása köszönet és a kapcsolat erősítése. Laczkó András Kende Sándor Motoros baleset Ma, talán ma végre elmegy hozzájuk a férjem . . . Vagy legalább fölhívná őket! Addig téblábol itt körülöttem, míg teljesen megbolondít! Nyitva hagyja az előszobaajtót, keresgél a kabátja zsebében, forgolódik, behúzott nyakkal jön vissza, aztán ki megint a konyhába, s az ajtó ismét tárva. A szerszámos fiókjában matat, szögek, reszelők, fúrók, pántok; - akkora ricsajt csap a vackaival, mintha ugyan siettetné valaki! — na, végre hát megtalálta, amit akart. És megy a kalapáccsal vissza az előszobába, leakasztja a ruhafogast, beljebb veri az egyik tartószöget; hát ez volt most a legfontosabb! Visszahozza a kalapácsát, el kell haladnia előttem, de nem szól, a telefonhoz se lép, hanem kifordul az udvarra. Talán hátravándorol a műhelybe, talán felkapaszkodik a szőlőbe, talán kölcsönkéri a szomszédéktól a nagylétrát; - de mi a keserűségnek?! Csak, hogy ne kelljen rám néznie. Ahogyan bizonyára az öregék se mernek egymásra nézni, amióta azt az első telefont kapták egyetlen fiuk balesetéről. Az öreg képtelen leülni, pedig iszonyúan hasogat a térde; tesz-vesz az asztal körül, de aztán hátat fordít az egésznek, és kimegy a kertbe. Ha a mama utána indulna, ő behajol a kútba vízért. Majd ejtett vállal visszaóvakodik a szobába, a mama pedig kiül a konyhába. Elég nagy a házuk, a kertjük, a szőlejük, jó messzire elkerülhetik egymást: a tekintetüknek nem kell találkozniuk, hogy föl ne bugyborékoljon, ki ne törjön a hördülő kétség- beesés, hogy ki ne bukjon egy nyomorult ordítás, el ne sikolt- sa magát egyikük se, le ne fusson arcukon az első csepp, tegnapelőtt óta az első, végre, az első, megkönnyítő csepp, hogy tehetetlenségében ne döngesse az öreg a fejét a falhoz, hogy ne mossa össze arcukat a ri- mónkodó reménytelenség, hogy . . . hogy . . . Mert mit mondanának egymásnak, hová rohanhatnának, Pestre, rendőrségre, kórházba, hová?! Ugyan kinek a kabátját rángathatnák, kinek a nyakát szoríthatnák, kinek a kezét, tenyerét, öklét gyömöszölhetnék — hogy: mi lesz?! Ugye, életben marad?!... A karját meghagyják?! Emlék- szik-e már valamire?! Megis- mer-e már valakit?!... Mi lesz??? Ahogy a férjem se néz énrám. Mindenki kerülget mindenkit, hogy senkinek se kelljen kérdeznie semmit. Csak várunk. Várni mindig kell. És ha rám nézne mégis? Ha megállna végre, itt, előttem, amíg ülök - én ránéznék-e?. . . De hiszen ő is szerette a fiút! Ö még előbb. Nekem, eleinte, még terhemre is volt. S amikor egyformán esik a szolgálatuk, együtt jönnek meg, magával hozza a férjem mindig. Régen is így volt, amikor a fiú még gyerek volt, nagy kamasz, játékos szemű, kedves kamasz. Együtt dolgoznak a szőlőben, együtt matatnak egesz délután a műhelyben,