Új Dunántúli Napló, 1991. június (2. évfolyam, 148-177. szám)
1991-06-22 / 169. szám
IO uj Dunäntüti napló 1991. június 22., szombat A megszállásnak vége! j ól emlékszem: 1945 koranyarán ösküben, az új hadsereg vasútbiz1956-ban elsősorban ezek ellen lordult országszerte a lelkeit nép dühe. zetközi jogi alap — legalábbis Magyarországon — már nem volt. tosító katonájaként szemtanúja voltam annak, ahogy a győztes Vörös Hadsereg országúton és vonaton végeláthatatlan tömegben özönlött kelet, hazafelé. A katonák ápolatlanok, rosszulöltözöttek voltak, de mégis — győztesek. És mentek, mentek, mentek . . . Eszünkbe sem jutott, hogy meg is állhatnak, hogy itt is maradhatnak. Akkor már hónapokkal túl voltunk az első megrázkódtatásokon, amiket mindenki másként élt meg. Másként a zsidó, aki az életét köszönhette a pillanatnak, s másként a német, akit tüstént elhurcoltak „málenki robot"-ra. Én, ha nem is felszabadulásként, de mindenképpen megszabadulásként éltem meg - mindama rettenettől, amiben részem lehetett az előző hónapokban. És volt egy aprócska epizód még azon a tavaszon, ami gyengédséget ébresztett bennem a győztes hadsereg iránt. Hazaszöktem Cinkotáról, ahol néhányon magyarok lábadozás közben oroszok között tevékenykedtünk konyhán, fürdőben — Pestre. Még haza sem értem, már ott volt egy bajtárs egy orosz kíséretében. Hatalmas magyar pofonok, és rögvest vittek vissza. A szálláson újabb pofonok, majd jött egy orosz azzal, hogy hivat a parancsnok, szedjem a holmimat és menjek vele. Megrémültem. Azokból, amiket addig hallhattam, nem sok jóra számítottam. De az ezredes rendes volt. Megvacsorázta- tott, majd a szobájában a kályha mellett mutatott fekvőhelyet. Ekkor értettem meg: a parancsnok tulajdonképpen megmentett engem, a kamaszkatonát a bajtórsaim esetleges bosszújától. Tudom, másoknak nem voltak ilyen kellemes élményeik. Az édesapámnak sem, aki az említett történet idején mór úton volt Asztrahány felé, ahonnan soha nem tért haza. Az első hetek, hónapok bizony ezrek, tízezrek számára sem leiszabadulást, sem megszabadulást nem jelentettek, hanem gyalázatot, ki- fosztottságot. Tele volt akkoriban az ország asszonyok, lányok megerőszakolásának a rémtörténeteivel, a zabrá- lósokkal. Mily messze volt ez a valóság attól a későbbi mítosztól, amit a leiszabadulás köré fontak! De hiszen az akkori történést maga a harcoló hadsereg sem tekintette felszabadításnak, s ezen nem is csodálkozhatunk, hiszen a Horthy-féle szerencsétlen kiugrási kísérlet után a Szálasi-rezsim „a nemzet totális hadbaállitása" révén élethalálharcot vívatott a szovjetek ellen. És a szovjet hadsereg megszállóként is viselkedett ebben az országban. S miközben az ország népe a megszállás borzalmaival küszködött, már kezdett megszületni a felszabadítás mitosza. Akkor is annak tűnt, ma sem értelmezhetjük másként, mint visszatetszőnek azt, amiyen körülmények között történt ez. A településen éppen elcsitult a harci zaj, s még szedték össze a civil hadifoglyokat, a „málenki robot” áldozatait, amikor már készültek a tervek - és szedték össze hozzá a megvalósítókat — a szovjet hősi emlékmű felállítására. A lakosság ezekkel nem tudott lelki közösséget vállalni, és nem is véletlenül Rettenetes volt, hogy a nemzetnek, amikor még frissek voltak a sebei, meg kellett tagadnia az áldozatot. Rettenetes volt, hogy négy és fél évtizeden át állandóan lelkifurdalást kellett éreznie a nemzetnek amiatt, hogy a nem akart háborúba sok tízezer honfitársunk az életét áldozta. Rettenetes volt, hogy nem emlékezhetett meg a nemzet a saját halottairól, és ehelyett magától értetődőnek kellett elfogadnunk évtizedeken át, hogy az „idegen halottak" emléke előtt rójuk le a kegyeletünket. A 40-es évek végére már a nyakunkon volt a mítosz — a megszállás addigra ügyesen elfelejtődött —, s a hatalom is a kommunisták kezében volt. Szerencsétlen körülmények összejátszásának köszönhettük ezt. Elsősorban annak, hogy Jaltában tulajdonképpen eladta Roosevelt és Churchill Európának ezt a lertályát Sztálinnak, aki aztán itteni fegyverei által segíthette hatalomra itteni híveit. Ha azonban a kommunisták nem is vállalták volna a szovjet kiszolgálását, a „nagy testvér” akkor is bármi módon megvalósította volna e térségben a nagyhatalmi törekvéseit. A kiindulási alap: a Szovjetunió 1944-ben betette a lábát a Kárpátmedencébe, olyan területet kebelezett be - a Kárpátalját -, ami az utóbbi ezerszáz esztendőben bizonyíthatóan nem volt sohasem orosz fennhatóság alatt. Ez az ok- kupáció (is) biztosította évtizedeken át, hogy a Kárpátmedencében az történjék, amit Moszkva akar, ezáltal lehetett ugyanis sakkban tartani az itt élő népeket. Eladták tehát Közép-Euró- pának ezt a tájékát, s Európa — hogy könnyebb legyen a lelkiismerete — ki is tagadta e népeket a kontinentális közösségből, Európa határát az NDK, Csehszlovákia és Magyarország nyugati határánál vonták meg. Mi pedig „jobb híján" belemerültünk a szélsőséges szovjet-barátságba, amire ma már csak viszolyogva tudunk visszagondolni. A szovjettől való függés, az állandóan résen lévő beavatkozás-készség olyan permanens félelmet keltett, hogv bármikor kimondhatják a Szovjetunióhoz tagköztársaságként történő önkéntes csatlakozást. Rákosi talán kapható is lett volna erre — még Sztálin életében —, s tán általános is lett volna ez a kényszercsatlakozás, ha a diktátor tovább él, s ha 1956 nem rendíti meg az egész szocialista rendszert. A „fordulat évétől” kezdve 40 éven át nálunk sem lehetett alternatívája a szovjetrendszernek — 1956 ezt a napnál is világosabban bebizonyította, s 1968 erre csak ráduplázott. Semmi esélye nem volt a változtatásnak a kádári „puha diktatúra” idején sem, s ebben elsőrendű szerepe volt a szovjet hadsereg ittléte „törvényesítésének”. A varsói szerződés ugyan nem a „csatlósóllamok” ún. védelmét szolgálta, sokkal inkább arról volt szó, hogy ezáltal a Szovjetunió nyugatabbra tolhatta a saját határait, ütköző-övezetet hozva létre Kelet és Nugat között. A varsói szerződés akkor biztosította a szovjet csapatok itteni „ideiglenes” állomá- soztatását, amikor erre nemT örténelmünk e 45 esztendejét az elvtelen szovjetbarátság határozta meg, miközben a szovjet- ellenesség szinte az első pillanattól fogva jelen volt a társadalmunkban. Kezdetben azért, mert a megelőző negyedszázad antibolsevista propagandája ezt belénk sulykolta, s ez élt tovább, utóbb pedig a megszállás tartósítása és elfogadhatatlansága okán. És különben is: úgy illett ezekben az évtizedekben, hogy jobban szeressük a Szovjetuniót, mint a tulajdon hazánkat. Magyar- országot szeretni utálatos nacionalizmus volt, a Szovjetuniót szeretni dicső internacionalizmus. És hogy mibe került nekünk ez az internacionalizmus, pontosabban a szocialista internacionalizmus? Jó volna végre ezt is megtudni! Miközben magunknak sem ment valami jól, hiszen — Rákosival szólva - nem ehettük meg az aranytojást tojó tyúkot, erőnkön felül kellett támogatnunk a fejlődő világban kreált szocialista országokat, amelyek vagy hátat fordítottak nekünk, amint kissé lábrakap- tak, vagy ugyanúgy belebuktak a szocialista kísérletbe, mint mi. Vajon mennyivel lenne jobb ma a helyzetünk, ha nincs az erőn lelüli fegyverkezés (hol volt Darányi sokat kárhoztatott milliárdos győri programja a háború utáni magyar fegyverkezéshez!), és nincs a számunkra nagyon költséges internacionalizmus? Ausztria állapota sejteni enged valamit. A magyar gazdaság minden elmaradottsága ellenére is magasabb színvonalon volt a lendületes újjáépítés után, mint a háborús károkkal nehezen birkózó, és mindjárt a háború után újabb, iszonyatos terhet jelentő hadigazdálkodásba bonyolódó Szovjetunió. De ezt a gazdaságot a szovjetizálás révén nagyon gyorsan szét lehetett zilálni. Természetesen nem szeretnék abba a manapság oly divatos tévedésbe esni, miszerint a negyvenegynéhány év alatt semmi sem történt ebben az országban. Nagyon sok minden történt itt, óriási dolgok születtek, melyek nélkül az új rendszerbe induló Magyarország egy más, valóban lepusztult ország lenne. A fájdalmas az, hogy ennél is sokkal, de sokkal több történhetett volna, ha nem szovjeti- záljuk szolgai módon gazdaságunkat, s nem vállaljuk önként az- általános világtendenciának ellentmondó, eredendően alacsonyabb műszaki-gazdasági színvonalat, mint aminek az ellenkezőjére magunktól képesek lettünk volna. M ost örömünnepet ülünk. A megszállásnak vége, és magunk felelhetünk e kis haza békességéért, jelenéért és jövőjéért. De az öröm azért ne fosz- szon meg bennünket a józan tisztánlátástól. Tudnunk kell, hogy egy egészen más Szovjetunió vitte haza a katonáit, mint amely idehozta őket. És azt is, hogy a csapatkivonás nem annyira a mi erőnkön, mint inkább a századvégi Szovjetunió gyengeségén múlott. De hát ez mit sem csökkentheti afeletti örömünket, hogy a legfőbb 56-os követelés megvalósulásaként a 46 évig tartó hosszú megszállás — hódoltság — után végre szabadok vagyunk. És szabadok is maradjunk! Hársfai István — Dobri den I — Dobri den! Ballagunk (felfelé a Tarajkára. A szemibejövők hangosan köszönnek: dobri den! Pár éve még ritka volt ezen az úton a szívélyes köszönge- tés. Hiszen nyári időben valósággal hömpölygőit a nép az ótátrafüredi parkolókból fel a Tarajkára, onnét le a Tarpa- taki-vízeséshez. A siklónál jó esetben csók félórákat kellett sorban állni. Mosit az is néhány utassal húz el mellettünk. Na, szóval a Magas- Tótra csendes mostanában. Poprád nyüzsgésének nyoma -veszett. Az óriásira átépített pályaudvar csannokszerű várótermeiben néhány (hátizsákos vonatra váró üldögél. A pénz-tárterem tucatnyi ablaka közül (kettő van nyitva, de fennakadás nélkül -megváltható a villamosjegy is. A népszerű elektridka is félig üresen vág neki a hegyre vezető útjának. — Nincs tunisti, nincs. - Panaszkodik J.n-é, aki napi hetvenöt koronáért adta ki a fürdőszobás, szép, utcai szobát a Gerlach -szálló közvetlen szomszédságában. - A ma- gyarhk haragszik szlovákba? Nem -jön, nem jön . . . J. ma-ma csak csóválja a fejét, mintha nemigen hinné hogy kevés a pénzük a (magyaroknak is. J. papa sajnos, már kint nyugszik a aimtorin- ban, nincs aki áthidalja a nyelvi nehézséget. Dehát azért értjük, értjük. A németek teljesen elmaradtak, magyar alig jön, pedig J. ma-ma privát 'panziót a-kar csinálni, konkurálni a szi-ntén kevés vendéggel dicsekedhető Hotel Gerladhhal, meg a (mellette felépült nyolcem-eletes, új hotellel. — Majd lesz jó? — J. mama legyint. — Mama öreg, most keli a tunisti, nem majd . . . — aztán fürgén elvonul. A szállás ilyetenkép nem gond -manapság. Stefi-ke házának udvarát felverte a gaz. Pedig valamikor az egész ház tele volt vendéggel. Stefiké sem él már, de úgy látszik, az örökösöknek nem üzlet a ház kiadása, öt-lhat éve még örültünk, amikor P.-ék a kerti ifdhózban szorítottak helyet nekünk és jókat didereghettünk a hideg őszi hajnalokon. Ilyesmi ma aligha fenyegeti a szálláskeresőt. Bár itt még nem divat a „Zimmer frei" táblák használata, de enél'kül is gyorsan találhat privát szállást, aki keres. Természetesen a vendéglátáson is érezhető a megcsappant érdeklődés. Sorban állni legfeljebb a fagyla-ltosnál kell. Az étteremekben, presszókban válogathat a vendég, hová üljön. Szívélyesebbnek tömik a fogadtatás is. No (igen, nem izzadt, hajszolt felszolgálók rohangálnak az asztalok között. Kínálnak aperitivet, előételt, különlegességet. Az árak? Nem a régiek, de még mindig elfogadhatóik. Nem hullámzik a tarka, -hátizsákos, -némiképp csapzott -turista- tömeg a tátrdfüredi élelmiszerbolt előtt sem. Nem kell kosárért sem megvívni a harcunkat, sem -itt, sem a többi boltban. Az ellátás a kis, privatizált boltokban jobb, mint a nagyokban. Azokban lehet például szalámiféléket is kapni. A kenyérvásárlást viszont (A szerző felvételei) semmiképpen nem érdemes délutánra halasztani, mert nagy a valószínűsége, hogy akkor keksszel kell elkölteni a vacsoránkat. — Dobri den! — Dobri den! Köszöngetün'k egymásnak, ha találkozunk. Ez meghittebbé teszi a sétákat. A túlzsúfoltság már amúgy lis a vi- dámvásárak zsivajával riogatta a Tátra csendjét keresőket. Jórészt azért csődültek ide tömegek, -mert zárva voltak a másfelé vezető utak. Az egyensúly majd nyilván helyreáll, de a korábbi túlzsúfoltság elmerül a feledésben. Persze, a magyar turista ma nem kap -koronát forintért, és bizony meggondolja, hogy melyik irányban induljon el, ha már konvertibilis valutáját kell elköltenie. A Tarpataki vízesés Tátrai táj, előtérben a Poprádi-tó. Dobrí den Tátra!
