Új Dunántúli Napló, 1991. május (2. évfolyam, 118-147. szám)

1991-05-25 / 141. szám

1991. május 25., szombat uj Dunäntüii napló 9 A holtágban rengeteg a bé­ka. Ezrével lakják a lom­ha, nehéztestű, falánk kecs­kebékák, de találni közöttük vö­rös hasú, kecses mozgású un­kát és üveghangú, szelíd daj­kabékát is. Tavaszi és nyári estéken messzire hangzik a kuruttyolásuk. Ha valaki a par­ton áll és hallgatja, olyan mintha egy hatalmas békakó­rus az ő tiszteletére zengné furcsa, rekedtes melódiáit. Esztendőkkel ezelőtt a kó­rustól elkülönítve vartyogott egy öreg kecskebéka. Vezér­békának is mondták többen, de az öreg nem szerette, ha címet ragasztanak rá. — En is csak olyan béka vagyok, mint ti, csak tőletek sokkal öregebb és tapasztal­tabb. így aztán az is természetes­nek tűnt, hogy amikor karna­gyot választottak a kórus élé­re, csak ő jöhetett számításba. Sokan ugyan fiatalabbat sze­rettek volna, aki hajlamosabb az új melódiák betanítására, de később ők is belátták, nem érdemes az öreggel meg a híveivel ellenkezni. Legyen hát ő a karnagy. AmiVor megvitték neki a hírt, éppen egy lapulevélen napozott a parton. Körülötte öles kecske­békák tanyáztak. — Köszönöm barátaim — hunyorgott elégedetten —, és ígérem nem fogtok csalódni. Gyönyörű melódiákra tanítlak benneteket I Az első kóruspróbán aztán kifejtette az elképzeléseit. Ráncos, lomha testével egy úszó farönkön gubbasztott, on­nan karatyolta a sokezer bé­ka felé:- Mindenki egyszerre és te­li torokból kuruttyol. De csak utánam! És azt, amit én fo­gok nektek betanítani, mert sokkal tapasztaltabb, meg vé­nebb vagyok nálatok. Ezt ne feledjétek! Ezért mindjárt dúdoljátok is el, hogy jól be- fészkelődjön az agyatokba: Az öreg kecskebéka vénebb és tapasztaltabb nálunk, így ku- ruttyolunk hát, ahogy ő ku­ruttyol! Rajta! A békák meglepődtek, mert ennek ugyan semmi melódiája nem volt, de aztán nagyon kelletlenül mégis csak kuruty- tyolni kezdtek. Annál is in­kább, mert számtalan kecske­béka lesett dülledt szemmel, ugrásra készen. — Még egy kicsit hamis, akadozik - pillogott gúnyosan az öreg -, ezért ma este azt gyakoroljuk! Kezdjük újra! És hangosabban! A békák engedelmesen és most már hangosan fújták egész este. — Fog ez menni — dicsérte őket az öreg -, holnap majd újabbat tanulunk.- De olyat, aminek meló­diája van! — brekkent meré­szen egy fiatal unkabéka, mi­re többen is utána brekegték: — Olyat, aminek melódiája van! pislog erősebben, hanem hol oldalvást, hol pedig fölfelé járatja a tekintetét most is. Közben szorgalmasan ismétli, mint tegnap: — Édesapámmal kell beszél­nem ! — És minek? — kérdik tőle itt is. — Hogy jöjjön ihaza! — és újrázza, szinte ritmikus erő­szakkal: — Hogy jöjjön ha­za!... Hogy jöjjön haza!... Anyja még ziláltabb, mint tegnap, amikor ibevillámMJc. — Megint az a francos tele­fon! — és csattan a pofon most is azonnal. Itt azonban sokan vannak, Pisti tehát sírni mer. Az ép­pen induló hölgy közéjük lép, próbál is mondani valamit, de Dévényiné szinte elsöpri. Mert kinek mi köze az ő fiához! Ö tudja, hogyan kell az ilyent nevelni! Csavargó! Apja vére folyik benne! De ő kiveri a fejéből a hazudo- zást, a tekergést, ki az iste- len kőikéből! A többiek közül csak az egyik segéd jut szóhoz — ő is csupán azért, mert olyan való­— Hát persze — hagyta helybe elnéző jóindulattal az öreg —, majd olyat tanulunk. És másnap általános meg­döbbenésre ezt a dallamot vartyogta: — Az öreg kecske­béka a legjobb, a legszebb, a legnagyobb! Indoklásnak a következőket fűzte hozzá: — Előbb meg kell, hogy erősítsétek az önbizalmam. Ereznem muszáj, hogy való­ban szívből és nem színből választottatok karnaggyá. Azonkívül úgy érzem, ez fedi is a valóságot. Van talán va­lakinek ellenbrekkenése? Újra a fiatal unka jelent­kezett. — Nekem. Ügy érzem, en­nek a szövegnek nincsen meló­diája! Tsth-Máthé Mililés Békák — Nincsen? — Az öreg bé­kán kisimultak a ráncok, ak­korára duzzadt. - Te nem vagy észnél! Az öreg kecske­béka a legjobb, a legszebb, a legnagyobb...! Légiesen finom, emelkedő. Csak min­dig a leg-re tedd a hang­súlyt. Ne is vesztegessük az időt, kezdjük el! És a békák kórusa rázen­dített. Fújták egész este. A fiatal unka is, mert két be- hemót kecskebéka terpeszke­dett a közelében, és szigorú szemmel figyelték. Aztán más esték következ­tek, újabb, de nem túl vál­tozatos szövegekkel. Egyik al­kalommal azt kellett betanul­ni, hogy az öreg kecskebéka a legfiatalabb. Az ifjú unka erre ismét felbrekegett. Most már inkább gúnyos kötődéssel, mert érezte, hogy úgysem ér el semmit. — Ebben ellentmondást ér­zek. Ha öreg, akkor hogyan lehetne a legfiatalabb? — Igazad van - kurtyogta elgondolkozva az öreg kecs­kebéka —, ezentúl az öreget elhagyjuk. A kecskebéka a legfiatalabb...! Igen, így he­lyes! Úgyis tudja mindenki, hogy rólam van szó. És most kuruttyoljátok, de nagyon szépen, dallamosan! A békák rázendítettek és az öreg kecskebéka kiguvadt sze­mében büszkeség csillogott. Élt a holtágban egy fiatal dajkabéka, aki ha ott is volt a kórusban, sohasem énekelt. Egy napon két hatalmas kecskebéka ugrott mellé, és az öreghez kergették. — Tudomásomra jutott —. dülledt az öreg szeme -, hogy te lógsz a kóruspróbák­ról. A hangversenyeken meg csak tátogsz. Elárulnád, mi ennek az oka? szinűtlenül vékonyka termetű, hogy Dévényiné éppen a me­részségétől csuklik el. — így megütni egy gyere­ket, amikor... Tovább ő sem jut, mert időközben az asszony magá­hoz tért: — Amikor??? — Amikor, lamiikor... — nyeldekel a kicsike borbély. — Hiszen csak az apjával akarna beszélni. — Az apjával, mi?! A másik segéd is bátrabb már: — Ez olyan nagy baj? Az óriási asszony akkorát csap a pénztárpultra, hogy a virágos váza ugrik egyet, és tüstént földre veti magát. A kisasszony utána kap, s ezzel lever egy másikat is. Ettől most már dühösen nekibáto­rodnak mind, talán a kezüket is fölkapnák Dévényijére, aki viszont hordótermete tefjes fe­nyegetésével mozdul egy ret­teneteset feléjük: — Az apja meghalt! — Ugye ... lám ... — hüm- mögnek emezek visszahúzód­va. A dajkabéka hallgatott. — Nem akarsz válaszolni? így is jó. Ma este te ének­led a szólamot. Gondom lesz rá, hogy ne lazsálj, erről ke­zeskedem ! Este aztán szigorúan for­tyogta az egybegyűlt békák­nak: — Átismételjük az eddig ta­nultakat, remélem, egyszerre és nagyon szépen fogtok éne­kelni. A szólamot egyik ifjú társunk viszi majd, őt figyel­jétek ! — Mára nem ezt ígérted — harsant metsző hangon a fia­tal unka -, hanem, hogy végre már olyan dalt tanu­lunk, aminek melódiája van! — Igen, ezt ígérted — bi­zonygatták többen is. — Igazi melódiákat szeretnénk végre kuruttyolni! — Türelem — mortyogta az öreg kecskebéka -, várjatok a sorára! Ne oktassatok en­gem, mit, hogyan tanítsak. Kü­lönben is, amíg akadnak köz- tetek olyanok, akik a régit sem tudják, addig nem halad­hatunk előre. Már pedig en­nek az ifjú dajkabékának fo­galma sincs az eddig tanul­takról. Kezdjük tehát: Az öreg kecskebéka vénebb és ta­pasztaltabb ... Ne folytasd fiatal barátom! A dajkabéka kitátotta a száját, de egy hang sem jött ki rajta. — Látjátok - kortyolta dia­dalmasan az öreg —, ez egy­szerűen nem akar énekelni. Figyelmeztetlek, hogy baj lesz, ha nem énekelsz! Én béketű­rő béka vagyok, de ami sok, az sok! A dajkabéka újra kitátotta a száját, látszott rajta, hogy erőlködik, de csak valami ar- tikulátlan hang nyöszörgőit elő belőle. Az öreg ekkor odavágott a pillantásával két vaskos kecs­kebékára, akik elértették a célzást, és ráugrottak a nyo­morultra. Szorították addig, amíg csak élet volt benne. Aztán kivonszolták a partra és otthagyták. Ekkor a döbbenet okozta csendben egy béka panaszo­san felbrekeaett. — De hiszen néma volt! — Akkor is kuruttyolhatott volna — vartyogta gyűlölettel az örea. — Néma volt! — háborogtak többen, aztán egyre többen: Néma volt! És akkor már egész este ezt morailotta, zúg­ta, fenyegetően a békakórus: Néma volt! Másnao hainalban az öreg kecskebéka sárgás-fehér hasá­val az ég felé puffadva, élet­telenül himbálódzott a sűrű súlvom meg békalencse között. Azóta, ha valaki megáll a holtág oartjón, és hallgatja a békák kórusát, úgy érzi, mint­ha valami furcsa, rekedtes melódia lenne a kuruttyolá- sukban. Sokezer béka egyszer­re zenai. És az új karnaay hanaia is egybeolvad a töb­biekével. A hölgy is a pénztárnál: — Szegény gyerek ... Dévényiné a kosarát is le­csapja: — Megholt! Kiment, ittha­gyott minket, kész! — Mi??? — Fene tudja, hová hordta magát!. .. Hát ennek a kö­töknek úgy kell ezt tudni, hogy megholt! Fölfordult! Mert azc kellett volna agyon­ütni, azt, a gazembert!. . . De ennek az átkozottnak tövestől tépem ki a fejéből a csavar­gást! Megint a kicsike segéd jut először szóhoz, s nem lehet tudni, miért mondja most ezt: — De hiszen ez a srác eszelős! Csak rá kell nézni! Orvoshoz vinné verés helyett! — Micsoda??? Jézusmáriám, még hogy eszelős?! Ez esze­lős?! Nagyszerű! Csak éppen én nem bolondulhatok meg, ugye?! itt maradni a kölöik- kel, az adósággal, a semmi­vel, értik, a semmivel! Aztán röhögni, azt lehet rajtam bát­ran! Meg oktatni, mint a jámborokat! És még meg se vesszen az ember!... Hanem Bényei József Játék Dobozban krampusz Nyelve vér Én félek jobban Ő vacog Kényszerű póz Most játsszuk ezt Egyszer még meggyógyulhatok Búgócsigám mert sohasem volt Most a végtelen pöröghet Gyöngyöz a sötétség fala Könnyek asszonyom könnyek könnyek Fakutya száguld vas-szigonnyal Tavunk tágul óceánig Játsszunk hát Nádas fűzfasor Szememben a tér virágzik Atyha - falu Hargita megyében Rumfeld Ákos felvétele Nagy Anna Teremtődés Reménynek tán nem is kevés Lapulni búzavirágban S játszani hogy a fényeket Láttam láttam újra láttam Hazudjunk együtt asszonyom Hazugság reményre szédít S mackók kutyák torz krampuszok A könnyet majd összevérzik Kétszer szólt a furulyád kétszer álltak meg a felhők mig magadat muzsikáltad lett a Nap lettem én és a sárgát hullató Zengő estére hajlékunk lett a hegyek-füvek csöndje s furulyadalod elköszönt ültünkben a hátunk összemelegedett és megnyílt az ég másodszor is nekünk Szerzetesrendek Magyarországon (6.) H tanító ciszterciek A pécsi Nagy Lajos Gimnázium és a kollégium épülete - szintén volt ciszter iskola Fotó: Läufer László A pilisi-pásztói apátság új Az elmúlt évszázadokban hozzá tartoztak a magyar templomok, kolostorok, sőt vá­rosaink képéhez a fehér reve­renda fölött fekete skapulárét (váll-leplet) viselő méltóság- teljes megjelenésű ciszterci szerzetespapok, akik az euró­pai keresztény kultúra kibon­takoztatásában örök érdeme­ket szereztek. A ciszterci rend nevét a franciaországi Citeaux telepü­léstől vette, ahol Szent Ró­bert 1098-ban néhány buzgó bencés szerzetestársával mo­nostort épített, hogy abban szigorúan Szent Benedek Re­gulája szerint éljenek. Róber­tét azonban a pápa vissza­rendelte eredeti apátságába, s így Citeauxban új apátot választottak, a később szent­té avatott Alberik és István személyében. Ők voltak azok, akik a citeauxri szerzetes kö­zösségből különálló, új rendet szerveztek: a cisztercieket. Az új szeriét akkor kezdett lendületesen terjedni, amikor 1112-ben Bernát, a későbbi nagy cisztercita szent belépett a rendbe. A rendtaaok szemlélődő, munkás életet éltek: kolostora­ik körül — 1152-ben már 339 apátságuk működött - lecsa­ez a végén még ez lehet eszelős! És az imént vásárolt marha­pacalt lecsapja elébük a föld­re, hogy véresen-vizesen fröccsenve kiterül a papírból.- Zabálják meg magúk! És zabáltassák meg vele is! Nagyobb viharral tör ki az ajtón, mint ahogy berontott. Mély és tanácstalan a csönd utána. A távozni készülő hölgy a kilincset fogja, a pénztáros- kisasszony és a nagyobbik se­géd egymást nézi. Pisti leg­szívesebben a telefontárcsát próbálgatná már megint, amúgy vaktában, de még nem meri elkezdeni, addig inkább fölfelé kering a szeme. A ki­csi borbély viszont olyan dur­ván káromkodik, el se hihető, hogy ő volt. A másik segéd megvonja a vállát: — Alighanem ismerem ezt az asszonyt. Azelőtt, régen bejárt ide. Derék, szolid te­remtés volt, nem ilyen ... S Pisti végre hangosan pörgetni kezdi a telefon tár­csáját. polták a mocsarakat, erdőt ir­tottak, hogy megművelhessék a földeket, gyümölcsösöket te­lepítettek. Magyarországra elsőként II. Géza király hívta be őket, és a Tolna vármegyei Cikádoron 1142-ben kolostort alapított számukra. A következő ciszter kolostorokat III. Béla király alapította, mégpedig 1182- ben Zircen, 1184-ben Pilisen és Szentgotthárdon, 1190-ben Posztón. IV. Béla király nevé­hez is több monostoralapítás fűződik. A királyi példákat főuraink és főpapjaink is kö­vették, amint azt Bélapátfalva, Kapronca, Buda, Ercsi, Siklós stb. ciszter kolostorai és mo­nostorai bizonyítják. A rend a középkorban ma­gára vállalta a földművelés fejlesztésének oroszlánrészét. Apátságaik mellett valóságos mintagazdaságokat létesítettek, természetesen a kor színvona­lán álló ipari és kézműves eszközökkel felszerelve. A ciszterciekkel kötik össze ha­zánkban a csúcsíves stílus be­vezetését is. A ciszterciek a haza védel­méből is kivették részüket: ők építették a péterváradi erős­ség, valamint a pozsonyi vár­rendszer egy részét. Kolostoraik közül néhányat már a tatárok is felégettek, de az igazi pusztítást a törö­kök végezték. A hódoltság idején nagy részén, mintegy száz évig, nincsenek hazánk­ban ciszterciták. A zirci apátságot a XVIII. század elején kezdték újjá­építeni. Az új monostor alap­kövét 1726-ban, a templomét 1732-ben rakták le. 1750-ben 12 tagból állt a rendi közös­ség. utat vágott a cisztercita hiva­táson belül: 1776-ban átvet­ték az egri gimnázium veze­tését, majd a rend fokozatos gyarapodásával a pilisi, a pásztói és a zirci apátság füg­getlenné vált ausztriai és po­roszországi anyaházaitól, és 1814-ben egyesültek. Legké­sőbb, 1878-ban, Szentgotthárd szakadt el Heiligenkreutztól, s csatlakozott a zirci központ­hoz. A mái tanítással is foglal­kozó rend fokozatosan kiépülő zirci könyvtára a XX. század közepére 60 000 kötettel di­csekedhetett, s a rendház mö­götti arborétum nemcsak ha­zánk, hanem Európa egyik jelentős növénykertje. II. József meghagyta a ciszterek kezén Zircet, de 1802-ben Pilis és Pásztó is újraéledt Ezután fő területük az oktatás lett, amiről Eger, Székesfehérvár, Pécs, Baja és Buda r,agyhírű gimnáziumai tanúskodnak, illetve tanúskod­tak 1948-ig. 1950-ben azután 246 ciszternek kellett megvál­nia rendi otthonától. A ciszterci rendnek van egy női ága is. Rendházaik a kö­zépkorban virágoztak, és a török hódoltság alatt szűntek meg. 1945-ben azonban újjá­éledtek. Két kis monostoruk volt, az egyik Nagyesztergá- ron, a másik —, amelyet 1949- ben alapítottak -, Somogy megyében, Toldipusztán. Az előbbi helyen, 50, az utób­bin 25 hold földet műveltek. 1950-ben, a szerzetesrendek felosziatásakor 22 nővérnek kellett odahagynia a két rend­házat. Dr. Csonkaréti Károly

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom