Új Dunántúli Napló, 1991. május (2. évfolyam, 118-147. szám)

1991-05-25 / 141. szám

IO

a j Dunántúli napló

1991. május 25., szombat

Az ország lekerült egy lehetetlen politikai

és ideológiai kényszerpályáról

Alig egy esztendeje startolt az új Magyarország. Gombamódra megszaporodott pártjainak sorából a nyertes „hatok" parlamenti székfoglalás után elkezdtek munkálkodni a rendszerváltáson, egypártrendszerű diktatúrát próbálván többpártrendszerű demokráciává formálni. Úgy véljük, ideje némi mérleget vonni, s ebben dr. Bihari Mihály politológus, az ELTE tanszékvezetője segit, elörebocsájtva; ma Magyarországon működőképes politikai demokrácia van, már ami az intézményrendszert, jogszabályokat, a politikai-szervezeti struktúrát illeti. De nagyon rossz a politikai közérzet. A politikai kultúránkban -, ami a cselekvéseket közvetlenül meghatározza és mozgatja - gyűlölködés és indulat vert tanyát, s mindennek következtében egyfajta „veszekedős demokrácia" alakult ki.

A kérdés kézenfekvő:- ön szerint mi az oka ennek? Miért nem úgy működik a politikai-szervezeti- jogi rendszer, ahogyan működhetne?- Gondjaink legfőképpen o dilettantizmusban keresendők. Abban, hogy az új politikai garnitúra összetétele aggasztó. ön is tudja, több ezerre tehető mindazok száma — a legfelsőbb vezetéstől az ön- kormányzatokig —, akik újonnan, többségükben teljesen gyakorlatlanul kerültek a közéletbe, a legmagasabb politikai funkciókba is, pár hét leforgása alatt. Olyan pozíciókból, ahol lehet, hogy jól végezték munkájukat jogászként, orvosként, közgazdászként. Mindebből miért következne az, hogy azonmód jó politikussá is váltak? Ennek a következményeit nyögjük, nevezetesen abban, hogy túl sok ma a botcsinálta politikus. S nem misztifikálva a politikai pálya követelményrendszerét, azért megfogalmazhatjuk, a modern demokráciákban általában a politika hivatás, professzionális politikusok végzik azt.

— Mindez korántsem volt

váratlan. Egy teljes politikai kurzusváltást követően,

honnan kerültek volna elő gyakorlott, proli politikusok?- Félreértés ne essék, én ezt szociológiai tényként fogadom el. Elkerülhetetlen volt. De hozzátenném, nemcsak arról van szó, hogy az új politikusok többsége középszerű, hanem hogy kifejezetten alkalmatlan képviselőnek, miniszternek, államtitkárnak, polgármesternek.

I- ön ezek szerint kifejezetten személyi problémákra vezeti vissza legfőbb gondjainkat?- Igen. Ettől veszekedős és „csúnya" a parlamentünk, ettől tűnik időnként nagyon úgy, hogy hiányzik a hozzáértés, a politikai szakértelem. Gondoljon a kárpótlási törvényre,

Magyarországon „veszekedős” demokrácia van

Beszélgetés dr. Bihari Mihállyal, az ELTE tanszékvezetőjével

amelynek benyújtása után éppen a kormányzópárt soraiból érkezett több mint háromszáz korrekciós javaslat. Ez mutatja azt, hogy a döntési racionalizáció nagyon a kezdetén tart. E törvényjavaslatnak előbb a koalíció három parlamenti frakcióját kellett volna megjárnia, s csak utána lett volna szabad az országgyűlés elé benyújtani. Döntéselméleti- szervezéselméleti alaptételről van szó, ami elemi dolog, ugye? Hogyan fordulhat elő, hogy a kormánypárt legnagyobb koalíciós szövetségesének, a kisgazdapártnak a frakcióvezetője feláll és azt mondja, hogy ez a legrosz- szabb sztálinista törvénynél is rosszabb, s úgy ahogy van, elutasítja?... Hangsúlyozóm: mindenféle pártpolitikai színezettől és alapállástól függetlenül erre mondom azt, hogy dilettantizmus. S nem azt kérem számon, hogy miért nem ért egy képviselő egyaránt profi szinten a külgazdasági, nemzetközi politikai kérdésekhez, vagy mondjuk a bányászathoz, hanem hogy a döntéshozatali folyamatok szervezése, menedzselése hihetetlenül alacsony színvonalú. Másrészt e döntéseket nem tudják elég érvanyaggal alátámasztva képviselni politikusaink, nem tudják kellően szakszerűen alátámasztva, ellenérvekkel kritizálni. Érzelmi alapú a védelem, érzelmi alapú a támadás, hasonlóképpen a mellette vagy ellene való szavazás.

I- A politikusok kiválasztódásának - kiválasztásának - folyamatában van tehát a lényeg elrejtve.

— Veres Péter, az 1945 utáni demokráciáról a Pázmány Péter Tudományegyetemen tartott vita kapcsán azt mondta: szakítani kell a bra- tyizó demokráciával. Ahol ugyanis mindent megadunk és mindenben segítjük a mi köreinkhez tartozókat. Ebbe a körbe egy jóbarát ajánlása alapján be lehet kerülni anélkül, hogy megvizsgálnák konkrétan, a beajánlott megfelel-e bizonyos követelményeknek Nagyon segítőkész, védelemre kész demokrácia ez, de - kirekesztő. Aki nem tartozik ebbe a körbe, az sohase fog bekerülni, bármilyen érdemei vannak is. Ez a bratyizó demokrácia, ami sajátos kamaril- la-politizálással egészül ki manapság kormányzati szinten. A bürokrácián belül a feladatokat párhuzamosan ellátó szervezeteket és intézményeket hoztak létre, melyek versengenek a vezető kegyeiért. Az autoriter, tekintélyelvű vezetés jellemzője: versenyeztetni akarja a beosztottakat a

vezető, s azok versenyeznek is a vezető kegyeiért, s annál nagyobb a siker, minél gyorsabban ki tudják találni a főnök gondolatait.

I- ön rendkívül keményen fogalmaz.- Tudva azt is. hogy ez a mai politikai vezetés a lehető legnagyobb esélyekkel indult. Nem volt egyetlen politikai erő mögött akkora tőke, lelkesedés, s nem volt akkora mozgástere, mint a jelenleginek, s nem volt akkora stabilitása, hiszen nem erőszakos úton, hanem békés kompromisszumokon alapuló átmenet után, tehát konszolidált állapotban kapta meg az országot. Nem kellett rombolnia. Nem kellett föloszlatnia kormányt, tízezrével elbocsájtani embereket, hadsereget állítani . . . Nem kellett külső intervenciótól tartania, elszenvednie több százezres megszálló hatalom kényét-kedvét, mint .korábbi „rendszerváltoztató” kormányainknak.

I- S mindezt ön szerint a mai politika nagyon rosszul használta ki?- Igen, aminek fő okát az anakronisztikus politizálásban, a személyi függőségen alapuló autoriter stílusban látom, amely leválasztott magáról tömegével olyan értelmiségi és egyéb rétegeket, olyan vezető pozícióra alkalmas szakembereket, mérnököket, közgazdászokat, jogászokat, pedagógusokat —, nem pártpolitikusokat! —, akiket megnyerhetett volna. Mivel túlfokozott személyi lojalitáson alapuló kiválasztás indult be, leszűkült a rekrutá- ciós bázis és kialakult egy nagyon rossz minőségű, operatív vezetői garnitúra, amelyik nem tud jobban működni. Ettől a politikai vezetéstől nem várhatunk többet. S ezt az is mutatja, hogy tavaly október óta nem tanult saját hibáiból, sőt, elveszítette, lecsökkentette tanulási képességét, ami egyenesen az instabilizálódás felé mutat. S ha egy ország van a kezében, ekkor az ország politikai helyzete instabilizálódik -, bár politikai anarchizálódás és nagy politikai válság szerintem nincs. Félreértés ne essék, én az új politikai vezetés alatt nemcsak a kormányt értem, hanem az ellenzéket is.- Úgy tűnik, a kormányzópártok és az ellenzéki pártok egyre távolabbra kerülnek egymástól, ellentéteik egyre erőteljesebben i.e- lentkeznek. Kissé finomabban fogalmazva, köztük bármilyen konszenzusra utaló hajlam elképzelhetetlen.- Kölcsönösen eltorzult ellenségképből indul ki mindegyik. A beszűkült rekrutáció

következtében kialakult vezetés, — izoláltságát érezve, — valamiféle „összeesküvésiteóriát” alakított ki, nevezetesen: Magyarországon azért vannak nehézségek elsősorban, mert megbújnak az ellenségek, s az ellenzéki párt sem igazán magyar párt, idegen szellemiségű, nyugatról pénzelt, plutokrata, bolsevista. Ez az összeesküvési mánia, amit már ismerünk, hiszen a kommunisták is ettől a rémképtől szenvedtek, egy teljesen torz ellenség- és ellenzék-képet rajzolt föl. Azt hiszik, hogy minden egyes nap élet-halál harcot kell folytatni az ellenséggel, minden egyes főszerkesztői, vállalatvezetői, minden bankigazgatói, külképviseleti-vezetői pozícióért. Ebből a mentalitásból fakad a hit, hogy minden, a legkisebb kérdésben is totális győzelmet kell aratni. Tulajdonképpen ha megnézzük, tavaly szeptember óta az új koalíciós vezetés ilyen mentalitásból eredő harcot folytat a társadalommal, állóháborúvá változtatva azt. Mert háborúba keveredett a volt tanácsi tisztségviselőkkel —, úgy egészében, mint a pártállam maradványaival —, az egyetemi rektorokkal, dékánokkal, tanszék- vezetőkkel, a kórházigazgatókkal —, akiknek újraválasztásához még egy alkotmányellenes követelményt is beépítettek —, ugyanez megindult a sajtó, a tömegkommunikáció ellen, maid folytatódott a pedagógusokkal, iskolaigazgatókkal,

bankvezetőkkel, nem beszélve a minisztériumi apparátusról, S a mérce nem volt más, mint a régiekre rámondani, hogy ők bolsevista, liberális caf- rangba öltözött hatalom-át- mentők, az újakra meg, hogy ők a nemzetmentő demokraták. Holott sokkal bonyolultabb a kép. A régiek között is voltak alkalmasok és alkalmatlanok és az úiak között i$ vannak alkalmasak és alkalmatlanok.- S ott sem lehetett jó döntést érlelni a kiélezett harc miatt, ahol pedig erre meg lett volna a lehetőség. - így van. S evvel a társadalmi állóháborúval a politikai vezetés még jobban beszűkítette saját szakmai utánpótlási bázisát, szándéka ellenére. Megsértett embereket, leválasztott magáról embereket. Az ellenzék hasonlóan csúnya ellenségképet rajzolt föl a koalícióról. Nevezetesen: népnemzeti-nacionalista, bu- songó-magyar, s atavisztikus ösztöneiből eredően, most jön a dzsentroid, keresztény-kurzus, a maga antiszemitizmusával, kemény nacionalizmusával, s minden egyes tettükben vádjaik igazolását látták. A Trianon- emlékműtől kezdve, a régi címer visszahozataláig, vagy éppen az iskolai hitoktatás alternatív bevezetésében. Az antiszemitizmus kérdéseiben éppen nem az MDF higgadt és hangadó véleményét fogadták el, hanem a szélsőségesekre figyeltek. Tehát az ellenzék ugyanolyan rémképet festett, s ezzel a rémképpel vitázik, ami meghatározza vita- stílusát és egyúttal lehetetlenné tesz minden kompromisz- szumot. összefoglalva: mindkét „fél" totális, ultimátumpolitizálást folytat, ez pedig a demokrácia logikájával ellentétes. Azzal, hogy mindenáron törekedjünk a megegyezésre -, elveinket fönntartva —, a nemzet érdekében. E helyett képviselik keményen és megalkuvás nélkül, mindenkor és mindenben a „pártom" álláspontját. . .- ön szerint meddig tarthat ez az ultimátumpolitizálás? Félő, hogy bizonyos beidegződések hosszan rögződhetnek.

— Akár tetszik, akár nem, az új politikusi garnitúra szocializációs tényezőként jelenik meg, vagyis politikai mintát kínál és ad az állampolgárok nagy része számára, akár a demagógiájával, hőzöngésével, a fehér-feketére festett gondolkodásával. Az persze jó, hogy ezt az utat sokan elutasítják, de azért néhány százezer emberre hat. Mondván: így kell, vagy így is lehet politizálni. S bizony az esély megvan arra, hogy nagy tömegek ezt a politizálá- si stílust nemzedékeken át hordozzák majd. S hiába akadnak más típusú politikusaink is, akiken látszik a kompromisszumkészség, s hogy kicsit tágabban, országban- nemzetben — Európában is tudnak gondolkozni, nem ők az uralkodó-mintakínáló, szerephordozó emberek. S hiába fog kicserélődni a következő választások során a parlamenti képviselők több mint fele —, remélve, hogy nem a jók fognak kihullani, hiszen kiváló, jól felkészült politikusaink ma is vannak —, a mai politizáló stílus, a minta marad. S ez óriási gond.

— Emellett a népies-urbánus ellentét ma már politikai tényezővé emelkedett, sőt pártpolitikai tagoltságot meghatározó . ..

— Sajnos, ez a tegszomo- rúbb hatás: a közvélemény egy része úgy ítéli meg, hogy az MDF-esek és a közéjük tartozók antiszemiták, az SZDSZ- esek pedig filoszemiták, a zsidó származású magyarok pártja. E szerint, az előítéletes kép szerint beskatulyázták a

pártokat, s a skatulyát ráhúzták minden hús-vér személyre a pártokon belül. így teremtődnek politikailag kezelhetetlen helyzetek.- Mit hozhat a jövő? Nem nagy nemzeti össze- borulásra gondolok, mindössze arra, hogy miként kerülhet ki a politikából a parttalan gyűlölködés, az előítélet?

— Kézenfekvő: a gyűlölködő embereket távol kell tartani a politikától, a közélettől. Mint ahogyan a józan ész is azt diktálja az úton átmenve, hogy ha részeggel találkozik az ember, messze elkerüli. A politikában ennek eszköze a választások előtti személyi megmérettetés. Én bízom abban, hogy a következő választáson már nem lesz elegendő az, hogy valaki hatszor elrikkantja magát: Dögöljenek a kommunisták! Remélem, sor kerül arra, amire a jelölés való, a professzionális politizálásra való személyes megmérettetésre. Az igazi demokráciákban először éppen a gyűlölködő, lemerevedett alapállású embereket szelektálják ki. Másrészt, bízhatunk abban is, hogy szakmailag jobban felkészült emberek ezrei fognak bekerülni - bekapcsolódni - a közéletbe, ami gyors és lényeges változásokra adhat garanciát. Közben persze, és már ma is van erre jel, stabilizálódik az ország helyzete, hiszen Magyarország lekerült egy lehetetlen politikai és ideológiai kényszerpályáról, s minden meglévő hiba ellenére társadalmunk kitágult mozgástérben, szabadon és jó irányba halad egyfajta kapitalista mo- dernazációs úton, ami a gazdaságot illeti és egyfajta több- pártrendszeres demokrácia felé. . . S ezen nem változtathat a napi politikának már említett „veszekedős” metódusa sem. Kozma Ferenc

Szegény gazdagok

Új gazdagok, azaz újgazdagok pedig mindig is voltak, vannak és lesznek. Feltűnő mértékben azonban csaknem mindig a nagy szegénységek és a gazdasági válságok idején szaporodnak. Különös ismertetőjelük, hogy vagyonkájuk nem évtizedek, netán generációk szorgalmas munkájának gyümölcse, hanem a pillanaté: meglátni és megszerezni. Mármint a lehetőségét annak, hogy miként lehet a a legrövidebb idő alatt a legtöbb pénzre szert tenni. Általában és többnyire: szertelenül. A számtalan lehetőségek egyike a láthatatlan jövedelem. Természetesen csak az

adóhatóság számára az. Ezért adómentes. Hosszabb távon ebből is összejön néhány mil- liócska. Ám az igazi „menők” évente hoznok össze egy-két- száz milliót, ami persze nemcsak a szerencse szeszélyén múlik. Sokkal inkább azokon a paragrafusokon, amelyek kijátszhatók.

Szegénységek idején két dologban érdemes sikerrel kecsegtető vállalkozásba fogni: haszontalan csecsebecsével kereskedni vagy drága luxuscikkekkel. Nem rossz az sem, ami e kettő közé esik - a szórakoztatástól az etetésig. Ez utóbbi műfajban, amint az tudott, elsőként, a szocializmus előkapitalista szakaszában, a lángos- és palacsinta- sütők remekeltek. Most a piacgazdaság hajnalhasadtán ennél sokkal jobban fizet a szexipar. Ennek egyik vállfája, a peep show (mindent a szemnek), meglehetősen demokratikus intézményt takar, ahol egy húszasért kívülről lehet nyalogatni a mézesüveget. De lehet ugyanezt húszezerért is luxus és italok társaságában. A közreműködő lányok is megkeresik a havi betevő falatjukat, ami szerény esetben nem haladja meg egy tanár évi keresetét... A gomba és bank módjára szaporodó masszázsszalonokkal

mór más a helyzet. Itt Átlag úr simán „elmassziroztathatja" egy alkalommal egész havi fizetését. Azt, hogy ebből menynyi növeli a tulaj(ok) bankbetétjét, nemigen tudni, bár a szalonok előtt parkoló Mercedesek, BMW-k sejteni engednek valami „szerény" jólétet.

A körkép persze korántsem teljes, hiszen az ügyes vállalkozó a lopott rézkábeltől az ócska bútorig mindenből meg tud gazdagodni, még a fonnyadt paprikából is, ha azt vízzel ügyesen fölinjekciózza ...

A vállalkozóból tehát egy szép napon parnevü válik. Rendszerint már azt sem tudja, miként esett meg a dolog. Mindenesetre nem győzi dicsérni rengeteg eszét, hogy időben föladta azt a nyomorult kis munkahelyét.

De miként is élnek ők, akiket legalább annyian irigyelnék, mint ahányon utálnak? Látástól vakulásig rohannak az üzlet után? Robotolva, arcuk verejtékével keresik meg vacak kis millióikat? Este holt fáradtan rogynak az ágyba? Forgolódnak, nem tudnak elaludni a gondoktól?

Hát kérem, ez az: nem tudnak. Nem a gondoktól, hanem — ha hiszik, ha nem — a félelemtől. Hogy mitől félnek? Gazember betörőktől, akik az éj leple alatt fölfeszítik a zárat és elemelik a megunt hitvesnek kárpótlásul vásárolt félmilliós karperecét, a másfél kilónyi ékszerekkel egyetemben? A legkevésbé sem. Az ablakokon rács, az ajtókon elektromos lakat, a kertben infrasugarak láthatatlan kerítésfonata . . .

Attól tartanak esetleg, hogy

mialatt Mauritiuson nyaral a család, falat bontanak megátalkodott rablók, hogy leakasszák a milliókat érő festményeket? Ettől aztán végképp nem. Minden biztosítva van. Még az is, ami egy bank széfjében hever. A betörés kimondottan jó üzlet lenne hát. . .

Ne törjék a fejüket. Épp úgy nem fogják eltalálni, mint azt az öt számot. Mert, kérem, a gazdagok a legjobban a szegénységtől félnek.

Megértem őket, bár a szegény és a gazdag között nincs számottevő különbség, ha csak nem tekintjük annak azt az ellentétpárt, hogy az egyiknek minden drága, a másiknak minden olcsó. Avagy: a

gazdag álíaadóan a bőség zavarával küszköd. Nem tudja például, milyen kocsira cserélje nem eléggé feltűnő kocsi-