Új Dunántúli Napló, 1991. augusztus (2. évfolyam, 209-238. szám)

1991-08-24 / 231. szám

1991. augusztus 24., szombat aj Dunántúli napló 7 Az ú j történelemkönyvre még várni kell Beszélgetés a Művelődési Minisztérium munkatársaival Augusztus 20. némiképp vá­lasztóvonal, utána már csak bő tíz nap van hátra a vaká­cióból, s aztán megint kezdő­dik az iskola. Persze, a nyár igazából csak a gyerekek szá­mára gondtalan pihenés, az oktatók, s mindazok, akiknek feladata, hogy az új tanév minél zökkenömentesebben be­induljon, régóta dolgoznak azon, hogy a dolgok szerve­zési része ne okozzon senki­nek se fejfájást. A tanév mindenképpen egyik legfontosabb része, hogy mi­nél előbb tisztázzák, egyes tantárgyakon belül mit is ta­nítson a pedagógus, milyen tankönyveket használjon, hasz­nálhat. A Művelődési Miniszté­rium főmunkatársa, Szabó La­jos ad röviden tájékoztatást arról, mi a helyzet jelenleg a kötelező vagy nem kötelező tantervekkel kapcsolatban: — Komolyabb tantervi vál­toztatás most, az év elején nincs, legalábbis nem köz­ponti. A Nemzeti Alaptanterv még munkálatok alatt áll, szeptemberre még biztosan nem jelenik meq. De igazság szerint, nagyjából meg is szűnt ez a felülről jövő, mindenki számára kötelező tantervesdi, leginkább arra koncentrálunk, hogy szervezeti kérdésekben segítsünk, és természetesen gyűjtünk mindennemű informá­ciót, amit az egyes iskolákból kapunk. A tanévnyitó ünnep­ség is szerény lesz, a minisz­ter úr köszönti majd az új évet. — Okoz-e gondot esetleg az önállóság hiánya, ahol idáig hozzá voltak szokva az ,,uká- zokhoz", most hirtelen egye­dül állnak? — Nem. Távolról sincs az a bátortalanság, amit föltételez­ne az ember. Több száz isko­lában folyik kísérleti munka, olyan tanítási módszerek ki­próbálásával, melyekre idáig nem volt lehetőség, vagy eset­leg információhiány miatt nem is tudtak róla. Mindent sza­bad, ami alapvetően nem tér el az Oktatási Törvényben le- fektetettektől, meg külön en­gedély sem kell hozzá. — Érdekelne, hogyan visel­kednek az újonnan vagy új­raalakult egyházi iskolák, mert ök bizonyára egy kész kon­cepcióval kezdenek újra taní­tani, azaz talán sokkal hatá­rozottabban tudják, mit akar­nak? — Az egyházi iskolák még dinamikusabbak, mint a töb­bi. Nem tudom, valójában mi­nek köszönhető, tán a lelki beállítódás, vagy a teljesen másfajta időkeret, mindeneset­re azon túl, hogy vállalják persze, a nevelési-oktatási terv gerincét, teljesen szabad te­ret biztosítanak egy-egy spe­ciális módszernek, megközelí­tésnek. Ezért is örülünk, hogy folyamatosan szaporodnak az ilyen iskolák, jó lenne, ha még több lenne, de a szervezési gondok miatt csak lépések­ben lehet előre haladni. Igaz. az ország költségvetése fede­zetet biztosít a működésükhöz. Mindezzel együtt azonban, mondom, semmiféle jelentési kötelezettséggel nem tartoz­nak, teljesen szabadok, akár­csak a magániskolák. A tantervi változtatások leg­húsbavágóbban a történelmet érintik, ezért nem csoda, hogy Czimmer László miniszteri ta­nácsos egymaga van megbíz­va ennek a kérdésnek a ke­zelésével. Tőle is rövid hely­zetjelentést kértem: — A legkritikusabb a hely­zet történelemügyben oz álta­lános iskola 8. és a közép­iskola IV. osztályában, tehát a XX. századi, azon belül is az 1945 utáni történelmet ille­tően. Hamarosan kiadásra ke rül az új általános iskolai könyv, Fekete János irta, azt hiszem, alapos, jó munka, és időtálló is, nem kell majd ha­mar lecserélni. Sokkal rosz- szabb a helyzet a középisko­lás könyvvel, ami vállalkozó híján el sem készült, és ugyanez történt a „Bevezetés a filozófiába" tankönyvvel is, amely tantárgyat idén könyv hiányában nem is fognak ta­nítani. Adunk majd ki ugyan úgynevezett témafüzeteket se­gítségképpen, de nagyon sok minden a tanár önállóságára van bízva. Ősszel még meg fog jelenni egy negyedikesek­nek szóló történelmi olvasó­könyv, mely főleg 1956-ot dol­gozza föl szemelvények alap­ján, az előszót Göncz Árpád írja hozzá. Valószínű, azon­ban, hogy az érettségin és a felvételin is, ugyanúgy, mint tavaly, csak 1945-ig tesznek föl kérdéseket a jelölteknek. M. K. A nemzetiségi kultúra érdekében Támogatást vár a múzeum A nemzetiségi értékek ki­emelt gyűjtésére hozták létre a bázismúzeumokat és nemze­tiségi tájházakat. Baranya me­gyében 1975-ben a mohácsi Kanizsai Dorottya Múzeumot választották ki bázismúzeum­ként. Ezek a múzeumok or­szágos feladattal bírnak, de a megyei múzeumok igazgatósá­gához tartoznak. A tájházak, miként Baranyában a mecsek- nádasdi vagy az ófalui, a mú­zeum néprajzi osztályához kapcsolódnak. A bázismúzeu­mok minisztériumi támogatást kaptak alkalmanként, de a fenntartásuk a megyei igaz­gatóság feladata. Mindezt azért volt fontos le­írni, mert dr. Újvári lenő, a Baranya Megyei Múzeumok Igazgatóságának vezetője és a Kanizsai Dorottya Múzeum igazgatója, dr. Sarosácz György úgy tájékoztattak, a tárgyvá- sáilásra fordítható összeg, ami a mohácsi múzeumnál száz­ezer forint, nem emelkedett egyenes arányban az infláció mértékével, s így a koráb­biaknál kisebb ütemben tud­ják fejleszteni a múzeumot, és a jól bevált csoportos nép­rajzi gyűjtések helyett megbi- zatásos gyűjtésre kell áttér­niük. Dr. Újvári Jenő elmond­ta, a múzeum igazgatók érte­kezletén és minden fórumon, amikor a kormány kulturális képviselőivel találkoztak, fel­vetették, jó lenne, ha a bá­zismúzeumok kapnának köz­ponti támogatást is, az ed- dini szervezeti hálózat meg­változtatása nélkül. A nemze­tiségi szövetségekkel is sze­retnének szorosabb kapcsola­tot kiépíteni. S milyen értékeket tudhat magáénak a mohácsi bázis­múzeum? Még az országos feladatkör elnyerése előtt el­kezdte a horvát, szerb, szlovén anyagot gyűjteni dr. Sarosácz György. Ma többek között 22 teljes nemzetiségi szoba, ti­zenkét ezer nemzetiségi fotó, 135 festett láda, ötven szök- röny, ötszáznál több szőttes, százhatvanöt gyermek- és fel­nőttruha van a múzeum bir­tokában. Tizenöt év alatt har­minchat időszakos kiállítást rendeztek, a gyűjtött anyagot tudományosan feldolgozták, kutatócseréket szerveztek. Nem­régiben új, állandó kiállításuk nyílt minisztériumi segítséggel a mohácsi volt pártházban, amely a magyarországi horvá- tok, szerbek és szlovének nép­viseletét és népművészetét mu­tatja be. Nyújtanak be pályá­zatokat a nemzetiségi kisebb­ségi alaphoz, legutóbb kata- lóguskészitésre elnyertek há­romszázezer forintot. Felvető­dött annak lehetősége is, hogy a mohácsi helytörténeti 'onyag megerősítése érdekében a vá­ros önkormányzata valami se­gítséget nyújtana a múzeum­nak, de ez az állandósuló tárgyvásárlási és publikálási gondjaik megoldását nem je­lentené. B. A. „Minden foto mii uesz magányos...” Egyedül a fény játékában Bruno Bourel világa Fotóművészhez készülök, de amikor megérkezem, egy zon­gora mellett találom. Elnézést kér, az ablakhoz áll, és meg­próbálja a légárammal hűsit- tetni kimelegedett homlokát. Mosolyog. Amúgy visszafogot­tan, férfiason. A zongorát gon­dosan lezárja, betakarja. Mint reggel, ha az ember még utoljára megigazítja a taka­rót hátrahagyott kedvesén . . .- Mit keres egy fotóművész a zongoránál? — A zene mindig nagyon fontos volt nekem, de eléggé késön kezdtem el tanulni. Ezért nem is vállalkoztam ar­ra, hogy zenei pályára kerül­jek, de ha sokat utazom, és nem jutok zongorához, nagyon tud hiányozni. Most is, már négy hónapja nem játszottam!- Hogyan lett lotómüvész? — A Polaroid céggel történő találkozásom volt az első lé­pés. Négy évig rengeteget dolgoztam. elsősorban az USA-ban, ahol így nyelvet is tanulhattam. A tekete-feher képekhez egy francia mester vezetett el, aki Párizsban meg­vette tőlem a zongorámat, amit azért kellett eladnom, hogy az útiköltségem megle­gyen. Ö fedeztette fel velem az igazi fényképezés rejtel­meit. A képek, melyeket most csinálok, nem riportfotók, nem­igen lehet őket eladni lapok­nak. Az az ösztöndíj, mellyel most Magyarországra jöttem, szerencsére lehetővé teszi, hogy minden megkötöttség nélkül, szabadon dolgozzam. Már most is nagyon sokat lát­tam, de szeretném az orszá­got még jobban megismerni. Nagyon meglepett óz a kü­lönbség, amit a város és a vidék, de elsősorban Budapest és más részek között tapasz­taltam. De nagy eltérés van az ország nyugati és keleti ré­szei között is, például keleten nem beszéltek idegen nyelve­ket, miq a nyugati határvidé­ken igen. Ott sokkal nyíltab­bak is az emberek, a keleti, északkeleti részeken nem fo- qadtak túlságosan kedvesen. Leoiobban az igazán kicsi falvak tetszettek, aprók, ter­mészetesek, emberiek. A nagy­várostól eltérően itt nyugod- tabb, lassabb az élet . . .- Ügy látom, olyan a sze­me, mint más emberé. Miért lat mégis másként egy lotós? Mitől más az ö világa? — Azt hiszem, az a titok, hogy az ember nem valami speciálisat keres, hanem időt szán arra, hogy körülnézzen, megfigyelje maga körül a dol­gokat. Mindig történik valami, és jó, ha mindig ugrásra ké­szek vagyunk. Az én számom­ra nagyon fontos a fény. Né­ha elég csak a fény játékát, a fénytöréseket figyelni, kö­vetni. Törekedni kell rá, hogy igazi kapcsolatba kerülhes­sünk a külvilággal.- Én pedig azt hiszem, hogy a lotós mindig magányos. Ma­ga nem?- Abban a helyzetben va­gyunk, hogy muszáj egyedül lennünk, ugyanakkor szüksé­günk is van másokra, hogy legyen visszajelzés. Végül is mindig találkozunk emberek­kel, és az újjal való megis­merkedés, a kíváncsiság sok mindent pótol. De azért igaz, hogy a magányosság minden fotóművésznek problémája . . .- Hogyha néhány jelzővel ösz- sze kellene foglalnia, milyen is valójában, mit mondana? Mi­lyen tulajdonságok kellenek ehhez a hivatáshoz?- Nagyon fontos az a ké­pesség, hogy az ember észre tudjon venni dolgokat, kiemel­je o háttérből, meglássa azt, amivel elmondhat valamit. A másik, ami kell, a következe­tesség, a kitartás. Én már tíz éve követek egy stílust, és még csak most jutok hozzá, hogy valamiféleképpen kitelje- sitsem. Kell, hogy mindenki megtalálja a maga arcát, és különösen az elején számít, hogy a saját utunkon járunk-e.- Utoljára még szeretnék egy történetet hallani . . . Egy kép történetét, amelyik ked­ves magának. — Egy kapualjban történt, Budapesten. Beálltam, hogy filmet cseréljek, és megláttam egy kislányt, ahogyan ott ját­szik. Nagyon szeretetreméltó volt, lefényképeztem. Az édes­anyja éppen jött, elkezdett vele kiabálni, és meg is ütöt­te. Elmentek ... Én nagyon szeretem azt a képet, elége­dett vagyok vele. De mindig ott van az a szomorúság is, amit azért érzek, hogy a kis­lány miattam kapott ki. Saj­nálom, hogy már nem tudok oda visszatérni, és adni neki a fotóból . . . Bruno Bourel különös em­ber. Es tudja jól, milyen erő lakik egy-egy képben. Mert fényképezni annyi, mint „fény­képet venni", valamit a má­siktól megszerezni. Ezért van, hogy néha napokig nem nyúl a géphez, mert már túl sok­nak érzi, amit elvesz. De az­tán újra útnak indul. Mert újabb kép kell, mely beszélni tud, a fénynek és a sötétség­nek nyelvén. Hodnik Ildikó Sztárok és gázsik Jobbágyszínészek Magyarországon Hol von mór az az idő, amikor a magyar színész nem győzte a haknizást, és léte­zett magyar filmgyártás! Nincs pénz sem erre, sem arra, omióta a kultúra is sátrat vert a piacon, és a kuncsaftok egyre jobban megválogatják, mire költik azt a keveset, amit szórakozásra szánnak. Sokon kerültek az utcára évad végén. A több önbiza­lommal rendelkező művészek pedig igyekeznek szabadúszó­ként leszerződni egy-egy pro­dukcióra. A színházigazgatók döbbenten veszik tudomásul, hogy egy szabadúszó színész magasabb gázsit követel, vagy nem szerződik. Vikidál Gyula ma annyit kap egy fellépésért, mint Tal- nay Klári. Haumann Péter kb. tízszer annyit kap egy új mu­sical főszerepéért, mintameny nyiért Malek Andrea elvállal­ta az Evito címszerepét. Szí­nésze, ügynöke és persze, színházigazgatója válogatja, hogy melyik színésznek sikerül kitörnie abból a jobbágysor­ból, ahol a szokásjog szerint senki sem pótolhatatlan, a sztár-státust nem a siker, ha­nem a pályán eltöltött idő ha­tározza meg És persze, a színház fizetőképessége. A szabadtéri színpadok vezető előadói ötvenezer forintot is kophatnak egy előadásért; ha operaénekesről van szó, het­venezret is kereshet egy es­tén. Ezek után elég meglepő, hogy a Rock Színház művé­szei százötven forintos próba- díjért dolgoznak. A Mária Evangéliuma cimű produkciót az egyik vezető ha­zai bank szponzorálta. Milliós támogatása fejében — többek között — azt kérte, hogy az előadás egyik jelenetéről ké­szült fotóval reklámozhassa magát — a tévében és az or­szágos napilapokban. A jele­net középpontjában álló mű­vész pedig annyit kapott a bank számára sok új kun­csaftot jelentő rekláméit, amennyit ön, kedves olvasó. S amikor vesztesége tudatában a művész szerény és jogos gá­zsiemelést kért a színháztól, közölték vele, hogy legyen há­lás, mert a bank támogatása nélkül nem jött volna létre a produkció, és őt sem szerződ­tethette volna a színház. Sok víz lefolyik még a ha­zai vizeken, amig a megvál­toztathatatlannak tűnő társula­ti úttörőcsapat-szellem és a hamisan értelmezett kollegia­litás átadja a helyet annak a kulturális joggyakorlatnak, amelyben a szerződés felté­teleit a siker legfontosabb biztosítéka, a színész határoz­za meg. Amikor az egyik ve­zető színészünk szavaival élve: „nem lesz magától értetődő, hogy a darab főszéreplője so­sem fog annyit keresni, mint a színigazgató". S ez nem csupán gázsikérdés. Szó van itt tévéfelvételről, reklámról, ezer más járulékos szempont­ról. Arról, hogy az állami tá­mogatásból egyre szűköseb­ben részesülő magyar színhá­zak ne adhassák tovább saját kényük-kedvük szerint a szpon­zoroknak a jobbágy-szinésztar- tás jogát. Ahhoz, hogy a jobbágyszí­nészekből művész urak legye­nek, két dolog szükséges: pénz és megfelelő művészkép­viselet. Az első csak a közön­ség és az állam jóvoltából, jól fejlett mecenatúra nélkül nem szerezhető meg, bár a Fővárosi Operett Színház és néhány más színház példája azt mutatja, hogy a jól gaz­dálkodás sokat számít, a Rock Színház Mária Evangéliuma előadását pl. kifejezetten egy nagy bank anyagi hozzájáru­lása tette lehetővé. A máso­dikat illetően, a magánvállal­kozás jellegű szinészképvisele- tek közül a Seven Arts ügy­nökség vállalta a kezdemé­nyező szerepet, de mintegy száz kliensével minőségi telje­sítményre eddig nem volt ké­pes. Néhány kisebb menedzser- iroda is próbálkozik a művész­képviselet egy olyan új for­májának a meghonosításával, amelyben végre nem a színész az áru, hanem a produkció. Havas Klára

Next

/
Oldalképek
Tartalom