Új Dunántúli Napló, 1991. augusztus (2. évfolyam, 209-238. szám)

1991-08-31 / 238. szám

IO aj Dunántúli napló 1991. augusztus 31., szombat A mohácsi gyásztér emlékhelyei Király József (1737-1825) pécsi püspök nemcsak mint megyés föpásztor érzett készte­tést a nemzetünket másfél év­százados rabigába görbesztö vésznap emlékének méltó meg­örökítésére. hanem úgy is, mint birtokai címén Mohács kegy^ ura. Az ö kezdeményezésére épült föl 1817-re a Kálvária­dombon a csata siralmas év­fordulóinak megidézésére hely­színül szolgáló kápolna. A Mo­hácsi Hírlap 1943-ban megje­lent cikke szerint „o csatatéri kápolna lassankint valóságos zarándokhellyé vált. A körülöt­te felállított bódék között úgy hullámzott a szomszédos, főleg dél-baranyai községekből ide- sereglett tömeg, mint az Antal- napi búcsúk alkolmával a fe- renciek templománál". A ká­polna lapos teteje kilátóul is szolgált, ahonnan messzire el lehetett látni a csatatér vélt irányába. 1856-ra - részben a tetőn nyüzsgő tömegnek felró­hatóan — annyira megbomlott az épület statikai egyensúlya, hogy sürgőssé vált átépítése. A stílusában igen eklektikussá vált kápolnáról 1908-ban azt irta a Mohács és Vidéke, hogy „kupolája némileg török me­csetére emlékeztet, tornya fél­bemaradt, törpe alkotmány”. Pilch Andor (1877-1936) pécsi építész vállalkozott arra, hogy a torzónak ható tornyocskát az építmény tömegével arányos méretűvé egészítse ki. A ká­polna 1854 óta ad otthont Dorf­meister István (1729-1797) el- magyarosodott osztrák festő két nagyértékű, 1786-ban festett csataképének. 1928-ban került homlokzatára Haranghy Jenő (1894—1951) üvegablaka. Ugyanekkor díszítette falait freskókkal Gebauer Ernő (1882-1962) pécsi festő. A Mohácson letelepedett Turcsányi Soma (1814-1894) 48-as huszár főhadnagy 1864- ben oszlopot állíttatott azon a helyen, ahol a hagyomány sze­rint II. Lajos a Csele-patakba fulladt. 1898-ban úgy határoz­tak a városatyák, hogy a sze­gényesen jellegtelen oszlopot domborművel ékesítik. Jirotkc Albin pécsi kőfaragó pályamű­vét a bizottság sem történeti, sem harcászati, sem művészi szempontból nem tartotta elfo­gadhatónak. Kezdetben Kiss György (1852—1919) szászvári születésű pécsi szobrász terve­zetét is ellenérzéssel fogadták. Méltányolta ugyan a zsűri a kompozíció esztétikai minősé­gét, a vértezet és a fegyverzet ábrázolásában beigazolódó történeti hűséget, de II. Lajos arcvonásait túl gyermetegnek ítélte meg, s főleg nem akarta elfogadni „a pozitúrát, mely a paripa előrészét a hátsóval bi­zonyos kicsavarodottságban tünteti föl". Hol hallott volna a derék helyi bírálóbizottság ar­ról, hogy a ,,contrapposto”-t (a test egyes részeinek a dró- maisógot sugalló, ellentétes irányú viszonylagos elmozdulá­sát) már az ógörög szobrászok magas tökélyre fejlesztették (Michelangelót meg sem em­lítve)? Amikor azonban 1899- ben nagy sikert aratott a relief a fővárosi tárlaton, megenyhül- ten járultak hozzá a kétkedők a dombormű odaillesztéséhez. Herger János (1873—1927) jegyző 1911-ben pendítette meg a közgyűlésen: „Helyes volna, ha emlékszobor he­lyett nagyszabású fogadalmi templom eszméjét vetnénk föl." A háború közbejötté folytán csak 1926-ban, a csa­ta 400. évfordulóján kerülhe­tett sor a monumentális épü­let alapkőletételére. Árkay Aladár (1868—1932) pályater­veit alaposan módosítva fia, Arkay Bertalan (1901—1971) valósította meg a mohácsiak nagyratörö elképzeléseit. 1937- ben azzal a szándékkal csa­toltak kétoldalt árkádsorokat a templom mellé, hogy annak oszlopai elé a későbbiek fo­lyamán a csata vezéreinek, hőseinek szobra vagy dom­borművű képmása kerüljön — némileg visszautalva a szege­di Pantheonra. 1940-ben ke­rülhetett sor az elkészült fo­gadalmi templom fölszentelé­sére. Fő ékességeit Arkayné Sztehló Lili (1897—1959) üveg­ablakai és Mohács büszkesé­gének, Kolbe Mihálynak (1907 -1990) mozaikoltárai képezik. A szentély két falképét Takács István (1901-1985) alkotta. Közben 1931-ben felállítot­ták a Szepesy-parkban annak az 1500 lengyel hősnek em­lékművét, akik a mohácsi csa­tában ontották vérüket. Kis- marty-Lechner Jenő (1878— 1962) oszlopát Martinéin Jenő (1886—1949) sasfigurója koro­názza. 1976-ban, a 450. évforduló alkalmából valósul meg a föl­tárt sírok köré telepített sátor­helyi emlékpark. Az építészeti terv Vadász György (1933-) műve, a míves kapuzat alko­tója Pölöskei József, a kúté fllés Gyula (1923—), a kopja­fáik faragói Kő Pál (1941—), ifj. Szabó István (1927—) Kiss Sándor )1925—) és Király Jó­zsef (1930—). A sirpark eszté­tikai minősége, a mártírként elvérzett áldozatok iránti ke­gyeletre ihlető légköre kez­dettől nem vitatható. Mégis volt egy eredendő szépség­hibája. Kopjafáinak erdeje elpalástolta azt a tényt, hogy itt valójában túlnyomórészt ke­resztény hitük védelmében el­esett hősök pihennek. 1990 óta a sírok fölé magasodó fakereszt készteti imádsógos megrendülésre az emlékhely látogatóit. Bojtár László Cserkész emlékeim A lángnyelvek, amelyek be- le-belekaptok az éjszaka sö­tétjébe és sejtelmesen meg­világították a szálerdő néma sorát, lassanként alábbhagy­tak. A tűzrevetett gally rőt parazsa már megpirította sza­lonnánkat, pislogni, hunyni Kezdett, csak a vastagabb ágak és a szívós gyökerek sötét-biboro izzott. Hidegen fénylettek a távoli csillagok és a felkelő hold végigsimí- íotta a fák koronáját. Puha csendbe burkolóztunk. Elfogytak a cserkésznóták, vidámak, komolyak, érzelme­sek, sóhajba oszló hallgatók, p régi táborok felejthetetlen, lelkünk mélyén megőrzött dal­lamai. Emlékezzünk! Ez a szó törte meg a csendet. Nem tudtuk, kié, mindnyájan erre gondol­tunk, mintha mindannyiunkból szakadt volna ki. A tábortűz már nem világította meg a körülötte ülők arcát, nem fo­gott össze a közös ének, a sötétben „öreg-cserkészek", idős emberek ültek a maguk emlékeivel. Mire emlékezzünk? Mennyit, mit tudunk, mennyit kell ki­mondani, megosztoni cser- késztestvéreirtkkel abból, ami parázsként izzott szívünkben, amit nehéz évek láva-homuja sem tudott megfojtani. Kinek mit jelentett évtize deken ót és jelent ma is, hogy kisfiú korában cserkész volt, túl o kinőtt egyenruhán, széleskarimójú kalapon, árva- lányhajon, rúdon lengő örsi zászlókon. Mennyi maradt a fiú-ideálból, férfi-ideállá ke- ményedett-e, és tudta-e állni jeges szelek tépdesését, vö­rösen izzó láva nem temette el azt a fiatal embert, aki nemes ideálokra esküdött fel. Keze nem szorult ökölbe, csak három ujja feszül egymáshoz keményen. Mit jelentett az emberség, a hit, a haza és o család szeretete, a környezet, a Ter­mészet szerető féltése béké­ben és háborúban? Lehetett-e cserkész-szívvel háborúzni? Szabad-e gyűlölni embertár­sainkat? Kenyeret dobtunk vissza kő helyett? Mertük-e vállalni, azt, amiben hittünk, amit szavaltunk, énekeltünk, mennyire kísérte az egykori ima és himnusz életünket? Kevés szó szakad fel, csak jelzések emberi sorsokról, éle­tekről. Mintha gyónnánk ma gunknok és baráti közössé­günknek, áll össze a mi tör­ténelmünk. Mit jelentett a cisztercita gimnáziumban kialakult cser kész-szellem tanulmányaink női? Akkor valamely tudó mányból próbáltunk meriten vagy egész valónkkal bele merülni. Mindkettőhöz az is kola erkölcsi alapjai kellettek. fegyelme és embersége. Ezek tartottak o keskeny ösvényen, amelyről könnyen lehetett le­szédülni, botlani, lelépni. A szakma, hivatás, foglal­kozás választásánál olyan ér­deklődés vezetett bennünket, amelyet a télek, a szellem zsendülése idején komoly, fe­lelős útmutatás irányított Apai szerepről lemondott ne­velők atyai keze lapozta fel nekünk először azokat a köny­veket, amelyeket később ma­gunk forgattunk tovább. Mennyit adtunk egy nép, egy nemzet, egy ország épí­téséhez a magunk téglájával, esetleg oszlopával? Hogyan felelt meg az Élet osztályozá­sának a tanári notesz szám­jegyeit félő egykori iskolás, az akadályverjenyeken küzdő kiscserkész? Mennyi maradt a szívósságból, elszántságból, amellyel kirándulásra, csapat­versenyekre indultunk? Mély gyökereken nyugvó erő« benne az, hogy nehéz helyzetben meg tudtunk pihenni a Ter­mészetben, az állatok barát­ságában, amikor annyi min­denben csalódnunk kellett és a hullámok vagy o pocsolya állurvkig ért. Cserkész-emlék lelkesített es segített az utazás kalandjai­ban; egész éjjel vonaton ül­ni, pályaudvarokon tinédzse­rek közt aludni, fedélközön hajózni. cipelni oz úti­poggyászt - a felnőttkor ako dályversenye volt. Már az is vallomás, hogy itt vagyunk, együtt vagyunk, tábortüzet gyújtottunk, és nem felejtettük el a régi cserkész- nótákat. Válloltuk-e életünkkel őzt, amiben hittünk akkor, fiata Ion? Sokszor nem voltunk kü lönbek Péternél, nem bírtunk Dávid bátorságával, Jób tü­relmével, töretlen hitével. És amikor eljött „oz óra"? Amiről gyerekes komolyság­gal, hittel énekeltük: „Most kell az erős kar a férfiúi mell". Többünknek fegyvert kellett fogni. Nem küldhették vissza □ tisztnek járó géppisztolyt, hogy mint orvos nem fogom használni. Voltak köztünk, akik parancsra támadtak és védekeztek, tudatosan vagy tudatlanul öltek is. A cserkészet harcban szü­letett. Baden-Powel ezredes Mafeking védelmében alkal­mazott fiúkat lőszer, élelmi­szer hordásra, elsősegély nyújtásra. Jó szerencsém, hogy a háborúban is szinte cser kész-munkát végezhettem. Sorsom úgy hozta, hogy ha a .háborúban embervér tapadt a kezemhez - magyar, né­met és ellenséges vér -, oz a segítés következménye volt. Fiotal sebészként kötelessé­gem a sebesülés ellátása, az élet mentése, gyakorlatlan ke­zemben néhány eszközzel, köt­szerrel. Bi-Pi zsenialitása, hogy meglátta azt, ami békében is megmaradhat a fiús elszánt­ságból, férfinak való munká­ból, felülemelkedhet o hábo­rú esztelen kegyetlenségén a Természet szeretete, közösség érzése a környező élővilággal szemben. Az Alföld harckocsiktól fel­tépett, ágyútűztől perzselt harcterén velem, bennem volt a kiscserkész, aki az éjjeli riadóknál bolyongott, botla­dozott az erdőben, aki a számjátéknál megtanulta fe­dezni magát, igénytelen tudott lenni evésben, alvásnál. A be­tegszállító autóm alatt alud­tam szalmán november köze­péig, csajkából ettem a ki­hűlt levest," később lóhúst fe- iesborsóval, rohamsisakban gyűjtöttem gyümölcsöt, és amikor az áttörésnél elkeve­redtem, egynapi bolyongás után meg tudtam találni tü­zér osztályomat, be tudtam jutni az ostromolt házba, ahol ellátatlan sebesülték voltak. És valami cserkészes volt ab­ban is, mikor Budán a veze­tőjük nevével, karlengetéssel köszönő egyenruhások se­besültjeiket hozták, „Áldás, békességgel" válaszoltunk. Kö­szöntésünk népszerű lett a lágymányosi kötözőhelyünkön is. Sebesülteket láttam el és voltak, akik kezeim közt hal­tak meg. Másokra még ke ményebb feladat jutott, mikor honvédesküjükhöz méltóan a végsőkig küzdöttek. „A történelmet a győzte sek írják”. A végtisztességet sem tudtuk megadni hősi ha lottóinknak. Áldozatuk éppúgy elenyészni látszott, mint ahogy csontjaik porladnak névtelen sírokban Dontól Budáig. Mi megmaradtunk, együtt lehetünk, emlékezünk. Cser­kész szívvel nézünk a hunyó parazsakba, azzal a vigasszal, hogy a múló fiatalságért a Természet mind teljesebb megértése, szeretete kárpótol. Konkoly-Thege Aladár Színházi premier egy repülőgépen Hernádi Gyula nem jósol többé Tavaly mutatták be az „Is­ten hátrafelé megy" című fil­met a mozikban, melynek for­gatókönyvét — mint a legtöbb Jancsó-filmét - Hernádi Gyu­la írta. Ebben nem kevesebb történik, mint hogy egy hipo tetikus látomás keretében Gor- bacsovot eltávolítják (a film­ben ki is végzik), Magyar- országra pedig visszajönnek az oroszok. Most. hogy kis- híján megtörtént mindez c valóságban, kíváncsian kérde­zem Hernádi Gyulát (aki a’múgy is érzékeny az „okkult" dolgokra), benne milyen érzé­seket keltettek a moszkvai események? — Persze, mikor a film ké­szült, a legmélyebben remél­tem, hogy semmi ilyesmi nem fog bekövetkezni. Ami a film­ben szerepel, az egyfajta mű­vészi érzékenységnek a le­nyomata, teljes fikció. Ugyan­akkor én azt mondom, hogy o műfaja felkiáltójel, azaz na­gyon oda kell figyelni rá; én remélem, hogy akár Gorba­csov Is megnéz egyszer egy ilyen filmet. Ezzel az ördögöt festettük a falra, de meg­győződésem, hogy az ördögöt o falra keli festeni. Gorbacsov a maga módján egy zseni, messianisztikus figura, de az- .zal, hogy ebben a helyzetben nyaralni ment, majdnem vég­zetes hibát követett el. Saj­nálom nogyon, hogy a jósló­Természetbarátok napja lesz Pécsett Centenáriumi ünnepség Szeptemberben kerül sor a 100 éve alakult Mecsek Egye­sület hagyományain élő utódok ünnepi összejövetelére. Ez al­kalomra jelentette meg a Ma­gyar Természetbarát Szövetség és a Baranya Megyei Termé­szetbarát Bizottság a centená­riumi kiadványát négy szerző tollából. Már kapható is né­hány utcai árusnál „Baranya Megye Szervezett Természetjá­rásának 100 Éve" címmel. Szeptember 21-én a Termé­szetbarátok napján délelőtt a Pécsi Városszépítő és Városvé­dő Egyesület szervezésében új­ra avatják a Mecsek Egyesület 1908-ban létesített „Időjelző házikó”-ját eredeti helyén, a Széchenyi téren. Az 50-es évek­ben ugyanis kitelepítették ezt is; árván hagyva a dömörka- pui buszfordulónál. Csak a mindenre figyelő patrióták mentették meg az enyészettől. Nem érdektelen még felidézni, hogy 1907-ben kezdték építeni a misinai kilátót és a meteoro­lógiai pavilont a ME szervezé­sében. Nem jogutódaik bűne, hogy a nemes kezdeményezés a pogányi repülőtéren landolt az új tv-torony építését köve­tően. Még szeptember 21-én dél­előtt a Mecseken folytatódnak a centenáriumi rendezvények. A „Kardos-úti Menedékház" 100 év viszontagságaival daco­ló épületének falán emléktáb­lát avatnak. Ugyanott kiállítá­son mutatják be az egyesület megalakulása óta eltelt évtize­dek rekvizitumait. Pécsi szobrászművész mun­kájaként bronz emlékérem is készült az ünnepi alkalomra. Az érem grafikája az Ilona pi­henőt ábrázolja. A másik ol­dal a Természetbarátok Turis­ta Egyesülete Pécsi Csoportjá­nak 1911. évi megalakulását idézi görög olimpiai ihletésű túrázó pár grafikájával. Ez lát­ható a centenáriumi kiadvány címlapján is. Az emlékünnepély fénypont­ja a Mandulás kempingben a déli harangszóval kezdődik a cserkészek közreműködésével a ME és a TTE emlékező tagjai­nak jelenlétében. Ünnepi be­szédek, énekszó, vers és zene­szó mellett gyülekeznek az or­szág minden tájáról, valamint a környező országokból érkező turisták, hogy a további prog­ramokban ismerkedhessenek a Mecsek hegység természeti szépségeivel. R. L. tam ekképpen bevált, de re­mélem, ezzel vége is van. Számomra ebből az egészből már megint az a tanulság, hogy a történelem nem evo­lúció, egyenes vonal, hanem nagy összevisszaság, ahol új­ra és újra minden megtörtén­het.- Most térjünk el egy ki­csit az aktuálpolitikától, és először tekintsünk egy kicsit /issza. Nemrégiben lapunknak Madaras Józsel nyilatkozta, hogy számára és a magyar lilm számára a 6 0-as évek Paradicsom volt. Nem Így Hernádi Gyulának, hisz ön pont amiatt lordult a lilm leié, mert mint Írót nehezen en­gedték szóhoz jutni. — Az én helyzetem eléggé speciális volt, nagyon nehe­zen, sok tologatás után jelen­hettek meg a könyveim, ezért, mikor Jancsóval találkoztam, szivesen belevágtam. Tényleg, o filmre volt pénz, a párt­állam, hogy saját imázsát po­zitívvá tegye, anyagilag na­gyon támogatta. Szellemileg ez már nem volt elmondható, Jancsónak például azért aján­lottak Kossuth-díjat, ha egy bizonyos filmet nem forgot le. Emiatt jött a parabola-filme­zés, mint a „Szerelmem, Elektra", „Még kér a nép". Mára nagyon megváltozott a helyzet, most 12 nap alatt for­gattunk le egy filmet 400 ezer dollárból, ami vicc. Ameriká­ban egy komoly filmnek az utószinkron-munkálatai kerül­nek ennyibe.- Min dolgozik a filmezés mellett? — Megjelent egy verses- könyvem, „Isten a konyhában vérzik" a címe, de legérde­kesebb tán a „Csillogszóró” című új darabom, ami egy repülőgép-eltérítésről szól, és Mikó Istvánnal a Thália Szín­házból, meg a Malévvel meg­egyeztünk, hogy a darab be­mutatója egy, Ciprusba menő, charter-gépen lesz, és repülés közben játsszák el a premiert, melyben természetesen szere­pel az eltérítés is. Méhes Károly 4­)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom