Új Dunántúli Napló, 1991. augusztus (2. évfolyam, 209-238. szám)
1991-08-03 / 211. szám
1991. augusztus 3., szombat aj Dunántúli napló 3 A pápalátogatás színhelyei II. János Pál pápa ötnapos magyarországi kőrútjának befejezéseként hazánk nagy ünnepén, Szent István király napján a budapesti Hősök terén ünnepi szentmisét mutat be, Így véve búcsút az ezei esztendeje keresztény útra tért nemzettől. Talán nincs még egy olyan helye az országnak, amely alkalmasabb lenne erre a ceremóniára. Ez a tér egyszer már sikerrel szolgált hasonló nagyszabású ünnepség színteréül: 1938. május 25-én, amikor itt nyitották meg az Eucharisztikus Világkongresszust. (Az eucharisztikus kongresszus fényes, rendkívüli ünnepség az oltáriszentség tiszteletére. Az egész katolikus világ ünnepe, amelyet általában minden második évben megtartanak. Az első eucharisztikus világkongresszust a franciaországi Liliében rendezték 1881-ben. 1905- től — akkor volt a római —, a pápa külön legátust küld minden eucharisztikus világkongresszusra, hiszen az államfői világutazások csak az utóbbi évtizedben jöttek szokásba.) A Hősök tere valóban méltó és pompás helyszíne volt a budapesti Eucharisztikus Világkongresszusnak, nagyszerűségében semmivel sem maradt le az addigi legimpozánsabb bécsi vagy chicagói hasonló rendezvénytől. A méltán Európa egyik legszebb sugárútjának nevezhető Andrássy út tengelyében elhelyezkedő mil- 11 leniumi emlékmű oszlopának tetején a keresztet magasba emelő Gábriel arkangyal (Zala György alkotása), a honfoglaló vezérek ércalakjai impozáns együttest alkottak. Az oszlop mögött emelkedett a ■ámai Szent Péter Bazilika főoltárának, és a föléje boruló baldachinnak 29 méter magas másolata. A tér nem véletlenül vált ilyen egységes és szép együt■ ■ Ünnepi szentmise a Hősök terén tessé. Nem csupán az uralkodókkal díszített Ezredéves Emlékművet tervezte Schicke- danz Albert, hanem a Szép- művészeti Múzeumot (1900) és a Műcsarnokot is (1895) Herzog Fülöppel közösen. A tér 1932 óta viseli a Hősök tere elnevezést, miután - 1929-ben — felavatták a honfoglaló vezérek szobra előtt fekvő Nemzeti Hősök Emlékkövét, az első világháborúban hősi halált halt katonák jelképes sírkövét, amelyet azonban a második világháború után kicseréltek. Az eredeti felirat helyére („1914-1918, Az ezeréves határokért") 1950- ben „A hősök emlékének, kik népünk szabadságáért és nemzeti függetlenségünkért áldozták életüket" szöveg került. Ugyanígy lecserélték öt . Habsburg uralkodó szobrát, és az alatta lévő reliefeket is. Helyükre Bocskay István, Bethlen Gábor, Thököly Imre, II. Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos szobrai kerültek. Az eredetiek meg a kicseréltek helyére állított szobrok és domborművek a kor legkiválóbb művészeinek (Zala György, Kisfalud: Strobl Zsigmond, Senyéi Károly, Teles Ede, Köllő Miklós és mások) alkotásai. Az Eucharisztikus Világkongresszuson kívül a Hősök tere csaknem folyamatosan az érdeklődés központjában áll. Talán nincs olyan Budapestre látogató külföldi, aki ne keresné fel ezt a nagyszerű, impozáns teret, amely egyik büszke jelképe nem csupán a fővárosnak, hanem hazánknak is. 1929-től a külföldi államfők, kormányfők és hivatalos, magas rangú vendégek itt helyezik el a protokolláris ünnepségeken koszorúikat. Végezetül álljon itt néhány adat az Ezredéves Emlékmű méretéről: az oszlop magassága 36 méter, az oszlopcsarnok által bezárt félkörív szélessége 85 méter, a hét vezér szobrainak magassága 4,5 méter, az uralkodók és szabadsághősök 2,8 méter magasak. A Hősök tere impozáns rendezvények méltó keretéül szolgáló épületegyüttesét napjainkban is felhasználják. 1985. március 31-én például a téren felépített hatalmas színpadon adták elő Koltay Gábor rendezésében az „Itt élned, s halnod kell!" című zenés történelmi játékot. Két évvel ezelőtt a magyar történelem valóságos drámája játszódott le itt a Hősök terén. 1989. június 16-án itt búcsúzott el a nemzet méltósággal gyászolt 1956-os hőseitől, közöttük Nagy Imrétől és az 1956-os magyar szabadság- harc és forradalom hőseitől. Dr. Csonkaréti Károly A Hősök tere 1985-ben, az Itt élned s halnod kell című történelmi játékoknak volt díszlete Galambosi László Kazalba tornyosult nyár Tele még nyárral a kert, lombok hullámaiban egymás felé hintázgat körte, szilva, Napba hunyorít, feszíti kitakart mellét az alma. Zsákban a mag, a szalma kazalba tornyosult; táncol rajt kölyök-szökdelésü szellő. Lángol a barackillatú levegő, izzik, akár pálinka ezüstje pikkelyes palackban, mennyei üvegben. Villanydrótokon fekete-fehér kötényben tereferélő fecskék, mézes tekintetű menyecskék imbolyognak közelembe a dombról. Kiáltok nekik. Macskám zsámolyon dorombol. Nézem a jegenye-fogsorú tájat. Tele még nyárral a kert, nem látok letepert rózsát, vihar vesszejével fültövön csapott bokrokat. Tobzódó lányok, legények a födetlen fejű mákok: bólogat mind, soká csókolóznak a zöldben, hol kocsik, szekerek torlódnak, ringatóznak a dűlőkben. Szaporázza mezsgye-láboló lépteit biztos-lendületű vándor, fölötte, a magasság fényéből kerekített kaptárból méhek zümmögnek, cikáznak szerteszét: szirmokból szirmokba ereszkednek, sárga-szigetü margaréta-tavakban futnak. Arcomhoz lobog aranyló pántlikája a Tejútnak. Tele még nyárral a kert, csillagok tisztára sepert udvarába báránycsengökkel köszön a pipaccsal hintett bundájú este. Hévül asszonykivánó szám, ragyog kedvesem homlokán kezem. Pihegve forgunk, csillog liliom-meztelen a hús, testünk virága. Gyöngyöző tajtékoddal koronázz bennünket boldogokká gyönyörök éjszakája! Gyorsulás Nagy Anna Télben nem nyáron nem holdfényben nem pipacsmezön nem tűz előtt ruhátlan csókok után elheverve ném húszévesen és nem kacagva hanem vacogva de újra kezdve szorongva szeretni többhúsz évvel a túlpartokról s visszanézve a télre meglátni: a január gyöngéden rászedte a kétfejű kankalint s a sárföld oly tiszta mint az együgyű Madonna — egyszer majd mi is tüzet rakhatunk és kertünkben majd ott sárgáll a kétfejű s szobánkban ellakhat Mária Utassy József Csillagok parazsánál Hamubundában hál a tűz, a tőke hold ágát siratja, pajta előtt pipál a csősz, kalapja van, kerek kalapja. A csillagok parazsát nézi, szítja szúrós tekintetével, és látja Istent, s kérve kéri: ne halljon meg ezen az éjen! M ikor Győrbe költöztünk 1973-ban, egy épphogy elkészült lakótelepen kaptunk „szép, új" lakást; a környék még jó félévig sárban azott, deszkákon, köveken ug ráltunk az iskoláig. A vad terep kiváló játszótérnek bizonyult a vad gyerekek számára: egy békés vasárnap délután barátom „játszásiból" fejbe dobott egy féltég Iával, a lehető legklasszikusabb módon. Orditva hazavonultam, továbbordítottam a jódozás alatt, majd miután a megfelelő szülői sopánkodásokat is végighallgattam („Sírba viszel, fiam", „Hogy nem tudsz egyszer békén megülni a fenekeden!"), odaültettek a tévé elé, nézzem, milyen érdekes do- !og megy az osztrákon: autó verseny. így utólag visszaemlékezni vélek, hogy akkor valóban láthattam Jackie Stewartot, Ronnie Petersont, Fittipaldi;, de mit se tudtam létezésükről, s hogy épp ott köröznek az orrom előtt, csupán merő véletlennek tűnt. Számomra az autóverseny addig egyenlő volt az autóskártya négy versenykocsijával, ahol is a Lola- T képviselte az abszolút csúcsot a maga 600 LE-jével, sebessége kihúzva (ti. végtelen)! Ide tartozott még egy sárga McLaren, egy veres Lotus (aláírva: „Az 1970. évi Angol Nagydíj győztese; ami igaz is volt, csak még szintén '70- ben megnyerte a Monacói, Francia, Holland és Német Grand Prix-t is), és egy kék (I) Ferrari. Ha kártyáztunk az osztályban, a legritkább esetben került hozzám a Lola-T, akkor is rögvest - elvesztettem „csatában”. Behorpadt fejem hamar beforrt, s tán az autóversenyt is örökre elfeledtem volna, ha 1974—75-ben egy osztrák gyáros makrancos fiacskája, bizonyos Niki Lauda nem tűnik föl üstökösként és nem nyer világbajnokságot. Márpedig ez történt, s ennek megfelelően az osztrák tévéből (amit a „Nyugat" lehelleteként folyvást néztünk) reggel-este Niki Lau da folyt. Azonban ahhoz, hogy végképp a szívembe zárjam, nem volt elég győznie, de meg kellett halnia és föl kellett támadnia. 1976. augusztus 1., Német Nagydíj, Nürnburg- ring." Nem tudom, hányszor láthattam azt az ugráló, elma- szálódott foltokból álló, amatőr felvételt Lauda balesetéről, amit egy tizenöt éves fiú csinált, véletlenül épp akkor elindítva kameráját, de még ma is beleborzongok, ha vetítik valahol. Aztán Lauda négy hét múlva megjelent a stúdióban: fején még mindig gézkötés, füle helyén véres csonk, homlokán frissen plasztikázott idegen bőr. Rémes volt, de addig még senkire nem voltam olyan büszke, mint rá. Azontúl úgy éreztem, hogyha Lau- dáról van szó, rólam van szó. Hisz mi kell több egy tizenkét éves fiúnak, mint hogy a szeme előtt jelenik meg „a" halált megvető bátorság. Lauda-kultuszomnak voltak állomásai. Az első ilyen volt a Lauda-füzetek gyártása. Ez nem állott másból, mint hogy iskolai kockás füzetbe mindent beragasztottam, ami .laudás cikk vagy kép megjelent. E füzetek fontossága rendkívüli volt számomra, s jól tudták ezt szüleim is, akik, amellett, hogy eleve rossz szemmel nézték nyírbálásomat és ragasztásomat, egy idő után azzal fenyegetőztek, hogyha nem tanulok így meg úgy (azaz jobban), bizony elszedik majd a Laudás-füzeteket és tűzre vetik. Az igazat megvallva, én ebben sosem hittem igazán; kipofozhatnak, eltángálhatnak, ahogy csak bírnak, lelencházba adhatnak, de a Laudás- füzeteket nem vehetik el, véltem, akkora bűnt úgyse tudok elkövetni. Tévedtem. Mikor számtanból (im másból is, Istenem!) a nem tudom én, hányadik 3-ast vittem haza, apám elszedte a Laudás-füzeteket, és csak két hét múlva adta vissza, mikor jobb előmenetelt tanúsítottam. De az a két hét számomra fölért tíz év börtönnel. Egy más alkalommal — ez már 1978-ban volt, Lauda otthagyta a Ferrarit, Brabhammel próbálkozott, kevés sikerrel —, egyenesen azt kaptam büntetésül, hogy nem nézhettem meg a Monacói Nagydíjat. Először ezt se hittem el, hogy komoly, csak akkor döbbentem a valóra, mikor bezavartak a szobába, és hiába növesztettem a fülem lapátnagyságúra, még a szpíker hangját se hallottam. Cselként azt vetettem be, hogy többször ót- ballagtam (csigatempóban) a tévészobán, de mindig megnógattak, menjek már, nincs ott semmi keresnivalóm. Végül apámnak mégis megesett rajtam a szive, és a verseny felénél, egy ilyen átvonulásom alkalmával, szólt, ha hozok neki a t-onyhábó! két túrós buktát, nézhetem a folytatást, Lauda fantasztikus volt, csak egy defeít fosztotta meg a győzelmétől. Az internátusbán, ' ahova jártam, újabb gondok jelentkeztek. A délutáni tanulóidő mindig egybeesett a versenyekkel. Cselre cselt kellett halmoznom, és sokszor még így is hol a futam elejéből, hol a végéből kellett lecsípjek egy-egy félórát. Szerencsére szövetségesre akadtam az új technikatanárban, és az ő védelme alatt némileg biztonságban éhezhettem magom. Közben persze változtak az idők. Lauda visszavonult, nekem marad Gilles Villeneuve és a Ferrari. Aztán Villeneuve meghalt, Lauda visszatért, és az első versenyt, amit élőben láthattam (1982. Brands Hatch), meg is nyerte. És abszolút komolyra fordítottam a dolgot: gondoltam, ha már Magyarországon ,az életben nem lesz Forma—1, legalább én tartsam „velük" a kapcsolatot. Levelezésbe kezdtem En- zo Ferrarival, aki elküldte az életrajzát, Laudával, Hunttal, Stalling Mosszal, Stewarttal, Brabhammel, Laffite-tal, kiadókkal, autós cégekkel. Aztán mégis, valami csoda folytán: 1986. augusztus 10. I. Magyar Nagydíj. És 1990-ben ott állok a Hungaroring közepén, akreditációs kártyával batyogok át a Marlboro-hidon, le a boxokba, Mansell-lel fényképezkedem. Ahogy nem tudom hinni, hogy valaha is megtörténhet, már most is alig tudom hinni, hogy egyáltalán megtörtént. Sose akartam a Holdba szállani, kincses szigetre bukkanni, kalózvezér lenni vagy éppen masiniszta. E l akartam menni egyszer az autóversenyre, besétálni az autók közé, s mikor beindítják mellettem azt a 750 lóerőt, hagyni beleremegni mincfen porciká- mat, hogy fölkússzon a szívemig, s végre azt gondolni: itt vagyok I Méhes Károly Uj könyvek A legjobb haverom. Finn gyerekversek A modern skandináv „kamaszvers" előző antológiája, Ami a szivedet nyomja címmel rövid időn belül öt kiadást is megért hazánkban. A mostani kötet finn gyerekversek közül válogat. A „második születés", a kamaszkor gyakran egész életre kiható élményvilágát szólaltatják mega gyűjtemény költői, gyakran a legmodernebb poétikai eszközökkel. Sohonyai Edit: Macskaköröm Ebben a derűs naplóregényben az alig húszéves szerző saját bakfisnaplójának elemeit használja fel, s a magyar ifjúsági irodalom legjobb nagyományait követve, de mégis oly természetes, magától értetődő modernséggel egy igencsak kritikus kamaszlány görbe tükrét tartja önmaga és a világ elé A regényt a szerző rajzai illusztrálják; különösen elnagyolt állatfigurái telitalálatok . . . (Móra-Robin- son, Pöttyös Könyvek sorozat) Novák Béla Dénes: Utolsó aperitif Novák Béla Dénes verseivel már legalább egy évtizede jelen van folyóiratokban, antológiákban, de csak most jutott első, önálló kötetéhez. Bővérű, vagabund-lírája némiképp Berda Józsefre emlékeztet. Keresetlen, érdes, szókimondó költészetének, plasztikus nyelvezetének különös ellenpontját a komor, kiábrándult, lemondóan legyintő „bús férfi panaszai" adják. „Bá- rány-ganaj, alvadt-vér, ál-bor maradt az utolsó vacsorából." — írja egyik szép versében. Kortárs költészetünk egyik érdekes, markáns alakját ismerhetjük meg. (Móra Kiadó)
