Új Dunántúli Napló, 1991. augusztus (2. évfolyam, 209-238. szám)
1991-08-03 / 211. szám
e aj Dunántúli napló 1991. augusztus .3., szombat Az Európa Tanács kezdeményezte Információk az önkormányzatoknak ígéretes tartalmú levelet kapott a napokban Maurer György, villányi polgármester, a Községi önkormányzatok Szövetségének küldötte az Európa Tanácsban. Sucien Ser- gent, az Európa Tanács állandó konferenciájának elnöke arról tájékoztatta, hogy az Európa Tanács és a magyar kormány a közelmúltban Nemzetközi Alapítványt hozott létre, amelynek célja a magyar önkormányzatok segítése. Az alapítvány központja Budapest, a kuratórium tagjai az Európa Tanács, illetve a magyar kormány tisztségviselői. Elnöke dr. Verebélyi Imre, a Belügyminisztérium közigazgatási államtitkára. — A tavaszi ülésszakon az egyik állandó témánk az volt, hogy miként lehetne az önkormányzatoknak, elsősorban a kisebb kitekintéssel, kevesebb tapasztalattal bíró községi önkormányzatoknak segíteni — mondja Maurer György. - Akkor vetődött fel az alapítvány ötlete, amely számos . tagállam képviselője részéről támogatósra talált. Mindazt, amit Strassburgban felvetettünk az alapítvány legtöbb céljai közé sorolták. Ezek között szerepel, hogy Budapesten létrehoznak egy dokumentációs és információs központot, amelyen keresztül folyamatosan közzé lehet tenni azoikat az információkat, amelyek révén a magyar települések megismerhetik az Európa Tanács tagállamai önkormányzatainak szervezeti felépítését és tevékenységét. Oktatási tanfolyamok szervezését szorgalmazzák és támogatják. Ezeket a tanfolyamokat a helyi és a területi választott képviselők részére szerveznék és nyugat-európai szakemberek ismertetnék az adott ország közéleti szervezeteinek működését. Ezzel párhuzamosan tapasztalatszerző céllal külföldi látogatásokat, illetve tanfolyamokat kezdeményeznének a helyi és területi választott képviselőknek. Az alapítványt bejegyezték. Címe: H 118 Budapest, Ménesi u. 5. Telefon: 1-18-69-659. Telefax: 1-18-69-312. Az alapítvány tisztségviselői felhatalmazást kaptak a tárgyalásokra azoknak a nyugat-európai országaiknak a képviselőivel, amelyek az alapítvány céljainak támogatását már korábban jelezték. T. É. Még kitartunk... De meddig? A Pécsi Mezőgép nem hivatkozhat orra, hogy az összeomló szovjet és KGST piac juttatta a csőd szélére, hisz az említett piacot sohasem kellett megcélozniuk. Ök megúszták ezt a sokkot - bár átvitt értelemben mégis isszák a levét. Ezért voltunk annyira kapósak hajdanán idehaza is, amikor még volt pénze az élelmiszer- feldolgozóknak a fejlesztésre. Valaha szériában gyártottuk biztos megrendelésre a rozsdamentes tejhűtőket, a sajtgyári nagytartályokat, a szüretelőkocsikat, műhelyekbe a futódarukat és a darupályákat, a környezetvédelmi berendezésekhez az el ektrof i I terek acélszerkezeteit, s a Car- borobot kazánokat, hogy csak a legfontosabb termékeinket említsem. Most meg? Egyedül talán abban reménykedhetünk, hogy a Carborobot iránji keNézzük sorjában! — Ki gondolta volna, hogy ilyen kiszámíthatatlan hirte- • lenséggel omlik össze a hazai piac? Mi alapvetően a hazái megrendelőknek hajtottunk végre fejlesztéseket, vásároltunk lícenceket és sza- 'kosodtunk, alapvetően a mezőgazdaság és az élelmiszer- ipar igényeire. Emellett min- dig^ jelentős tőkés megrendelésünk is volt, sok nagy céggel álltunk termelési együttműködésben. Most mindkettővel pórul jártunk. Termékeink hazai piaca elfogyott az általános elszegényedés következtében. Az öjrö-' k(js nyereséges termelés után most ott állunk, hogy még fizetőképesek vagyunk. Még^. De meddig? Sokan jönnek az általános szöveggel, hogy így a termelékenység, úgy a minőség, meg a költségcsökkentés. Nézzük sorjában! Kezdjük a termelékenységgel! Racionálisan hajtottuk végre a létszámleépítést és a termelőkapacitás visszaszorítását olyan szintre, amit a megrendeléseink alapján még tisztességgel ki is tudunk használni. Most már végképp nincs pénzünk a drága nyugati gépekre, de az elmúlt évek kis nyereségéből sem igen tellett. A munkást meg nem lehet megfeszíteni. Öt csak az érdekli, hogy Tegyen munkája és pénzt keressen, az infláció miatt az utóbbiból egyre többet szeretne hazavinni. Mi tartottuk magunkat az előírt bérfejlesztési előírásokhoz, azaz jó fiúként sosem léptük túl a lehetséges, illetve az engedélyezett kereteket. Most már tudom, nem ezt kellett volna tennünk . . . Ezért vagyunk jelenleg is ott, hogy nálunk az átlagórabér 70 forint körüli, s a minimálbér 7000 forintra emelésénél 70 dolgozónk bérét kellett erre az előírt szintre felemelnünk. Pedig a gyáregységeinkben és üzemeinkben jelentős tőkés piacra is termeltünk. Tehát nem akármilyen munkát adtunk ki a kezünkből. És micsoda aránytalanságok vannak az állami szektor bérei között! Egy ismerősöm 17 éves, a szakmájában frissen felszabadult fiát 70 forintos órabérrel vették fel az egyik közszolgáltató vállalathoz, holott ő még abszolút kezdő. Nálunk meg a kvalifikált szakemberek kereshetnek ennyit! Meghalt a hazai piacunk, s nem azért, mert selejtet, A szállításra váró kész 4artáJykocsi Fotók: Káródi Gábor Ö diktálja az árakat — megjegyzem, azok elég nyomottak —, mi meg kénytelenek vagyunk elvállalni a munkákat, hisz nekünk is élnünk kell. A tőkés partnert az áralkunál nem érdekli a több évtizedes korrekt üzleti kapcsolat, a termékeink garantált minősége, a szállítási határidőink betartása. Ö, mondjuk 1990 őszén leszerződött velünk egy bizonyos munkára x összegért. Aztán amire teljesítünk, kiderül, hogy infláció miatt már nekünk nem annyiba kerül az adott termék, mert 30 százalékkal drágábban jutunk a vashoz, lényegesen drágább az energia és minden. Ezeket a költségeket kénytelenek vagyunk lenyelni, amíg csak képesek vagyunk rá, mert az árkülönbözetet lehetetlen érvényesíteni nyugaton. Ök meg jönnek, elégedettek velünk, hozzák az újabb megrendeléseket — közben mi a munkánk mellett is éhenhalunk. Hogy miért nem diktálhatjuk •mi az árat? Ugyan kérem. A nyugati partner 10 és 100 hasonló profilú cég közül választhat, s ha mi kötjük az ebet a karóhoz, hát évtizedes korrekt partnerség ide, évtizedes üzleti barátság oda, olyat választ, aki számára a legolcsóbb. És olyat is bőven talál Közép-Kel et-Európá ban. Mellettünk a minőség, a megbízhatóság és a gyártási tapasztalat szól, de a pénz beszél. így aztán ott vagyunk, hogy minél több exportot teljesítünk, annál nagyobb a ráfizetésünk. Belerokkanunk a tőkés exportba A vállalatunk az élelmiszer- ipari tartály profilban volt rendkívül erős a mezőnyben. resiet a fűtési szezon bekö- szöntével meglódul. Talán. Korábban az éves termelési érték négyötödét adta a belföld. megTendelésállomány, most meg a fénykorunkhoz képest 70 százalékos kapacitásunk elenyésző részét tölti ki munkával a hazai piac. Döngethetnénk a mellünket, hogy bezzeg a tőkés exportunkat megháromszoroztuk. Ez így igaz, csakhogy anyagilag — a már említett okok miatt- belerokkanunk. S minél több az exportunk, orrnál nagyobb a ráfizetésünk. Nálunk még a minőséggel, a termékváltással sem volt soha különösebb gond. Hiszen 1984-től gyártjuk licenc alapján a német Spitzer silójárművek alumíniumtartályait és két éve komplett járműként is értékesítjük ezeket. Világszínvonalú termék. Amíg a Spftzer cég korábban évente 500 tankautót adott el a nagyvilágban, ma már ezret értékesít, addig mi idehaza a két típusban tavaly húszat értékesítettünk, és jó, ha idén n^m vonják vissza a -3 darabos megrendelést. Igény lenne rá, csakhogy pénz nincs. Tavaly óta gyártjuk ugyancsak licenc alapján a Mini- chmayr öntözőgépet, amelyből a licencadó osztrák Brem- staller GmbH évente 40 darabot visszavásárol. Ez is kelendő érmék, hisz paramétereiben ugyancsak világszínvonalú - ám de idehaza már nincs, aki megvegye. A környezetvédelmi berendezésekhez gyártott elektrofil- ter acélszerkezeteinkre idén egyetlen belföldi megrendelésünk sincs már. Épp környezetvédelemre lenne pénze a magyar iparnak? Tavaly 750 millió forintos termelési értékünk volt (amiből 150 milliót tett ki a tőA megcsappant látszám és a kényszerű körülmények miatt megfogyatkozott termelőeszközök oka a hazai piac szinte teljes elhalása. No jó - mondhatná bárki - miért nem növelik a tőkés exportot? Miért nem? Ez viccnek is erős, hisz a termelésük 80—90 százalékát az export teszi ki, mégis egyre közelebb járnak a fizetésképtelenséghez. Épp a tőkés export okozta kényszerű ráfizetés miatt. De halljuk mindezekről a Pécsi Mezőgép igazgatóját, Vig Miklóst, aki oly természetesen ad választ a miértre és oly logikusan szedi csokorba az ok-okozati összefüggéseket, hogy bűnnek érezném, ha kérdéseimmel megzavarnám. vagy rossz terméket gyártottunk. Nincs pénzük a megrendelőinknek. Pedig a hazai piacon így-úgy érvényesíteni lehetett a megemelkedett költségeket, tehát lényegében a pénzünknél voltunk. A nyugati megrendelőt teljesen hidegen hagyja a magyarországi inflációs szorítás. A Mezőgép cserkúti telepén készülő tartályok kés export). Az első félévi mérlegünk és az optimista jóslataink szerint év végére talán elérjük a 600 milliót, s a hazai megrendelésékben a 100 milliót. S félő, mindez 'derűlátó jóslat. Kétmilliós kintlevőség Lényegében az export élteti vállalatunkat - amíg a ráfizetés miatt bele nem pusztulunk. Zömmel anyagos konstrukcióként szállítjuk külföld'' megrendelőinknek a Spitzer- tartályokat, a Miniohmayr öntözőgépeket, a Lurgi elektrofil- terházakat, a Krupp Polysins cementgyári acélszerkezeteket, . a Mannesmann—Demagnak a szentgotthárdi Opel-gyár technológiái berendezéseit, a Kefschgens üvegtároló áflva- nyakát.. . Tehát mi nyugati színvonalon termelünk. A már leszűkített 'létszámunk és termelőkapacitásunk költség szintjét is ott faragjuk le, ahol csak tudjuk. S hiába zárunk Te kihasználatlan Termelőcsarnokokat és állítunk le’ munka hiánya miatt termelő- berendezéseket, a költségszin- tüjik nullaszaldóssá tételéért nekünk 650 milliós termelési értéket kellene teljesítenünk. Hogy miért ilyen magasak még így is a költségeink? A kamatterheket csak a készleteink és a kintlévőségeink csökkentésével tudnánk elfo- ■ gadható szintre leszorítani. Csak hát átlagosan 100 millió forintos a kintlévőségünk, s szerencsénk -van, ha a termékeink árát - melyet ugye ■ nekünk kell megfinanszírozni - három hónap utón megkapjuk. Addig is kell a pénz, azt meg csak gyilkos kamatra lehet kapni. A költségcsökkentés legeredményesebb módja, ha növeljük a termelést, mert úgy a fajlagos költségszint lényegesen alacsonyabb, mivel növekszik a bevétel. Ez elméletben így igaz. De kinek dolgozzunk? A belföldi piac elúszott és nem a mi hibánkból. A tőkés exporttal, épp a nyomott és a hazai inflációt figyelmen kívül hagyó árokkal viszont csak a veszteséget hozzuk a nyakunkra. Még fizetőképesek vagyunk. De meddig? Nem adjuk fel S idehaza nemcsak a piac omlott össze, a bizalmunk, a hitünk is. Bértömeggazdálkodásban voltunk, leépítettük a létszámot, hogy az eltávozottak megmaradt bértömegével legalább azokat tudjuk megtartani, akik nélkül nem lennénk a szakmában azok, akik vagyunk. Ennek jelentős részét viszont a minimálbér' kötelező felemelése vitte el. Hogyan várható el ezek után, hogy a kvalifikált emberek tovább húzzanak inukszakadtáig? Végül is idén tudtunk átlagosan 18 százalékos béremeléssel élni, de kérdem én: mennyit ér ez, arrfikor az elismert infláció 38—40 százalékos? Két éve keressük a partnercégeinkkel a vegyesvállalat: lehetőség kialakítását. A nyugatiak őszintén megmondják: nem vagyunk elég szép menyasszony, hiszen olcsóbbak vagyunk számukra, ha csak munkára szerződnek velünk. A KGST-piac összeomlásának abban látjuk kárát, hogy minden hasonló profiiá cég, aki korábban zöménél keletre termelt és emiatt a padlóra került, a percnyi létükért árban mindenki -alá ígérnek. Mindenki kapar a maradék kis piücszeletkéért és ott tart be p lehetséges kenyécfllen- ségének, ahol és ahogy csak tud. A privatizációs törekvéseink is mint mágnes a vasat, úgy vonzzák a kóklereket. Nagyon észnél--kell lennie mindenkinek, nehogy csöbörből vödörbe essék. Piac nélkül nehezen tudom elképzelni az átalakulást. Bizonyára bennem vari a hiba, hogy nem találunk kiutat. A legjobb tanács ez ügyben, amit kaptam: komám, azt csinálsz, amit akarsz. Hetedik éve vagyok a cég igazgatója, s némi öniróniával úgy is mondhatnám: a hét szűk esztendőből ez a hetedik. Vannak testvérvá.Ualataink, ahol a nagyszervezeteket kft.-kké alakították át. Talán nálunk is ez jelenti a jövőt? Legalábbis a talpönmaradást? Ami még ugyancsak bosz- szant mindannyiunkat? hogy sorra bombázzák szét az egyébként még életképes nagy cégeket, ugyanakkor azt hallani felelős beosztású emberektől, hogy meg kell őket tartani, mert nélkülük .hová, kihez kötődik a felnövekvő kisvállalkozói réteg? Furcsa ellentmondás, annyi szent. EJa- hez csak annyit fűzök kommentárként, hogy olyan technológiai kapacitásért (élhajlí- tás, darabolás, lángvágás, plazmavágás, stb.), amivel mi rendelkezünk, kihez fordul a kisvállalkozó, ha nem hozzánk? Mert ilyen drága berendezéseket nemigen engedhet meg magának egyetlen kis cég sem. Tehát, ha mi is lehúzzuk a redőnyt, kihez fordulnak majd kisvállalkozók? Elnézést, hogy mindez kikívánkozott belőlem. De nehogy azt higgye, mert egyfolytában rosszaibbodik a helyzetünk, nincs eredményünk, s egyelőre még perspektívánk se, hogy eleve feladjuk . . Nem I Murányi László
